"Szeretni csakis az erős ember tud. A gyenge nem szeret, csak menekül a másikhoz. Ez nem szeretet, akármilyen odaadó, elfogadó, érzékeny, érzelmes és szenvedélyes. A gyengeség azt jelenti, hogy nem találod magadat, a másiktól várod a megváltásodat és ez lehetetlen." – Müller Péter.

Üzenem Müller Péternek, hogy ezzel a kis "bölcsességével" egy-az-egyben lenézi és a rajongóival lenézeti a gyerekeket, a betegeket, a depressziósokat... stb. Az egy dolog, hogy a "szeretet", mint olyan, egy túláltalánosított, emberi fogalom, amibe mindenki beleérti azt, amit csak akar; másik dolog, hogy a "szeretetre" hivatkozni emberi kapcsolatok esetében megint csak egy túláltalánosított, közhelyes dolog – sőt, a fenti megfogalmazásban még hamis is. A fentiek a felnőttséget teszik a szeretet igazi gyakorlójává, holott a felnőtt szeretet éppen hogy mértéktartóan és visszahúzódóan önző és egoista, éppen amiatt, mert megtalálta önmaga értékeit, amivel érzelmi szükségleteiben önellátóvá vált... Egy ilyen ember nemigen tudja már azt "produkálni" a szeretetével, amit magában a „szeretetben” szeretni lehet, hiszen már nem látványos érték számára az, amit mások reagálásként nyújtanak neki éppen a fent felsorolt odaadásból, elfogadásból, érzékenységből, érzelmességből és szenvedélyből. Az élet képlékeny, mozgékony, változékony, viharos és hisztis.... ha nem ilyen lenne, nem lenne csodálatos az élet és nem lenne csodálatosan változatos. A fenti leírás jellemző lehet egy sokat tapasztalt bölcs emberre, egy megvilágosodottra... de nem olyasvalakire, akiben még elevenen él a tűz, az a tűz, ami az életet felismerhetővé teszi, ami az életerő bizonyítéka. Amiről a fenti jellemzés szól, az a lecsillapodott, tapasztalt és bölccsé vált boldogság állapota... mindenki erre törekedne, de mindenki megutálná ezt az állapotot, amint elérné. Kellemes dolog az ilyenné vált boldog emberekkel tapasztalatot cserélni, de nem velük élni; remek dolog egy ilyen emberrel együtt dolgozni, mert az ilyen ember a téma, a terv, a tettei rajongója... és nem embereké. ... És ki tudja – az ilyenné vált ember éppen azért jöhet ki másokkal annyira jól (és ezt egy percre se keverjük össze a "szeretettel"!), mert semmi szüksége sincs rájuk. Az, aki alapjában véve senkit nem utál, az lényegében senkit nem tud szeretni... önmagán kívül.

BRAIN STORMING, 2014.