7. A keresztény-ideológiai családmodell kibővítése. - "... a többgyerekes, vagy a legalább kétgyermekes család-szerkezet is úgymond „ráhúzható” erre a teisztikus képre."


A TEIZMUS KRITIKÁJA ÉS KIKERÜLHETETLEN SZÜKSÉGSZERŰSÉGE – 7.


7. A keresztény-ideológiai családmodell kibővítése


A korábbi Isten-Apa, Jézus-anya, Hívő-gyermek analógiarendszer részben hiányos maradt – egy nagyon fontos hiányossága megmaradt, mivel az ún. atomikus családokon, az egygyermekes családokon kívül a többgyerekes, legalább kétgyermekes család-szerkezet is úgymond „ráhúzható” erre a teisztikus képre.

A kérdés ebben az esetben az, hogy a testvéreknek hol a szerepe!

Egyrészt, keresztény körökben természetes a hívőközösség tagjai között egymáshoz, mint testvér-jellegű kapcsolatban lévőkhöz való viszonylás, amit ők maguk is nyíltan elismernek a „testvér”, „nővér”, „húgom” megszólításokkal. Mindez még nem lenne érdekes, hiszen feltételezhető, hogy egyfajta, ha nem is „túlfűtött”, de legalábbis a szokásos baráti kapcsolatokon túlmenő intimitásfokú kapcsolatot tartanak, szándékoznak fenntartani, amit többek között ezzel is kimutatnak – mindez további analógiás hasonlóságot jelent a szociobiológia azon megállapításaival, amely szerint egy populációban alapvetően a rokonsági fok a mérvadó pl. az önzetlenségi cselekvések vállalásnak mértékét illetően. Ezt a biológiai mintát is utánozza tehát a kereszténység eme jelensége, ami egyértelműen egy evolúciós mintára történő gondolkodást jelent – szemben azzal, amit az evolúció valóságát tagadó egyház hirdetett, és a hívők többsége még manapság sem szívesen fogad el. (*)

Másrészt, - és jelen okfejtés szempontjából ez a lényegesebb! – mivel Istennel, és Jézussal nincs közvetlen kapcsolata a hívőknek, - dacára annak, hogy mindkettejük részére szinte kötelező az „élő” és „mindet betöltő”, „mindenütt jelen lévő” jelzők használata, – így szükség van valakire, aki a közvetítő szerepet betölti: ez lenne az ún. nagytestvér (részben hasonló felhangokkal, mint Orwell regényében).
Ki a kereszténység berkeiben ez a közvetítő? A papság, és tkp mindenki, aki prédikáló, hatalmi, irányító szerepet tölthet be, de mindenképpen a papság ennek a legalsóbb foka, vagyis azok, akik közvetlenül, napi szinten tartják a kapcsolatot a hívőközösség tagjaival.(**)

Vagyis családi modellünk a következőképpen bővül:
Isten=apa,
Jézus=anya,
Hívő=gyermek/jelen esetben kistestvér,
Pap(ság, vagy prédikátorok)=nagytestvér.

Figyelmünk jelen esetben tehát ez utolsóra irányul.
Ki ebben az analógiában a „nagytestvér”?

Valaki, aki a kistestvér(=hívő), és a szülők(=Istenkép, és /a kereszténységben/ Jézus) között közvetít. A nagytestvér vigyáz a kistestvérre, ha a szülők nincsenek otthon, vagy valami mással vannak elfoglalva. Ugyanúgy a nagytestvér tanítja a kistestvért, segít neki a mindennapokban, stb. De a legfőbb jellemzője – adott esetben ő helyettesíti a szülőket!(***)

Az analógia azért is megfelelő, mert a papság is elismeri, hogy ők ugyancsak „Isten gyermekei”.
A katekizmus így ír:
„286. Mire kapnak küldetést és hatalmat a felszentelt papok?: A felszentelt papok küldetést és hatalmat kapnak arra, hogy Krisztusnak, a főnek személyében teljesítsék a tanítói, megszentelői és kormányzói feladatot, és így Isten népének jó pásztorai legyenek.”
„290. Kinek van papi hivatása? : Annak a fiúnak van papi hivatása, akinek a lelkében Isten kedvet ébreszt a papi életre és szolgálatra, és akit erre a püspök alkalmasnak talál.”

A „Keresztény Élet” című Római Katolikus Hittankönyv (9-10 éveseknek!) így ír: „A szentmisén a püspök és a pap megcsókolja az oltárt. Helyéhez megy, keresztet vet, majd kitárt karral üdvözli a jelenlevőket. Az Úr Jézus 12-t választott ki a tanítványai közül. Ők, illetve utódaik az Isten munkatársai Krisztus művének folytatásában.”

Előbbi idézetből az olvasható ki, hogy maga a papság is – igaz, a katekizmus fogalmazása szerint részben szimbolikusan, de a szaporodás és rokonság fogalmai terén a kereszténység nemigen mutatott fel igazán következetes képet – ha nem is magának Jézusnak, de a kiválasztottak leszármazottja. Itt tehát mintegy a hétköznapi rokonsági kötelékek fogalomrendszere is megjelenik.(****)

A legelemibb csoportformának tehát nagyon megfelelt a kereszténységben mind az eszmeiség személyes vetülete (Isten, Jézus), és a papság működése is – vagyis mintegy teljes, idealizált családmodellt nyújthattak, és nyújthatnak azoknak, akik ennek híján nőttek fel (még ha ennek nincsenek is tudatában). A kereszténység szervezeti felépítése miatt tehát beláthatatlan ideig képes lesz fenntartani magát, legalábbis e sajátosságai miatt minden bizonnyal.

Az analógián kibontakozó jelenség azonban kétélű, mert: ha kialakítunk egy idealizált, az eredetitől független formát egy már létező társas formációra (értsd. család kontra egyházi közösség), akkor nyilvánvaló, hogy az idealizált formáció lesz az elérendő cél, vagyis a hagyományos, meglévő, valós család soha nem lesz elég jó, vagyis folytonosan egyfajta elégedetlenség forrásává fog válni, akármikor bármilyen probléma is lép fel. A gyakorló hívő folytonosan egy tökéletes „apa”(=Isten), egy tökéletes „anya”(=Jézus), és egy tökéletességre buzdító nagytestvér(=lelkipásztor) hatásának lesz kitéve, miközben ugyancsak folytonosan szembesülhet saját családi formációjának tökéletlenségeivel. Van aki ezt a kettősséget – a mindenkiben működő kognitív fösvénység miatt – csak úgy képes feloldani, hogy a biztosabb, a határozottabb kereteket nyújtó szerkezet felé fordul, vagyis szorosabbra húzza a hitközösségével a kötelékeit, miközben „természetes családja” kötelékeit lazítani igyekszik, minél kevésbé kitéve magát „a való élet szeszélyeinek”. (*****) Mindezek az agyműködés abszolútumokkal és szuperlatívuszokkal operáló kontrollálatlan üzemmódjait szemléltetik.

***

Megjegyzések:

* Amit természetesen könnyedén magyaráznak azzal, hogy tkp „ez is Isten szervezése”, de ezzel csak folytatják azt a kultúrpolitikai játszmát, aminek az a lényege, hogy mindaddig tagadnak valami érdekeiket sértőnek tartott jelenséget, tényt, amíg a tudomány nem igazolja hitelességét, és a modern társadalomban széles körben elfogadottá nem válik, majd előállnak egy olyan nyilatkozattal, hogy „mindez természetesen isteni eredetű”, és ez továbbra is „isten dicsőségét hirdeti”!

** Itt és most okkal nem térek ki az egész egyházi rendre, mivel elkötelezett hatalmi szerkezet lévén a tagok, ha nem is hiszik el a feljebbvalóikról, amit a hívőközösség tagjainak tanítanak róluk, elfogadják és követik, vagyis náluk az „önkéntesség” kifejezés használata nem indokolt, mivel hivatásuk folytán kötelességük feljebbvalójuk felé engedelmességgel viseltetniük, míg az egyházközösség tagjainak inkább önkéntességen alapul a hitéletük gyakorlása – jegyezzük azért meg: látszólag.

*** A szociobiológiában ismert tény, hogy a testvérek közötti viszály igen gyakori, mivel a túlélésért vívott harcban az utódok is a szülők legnagyobb szülői ráfordításáért küzdenek, természetes riválisaikkal: a testvéreikkel. Ebből a szempontból a legtöbb magasabb rendű faj nem kivétel. A szülők természetesen ez ellen kell hogy dolgozzanak, mivel génjeik továbbélésének nagyobb az esélye, ha több utóduk marad életben, és fejlesztenek ki minél nagyobb szaporodási alkalmasságot, így ők mindenképpen a „békés egymás mellett élésre” igyekeznek utódaikat rávenni. A modern ember mindezt nemigen figyelheti meg háziállatain, mivel a hasznosság elve alapján javarészt mindennel ellátja őket, amit a természetben kellene megszerezniük, vagyis azt a tényezőt kiiktatva, ami a szokásos „fennmaradásért való harcot” kiváltaná, ez a viselkedés csak halványuló ösztönként jelenik meg (lásd. a játékos kiscicák sem vígan hancúroznának egymással, ha a nagyritkán sikeres vadászat rájuk eső részéért kellene rendszeresen megverekedniük a testvéreikkel). Mindezt elsősorban a rendszeres természetrajz kutatók fáradságos és hosszú távú megfigyelései, és kísérletei alapján ismerhettük csak meg, akik az állatokat természetes környezetben tanulmányozták!

**** Ebben is megjelenik az, ami az egyházi hatalom mellett fenntartotta a nemesség fogalmát, vagyis azt az eszmét, hogy a kiválóságok egy-az-egyben öröklődnek, még a szerzettek is. A uralkodó házaknak és a nemességnek ez jól jött, mert ezzel folyamatosan fenntartható volt egy család kezében a korábban megszerzett vagyon (itt is evolúciós tendenciák érvényesülnek!). És erre szüksége volt magának az egyháznak is, hogy hatalmát folyamatosan „örökölhessék” azok, akiket erre a legalkalmasabbnak találtak, de persze volt ott is egy hatalmas ellentmondás: míg a nemesség valós testiségben öröklődött, addig a katolicizmus egyházi rendje nagy valószínűséggel „szelektált” azok között, akik a hatalom fenntartásához a leginkább kívánatos mentális jellemzőkkel, és intelligenciával rendelkeztek.

***** A médiát sokszor uralták a szekták által beszippantott fiatalok hozzátartozóinak értetlenül szenvedő riportjai - Magyarországon legutóbb a Hit Gyülekezetével kapcsolatban merültek fel ilyen hírek.

Szerző: Brain Storming  2007.06.06. 18:56 Szólj hozzá!

Címkék: kritika család tudomány vallás egyház kereszténység szekta teizmus valláskritika hasonlat szociobiológia nagytestvér

A bejegyzés trackback címe:

https://brainstorming.blog.hu/api/trackback/id/tr6793959

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.