John Maisel: „Isten-e Jézus?” hittérítő előadásának (1990, Moszkvai Állami Egyetem) elemzése (1996) II.

KERESZTÉNY „ÉSZÉRVEK” VIZSGÁLATA (II.) -

John M Maisel: „Isten-e Jézus?” előadásának átdolgozott anyaga alapján

/John Maisel: PO.Box: 795361, Dallas, Texas, USA – 7539-5361; Az elemző kritika alapjául szolgáló írás könyv formában is megjelent, az INTERNATIONAL CHURCH OF BUDAPEST (Budapesti Nemzetközi Egyház), (1525 Bp., Pf.:44) gondozásában, Szűcs Attila fordításával. - Az elemzés begépelése idején bukkantam rá az írás interneten is megtalálható helyére, így javaslom, hogy az elemzés elolvasása előtt érdemes talán azt átfutni:
http://maranatha.uw.hu/kijezus.htm
Az írás elemzését 1996-ben végeztem, (10 évvel ezelőtt, 23 évesen!), és a munkám nem terjedt ki a teljes anyagra, csak kb. egyharmadára. Szándékomban áll a mű eddig nem megvizsgált maradékát is alaposabban áttanulmányozni, de addig is közreadom, amit belőle elkészítettem./

***

A CÁFOLATOKRÓL pár szót. Míg Isten létének cáfolata mindig „időszerű”, addig a csodák cáfolata csupán történelmileg lehetséges. A csodákról bőségesen írt Holbach, Hume és még sokan mások. Azt lehet megfigyelni, hogy manapság a csoda inkább a bűvészek, szemfényvesztők berkeibe húzódott vissza, és céljuk manapság ott az, amire valók: szórakoztatásra. A mai illuzionisták a szemünk előtt tesznek olyanokat, amikre csak az átlagon felüli megfigyelőképességű, logikai gondolkodású emberek sejtik csupán a lehetséges megoldást (vagy maguk a bűvészkollégák!); szóval, valósággal csodákat tesznek, mégsem jut eszünkbe, hogy a világról alkotott elképzeléseiket elfogadjuk, vagy személyes – előadáson kívüli – akaratának engedelmeskedjünk. A bűvészek nem is lépnek fel efféle igényekkel, őnekik a siker a tapsot, a szórakozás megfizetését jelenti. A „csodatevőket” manapság megfizetik. Szakma lett belőle.
Ma már röhej tárgya lenne valaki, aki azzal akarná természetfeletti hatalmak általi vezetettségét bizonyítani, hogy trükköket mutogat be. Randi, Hudiny is élesen bírálta, és lépten-nyomon lejáratta az efféle csodatevőket.
Szóval, Maisel szerint „azért fogadják el, mert nem tudják cáfolni”. Ez is elég gyenge érv. Vannak ugyanis „cáfolhatatlan képtelenségek”. Elvárják, hogy konkrét, pontos, szabatos cáfolatot gyártsunk egy olyan eseménysorra, amely elvileg 2000 évvel ezelőtt történt, vagy még régebben. Egyszeri eseményeket nehéz „megfogni”, pláne amik nagyon régen történtek. A természeti törvényeknek azonban fontos (ha nem a legfontosabb, hiszen éppen ezért törvények) jellemzője, hogy időben állandóak. Több ezer évvel ezelőtt sem voltak másmilyenek, mint manapság.
Kérdés: „bizonyítani” tudják (ti. a csodákat)? A bizonyítás egészen más, ahogyan ők (a vallási propagátorok) elképzelik. Sokszor alig tesznek különbséget a sejtés és a bizonyított állítások között. Ami az ő állításaikat alátámasztja azt BIZONYÍTOTT ÁLLÍTÁSNAK, ami gyengíti, azt SEJTÉSNEK veszik.
A.B. Migdal azt írta „Az igazság keresése” című nagyszerű tudományos gondolkodást népszerűsítő könyvében, hogy „Nem azt kell bizonyítanunk, hogy nincs különleges vagy szokatlan jelenség, hanem azt, hogy van. Ezért, amíg nincs kizárva minden természetes, vagyis valószínűbb magyarázat, nem kell kevésbé valószerűt keresni.”
A már ugyancsak említett Dr. H Rohrbach féle könyvben a csodáról azt írja szerző: „(…) Ha azonban hiszi, hogy egy csoda valóban megtörtént, akkor természettudományosan besorolhatja a statisztikailag ritka események közé: nagyon valószínűtlen, de nem lehetetlen.” (11)
A Bibliai nevek és fogalmak-ban a csodáról ezt írja: „a csoda célja a kijelentés(?), építés(?), HITBEN VALÓ MEGERŐSÍTÉS. CSAK A HIT ISMERI FEL, HOGY A CSODÁK ISTENTŐL VANNAK, az ISMERT törvények és törvényszerűségek érvényességi területén kívül mennek végbe.”
Ezek után feltehetjük a kérdést: Miért hittek Jézusnak? Azért, mert csodákat tett, bizonyítva isteniségét. Miért volt szüksége Jézusnak képtelenségek előidézésére? Az nem volt elég, hogy emberségre buzdította a körülötte lévőket? Abból a szempontból ravasz logikára utalna, hogy esetleg abban az időben is, ha sok vallásalapításra törekvő volt, és ők is hasonlók „térítő szólamokkal” próbálkoztak, akkor logikus olyan módszerrel fellépni a színre, amire felfigyelnek a tömegek. Így érdemes odafigyelni arra, amit az emberi kapcsolatokról, egyebekről mondott, viszont a szűk körű kapcsolatokra való buzdítást, a csodákat, Isteni eredetét, stb., nem kell komolyan vennünk. Az emberiességre, humanitásra utaló gondolatait tegyük magunkévá, de ügyeljünk, hogy ne tegyük tévedhetetlenné, és ne építsük rá életprogramunkat.

Ha Jézusnak valóban csupán az volt a célja, hogy boldogságot teremtsen az emberek között, akkor örülnie kellene annak, hogy sokan, sőt manapság egyre többen, szinte általános módon, öntudatlanul is, szinte természetszerűleg követik azokat az elveket, amikről ő beszélt. Ebből a szempontból az Egyház nem más, mint egy olyan hatalmi szervezet, amely pusztán takarózik Jézus tanaival, tehát ha úgy vesszük, akkor közelebb áll a diktatúrához, mint a szocializmushoz.(12) De az is inkább Mórus Tamás: Utópiájához hasonlít, mint a valós lehetőségekhez. Az elvek jól működhetnek kicsiny közösségekben, de állami méretekben (még?) lehetetlenség alkalmazni. Eleve az ellenőrzési képtelenség miatt is.
Az egyházat tehát jogosan lehet gyanúsítani azzal, hogy csupán egy humanizmussal burkolózó korlátlan hatalomra törekvő szervezet. Mivel nem ragaszkodik sem nyelvhez, sem rasszhoz, sem földekhez, - ”mindenkit befogad az én egyházam” – így nincsenek sem határhoz, sem népekhez kötve… korlátlanul terjeszkedhet. Ehhez egy kifinomult szimbólumrendszert használ, amellyel képes „becsalogatni az embereket” magához.
A következőkben úgy említi egy vita egyik szereplőjét, mint „aki magát ateistának vallotta”. Ez azt sugallaná, hogy csak vallotta magáról, hogy ateista; vagyis pusztán azt mondta, kijelentette – esetleg a valósággal ellentétben. Azt is súgja ez, kissé lekicsinylően, hogy ateisták nincsenek is, csak olyanok, akik szembeszegülnek egy olyan erővel, amit igazából a szívük mélyén elfogadnak, de makacsul ellenkeznek vele.
A beszélgetés logikailag bonyolult… elég a végére koncentrálni.
„Még sohasem láttam bizonyítékot, amely arra utalna, hogy Isten létezik, így hát nem tudom, létezik-e.”
Igen, ez így korrekt állásfoglalásnak látszik. A vitapartner így ismétli ezt meg: „Még sohasem szembesültem olyan bizonyítékokkal, amelyek Isten, az ÉLET(?), a halál utáni élet vagy az ÉLET ÉRTELME(?) mellett szóltak volna.” Felmerül a kérdés, hogy Maisel ugyan miért tette ebbe bele az „ÉLET”-et?
A bevezetés végén végre egy konkrét kérdés: „Van-e elégséges bizonyíték, amelyből arra következtethetnénk, hogy van Isten, és személyes kapcsolatom van vele?”
Ebben a vég-kérdésben megint csak úgy fogalmaz, ami isten léte, és a személyes kapcsolata felé vezető érvelést firtatja. Ez azt jelenti, hogy „most pedig lássuk azt az érvelési sort, amely alátámasztja a mi igazunkat.”
Maisel azt állítja, hogy „Jézus Krisztus személyében rendelkezésünkre áll az isten létére szóló bizonyíték”. A következő bekezdés Jézus néhány „drámai kijelentéséről” szól, és megemlíti, hogy azokat alá is tudta támasztani. „Jézus egyedülálló volta istenségének hirdetésében rejlik”; továbbá „Jézus egyedülálló a világ vallási alakjai között abban, hogy Istennek vallotta magát”.
Emberi logikával paradoxonnak tűnne, hogy egy végtelen hatalommal rendelkező természetfeletti lénynek korlátozottan véges formában kelljen megjelennie teremtményei előtt, mintha csak megalázkodna előttük. Ha valóban Isten volt, hogyan nem tudott hatni az emberek értelmére; miért azt az utat választotta, amit akkor is, ma is előszeretettel használnak ki a csalók és a szemfényvesztők? Egy Isteni hatalomtól elég szegényes teljesítményt jelentene az a befolyás, amit Jézus tett a kereszténységért. Tudjuk, hogy ha nincs Péter és Pál apostol, akkor eléggé más lenne a helyzet, mint manapság.(13)
„Buddha sohasem mondta, hogy ő isten. Mózes sohasem mondta, hogy ő isten. Mohamed sohasem mondta, hogy ő isten… Jézus azonban az IGAZ, és ÉLŐ istennek VALLOTTA magát.”Jézus személyében azonban az isteni fogalmak nem lehettek jelen, az olyanok, mint végtelenség, tökéletesség, stb. Ez paradoxon. A megfogalmazás viszont jó: „istennek vallotta magát” = annak mondta magát. Azt tudjuk, hogy az ÖNAZONOSSÁGRA VALÓ ÁLLÍTÁS NEM ELÉGSÉGES BIZONYÍTÉK ANNAK IGAZOLÁSÁRA.

A következő bekezdés azt firtatja, hogy Jézust nem csodatételeiért feszítették meg, hanem mert istennek vallotta magát.
Maisel három világvallás alapítójának kijelentéseit idézi a jézusi kijelentésekkel összevetve:

Buddha csak azt mondta: „Tanító vagyok, aki az igazságot keresi.” Jézus azt mondta: „Én vagyok az igazság.”
Konfuciusz azt mondta: „Sohasem állítottam, hogy „szent vagyok.” Jézus azt mondta: „Ki tud rám bűnt bizonyítani?”
Mohamed azt mondta: „Nincs reményem, hacsak Isten rám nem borítja kegyelme köntösét.” Jézus azt mondta: „Ha nem hisztek bennem, meghaltok bűneitekben.”

Hatásos szembeállítások, viszont itt is Jézus CSUPÁN ÁLLÍTOTTA ezeket. Ha valóban létezett és valóban tett ilyen kijelentéseket, ez még nem bizonyítja szavainak valóságtartalmát. Egy bonyolult fogalommal azonosulni, vagy spontán halállal fenyegetőzni nem megfelelő alapok az érvelésben.

„Jézus állításai választás elé állítják a hallgatót, az olvasót.” - Miért állítanák választás elé? Való igaz, ha Jézus valóban isten volt, akkor ez nagyon sokat segítene az embereknek. Semmi sem lenne nagyobb áldás, mint egy olyan hatalommal összejönni, azzal jó viszonyban lenni, amely a világot vezeti. Ha az abszolút tisztánlátást ígéri valami, azt bolondság lenne visszautasítani. Ostobaság lenne minden ellenkezés egy olyan erővel szemben, amely – állítása szerint is - csak a javunkat akarja.
Miért kellene választani? Pontosabban: milyen lehetőségek közül kellene választani? Maisel tesz pár utalást:
„MAI döntésük Jézus Krisztussal kapcsolatban a LEGFONTOSABB, MELYET VALAHA IS hozni fognak.” És még így folytatja a következő bekezdésben:
(…) „fontosabb, mint az eszméik”. Ezt talán maga Maisel sem gondolta komolyan. Hiszen, ha Jézus Krisztus mellett döntenek, ahhoz azt jelenleg is meglevő eszméikkel, azok hatására teszik. Vagy arra céloz, hogy ezen eszmék csupán addig fontosak, amíg J.K. hívei nem lesznek?
„(…) fontosabb, mint a karrierük.” Maisel itt talán olyasmikre gondol, mint vezető beosztás, anyagi javak, hírnév… stb., tehát esetleg álmokra, távlati tervekre, egyebekre. Hogy éti azt, hogy a karrierüknél is fontosabb? Valószínűleg nem az arról való lemondásról beszél, hanem talán az azt felkínálásról. Súlyos felelőtlenség lenne az embereket megfosztani attól a törekvésüktől, hogy fenntartsák különbségeiket. Ez nem holmi szeszély, hanem biológiai parancs is, csak éppen Homo Sapiens módra. Fajunk sikere agyvelőnk felhasználásában rejlett és rejlik, így nem kifogásolható az ambíció, az állandó alkotásvágy, hogy „legyen valaki belőlünk”.
„(…) fontosabb, mint élettársunk megválasztása.” Az érdekházasságra, a szexre alapozott kapcsolatra gondol? Talán nem mellékes, és felmérhető is lenne az, hogy valószínűleg sokan sokáig keresnék az „igazit”, a mentalitásnak, szokásoknak, érdeklődésnek megfelelő partnert, ha az elsietett kapcsolatok és házasságok, munkák nem kötnék őket béklyóba.

Ezután C.S.Lewis „csodálatos átváltozásairól” szól, aki „ATEISTA VOLT, MAJD KÉSŐBB KERESZTÉNY LETT”(14). Lewis a mellett kardoskodik, hogy Krisztust csak Istenként lehet felfogni. Az a kijelentést bombázza, hogy „Jézus csak erkölcsi tanítómester volt”. Miért? Nem lenne előrelépés a Kereszténység ügyében? Vagy, hogy gyakorlatiasak legyünk: abban, hogy az emberek nagyobb hajlandóságot tanúsítsanak arra, hogy tanait megismerjék? Lewis így mondja: „ha valaki csak ember lett volna és olyasmiket mond, akkor vagy őrült (…)”… ez itt érdekes. Jézus szavait tehát csak úgy fogadja el teljes értékűnek, ha Jézus isteni eredetét is elfogadjuk. Ha – szerinte – Jézus nem isten, akkor az, amit tett örültség volt… vagy ördögi gonoszság.
Sugallata szerint tehát, ha Jézus tanítását elfogadjuk, akkor ezzel istenségét is el kell fogadnunk. Furcsa dolog ez. Kétségkívül vannak olyan kijelentések a Bibliában, amelyeket vezérelvként elfogadva a humanitáshoz közelítünk. De e humanitás mindig személyre és helyre, és szituációra szabott. Az olyan kívánalmak, mint a Biblia rendszeres tanulmányozása, templomba járás, stb., inkább tartoznak egy engedelmességi rítus-rendszerhez, mint a humánusság gyakorlásához.
Lewis szerint nem lehet megelégedni azzal, hogy Jézust tanítómesterként felfogva elfogadjuk tanácsait – ha nem tekintjük istennek, akkor az ellentétes végletnek kell tekintenünk. Szép példája a „vagy-vagy” gondolkodásra való buzdításnak. A legtöbben szerencsére felismerik, hogy az erkölcsi igazságok nem annak az embernek a megítélésétől függnek, aki szóba hozta, hanem tkp. önmaguktól. Azt mondhatjuk tehát, hogy nyugodtan tarthatjuk Jézus bizonyos tanításait az életre nézve mértékadónak amellett, hogy személyével kapcsolatban, akár megválaszolhatatlanul vagy tagadólag fordulunk ahhoz a kérdéshez, hogy isten volt-e.
Lewis jól fejezi ki azt a törekvést, hogy egy humánus erkölcsi tanítás, amely az emberiességet állítja a középpontba, csakis olyan tökéletesnek lehetséges tekinteni, hogy azt ember nem alkothatta, és AKIK ANNAK KÖZVETÍTÉSÉVEL FOGLALATOSODNAK, AZOKNAK ENGEDELMESKEDNI KELL.(!!)
Közbevetőleg meggyjegyzendő, hogy a kereszténység égisze alatt sok-sok remekmű látott napvilágot – és egyáltalán nem a keresztényiség szellemisége hajtotta azokat, hanem az alkotásvágy. Ezekre azért lehetett lehetőség, mert az Egyház óriási hatalommal rendelkezett és megengedhette magának, hogy a maga dicsőségére támogassa az alkotókedvű hívőit. Nem belülről jött hát ez a serkentés, hanem kívülről. Figyelemre méltó emellett, hogy manapság szinte a Biblia a legelterjedtebb könyv a világon, és most, amikor már mindenki megengedhetné magának, hogy saját Bibliája legyen, hirtelen a fejlett országokban megcsappant iránta a kereslet.(15) Az egyház hatalma idején a keresztény kultúra hódított. Manapság is ez a forgatókönyv megy: ahol a hatalom, a gazdasági erő, ott a hatalom arra is hajlamos, hogy az alkotó szellemet befolyásolja.

Maradjunk viszont Lewis-nál. Azt, hogy Jézust nagy tanítómesternek mondjuk „leereszkedő sületlenség”-nek nevezi. Világos az üzenet: „Vesszen minden, ami az engedelmeskedéstől eltávolítja az embereket!”
Maisel ezutáni kijelentése: „Ha őszinték akarnak lenni, és logikusan akarnak gondolkozni, nem tételezhetnek fel semleges területet: Jézus vagy isten, vagy hazug.”
A válasz kínálja magát: ha hazudott, akkor egy szavában sem lehet bízni. Ha a bibliában Jézus kijelentéseit olvasgatjuk, akkor kétségtelenül találunk benne igazságokat, olyanokat, amiket természetünknél fogva nem tarthatunk hazugságnak. Ezek többnyire olyan dolgok, amikről saját tapasztalataink által már meggyőződhettünk. Maisel logikája azt mutatná ki eszerint, hogy: (Ha) nem hazug, (akkor/így) Jézus csakis isten (lehet).
Ezen logika alapján, aki erkölcsi szempontból pozitív dolgokat hirdet, az mind isten kell, hogy legyen!

* * *

A következő részek címe:

„JÉZUS KÉT KÉRDÉSE:
1. KINEK MOND ENGEM A VILÁG?
2. KINEK MONDTOK ENGEM TI?”

„KINEK MOND ENGEM A VILÁG?” – Talán áttételesen, de ez rávilágít egy érdekes kérdésre. Tudjuk, hogy az emberi felemelkedés alapját az agyvelő fokozott mértékű használatbavétele jelentette, amely képes eljutni az absztrakciókig, amelytől már nincs messze a beszéd és az írás képessége. Mindmáig nem talált fel az emberiség a beszédnél hatékonyabb kommunikációs formát a személyközi interakcióra, és hatékonyabbat az írásnál az ismeretek elraktározására, amely az ismeretek időbeli állandóvá tételének ma is fő és egyetemes módszere. Az írás tekintetében lényegtelen, hogy milyen formában jelennek meg a szimbólumok: legyen az kőbe vésve, papírra írva, vagy számítógép memóriában tárolva – csupán a szimbólumok megjelenítése a lényeg. Nem furcsa, hogy az Újszövetséget Jézus-RÓL ÍRTÁK… mások?
Ha Jézust komolyan vesszük, akkor mondanivalójának fontosságát olyannak tekintjük, hogy azt igenis minden nemzedéknek és népnek meg kell ismernie. Kérdéses, hogy ebben miért támaszkodik csupán szemtanúkra? Arra biztosan nem apellálhatott, hogy tetteit a történetírók majd megörökítik… De ha így is volt: ha ő a maga Isteni tudatában volt jelenléte, tettei, üzenete fontosságának, akkor miért nem már akkor is a leghatékonyabb módon próbálta rögzíteni azokat az üzeneteket, amiket az emberekkel megosztani akart? Nem tudott írni? A biblia szerint olvasni biztosan tudott, hisz’ ragyogóan ismerte az ószövetség írásait – vagy azokat is csak hallomásból ismerete?
A világtörténelem példája azt mutatja, hogy ha valakinek valami fontos mondanivalója volt, akkor azt leírta.
Miért nem maradt fenn Jézus írásaiból? Voltak egyáltalán Jézusnak írásai? Valószínűleg az ő tulajdon írásai lennének a legalapvetőbbek… de a biblia még csak nem is említi, hogy Jézus akár egy sort is papírra vetett volna. Könnyelműség ez egy ilyen fontos üzenetnél. „Előre elrendelt” dolog lett volna? Ha a biblia istentől ihletett művek gyűjteménye, akkor miért volt szükség Jézus eljövetelére? Ha az evangéliumok is istentől ihletettek, akkor hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy az evangéliumok (...) szemtanuk leírásai alapján történtek? Az „ISTENTŐL IHLETETTSÉG” a Biblia nevek és fogalmak szerint: „A Szent Szellem különleges befolyása, amellyel bizonyos személyeket arra indít, hogy kimondják, vagy leírják azt, amit isten másokkal közölni akart, anélkül azonban, hogy közben kikapcsolódnék személyes cselekvőképességük vagy jellemző sajátosságuk.” Az ihletettség és a szemtanúság tehát 2 különböző dolog. Az IHLETETTSÉG megkérdőjelezhető, mint ahogyan meg is kérdőjelezi – sőt tagadja, támadja és mindig is támadta az Egyház azokat, akik Isteni ihletettségre hivatkozva mást mondtak, mint ami az ő érdeküknek megfelelt. Nem volt nehéz dolog „ördögi megszállottságnak” és a „Sátán hatalmába kerítettségének” bélyegezni az illetőt; akárcsak ahogyan manapság szelídebb formában, a New Age területén „Pozitív és Negatív energiának” titulálják azt, ha valaki nem szimpatikus az ezt megállapítónak. A bennük való tükröződést negatívnak címkézik, de ezt nem veszik magukra – ismerős önkép: „okos, ügyes, tárgyilagos, jólelkű, igazságos vagyok”(16) – hanem azt az érzést kiváltó tárgyból eredeztetik. Azt mondják: „ez a valaki negatív hatást akar gyakorolni rám”, ahelyett hogy: „szokatlanságát nem tudom elfogadni”, vagy „nem tudom elfogadni, hogy érdekei az enyémmel ellentétesek”, stb. Ez pedig az előítéletességre (17) való hajlamot jelzi; a fasisztoid jellemvonások (18) egyike.
Az ihletettséget tehát messzemenően lehet úgy tévesen értelmezni, hogy „én ezt meg ezt gondolom valamiről” – ha eredetét nem fedezzük fel magunkban, vagy az olyan lenne, amely előttünk nem elfogadható – pl. „én utálom úgy általában az alacsony, kopasz embereket, függetlenül attól, hogy az illető milyen személyiség,” stb. – akkor ezt akár ihletettségnek is lehet nevezni, és úgy észlelni, mint nem saját, hanem kívülről kapott „eszmét”. Emiatt nem azt terhelné a felelősség, aki ennek következtében esetleg negatívan viszonyulna a másikhoz.
A „SZEMTANÚSÁGRÓL” pedig nehéz bíztatót mondani. A szemtanúk mindig saját észlelésüknek megfelelően írják le a történteket (19), viszont az észlelés mikéntjét mindig az egyéni alkat határozza meg. Nem beszélve a valóságtorzító mechanizmusok (20) végtelen tárházáról.




***

Megjegyzések, kiegészítések: (11-20)

(11) A szerző itt a nagyon valószínűtlen és a lehetetlen kategóriáját gyakorlatilag csak apró szintbeli különbségként kezeli, olyanképpen, hogy ha valami lehetetlen, akkor az épphogy csak nem lehetséges; ha nem lehetetlen, akkor csak statisztikailag ritka, nagyon valószínűtlen. Vannak azonban a statisztikailag ritka események között, amik annyira ritkák, hogy a fennálló világegyetem ideje alatt sem történhetnének meg egyszer sem. Richard Dawkins („A vak órásmester – Gondolatoka darwini evolúció elméletről”) és Stanislaw Lem („Az emberiség egy perce”) érzékletes példákat írtak hasonlókról. A fizika már elérte azt a fokot, hogy megmutassa: a világ kimutathatóan időben egy irányban történik, és egy esemény megtörténte (pl. történelmi írások tanúsága szerint) még nem bizonyíték arra, hogy az statisztikailag akár gyakori is lehetne (ahogy a francia közmondási mondja. „Egyszer, az még nem szokás!”), vagyis egyetlen előfordulása egy eseménynek (amit pl a történelemkönyvek leírnak) nem valószínűsíti a fennálló világegyetem ideje alatt annak újbóli azonos előfordulását.

(12) S ha már a szocializmusnál tartunk: a szocializmus elvei alapjában véve megfelelőek lennének az emberi társadalom számára. A felvetés lényege, hogy a közösségi élet nagyformákban, tömegtársadalmakban való működésének eszményi rendszerei lehettek volna, de sajnos figyelmen kívül hagyta a Homo Sapiens kisközösségekre való tudati berendezkedését.
SZOCIALIZMUS: a termelési eszközök társadalmi tulajdonán és a kizsákmányolás megszüntetésén alapuló állami és társadalmi rendszer, amelyben az elosztás az egyén munkájának mennyisége és minősége szerint történik – a kommunizmus első szakasza.
KOMMUNIZMUS: osztály nélküli gazdasági rendszer, melynek alapelve: „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.” S ha már itt tartunk, akkor definiáljuk a diktatúrát is!
Diktatórikus: parancsoló, ellentmondást nem tűrő; diktatúra: parancsuralom; erőszakra támaszkodó korlátlan hatalom.

(13) (21) lásd.: J.A. Lencman: A kereszténység eredete, Moszkva, 1958. Magyar kiadás: Fordította: Meggyesi János, Gondolat Kiadó, Bp., 1960.

(14) Az emberi tudatosság szokásos fejlődési menete a teisztikus gondolkodásmódtól az ateisztikus gondolkodásmód felé halad, vagyis a HIT abszolutizálása felől a TUDÁS abszolutizálásának irányába. Merőben ritka az, és mindig valami azonosítható oka van, ha egy meggyőződésesen ateista szellemiségű ember teisztikus irányban mozdul el. Ha látszólag ez történik, akkor az ateista jelző korábban nem volt megfelelő, és csupán annyi történik, hogy a teizmusra való hajlandóság a szervezetlen megnyilvánulásmódokból egy szervezett, már létező vallási rendszer elfogadását eredményezte. Röviden: a teisztikus gondolkodásmód nem azonosítható valamely világvallás, vagy egyéb vallási rendszer elfogadásával és követésével, mint ahogyan az ateisztikus gondolkodásmód sem azonosítható pusztán a világvallások elutasításával, vagy az, hogy azokról valaki nem vesz tudomást.

(15) igazolni kellene!

(16) ELLIOT ARONSON: A TÁRSAS LÉNY, 115.o. „A disszonancia-csökkentés és racionális viselkedés” : „A disszonancia-csökkentő viselkedést „irracionálisnak” neveztem. Ezen azt értem, hogy az ilyen viselkedés sokszor rossz alkalmazkodást jelent, megakadályozhatja az embereket abban, hogy fontos tényeket tudomásul vegyenek vagy problémáikra valóságos megoldást találjanak. A disszonancia-csökkentő viselkedés az ego (én) védelmét szolgálja: általa továbbra is fenn tudjuk tartani önmagunk pozitív képét – egy olyan képet, amely szerint JÓK, OKOSAK, ÉRTÉKESEK VAGYUNK. Bár ezt az énvédelmező viselkedést hasznosnak tekinthetjük, nemegyszer végzetes következményekkel járhat.”

(17) Gordon W. Allport: Az előítélet, 464.o. - Hogyan birkóznak meg az emberek a konfliktussal?

(18) Előítéletek és csoportközi viszonyok – Válogatott tanulmányok, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Bp. 1980. - Erős Ferenc: Kritikai elmélet és szociápszichológia („Az autoritariánus személyiség” kritikájának vázlata). 319.o.

(19) Mannhardt András: Mit szeretne látni a szemtanú? - Élet és Tudomány honlapján http://www.eletestudomany.hu/hirek/961.html: Lélektani lelemények-cikksorozatban: (Cikk bevezető:) „A lélektan sokat foglalkozik azzal, miért pontatlanok a szemtanúk vallomásai. Nem csoda, hiszen a tévedések emberek sorsát befolyásolhatják. Két amerikai pszichológus érdekes szempontot vet föl egy most megjelent cikkben: lehet, hogy a szemtanúk sokszor nagyon is célszerű okoktól vezérelve, ám tudtukon kívül ferdítik el a valóságot!”

(20) Brain Storming: "Tanulmányok a valóság észlelésről és értelmezéséről"