A történet megtörtént eseményeken alapszik…

„Lehozom neked a csillagokat…” – szólt az erőltetettnek tűnő ígéret a félhomályos szobában, ahol a lány és a fiú beszélgettek, csöndesen, fáradtan. Mind a lány, mind a fiú fáradt volt és kimerült, keserű és nyomott. A fiú mégis boldogságtól reménykedő lelkülettel invitálta a lányt ki a szabadba másnap éjszakára, ahol majd „lehozza neki a csillagokat”. … De a lányt nem lelkesítette a gondolat, legalábbis a fiúnak ez volt az érzése a lány kimerült, de mégis bájos vonásait nézve. Szerette a lány arcát, annyira, hogy nap mint nap látni akarta, érinteni akarta, simogatni akarta; félre akarta simítani a homlokáról a haját, újra és újra, mert imádta simogatni is. Úgy érzete magát a lány érintésekor, mint valami bioárammal működő energiatelep, ami minden egyes érintéskor feltöltődik, életenergiával telítődik, … de most úgy érezte, hogy minden egyes simogatása energiát von el a lánytól, és ő ezt nem akarta.

A fiú azonban komolyan gondolta azt, amit a csillagokról mondott – kissé ugyan tartott attól, hogy a terve nem sikerül, mert jó egy hete már borult idő volt, és aznap sem bújt elő a nap, így este, éjszaka nem lesz látható az, amit megígért… de mégis remélt. Nem imádkozott, nem próbálkozott ezoterikus trükkökkel, egyszerűen csak remélt; remélt, mert szerette a lányt; mert ha nem is sikerül megmutatnia, hogyan képes erre, akkor is együtt lehet a lánnyal, mert egyszerűen az élete részének tekintette a lányt. Úgy érezte, boldoggá kell tennie, mert az ő maga boldogsága is ettől függ… de tudta, hogy ha a lány már nem szeretné, hogy szeresse, akkor lehozhatja ő akár a csillagokat is az égről, mindez nem fog változni – ő mégis tudta, hogy képes rá. Képes arra, hogy lehozza a csillagokat az égről, de nem képes arra, hogy az izzó szerelme felmelegítse a lány lelkét, hogy örülni lássa… nem, ehhez még egy ekkora tett sem elég, és nem alkalmas, bármi nagyszerű és látványos is.

És másnap megtörtént – a fiú már a kora reggeli órákban észrevette, hogy másként süt nap, és hogy egyáltalán: süt, vagyis tiszta az ég! Nemcsak a komor hangulata tünedezett el, hanem a reménye is egyre csak nőtt, ahogy a nappali sugarak egyre biztatóbban tisztították meg a végre sziporkázóan kéklő égboltot. A világ újra megtelt színekkel, és a színek erősítik a reményt; és benne is erősítették az érzést, hogy este, igen, ma este sikerülni fog, mai máskor csak üres ígérgetés, mézesmázas fecsegés, üres szócséplés – ő ma megteszi, amit a szerelmesek csak képletesen emlegetnek; ő ma megteszi azt, ami az ember romantikusságának felébredése óta minden szerelmes lelkes ígérete… mert úgyis tudják, hogy lehetetlen, és éppen azért ígérik, mert lehetetlen, hogy ezzel bizonyítsák, hogy a lehetetlenre is képesek a szerelmük iránt! De őt egyszerűen tudta, hogy képes rá!

Persze a nap nem úgy telt, ahogy szerette volna, bármily’ nagyszerű tettre is készült – óvatlanul megbántotta a lányt, óvatlanul találkozott vele, és óvatlanul azt is szóba hozta, hogy mennyire szereti … és végig abban bízott, hogy ha leszáll az éj, akkor bizonyíthat! De nem, erre már nem volt lehetősége: a lány megkérte, hogy ne keresse. Nem mondta a fiúnak, hogy nem szereti, nem mondta, hogy vége, de megkérte, hogy ne keresse – amivel azt kérte, hogy a fiú önszántából legyen kegyetlen önmagához … de a fiú annyira szerette a lányt, hogy most, többedik kérésre elhatározta, hogy „szót fogad”, és bár rettegett attól, és tudta előre, hogy borzasztóan fog kínlódni és szenvedni – boldognak akarta tudni a lányt, és igyekezett ezt a gondolatot magára erőltetni, ami persze nem ment: elsírta magát, úgy ölelte magához a lányt. Igyekezett minél jobban eszébe vésni a pillanatot abban a rémületben, hogy tán utoljára öleli, tán utoljára érzi a lány illatát, utoljára simogathatja a lány édes arcát, és utoljára érezheti testén teste melegét… és elengedte magától, bár úgy érezte, talán megszületni lehet ilyen érzés.

 

Éjszakára teljesen kitisztult az ég, és a csillagok már régóta nem tapasztalható fényességgel tündököltek. A levegő ugyan fagyos volt, de teljesen tiszta, mintha csak felkészült volna a fiú nagy mutatványára. … A fiú kint állt az otthona erkélyén, és az aznapi eseményeken gondolkodott. Erősen magához szorította a köpenyét és elképzelte, hogy most a lányt szorítja magához – mélyen beszippantotta a fagyos ámde teljesen tiszta levegőt, és a lány illatát idézte fel, ujjai hegyén a testéhez feszülő bőre melegségét érezte, az arcán átsikló fuvallat a lány fürtjeinek érzéki csikladozását juttatta eszébe…. „Itt kellene lennie, hogy lássa….” – gondolta.

Hosszan becsukta a szemét, majd kinyitotta és az eget kémlelte … az eget, ahonnan tucatjával hullottak és cikáztak a csillagok, káprázatos fényparádét rendezve. …

 

(A történet megtörtént eseményeket ír le, amelyek ma történtek, 2007-12-13-án, azon a napon, amikor csütörtökről péntekre virradóan éri el csúcspontját a Geminida meteorzápor, amelyet Magyarországról az északkeleti égbolt irányában lehetett megfigyelni)

 

 

Szerző: Brain Storming  2007.12.14. 00:15 1 komment

Címkék: szerelem szerelmi bánat

A bejegyzés trackback címe:

http://brainstorming.blog.hu/api/trackback/id/tr31263404

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.