A Freud-i megközelítés; A teizmus módszerei; Gondolati abszolútumok és szuperlatívuszok; Nem szinkronizált szekvenciális evolúció; Teizmusok ütközése és ateizmushoz való viszonyuk; Vallási erkölcs

A TEIZMUS KRITIKÁJA ÉS KIKERÜLHETETLEN SZÜKSÉGSZERŰSÉGE - BEVEZETÉS


I. Bevezető írások


1. A vallások Freud-i megközelítéséről
2. A teisztikus gondolkodásmód módszereiről
3. Abszolútumokban és szuperlatívuszokban való gondolkodás, és az agyban nem szinkronizáltan lefolyó szekvenciális evolúció
4. A teisztikus gondolkodásmódok ütközéséről és az ateizmushoz való viszonyukról
5. A vallásosság erkölcséről



1. A VALLÁSOK FREUD-I MEGKÖZELÍTÉSÉRŐL

Egyre inkább erősödik bennem az a meggyőződés, hogy a vallásosság alapmotivációjában a Freud-i értelmezés ad eligazítást. A valóságtorzító módszerek alkalmazása nem egyedüli jellemvonásuk, sokkal jellemzőbben alapmotivációi. Ez alapján az állapítható meg, hogy mivel a vallásos hívő - aki egy istenképben hisz - meglepően sok jellegzetességében hasonlít a gyermek szüleikhez való viszonyulásához, így ennek a jelenségnek a gyökerét a gyermekkorból visszamaradó, érzelmileg áthatott, személyhez való ragaszkodás-szükségletben kell keresni. A gyermek ugyanúgy észérvek, és ilyenek találása, alkotása, keresése nélkül ragaszkodik szüleihez, és a hívő hitének racionalizálására való felszólítás (akár más vallások követői részéről, akár ateisták részéről) emiatt okoz benne a gyermekéhez hasonló dühöt, ha annak szülei valódiságát, stb. megkérdőjelezik.
A konkrét mechanizmus kialakulása még nem kellően tisztázott, bár elképzelhető, hogy a gyermekkori nevelési hatások mellett elsősorban a serdülőkori élmények a meghatározók, és ha kisgyermekkorban megfelelő tápot kap a vallásos (isten)kép, akkor serdülőkorban egy már meglévő pszichikai formációhoz folyamodhat a világ értelmezésének problémáiban. Valószínűleg mind a túlkényeztető, minden felelősséget átvállaló szülői gondoskodás, mind a másik véglet, a túl szigorú, szinte mindenben korlátozó szülők, de még a érzelemmentes közömbös gondoskodás is a teizmus felé hajthatja a fiatalokat (Jelen esetben a teizmus a hitalapú, meggyőződés nélküli engedelmeskedésre vonatkozik, ebben az értelmezésben a vallásos, istenképpel kiegészített hit csak egy megjelenési formája a teizmusnak!). A túlkényeztetés esetén a felelősség áthárítása a lényeges momentum, amit a gyermek korábban megszokott. A túl szigorú nevelés is megszokottá válhat, mert ez is némi felelősségáthárítást jelent, mert ha egy felsőbb hatalom kormányozza a világot, akkor ha annak engedelmeskedünk, mint korábban s szüleinken, akkor ha jutalmat nem is, de legalább büntetést legalább nem kapunk. Továbbá a gyermek elszenvedte sérelmeket sokszor azzal kompenzálja, hogy egy idealizált szülőképet alkot, aminek az Atya gondoskodása tökéletes analógia! Felnőtt korra ez manifesztálódhat egy istenképben. A közömbösséget, az érzelmi sivárságot, a puszta fizikai szükségletkielégítést nyújtó gondoskodást is kompenzálhatja egy Szerető Istenkép, egy Isten, aki feltétel nélkül szereti a hívőt, és a hívők is minden hívőt, (lásd ’testvér’, ’nővér’ megszólítások!) vagyis a szenvtelen szülői közösségből egy pusztán az alapján szerető közösségbe kerülhet az ember, hogy pusztán hitet tesz a közösség istenképe mellett.
Erre egy konkrét példa – egy mélyen és a kereszténység terén konzisztens ismeretekkel rendelkező vallásos személy mondta: „A keresztyén hit nem normák és szabályok rendszere, és nem is világnézet vagy tan. A keresztyén hit az ember és Jézus Krisztus között létrejött bizalmi kapcsolat… Ez a kereszténység egyik központi gondolata.” Ebből a „bizalmi kapcsolat” az, ami az egész kereszténység szülő-gyermek mintára alakuló szerveződését mutatja. Ezen a téren a kereszténység talán nagyon is elkülönül több világvallástól, ahol történelmileg is bizonyítottan létező személyek voltak a valláslapítók (mint Buddha, Konfucius, Mohamed, stb.), és ahol nem hangsúlyozzák, vagy fel sem merül az alapítóval, mint személlyel létesítendő bizalmi, személyesnek mondott kapcsolat; és nem hangsúlyozzák a vallásalapítók, mint az eszmeiség kiindulópontjainak folyamatos létezését, életét, a hívő életének idején való jelenlevőségét. Jézussal kapcsolatban a személyének elfogadását hangsúlyozzák, mert a vele való személyes kapcsolatot, annak megvallását tekinti a hit megvallásának is. Mindez pedig inkább a felnőtt, továbbá a felnőttség kapujában lévő, a teljes nemi érésnek az időszakában lévő tizenéves hívőkre jellemző (legkorábban legalábbis ebben az életkori periódusban, vagyis éppen abban az időszakban, amikor a hormonális változások következtében a korábbiaknál intenzívebben élnek át bizonyos éppen aktuális élményeket és hangulatokat, és amikor e hangulatok értelmezése találkozik az abszolutista gondolkodásmód egyszerűségével, akkor kialakulhat egyfajta szellemi fixáció ezen a szinten). Egy olyan életkori határon túl, amikor a gyermek már kezd a szüleitől elszakadni – ennek traumáját sok tizenéves nehezen viseli, és sürgősen szülő-pótlékot kell keresnie, és erre tökéletesen alkalmasnak látszódhat egy összetartó vallási közösség. Talán emiatt népszerűek bizonyos fiatalok körében a vallási közösségekben való aktivitás.
A lényeg tehát – a kereszténység eleve egy szülő-gyermek analógia mentén szervezi a hívők gondolatait, és a vallásossághoz való viszonyukat is ez határozza meg.

***

2. A TEISZTIKUS GONDOLKODÁSMÓD MÓDSZEREIRŐL

A valóságtorzító módszerek alkalmazása akkor válik hangsúlyozottá, amikor nincs elegendő információ a valóság megfelelő értelmezésére, értékelésére, vagyis nem tényszerű adatokból, valóságos jelenségekből indulunk ki, hanem azoknak tudatosan kitöltött képeiből, vagyis fantázia-alapú hitből. A hit pedig jellemző a hívőkre! Ez talán elsőre meglepőnek hangozhat, de korántsem az: a hívők számára - mivel világnézetük alapjául egy hit-rendszert tesznek -, a hit és a tudás fogalmi köre összemosódhat, és bizonyos, sokszor egyéni szükségleteket kielégítő szituációkban, döntési helyzetekben a hitet teszik meg a valóság mércéjéül, vagyis nem a valóságból indulnak ki, hanem az azzal kapcsolatos hitükből; nem abból, hogy mi van, hanem abból, hogy hitük vagy szükségleteik szerint minek kellene lennie… és aszerint cselekszenek. A másik oldala ennek az a hajlam, ami mindenféle olyan elképzelés elfogadása felé hajtja őket, ami éppen az ésszerűség határain kívül esik, amit jól szemléltet a jól ismert - "Credo quia absurdum. - Hiszem, mert hihetetlen, mert képtelenség." (Szent Ágoston.) /Egy hívő általi magyarázata: Nem értelmetlen, csak emberi ésszel felfoghatatlan és megvalósíthatatlan./ Mindez utat nyit az elméjükben minden olyan elmélet, felfogás, stb. elfogadására, azok hirdetésére, amit nem értenek ugyan, de hitelveiket megerősítheti, vagy legalábbis nem cáfolja, és azon terület hívői is hit alapon viszonyulnak hozzá. Teszik ezt azért is, mert képtelenség, tehát elhiszik, így nemigen van számukra különbség a hit tárgyaihoz való viszonyulásuk között… egészen addig, amíg alaphitüknek ellent nem mondanak!
Másrészt, aki tagadja a látható világ érvényességét (sokszor éppen amiatt, mert az a hitüknek nem felel meg - mert a teisztikus gondolkodásmódban benne leledzik, hogy ha a tapasztalt valóság nem tetszik, mert pl. nem a mágikus gondolkodás elve alapján alakul), akkor elméjében torzítani kell a valóságképet, vagyis egyszerű képként, szimbólumhalmazként kezdi kezelni, ahol a szimbólumok manipulálását megfelelőnek tartja, ugyanúgy érvényesen tartja a valóságban a szimbólumok alapjaiul szolgáló tárgyak, jelenségek manipulálására (lásd ima, stb.). Mindez idővel torzítja az észlelési struktúrát, vagyis bizonyos értelmezési lehetőségek egyszerűen meg sem jelennek a torzult kognitív működés következtében.
Ambivalens viszony alakul ki így a tudás, a logika, és a hit területein, és minden gondolkodásbeli, kognitív tevékenységgel kapcsolatos területen. Ilyen pl. a heurisztikák fokozott alkalmazása a gondolkodásban és érvelésben. A heurisztika, mivel általában egy tartalomtól független érvelési forma, tkp egy egyszerűsített érvjellemző, ami azonban hipotézisként használható csak, nem konklúzióként! A heurisztikák alkalmazásában éppen ezek formai gazdagsága miatt (tkp a népi bölcsességek, megfigyelések, közmondások, stb. is ide sorolhatók) időnként egymásnak ellentmondóak is lehetnek (Pl. A tudás hatalom. – A tudatlanság áldásos.; Ruha teszi az embert. – Ne ítélj meg egy könyvet a borítójáról.; Ahogy lesz, úgy lesz. – Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa.; Minél többen vagyunk, annál jobb a hangulat. – Két ember társaság, három már tömeg!; Hiszem, ha látom. – A látszat csal!, stb.). Mivel a vallásos hívők esetében a hit alapján állnak az érvek, így többnyire ezek a felszínes heurisztikák szerepelnek az „észérvként” megadott magyarázatok között. Ezeknek sajnos az a tulajdonsága, hogy mivel szinte bármilyen megfigyelés, jelenség magyarázathoz kapcsolhatók (lásd. tapasztalatok általánosítása a „kis számok törvénye” alapján!) így egymásnak ellentmondó tényeket is vissza lehet vezetni egyazon dolog bizonyítására! Ebbe a kategóriába tartoznak a Bibliai igeversek alkalmazásai a magyarázatokban, vagy Nostradamus jóslatainak értelmezései is. Ha a saját állítás igazolására alkalmas egy heurisztika, akkor ezt kihangsúlyozzuk, ha azonban egy ami állításunkkal ellentétes állításra is alkalmazható, akkor nem fogadjuk el. Egy konkrétabb példa - A „kis számok törvénye” pl. az alábbi módon is megjelenhet: „Ha egyetlen olyan eset is történt, ami bizonyítja az igazam, akkor azt tekinthetem általános érvényű szabálynak; ha csak egyetlen olyan eset történt, ami nem igazolja az elképzelésemet, akkor azt nem kell érvényesnek tekintenem, az lehet véletlen kivétel is.”

A vallásosság érvrendszerének forrásai sok tekintetben megegyeznek az áltudományos gondolkodás forrásaival - a Felvilágosodás tkp ezzel is le akart számolni, végérvényesen (sajnos nem eredményesen, de ez utópisztikus törekvés is volt). A vallásosságnak hasonlóképpen személyiségbeli, kognitív megközelítésbeli, filozófiai, üzleti és társadalmi forrásai vannak, mint az áltudományoknak – ilyenek pl. az analógiás gondolkodás és az intuitivitás túlhajtása, az Occam-elv mellőzése; az igazság keresésének a saját igazság igazolására való felváltása, és így a korrekcióra és önkorrekcióra való képtelenség; küszöbértékekből messzemenő következtetések levonása, a statisztikai módszerek helytelen alkalmazása, nemlétező oksági kapcsolatok felállítása, stb.…

Alapmódszer még a fogalmi halmazok igény szerinti tágítása és szűkítése is. Pl. sokan hivatkoznak a keresztények nagy számára, de ha ellentmondást mutatnak ki számukra a különböző felekezetek között, akkor azonnal a saját felekezetük jellegzetességeit kezdik kihangsúlyozni keresztényiként. Amikor a különböző világvallások különbségeivel fordulnak hozzájuk, akkor egy általános istenképet vázolnak fel, és a különböző vallásokat csak ezen istenség különböző kulturális hátterű híveiként definiálják. Amikor a keresztényi tetteket említik fel, ők a hit fontosságát hangsúlyozzák; ha azonban a hit meglétének azonosíthatatlanságát vezetik le számukra, akkor az erkölcsi viszonyulás tettekben való megnyilvánulását helyezik előtérbe. Ide tartozik a fogalmi körök implicit tartalmának mellőzése, vagyis a verbális eszközök időnként erősen kitekert használata: az „Isten”, „Teremtő”, „az Úr”, és egyéb istenség megnevezéseket tkp az adott felekezet, vagy annak papsága szinonimájaként lehet értelmezni; a „hinni” ige a legtöbb esetben az „engedelmeskedni” jelentést implikálja, és gyakran a „szeretni” ige is ezt az értelmezést hívja elő; a „sátán”, „sátáni” a szervezettel szembenállókra vonatkozik, akárcsak a „hitetlen”, vagy a „világi” is.

***

3. ABSZOLÚTUMOKBAN ÉS SZUPERLATÍVUSZOKBAN VALÓ GONDOLKODÁS… ÉS AZ AGYBAN NEM SZINKRONIZÁLTAN LEFOLYÓ SZEKVENCIÁLIS EVOLÚCIÓ

A teisztikus gondolkodásmódhoz vezető alapjelenségeknek a következőket tartom nagyon röviden: Az emberi agy alapjában véve abszolútumokban és szuperlatívuszokban képes gondolkodni.
Az abszolútumon itt a létezők tulajdonságainak, jelenségek intenzitásainak végtelen mértékét értem. Amennyiben a homeosztázis alapmechanizmusát, a negatív visszacsatolást, mint az egyensúlyban működő szervezet, mint rendszer egyensúlyát biztosító vezérlőelvet nézem, akkor ott tkp két, végtelenbe tartó (adott transzformációs lehetőségeket teljesen kimeríteni igyekvő) kényszerpálya találkozik, és a kettő egymásnak feszülésének kvázi-egyensúlya adja az értéktartó nyugalmat. A gondolkodásban ez úgy manifesztálódik, hogy ha képzeleti működésről, kognitív feldolgozásról, értékítélet meghozataláról (stb.) van szó, akkor ezen értékítéletek végtelenbe tartó kiindulópontból startolva redukálódnak, legyen a kiindulópont akár a legkisebb, 0-érték, vagy a legnagyobb, végtelen, mindent betöltő érték. Itt abszolút értékben vehetjük ezt a végtelen értéket, az előjel nem érdekes, lehet akár pozitív, akár negatív megítélésről szó.
Szuperlatívuszon jelen esetben egy adott helyzetben való, ún. helyi abszolútumot értek, vagyis adott észlelési szituáció elemeinek lehető legnagyobb mértékére gondolok.

Röviden összefoglalva: az ember „végtelen”-ben, és „leg”-ekben képes csak gondolkodni, és tudati fejlettsége határozza csak meg, hogy mely mértékben korlátozza, szabályozza ezen mechanizmus mértékét.

Az istenképpel operáló teizmus ebben az értelemben olyan kivetített emberképpel dolgozik (antropoteizmus – amit Feuerbach messzemenő részletességgel és alapossággal kidolgozott), melyben az antropomorf istenre ruházza az emberi tulajdonságok végtelenített, abszolutizált változatát. Sok helyen fordul elő konkrétan ebben a formában, pl. „végtelen jóság”, „végtelen igazságosság”, „végtelen szeretet”, stb. Mindez persze negatív formában is megjelenik, mint pl. „végítélet”, „végtelen szenvedés a pokolban”, stb. Számos helyen erre utal az egyszeri esetből, eseményből következő végtelen következmény, mint pl. a bibliai bűnbeesés örökké tartó kárhozatot hozott az emberre, ami miatt mindenki bűnös; a teremtéstörténet alapján az egyszeri teremtési aktus azóta változatlan (a darwini evolúciós elmélet megjelenése ezt az abszolutizált képet tette semmissé, vagyis az istenkép egyik fő művét, az élet teremtését); de erre utalnak a „halálos bűn”-ök is, de az „örök élet” is, stb. Tévedés lenne azt hinni, hogy ez csak a vallásos hitre jellemző! Ahogy említettem, ez alapvető emberi tulajdonság, és pl. a felnőtté válás egyik alapvető követelménye éppen az, hogy az abszolútumokban való gondolkodást az ember önmagában felismerni, és ha kell, szabályozni legyen képes.
A teisztikus gondolkodásmód tehát azért is tűnhet sokak számára teljesen természetesnek, mivel egyik alapvető gondolkodási mechanizmusunkon alapszik, vagyis nem kelt feszültséget a megértése, bár az elfogadása már annál inkább. Ezen alapszik az a belső feszültség, amit a vallásos emberekben szinte kivétel nélkül meg lehet találni, és ami visszavezethető a vallási elvek könnyű megértésének, de a gyakorlati életben való nehéz, vagy lehetetlen megvalósításának feszültéségre. Vagyis az abszolutizálás első lépésben merőben egyszerű, de a gyakorlati megvalósítás során azonnal lehetetlenné válik. Sokan mégis kitartanak mellette, és sokan éppen azért, mert nem képesek megszabadulni az egyszerűségétől – itt megintcsak a kognitív fösvénységgel találjuk szemben magunkat, vagyis az egész mélyen vallásos gondolkodásmód tkp az egyszerű alapelvet akarja ráhúzni egy annál elképzelhetetlenül bonyolultabb világra, mert nem hajlandó, vagy nem képes több, nem mindenható vagy mindenre vonatkozó törvényszerűség között kognitív erőfeszítések közepette létezni, vagyis az intelligenciája hiányos volta mellett még (lehet ennek következtében) a két- vagy többértelműség iránti toleranciája is csekély szinte áll. Ez utóbbi gondolat azért fontos, mert ezt a többértelműség iránti toleranciát a pszichológiai egészség és érettség, magyarán felnőttség jelének szokás tekinteni! És ezzel megintcsak újabb adalékkal szolgátunk az Tetermtő-hívő=Szülő-gyermek viszonyanalógiához.

A szuperlatívuszokban való gondolkodás az abszolutizálásnak olyan (talán speciális) esete, amikor meghatározott létező, vagy mentális objektumok közül a valamilyen tulajdonságában abszolútat részesítjük előnyben. Vesd össze – „A világ legszebb lánya lesz a feleségem!”, és „Ebben a társaságban a legszebb lányt fogom meghódítani!”. Az alapvetésből látszik, hogy a szuperlativizálás gyakoribb eset a való életben, mivel hétköznapi életünk és döntéseink meghatározott objektumok megítélésén, és a közöttük való választáson, döntésen alapszik. Az abszolutizálás sokszor inkább a nem tárgyi jellegű gondolatok terén nyilvánul meg legtisztábban.

Minden jel arra utal, hogy a teisztikus gondolkodás elkerülhetetlen, mivel valószínűleg a gondolkodásnak is be kell járnia egyfajta fejlődési utat, amiben az említett abszolútumokban való gondolkodásmód előbb szuperlatívuszokban való gondolkodássá szerveződik, majd tovább finomodva egyfajta szuperlativisztikus optimumot ér el, amit Herbert A. Simon nyomán „megelégedettségre törekvés”-nek neveznék. Az abszolútumokban való gondolkodásmód tehát kikerülhetetlen lépése lehet a gondolkodás fejlődésének, és olybá tűnik hogy a tényekkel még nem feltöltött ismeretlen valóságterületekkel való ismerkedés folyamán mintegy az látszik ésszerűnek, hogy az agy a gondolkodásbeli alapmechanizmusokból indul ki, és a szükségleteknek, lehetőségeknek és képességeknek megfelelően alakulnak benne tovább az adott területen a fejlettebb mechanizmusok. Vagyis ebből kiindulva érthetővé válik, hogy a bizonyos területeken kimagasló teljesítményt nyújtó egyének miért viselkednek és gondolkodnak olykor teljesen primitívnek ható módon. Ez a feltevés alapvetően az adott területtel kapcsolatos tény-, és összefüggés-ismeretek hiányát jelenti elsősorban, és ez alapján egy nem egyidejű kognitív evolúcióra utal az agyban, és nem igényli olyan nehezem megfogható struktúrák feltételezését, mint Dawkins mém-komplexei. Ebből a szempontból a az agyban nem szinkronizáltan lefolyó szekvenciális evolúció egyszerűbb mechanizmus, és egyszerűbb mechanizmusokat is feltételez, mint a mém-komplexek bonyolult és elkülönült képződményei.

***

4. A TEISZTIKUS GONDOLKODÁSMÓDOK ÜTKÖZÉSÉRŐL ÉS AZ ATEIZMUSHOZ VALÓ VISZONYUKRÓL

Az 1. pontban említett gyermek-szülő analógia a következők szempontjából is érvényesnek látszik. Ideológia ellensége a másik ideológia, vagy az ideologizált közömbösség. – Az ideológiák és követőik jellegzetessége, hogy ha érzelmi szükségleteket elégítenek ki, akkor a vele ellentétes ideológiákat és annak követőit, szószólóit, egyfajta ellenségnek fogja tekinteni, hiszen önazonosságának alapját látja benne (igyekszik annak látni!), így az azzal ellentétes ideológia saját önazonosságával ellentétes, önazonosságának tagadása, így szinte mintegy létének, léte értelmének is tagadása lesz, nézete szerint.
A kereszténységgel kapcsolatban érdekes fejlemény, hogy egykoron, a felvilágosodáskor itt Európában, az írott és sokszínű kultúrák bölcsőjében az „ész” a vallás merevvé vált hatalmától akartak megszabadulni. Ez részben sikerült, legalábbis a hitetlenség már nem volt halálos bűn. Az ideologizáló hajlam (teizmusok!!!) azonban az emberi természet része, így egymást követték a tömegtársadalmakat megszervezni akaró elméletek, amiknek a többsége azonban kudarcot vallott (talán éppen ez a tömegtársadalmak egyik közelebbről nem tanulmányozott jellegzetessége, vagyis az, hogy egységes ideológia alapján nem lehet működtetni őket!). (Ez némiképp utal egyfajta szükségszerű TEISZTIKUS DIVERZITÁSRA, vagyis arra, hogy a sokféle teizmus biztosíthatja, hogy kritikus, esetleg katalkizmatikus helyzetben a világnézeti alapú megoldásmódok különbözősége folytán valamennyi ember azért életben maradhat, ami biztosítja a faj fennmaradását – ha merészen továbbmegyünk a következtetésekben, akkor ezt újabb bizonyítékát szolgáltathatja az evolúciónak.)
A legutóbbi ilyen szigorú ellentét a szocialista-kommunista ideológia és a vallás konkurens szembenállása volt „errefelé”, és mivel a szoc.-komm. ideológia elbukott, így sokakban ez azt az illúziót veti fel, hogy a kereszténység, a vallásosság helyesebb, követendőbb út és megoldás lehet, mint az egymást váltó eszmerendszerek; mintegy kiállta az idő próbáját, tehát valóban „intelligensen követhető és követendő” rendszer. Addig a felismerésig kevesen jutnak el, hogy tkp a korábban hatalmat fenntartó ideológiai támaszként, a „földi hatalmak” segítségét élvező vallások is csak az alapvető ideologizálási, teisztikus hajlamainkat elégíti ki, különösen az arra erősebben hajlamosakban, és/vagy azokban, akikben erre erősebb mentális szükséglet alakul ki.
A vallások hívei többségének tehát egyrészt negatív attitűdjei vannak a többi, az övékétől eltérő, különböző vallások hívei felé (lásd. pl. a vallásháborúkat), másrészt negatív attitűdjeik vannak a lelkesebb és kevésbé lelkes hívőtársak felé is (ami nem lehetetlen, hogy éppen „szerető gondoskodásban”, fokozott törődésben nyilvánul meg!); harmadrészt a saját vagy mindenféle vallással kapcsolatos közömbösség felé is negatív attitűdökkel viseltetnek, mivel 1. aki semelyik vallásnak nem követője, az miért ne lehetne a „miénk”? (ez az egyik fő mozgatórugója a lelkesen vallásosak hittérítő hajlamának) (A teisztikus gondolkodásmód mindenkiről azt tételezi fel, hogy mindenki teisztikusan gondolkodik, mert ha nem úgy gondolkodik, akkor nem is gondolkodik /ez egyik vezérelve az egoteizmusnak!/); 2. aki közömbös, annak a számára a hívő „nem is létezik” (a vallás az önazonosság része!), mintegy „átnéz rajta” – ami nagyon kellemetlen, mert (különösen a közömbösség kompenzálásaként vallásossá válók számára!) érzelmekkel átitatódva akar megjelenni a környezet észlelési struktúráiban, és tudatában. (Lásd. a szülői közömbösséget „rosszasággal” kompenzálni próbáló gyerek esete, aki direkt kiprovokálja a büntetést, verést, elmarasztalást, szidást, mert még az is kellemesebb, mint a teljes semlegesség, a teljes semmibe vevés a szülők részéről!)

Ebből következik az ateizmushoz való érdekes viszony is. A vallásosak remekül elvitatkoznak a többi ideológia hívőjével (különösen, ha életkörülményeiken a vita kimenetele nem változtat, és puszta mentális szükséglet kielégítéséről van szó), és mivel ezek a viták többnyire HIT-alapon maradnak, így vég nélkül folytathatók. (Sokak számára a HITÜK megvédése jelenti az igazi hitéletet, vagyis hitének bizonyítása a külvilág számára.)
Az ateisták felé azonban problematikusabb a helyzet – az ateizmus nem HIT-alapon áll, és így (a teizmusokkal való szembenállásán alapuló meghatározásából következően) mindenféle ideológiát kritizál; pontosabban nem ideológia, hiszen a meggyőződések igazolásában ellentmondás-ellenességre, átfogó konzisztenciára törekszik – ami a vallási rendszerek szintjén, azok belső fogalmi körén belől a hívők számára meg is valósítható, de azon a rendszeren kívül általában nem. Egyesek talán „negatív vallás”-ként definiálják, mivel nem hirdet meg semmiféle tant, nem emel semmit piedesztára, hanem az ideologizált gondolati rendszerek következtetéseiről mutatja ki sok esetben, hogy nem a felmagasztalt eszmékből erednek, hanem azoktól különböző, nem teisztikus alapokon állnak; vagyis a felmagasztalt eszmékből nem levonható következtetéseket akarnak érvénytelenül visszavezetni az adott teisztikus formára. Röviden: az ateizmus nem ideológia, hanem kritikai törekvés; inkább a valósághoz való alkalmazkodást jelenti, mint valóságképek teremtését.
A vallási közösségek további problémája, hogy az ateisták nem tömörülnek közösségbe (bár a tudóstársadalmat gyakran azonosítják velük, valójában a szakterületükön kívül /időnként azon belül is!!!, lásd. csalások a tudományban/ gyakran hajlanak valamiféle vallási, vagy egyéb teizmusra, aminek szintén megvan a maga természetes oka!), és sokak szerint nem is alkalmasak erre, talán éppen azért, mert az ateizmus nem közösségalkotó erő, attól különböző, így 1. Mivel nem az önazonosságuk múlik rajta, így többnyire az ateisták nem tekintik életbevágóan fontosnak kérdésnek a világnézeti viták kimenetelét, sokszor egyszerűen kilépnek belőle. – Ez persze nem jelenti azt, hogy a teizmus érzelemmentes lenne, hiszen a vallásos, ideológiavédő szenvedélyes, általában egyoldalú (torz) és nem érvényes érvelés cáfolata olykor hasonlóan szenvedélyes indulatból táplálkozhat, ha a valósághoz való alkalmazkodás múlik rajta. Sokszor ez egy olyan heurisztikához vezet, miszerint: „A higgadtabb érvelőnek van igaza”, így az indulatosságot a tévedéssel azonosítják, ha ez éppen az ő oldalukon nem áll fenn. A hangulatnak azonban nincs hatása, összefüggése az érvelés érvényességére, bár élő, személyes vitánál (evolúciós oko miatt!) meggyőzően hathat! – 2. A szenvedélyességet, a világnézeti rendszerek érvényességével kapcsolatos vitákra való hajlamot az ideologikusan (teisztikusan) gondolkodók ideológiaként értelmezik, holott gyakorta inkább csak hobbiról, élvezetes kedvtelésről van szó – bár az is előfordulhat, hogy valaki korábban éppen arra motiválódott, hogy ilyen felvilágosító jellegű tevékenységben találja meg önmagát, vagyis tkp egyfajta „vitaközösségben” érzi jól magát. Ez esetben sokszor előfordulhat az is, hogy valaki szinte kényszeresen igyekszik ellentmondani a teisztikus érveléseknek, szinte keresi az ilyen alkalmakat, stb. Ebben az esetben ez is teizmussá, vagyis ateisztikus teizmussá alakulhat, ami a tudat beszűkülése, és az élet ezen területre való beszűkítése miatt idővel a túlzott teizmus minden negatívumát mutatni kezdi. Az ateisták azonban nem annyira szenvedélyesek (ez talán az egyik legfontosabb jellemvonásuk!), és ha a vallási viták túllépnek egy határon, akkor kilépnek belőle.

Az előbbi gondolatot azonban tovább lehet vezetni, egy igen érdekes tünetre, miszerint a vallási teizmusok híveire nem csak az jellemző, hogy csak a saját ideológiáját akarja megvédeni, ha azt valaki megkérdőjelezi, hanem az is, hogy míg a saját rendszerén belül teisztikusan gondolkodik, a rendszeren kívül ateisztikusan, vagyis a többi, az övétől különböző ideológiát igen tárgyilagosan kritizálja. (Lásd pl. a keresztény propagandaírók munkáit a New Age kritikáiban, vagy a szekták működését feltáró munkákat, stb.) Mindez egészen addig becslendő, amíg ki nem derül, hogy mindennek motivációja tkp a saját teizmusra való visszavezetést készíti elő. Ezen a ponton élesen eltér egymástól az ateizmus és a teizmus – az ateizmus a tudomány nem ideologizált építményét tudja maga mögött, és tény, hogy esetenként elvesz, nem is keveset a hívőktől, de becsületére legyen mondva, hogy nem akar egy másikat rátukmálni az emberekre.

A teizmussal tehát tkp ne is lenne baj, ha nem akarnánk azokat, és az abból eredő következtetéseket másokra ráerőltetni. De hogy ez mennyire nehezen megoldható, pontosan mennyire nehezen kerülhető el (ha egyáltalán!), azt az is mutatja, hogy ha valaki véleményt formál meg és azt valamilyen közönség elé tárja, azt sokszor azonnal kritizálni kezdik, ideológia terjesztésnek, propagandának tekintik.

Mindez arra enged következtetni, hogy az ember kisközösségi szinten még elviseli az egységes ideológia alapján való társadalomszervezést, sőt, ahhoz mintegy szükségszerűen igényli is, de összetömörített kisközösségekből álló tömegközösségekben (már kisvárosi szinten is!), tömegtársadalmakban ez állandó súrlódást, és megoldhatatlan és kikerülhetetlen problémákat eredményez, vagyis az ideológia alapú egységes társadalomszervezés akár perpetum mobilének is tekinthető.

***

5. A VALLÁSOSSÁG ERKÖLCSÉRŐL

Az erkölcsi kérdésekben elsősorban a FELELŐSSÉG (tulajdonításának és vállalásának) kérdése a fontos. Az evolúció biológiai alapján nemigen hoz létre, pontosabban a szelekció nem hagy életben (!) olyan képességet, tulajdonságot, ami a túlélést nem segíti, így alkalmazható erre az a gondolat, miszerint: „Mindenkinek joga van mindarra, amire képes”. Nem részletezve mindazt, amire a természetes hajlamunk ösztönöz minket (ez a szociobiológia területe), az erkölcs célja csakis az adott környezeti feltételek közötti minél hosszabb távú, minél kiegyensúlyozottabb népességgel bíró túlélés lehet, azzal a speciálisan Homo Sapiens-i tulajdonsággal, hogy nálunk a tapasztalatok nem elsősorban genetikai úton öröklődnek, hanem a szimbólumok útján való adatrögzítés (pl. írás), és az egyedet felnevelő társadalmi és környezeti hatások útján. Az erkölcs eredetére így nem térek ki, hanem megmaradok az Istenképpel bíró erkölcsösség néhány tulajdonságánál, pontosabban az istenképet segítségül hívó felelősségi viszonyoknál.
E helyen elsősorban az „igazságos világ hipotézisét”, a „disztributív igazságosságot”, és az „immanens igazságosságot” említeném.
A felelősségi viszonyok általános, inkább összefoglaló, kulturális jellegű megközelítése (vagyis megfigyelt és leírt emberi hajlamokon alapuló, valóban létező és működő mechanizmusának leírása) a szociálpszichológiában régóta ismert „igazságos világ hipotézise” néven szerepel, ami a követkőképpen szól: „Azt a hajlamot, hogy mások kudarcait és balszerencséjét nagymértékben az illető saját hibájának tulajdonítsuk, egy önkiszolgáló, énvédő torzítással is magyarázhatjuk.(Lerner,’65) Az ilyen felelősségértelmezések azt a vágyunkat tükrözi, hogy fenntartsuk az igazságos világba vetett hitünket, ahol az emberek azt kapják, amit megérdemelnek. Azzal, hogy az áldozatot (, vagy egy napvilágra került bűn felelősségre vont elkövetőjét, - a cikkíró kiegészítése) kárhoztatjuk, nemcsak a „könyvelést próbáljuk meg egyensúlyban tartani”, és nem is csupán egy „igazságos világba” vetett hitünket erősítjük meg. Az embereket a sorsukért felelősnek tartva azt a hitet is segítünk fenntartani, hogy az események ellenőrizhetőek. Ha az embereket felelősnek tarthatjuk a kudarcaikért, ezzel egyszersmind azt is feltételezzük, hogy valamilyen mértékben ellenőrzésük alatt tartották balszerencséjüket. Ebből az is következik, hogy mi magunk el tudjuk kerülni majd a hasonló problémákat, ha másként viselkedünk.” (Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, 1989) Ez a mechanizmus egyrészt felmenti azokat, akik szemlélői egy kudarcnak (különösen, ha súlyos kudarcról, egy egész életet átformálóról van szó), mintegy katartikusan igazolva mindenféle cselekedetüket, hiszen nem ők a kudarc áldozatai; és bármilyen életelv alapján élték is az életüket, maga a kudarccal való szembesülés megrázó élménye megerősíti őket ezen elvek követésében. Gondoljunk csak arra, milyen népszerűek, különösen a kereszténységben a kudarcok megjelenítései, és gyakorta hangzik el, hogy bizony mindez a vallásos elvek valamilyen megsértésből erednek – néha a hívőtársuk tudta nélkül.
A disztributív igazságosság olyan helyzet (többnyire elképzelése), amelyben mindenki igazságos jutalmat kap. (A Bakunyin-i történelmi mondat: „Mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint.” tkp. erről szól.) Bár ez a valódi életben igen ritkán fordul elő, létezik egy feltételezés, mely szerint az embereknek az igazságos világ hipotézisének értelmében kell cselekedniük. (Statt, ’94)
Az immanens igazságosság az az elképzelés, hogy a rossz cselekedetekért járó büntetés abszolút és elkerülhetetlen, hogy még a titokban maradt rossz cselekedetet is valamilyen megtorlás követi, balesetek, vagy balszerencse formájában, amelyet egy magasabb hatalom, például Isten hoz a vétkesre. Piaget szerint ez a gondolkodás jellemzi a nyolc (sok pszichológus szerint inkább nyolcvan) éven aluli egocentrikus gyerekeket, és sokszor felnőtteket, akik az énközpontúság miatt olyannyira csak önmaguk iránt érdeklődnek, hogy érdeklődési köréből minden más személyt kizár, képtelen, vagy alig hajlandó elfogadni mások perceptuális kereteit, vagyis mások szemével látni a világot. (Statt, ’94)

A fenti jelenségek tehát valójában az emberi felelősség-tulajdonítás természetes, ösztönös sajátosságai, de (ezek után nem meglepő módon) nagyon hasonlókat találunk a vallásos, istenképre hagyatkozó felelősség megállapításokba is. A Freud-i vallás-megközelítésből kiindulva ez konzisztensen kapcsolódik a gyermek-szülő analógiájú hívő-isten kapcsolathoz, vagyis az isteni eredetűnek tartott erkölcsi alapvetés tkp. egyfajta olyan erkölcsi kényelmességet jelent, amiből ezek szerint – nem kell felnőni! Ezek alapján a vallási erkölcs lényegében a gyermeki állapot fixállódását, annak felnőttkorban való folytatódását jelenti. Ebből kifolyólag nem érdektelen az istenkép-alapú vallásos hívők erkölcsösségét abból a szempontból megvizsgálni, hogy mennyire eredeztethető egy gyermeki erkölcsi felfogásból.
A gyermekek felnőnek, és ennek folyamán a többség megszokja ezt a „szerepet”, nevezetesen azt, hogy a szüleik vállalnak értük felelősséget, és ennek a mértékét egyre nagyobbnak jósolhatjuk azzal, hogy egyre inkább megkülönböztetjük a gyermeki és a felnőtt létet, egyre inkább különbözik a gyerekek és a szüleik életmódja, és egyre inkább önálló kultúrát alakítunk ki a gyermekiség számára.
Az analógia elemei a következők: a gyermeki létben természetesen gyerek-szülő viszony van, ahol a gyermek részére a felelősség, a célok, a jutalmak és büntetések köre a szülőkre hárul. A felnőtt korban, a hívő-istenkép viszonyban ez ember-teremtő formában jelenik meg, ahol bizonyos célokat a Teremtőnek tulajdonítanak (erkölcsi parancsok, kívánalmak, szertartások, stb.), és az ezekkel kapcsolatos felelősséggel is felé számolnak el; ha az erkölcsi kívánalmakat teljesítik, nem a teremtő jutalmazza meg őket, vagy ha igen, akkor is embereken keresztül, ugyanakkor a teremtői utasításokat ha nem teljesítik, és ezt más embereknek nem jut tudomására, akkor a közvetlen teremtőtől eredő felelősségre vonást is megússza. Ezen szimbolika alapján azt mondhatjuk, hogy a gyermek felnőve a gyermeki léthez hasonlóan nem szeret felelősséget vállalni, és ezzel párhuzamosan pl. annak a felelősségét és erőfeszítését vállalni, hogy bizonyos témákon, ún. nagy témákon elgondolkodjon, pl. világ eredete, stb. Mindezekhez tetemes intelligencia kell, tudás, amit nehéz, vagy legalábbis erőfeszítést igénylő feladat megszerezni. A mindenkiben általában jelen levő kognitív fösvénység miatt ehhez a többségünk… lusta! Ez többek között éppen a felelősség áthárulása, áthárítása miatt alakul ki, mivel a nevelődés éppen a felelősséggel járó mentális erőfeszítésből eredeztethető. Ha ilyen erőfeszítés nincs, nevelődés sincs. Az ebből eredő lustaságot, vagy mentális erőtlenséget aztán úgy megszokják, hogy többnyire a könnyebb, egyszerűbb, sablonosabb (heurisztikus, vagyis bizonyos esetekben beváló, vagy korábban már bevált, vagy jól hangzó) megoldásmódokat fogják előnyben részesíteni, azonban mire „belejönnek” a gondolkodásba, addigra már csak egy már fixálódott ideológiahalmaz megvédésére, igazolására futja!
A teisztikus erkölcsösséghez való lelkes ragaszkodás egyszerűen tehát a gyermeki lét önálló, magábanvaló, mintegy zártnak, és nem átmeneti állapotnak tekintéséből is eredhet, amiből sokaknak nem akaródzik lemondani, többek között éppen a felelősség áthárításáról. Amikor aztán életkoruk alapján „felnőtté” válnak, mintegy pótlékot keresnek, ha máshogy nem sikerül, legalább szimbolikusan – vagyis ismét oda érkeztünk, hogy az istenképpel operáló teizmus tkp a gyermeki lét állapotának (felelőtlenségének, felelősség vállalás nélküliségének?) egyfajta pótléka.

Az ilyen pótlékok egyik lényeges, és szintén a felelősséggel kapcsolatba hozható jellegzetessége a következőképen foglalható össze: Isten egyedüli ajándéka az, hogy nem büntet!
Számos hitvita, teológiai vita, és erkölcsi-világnézeti vita alapját képezi az a probléma, amit a „rossz” és a „bűn” eredete, oka, következménye jelent, vagyis „a rossz problémája”, amit (az igazságos világ, és az immanens igazságosság alapján) egyrészt az áldozatai maguk „harcolnak ki” maguknak, másrészt pedig a rossz elszenvedése valamiféle „bűn”-ből ered, ami tkp alig különbözik az első megközelítéstől. Vagyis a kívülálló, a kudarcot, hátrányt, tragédiát, elszenvedőket szemlélő hívő kényelmesen ruházhat ezáltal minden felelősséget ezekre a szenvedő alanyokra, úgy okoskodván, hogy „Ha ez történik velük, nyílván ők akarták /ez a szabad-akarat feltételezéséből ered/, és valószínűleg mindez jó is nekik, így miért avatkoznék közbe, miért csorbítanám a szabad akaratukból következő eseményeket?!” Ha a céltudat felsőbb hatalomtól irányított eszménye is „megfertőzi” a hívőt, akkor az ösztönös segítségnyújtási szándékának kísérletét is visszatarthatja, mintegy az isteni akaratba beavatkozni nem szándékozó, így a kényelmes passzivitásba visszahúzódható, vagyis az isteni akarat rá háruló részét teljesítő hívő.
Tegyük fel azonban, hogy a hívő valamilyen „bűn”-t követ el, ami az ő fogalmai szerint bűnnek minősül. Lehet ez akár egy enyhébb parancsolat megszegés is! Ha mások érdekeit ugyan sérti, de nem kerül ezen sértettek tudomására, akkor az emberi felelősségre vonás elmaradhat, minthogy gyakran el is marad – nem jelenti ez azt, hogy többnyire erkölcstelen, és a hívők pedig parancsolatmegszegő, bűnös életet élnének, hanem csak azt, hogy a bűnnek tartott tettek sokszor nem olyan fajsúlyúak, hogy a sértettek elégtételt akarnának venni rajta. Ennek tudatában sokan és sokszor mennek túl bizonyos korábban megállapodott erkölcsinek tekintett határokon, stb. Vagyis az emberi büntetés sokszor elmarad – és ugyanúgy az isteni büntetés is elmarad (az immanens igazságosság feltevése szerint nem, de annak szerepére később visszatérünk), amit a következő heurisztikával lehet tökéletesen magyarázni: „Ha nincs büntetés, akkor megbocsátás van!”. Tehát ez által máris kaptunk egy „szeretőn gondoskodó” istenképet, ami tkp a lelkiismeret furdalást magának a tehetetlen (büntetésre képtelen) istennek a megbocsátása révén már részben enyhítettük is – a felelősségre vonást tehát így sikerül itt kikerülni. A bekezdés elején szereplő állítást tehát (Isten egyedüli ajándéka az, hogy nem büntet!) már ezzel részben igazoltuk is.
Az ellentétes pólussal már kissé más a helyzet – nevezetesen a jócselekedetekkel. Általános (sokaknak keserű) tapasztalat, hogy az emberi világban emberi részről nemigen szokták a direkte (önmagukért való) jócselekedeteket megjutalmazni, legalábbis ez sokszor elmarad! Ez a normál kép, ezen többnyire nem lepődik meg senki. Az azonban már problémát jelenthet a hívőknek, hogy a vallási alapon megcselekedett jótettek is látszólag viszonzás nélkül maradnak, holott a felekezet, a közösség folyamatosan buzdít erre! (Az összetartó kisközösségeknek ez megszokott jellemzője, lásd család szintjén, rokoni kapcsolatok szintjén, szűk baráti kör szintjén, stb.) Ha semmiféle „látványos”, sem pedig „érezhető”, „érzékelhető” jutalom, viszonzás nem érkezik, akkor az istenképhez ragaszkodók (akárcsak a szüleikhez ragaszkodó gyermekek sem) nem fordulnak el ettől a képtől, hanem sokszor abban lelnek magyarázatot, hogy ezek a jó cselekedetek, amiket ők esetleg direkte az istenkép (szülőpótlék) számára tettek, nem számítanak értéknek, pontosabban nem a tetteik számítanak értéknek, hanem a puszta hit ebben az istenképben. Vagyis: „ha isteni jutalom nincs a vallásos jellegű jó cselekedetekért sem (sok vallási propagátor külön felhívja a figyelmet arra, hogy nem is szabad viszonzást várni a jótettekért a teremtőtől, mivel az is feltétel és igények nélkül szereti a hívőt!), akkor pusztán a belé vetett HIT elegendő neki?” Vagyis ez ellene hat a vallási lelkesedésből az emberi világ felé éppen humanizmusból való jótettek törekvésének. A kezdetben tehát szeretőn-gondoskodó istenkép egy, pusztán a hittel beérő teremtővé kezd válni, ami lassan elveszíti a társadalomban való hasznos és segítőkész szerep vállalása iránti motivációt. A istenképpel operáló vallásos lelkesedésen nyugvó erkölcs tehát idővel eltávolítja az embert magáétól a humanizmustól, és visszavezetheti egy kisközösségben való szoros kötelékek kialakításához és fenntartásához – de immáron egy általánosan negatív emberkép mellett, és a felelősséget továbbra sem vállaló, istenképre támaszkodó lelkülettel.
Az igazságos világ hipotézise a disztributív és az immanens igazságosság egyesített felfogásán alapszik – ha azonban ennek vonatkoztatási alapját az emberi társadalmon kívülre helyezzük, akkor az ember önmagát, önmagának cselekedeteit önmagán kívülről ítéli meg (egy Istenség által), és mivel tettei folytán olyan konkrét értékelést nem kap, ami azonosíthatóan egy istenségtől származik, így az erkölcsi értékelése valójában önmaga kezében van ugyan, de önmagától elidegenítve. Ez elvezet ahhoz a jelenséghez, amit egoteizmusként határozhatunk meg, vagyis az ember önmagát önmaga, és az általa észlelt világ észlelés általi teremtőjévé válik, és az általa tapasztalt világot önmaga kivetüléseként értelmezi; továbbá a saját maga által elképzelt valóságképet tekinti a mások által, a számukra ható valóság alapjaként. Mindez összeegyeztethető Feurebach antropoteizmusával, aki szerint „a teológia titka az antropológia. Az istenről való beszéd valójában az emberről való beszéd. Isten az, amit az ember önmagának kíván (halhatatlanság, mindenhatóság, stb.)”. Egyfajta humanitárius primitivitás is kiolvasható abból, hogy a Teremtő-képzet lelkes követése elsősorban a férfitársadalomra jellemző, mivel a vallási kérdésekben a legutóbbi időkig a férfiak voltak ezen a téren „hatalmon”, de minden hatalmuk ellenére sem voltak képesek arra a természetes, kézzelfogható teremt aktusra, amit a nők produkáltak, vagyis a gyermeknemzésre. A nők biológiai adottságaiknál és természetüknél fogva inkább a szocioteizmusra (a közösségi érdekek istenítése, a másik ember, mint teremtő hatalom követése) hajlanak, és nincs szükségük arra, hogy a tapasztalati világ teremtését önmaguknak tulajdonítsák (, mint az egoteizmusban).
Mindezek után súlyos következtetéseket is levonhatunk, méghozzá azt, hogy a vallási erkölcs problémái valószínűsíthetően abból is fakadhatnak, hogy az emberi társadalom a nagyformák létrehozása, a tömegtársadalmak létrehozása által az emberi szerepeket, pl. a nemeket túldimenzionálta, a modern életfeltételek között pedig a természetes emberi hajlamok kikerültek a látókörből, holott egyfajta nyilvánvaló látenciába süllyedve mégis állandóan hatnak – mindez pl a férfiak szerepét, ösztöntörekvéseiket is szinte természetellenesen kasztrálta, ami azonban folyamatosan felszínre akar kerülni. Freud is felemlítette ezt a problémát, és határozottan társadalmi jelenségnek tekintette a tudat olyanfajta rétegződését, amik egy személyen belül ugyan, de egymástól gyakran teljesen függetlenül működtek és törtek felszínre; Lionel Trilling (amerikai irodalomkritikus) így fogalmazott erről: „a lélek nem egységes egész, hanem különálló részekre bontható, melyek kívülről s mintegy gúnyos mosollyal figyelik egymást.”
Az erkölcsi felelősség tulajdonítása így érthető, hogy egyszerű káoszba fullad, ha az ember elidegeníti önmagát egy számára kívánatos istenképbe, majd az önmagának nem tetsző, az emberi világból reá eső felelősséget tkp ennek a képnek tulajdonítja. A teisztikus gondolkodásmód tehát nemcsak problematikussá teszi erkölcsi kérdések megítélését, hanem gyakorta lehetetlenné is teszi, hiszen csak a cselekvőket, és a tettek elszenvedőit látjuk, de a felelősséget azokon kívül kellene keresni. Röviden: a teisztikus gondolkodásmód a felelősség nem vállalása céljából tökéletesen alkalmazható módszer.