John M. Maisel: „Isten-e Jézus?” hittérítő előadásának (1990, Moszkvai Állami Egyetem) elemzése (1996) I.



KERESZTÉNY „ÉSZÉRVEK” VIZSGÁLATA (I.) -

John M Maisel: „Isten-e Jézus?” előadásának átdolgozott anyaga alapján

/John Maisel: PO.Box: 795361, Dallas, Texas, USA – 7539-5361; Az elemző kritika alapjául szolgáló írás könyv formában is megjelent, az INTERNATIONAL CHURCH OF BUDAPEST (Budapesti Nemzetközi Egyház), (1525 Bp., Pf.:44) gondozásában, Szűcs Attila fordításával. - Az elemzés begépelése idején bukkantam rá az írás interneten is megtalálható helyére, így javaslom, hogy az elemzés elolvasása előtt érdemes talán azt átfutni:
http://maranatha.uw.hu/kijezus.htm
Az írás elemzését 1996-ben végeztem, (10 évvel ezelőtt, 23 évesen!), és a munkám nem terjedt ki a teljes anyagra, csak kb. egyharmadára. Szándékomban áll a mű eddig nem megvizsgált maradékát is alaposabban áttanulmányozni, de addig is közreadom, amit belőle elkészítettem. A zárójeles megjegyzések a cikk végén találhatók./

***

„ELŐSZÓ”

Az előadás, amelyet megtartott, állítása szerint nagyrészt „ateisták hallgatták, templomba nem járó tanárok és hallgatók, akiknek nem volt ismeretük a keresztény hitről, sem bibliai tájékozottságuk.”
Kérdés, hogy az ateistát hogyan érti az író. Az ateizmus fogalma eléggé zavaros vallási és valláskritikai körökben egyaránt. Van, aki Isten-ellenességet, van, aki Isten iránti tudatlanságot, közönyt rtés alatta. Azt hiszem ez is – az is lehet. Mégis, elvárható lenne egy pontos definíció.
Az ateizmus az én megfogalmazásom szerint olyan dolgot takar, amire az ateizmus szó nem is megfelelő: a valósággal való kapcsolatra törekvést jelenti; nem tudományos értelemben, hanem „hétköznapiasan” – és itt megint bajban vagyok, hiszen a hétköznapi gondolkodásmódnak nem jellemzője a valósággal, azaz a minket körülvevő valósággal való teljes kapcsolatra való törekvés. Nem feledve emberségünket és nem keresve támaszt (és nem is számítva támaszra) magunkon kívül.
Ez a definíció talán túl univerzalista, viszont ragaszkodom ahhoz, hogy az ateizmus fogalmát ne szűkítsük le arra, hogy az a templomba nem járást, a biblia nem ismeretét és a keresztény hitről való tájékozatlanságot jelentse csupán. Ez burkolt formája a „vagy-vagy” gondolkodásmódnak. Elfedheti a való emberi közösség roppant bonyolult viszonyait és leszűkíti a hitében gyakorló keresztényekre és azokra, akik ezen kívül esnek.

A következő mondatok az előadás sikerességét húzzák alá, vagyis hogy az előadó, Maisel elérte célját. A hallgatóság nagy része, akik egyetemi hallgatók voltak, „megvallotta, hogy szeretne imádkozni” Maisel-lel, és „életét Jézusnak adta”.
Azért ez az eredményesség mégis rendkívüli. Képzeljük csak el, hogy egyetemi hallgatók az előadás végén tömegesen fejezik ki azon kívánságukat, hogy az előadóval együtt szeretnének imádkozni, és az, hogy „életét Jézusnak adta”… ez hithű keresztény körökben a megtérést jelenti.
23 éves létemre úgy gondolom, hogy bármely egyetem hallgatóitól eléggé éretlen (egy) reakció lett volna a vázolt eset.
Igaz, az előadás néhány tartalmi elemét még csak ezután fogjuk tanulmányozni, mégis számos lényeges kérdés lehetne, ami tisztábbá tenné az előadás körülményeit: pld. Van-e a Moszkvai Állami Egyetemnek Vallástudományi Tanszéke; az előadást hogyan hirdették; hányan voltak; milyenek voltak a résztvevők; jellemzők-e az egyetemre; a többi előadás is ilyen sikeres volt-e; milyen „távon” tértek meg a hallgatók?, stb. Ezekre az írás nem ad választ, így hatásaiban nem igazán lehet eredményességére következtetni.

***

Következik a
„BEVEZETÉS”

Az élet szokványos eseményeit nagy vonalakban említve egy önmagába kanyarodó görbe mentén helyezi el a szerző. A felsorolás annyira nagyvonalú, hogy abban csak valóban azok az események férnek el, amik többé, kevésbé mindenkivel megtörténnek.
„Az ember megszületik, azután…… iskolába megy…… dolgozni kezd…… megházasodik…… családot alapít…… tovább dolgozik…… nyugdíjba megy……  meghal”
Az élet szomorúan törvényszerű végét, a halált egy figyelemfelkeltő keretbe helyezi. „Egy befelé forgó spirál, aminek a halál a középpontja, a célja?” kérdezhetné valaki megdöbbenve, szinte megremegve a gondolatra. Ha kihagyjuk azt, hogy mindenki egyedüli és megismételhetetlen, és hogy ha nem is hangsúlyozzuk ki azt, ami egyéniséggé, mássá, lehetőségekké tesz bennünket, hanem ami szinte tömegaprólékká változtat, akkor jogos lehet az a kérdés, amit Maisel ezután a kép után feltesz: „Ennyi csak az élet?” Bizonyára üresnek tűnik az életről felvázolt ábra, ha kb. jó 10 évenkénti eseményeket ragadunk ki az életből. Ebből a felületes szemlélő azt hámozza ki, hogy „Tényleg, alig történik valami az életben!” Pedig mi minden történik azok alatt az évtizedek alatt!
Szerintem túlzóan elnagyolt ábrázolás, és inkább hatáskeltő, mint szemléletes.

Következő kérdése, azaz egy kijelentéssel kezdődő felvetése: „Az élet biztosan több ennél”, - az is, hiszen torz hiányossággal ’írta le’, - „de merre vezet az út innen?”

Jogos lenne a kérdés – Honnan? A halálból?

A fenti kérdés, nem a hallgatóságtól jött, ezt az előadó adja a hallgatóság szájába, jelezve, hogy merre kíván tovább haladni; kicsit durván fogalmazva: azt az utat jelöli, azt a problémát, amelyre ő megoldást lát, vagy vél. Az ilyen retorikai kérdésfeltevésekkel az a baj – pláne ebben a témában –, hogy egyértelműen behatárolják az általuk felvázolt probléma értelmezési fogalmi körét. Azért teszik fel a kérdést, hogy az általuk előre előkészített mederben tartsák a hallgatóság gondolkodását.
Kíváncsi lennék rá, hogy ha a hallgatóság csupán ezt az ábrát látja, akkor mit reagált volna. Ezt érdemes lenne megvizsgálni élőben is.

A következő „szájbarágások”:
„Mi a célunk? Mi a sorsunk? Hogyan lehet teljes az életem, hogyan válhat jelentőségteljessé megüresedett életem?”

„Mi a célunk?” – Az ábrán a nyíl a „halálra” mutat. Mintha az előadó ezt akarná kérdezni ezzel: „a halál a célunk? Azért teszünk mindent, hogy a végén meghaljunk?” A vázolt kép erre utal, kihangsúlyozva, hogy az ember az élete végén… meghal!
A szerző egy oldallal később „egy fontos filozófiai alapelvnek való ellentmondásra” hívja fel a figyelmet, hadd tegyem most ezt én is.
Az emberi élet célja nem a halál! - Ösztönünk, biológiai ismereteink logikája ezt súgja: SEMMILYEN ÉLŐ RENDSZERNEK NEM CÉLJA A SZÉTESÉS! Hogy szemléltessem: manapság nem úgy terveznek egy gépet, hogy elhasználódása után hova teszik az ócskavasat, melyik szemétégetőben olvasztják be, stb. Amikor valaki beszerez egy háziállatot, pld. Egy macskát, akkor nem az jár a fejében, hogy mi lesz majd, ha elpusztul. Ámbátor ezek a példák nem is igazán jók. /Mert ha pl. a vágóállatokra gondolok … igaz, ők nincsenek ezek tudatában/. A filozófiai (inkább logikai) elv a következő: egy létezőnek nem lehet célja önnön struktúráját nem-létezővé tenni, vagy a nemlét felé törekednie. Egy másik, ehhez szorosan kapcsolódó gondolat: A VÉGPONT NEM AZONOS A CÉLLAL. Ebből végzetes dolgok is születtek már, de szenzációs felfedezések is. Ez nem jó, vagy rossz jellemzője a természetes világegyetemnek. Egyszerűen csak: tulajdonsága. /Ez egyik érve a világban lévő „céltalanság” bizonyításának./

Szóval – „Mi a célunk?” Az, amit az ábra, ez a durván leegyszerűsített ábra mutat? Az, hogy meghaljunk? „Természetesen nem!” – villan át öntudatlanul agyunkon a gondolat. „Mi a célunk?” Ez? A halál? A halál természetesen mindenkivel bekövetkezik, és mivel a halál egyenlő a nemléttel, így csak addig izgat minket a halál, vagy ami utána következik, amíg élünk. Ez szintén érdekesnek, esetleg „igazságtalannak” hathat a felületes szemlélő számára. Milliárdok haltak már meg ezelőtt, és nem volt alkalmuk részt venni azokban a csodákban, amikben mi részesítjük magunkat. A világ egyre jobbá, lakhatóbbá, barátságosabbá válik a számunkra – ezen dolgozunk. A szemünk előtt játszódik most le, és játszódott már a XX. században az emberiség igazi felemelkedése. Mostanában aratjuk le a sok évszázadnyi és évezrednyi munkát, amit elődeink idáig végeztek! … Meg fogunk halni. És ezzel ki fogunk esni ebből a mára már nagyon is tudatosult folyamatból. A rövid emberöltő kevésnek tűnik ahhoz, hogy mindazt megélhessük, amit egy ember átélhet. /Ellenben a természetben élő állatvilággal, ahol a legtöbb egyed azonos tapasztalatokat szerez, és azonos módon, és azonos reagálásokkal éli le az életét. Tömören: ami egy állattal megtörtént, az biztos, hogy számos más fajtársával is megtörtént, méghozzá azonos módon./

A „Mi a célunk?” kifejezés arra mutat, hogy a halált ne tekintsük a lét végének. Igen, ebben van valami. Azt is mondhatjuk, hogy ha valaki olyan dolgot produkál, ami őr túléli, akkor valahogyan azt is mondhatnánk, hogy tovább élt. Szokták ezt mondani művészekre, hogy a szellem (tkp. a stílus) megmaradt a művel a művészből. Igen, ez így van. De a MŰ az nem a MŰVÉSZ… a vallásos nézetű feltámadás pedig a művész létét teremti újra. … Különös ez. Sokakat megelégedettséggel tölt el, hogy valami „maradandót” alkottak, vagy éppen olyat alkottak, ami szorosan kötődik hozzájuk (egyszeri és megismételhetetlenségükhöz) és az a valami az ő még létező személyét idézi majd fel abban, aki alkotásával kapcsolatba kerül. És sokan vannak, akiknek elég az, ha „a fejekben élnek tovább”, mint emlék. Képletesen szólva, ők kivettek magukból valamit, és átmentették egy náluknál tartósabb létezőbe. Lehet, hogy ez így van, lehet, hogy nem. A jelenség a lényeg, és nem annak magyarázata. Az egyik ilyen LÉTEZŐ, az írás; az egyik alappillére emberségünknek. A belső beszéd miatt – ami emberi sajátosság – olvasás közben olyan illúziónk támad, mintha az írót magát hallanánk, vagy vele beszélgetnénk… A sok-sok leírás, elképzelés, stb. élővé válik a fejünkben, olvasás közben. Az olvasás lehet talán az, ami a legközelebb hozhat egymáshoz két embert, hisz’ a közlő ugyan a befogadó érzékein keresztül, de a fejében szólal meg. Néha úgy érezzük, mintha mi gondolkodnánk ki a sorokat, stb. Szóval, íme néhány példa a „túlélésre”, a „feltámadásra”. Akik effélét nem élnek át, azoknak sokatmondó és ígérő, a „Mi a célunk?” kérdés. Akiket nem csapott meg a fentiek szelleme, annak ez nem jelent feltámadást vagy halál utáni létet, ők érzékletesen kívánnak részesei lenni a világnak haláluk után is. Ennek nincs más módja, csak az érzékekkel együtt lévő halál utáni lét, természetesen éntudattal. Ehhez kell minden, ami a földi testhez tartozik. Sokan azt mondják, hogy láthatatlanul és anyagtalanul jelen van a halottak szelleme. Mit érnek ők el vele – mit érnek az anyagtalansággal? Az anyagi test kell ahhoz, hogy az anyagi létet a maga valójában megtapasztalhassuk. A retina kell, amibe a fénysugarak beleütköznek; a dobhártya kell, hogy a hanghullámok megrezegtessék; a tömegünk kell, hogy a Föld felszínén tartson, stb.
Szóval ennyit a „Mi a célunk?” kérdésről.

A következő kérdés az, hogy „Mi a sorsunk?”. A „sors” sokak számára varázsszó! Különös dolgot figyelhetünk meg, ha az előbbi kérdés „cél” szavához hasonlítjuk: „Mi a célunk?” Ez annyi, mint: Mi lesz velünk? A célt is kétféleképpen lehet érteni. Úgy is, mint saját célt, mint elképzelést, de úgy is, minket vezetnek. Az első aktív, a második passzív. A „sors” mindig a jövőhöz kapcsolódott. Ami már megtörtént, arról nem kell beszélni, a lényeg az, hogy mi FOG történni! Az embereknél örök probléma, hogy állandóan azzal bajlódnak, amit ők befolyásolni tudnak, amit előre láthatnak, és amit nem láthatnak előre. Van olyan, aki ezeket összekeveri, és a saját erőfeszítésből bekövetkező eseményeket is úgy tekinti, mint véletlenül bekövetkező eseményeket. Nincs olyan, hogy valaki „véletlenül” irodalmi Nobel-díjat kap, vagy megnyeri a Tour de France-t, vagy „véletlenül” éppen ő az, ami megmászik egy ismeretlen csúcsot először, stb. A nagy, és nagyon egyéni teljesítményeket, a felismert motiváció követéséből eredő sikereket kevésbé lehet a „véletlennek” tulajdonítani, mint mondjuk azt, hogy egy balesetből ő kerül ki élve, stb.

„Mi a célunk?” – Az, hogy éljünk. „Mi a sorsunk?” – Az, hogy meg fogunk halni. A sors azt sugallja, hogy valamilyen események törvényszerűen bekövetkeznek az életünkben, azok elől nem térhetünk ki, azokat nem változtathatjuk – mi magunk – meg, viszont esetleg előre láthatjuk! A sors konkrét előrelátása, a prekogníció paradoxonjaira már régen rámutattak. Azok a dolgok, amikről biztosan tudjuk, hogy be fognak következni, és számunkra esetleg kellemetlenek lesznek, és elkerülhetnénk, vagy elkerülhettük volna, az nem utal a sorsszerűségre. Ez amolyan felelősségáthárítás-féle, és mivel általában utólagos, így nem is lehet racionális érvelés alapja, sem eleme.

„Hogyan lehet teljes az életem, hogyan válhat jelentőségteljessé megüresedett életem?”
Egy egyetemi előadás hallgatói, akik már bejutottak az egyetemre nem kevés iróniával gondolhatták végig hirtelen ezt a kérdést. Inkább költői lehet a kérdés, mintsem olyan, amire pont az egyetemisták ne tudnának válaszolni. /Kíváncsi vagyok, hányan jelentek meg az előadáson, hányan, és mikor hagyták el a termet közben, hányan hagyták el a végén „csak úgy”, hányan jelezték azt, hogy az előadóval szeretnének imádkozni?/
Maison választ ígér a kérdéseire, majd tesz egy „vagy-vagy” gondolkodásmódra jellemző kijelentést, miszerint: „segít majd tisztábban megérteni, hogyan található meg az élet igazi értelme egyedül J.K.-ban.” Természetesen nem ígér teljesen tiszta megértést, csak annak „tisztább” megértését, miért KELL OTT keresni.

***

Az első nagyobb rész címe:

„ISTEN-E JÉZUS?”

Jogos ez a kérdés? Egy keresztény szájából természetesen ez „ál-„vagy csak „tanító-kérdés” lehet. Szándékosan van jelen időben! Ha úgy fogalmazna, hogy „Isten volt-e Jézus?”, akkor mindez történelemmé változna, nem pedig jelen lehetőség maradna. A másik probléma a kérdéssel az „Isten” fogalmának ködössége, jelen esetben tisztázatlansága. A kérdés még csak nem is történelmi személyként tünteti fel. Hogyan hatna a következő?: „Nagy hódító-e nagy Sándor?”” Természetes, hogy múlt idő kívánkozik a mondathoz.
Az alapkérdés előbb az „Isten” fogalmának meghatározása kellene, hogy legyen. Főleg, ha a bevezető előtti sorokra gondolunk: „Hallgatóságom nagyrészt ateista, templomba nem járó tanárokból és hallgatókból állt, akiknek nem volt ismeretük a keresztény hitről, sem bibliai tájékozottságuk.” Ha ez „nagyrészt” helytálló, akkor hogyan lehet ilyen, az előadás szempontjából fontos fogalmat csak úgy bedobni? Ha valóban az „ateista” jelző illett a hallgatóságára, akkor hányan maradtak még ezután is a teremben? Feltételezhető, hogy az előadás címe a könyv címe is egyben, így hány ateistát lehetne várni egy ilyen alkalomra? Ha az ateizmus lényege az isten-tagadás, vagy az isteni dolgokkal szembeni közöny, akkor mekkora érdeklődést kelthetett volna az, hogy egy bibliai alak / szereplő rendelkezett-e egy olyan fogalom tulajdonságaival, amiket ők elleneznek vagy egyáltalán figyelembe sem vesznek? … Számomra ez sántít. … Akinek nincs érdeklődése a vallási dogok iránt, az nem megy el ilyen előadásra. Ha viszont érdeklődést feltételezünk – az egyetemistáktól talán feltételezhető, hogy nem holmi „random” módon ülnek be erre-arra – akkor az „ateista” jelző nem igazán helyénvaló, s így az eredményesség sem tűnik olyan hitelesnek sem.
Kíváncsi vagyok, hogy felették-e neki ezt a kérdést, miszerint: „Mielőtt arról beszélnénk, hogy Jézus isten-e, előbb tisztázzuk a következőket: mit jelent istennek lenni?” Ki volt Jézus? És egyáltalán: létezett-e? Minden valószínűség szerint a teljes előadás ideje e kérdések tisztázásával telt volna, ha szabad vitaelőadásként indult volna a dolog.

De haladjunk tovább!

„MANAPSÁG A VILÁG LEGNAGYOBB KÉRDÉSE: KICSODA J.K.?”
A „manapság” kifejezés úgy hat, mintha azelőtt a kérdés tisztázott lett volna, vagy pedig ez a kérdés csak most ütötte volna fel a fejét nagyobb méretekben. Ez a megfogalmazás tipikusnak tekinthető szinte minden vallási-, egyéb propaganda-, vagy reklámanyag megfogalmazásában, amely az eredményre utazik: a MOST-ra koncentrál, azt sugallva, hogy „most van itt az ideje ezzel foglalkozni, most kell ezt tenni”. Vagy: „mindig az a téma fontos, amiről éppen beszélünk, amit éppen szóba hoztunk!” Az, hogy ez a kérdés a „világ legnagyobb” kérdése, enyhe szépítő, de durva túlzás.
A fő kérdést két részre bontja, melyből egyik a fő kérdés, a másik így szól: „Hogyan ismerhetem meg őt személyesen?” Ez a kérdés megint terel, és jelzi, hogy a hallgatóság mire figyeljen, és hogy mi érdekelje.
A következő bekezdésben azt magyarázza, hogy „miért nem olyan kérdésekkel kezdi, mint: ’Van isten?’ Vagy ’Hogyan tudhatnám meg, hogy Isten valóban létezik?’”
A hétköznapi, de még műveltebb emberek is nagyon jól elvannak anélkül, hogy lenne egy pontos „Isten definíció”, vagy „isten bizonyíték”.(1)
A „VAN ISTEN?” egy igazán ravasz kérdés! - Aki azt mondja, hogy „VAN”, az máris alávetette magát azoknak, akik azt jobban ismerik, mint ő. A hívők szerint, ha tudatában vagy, hogy van isten, és elfogadod, de nem foglakozol vele, akkor vétkezel ellene, bűnös vagy… ezzel máris a konkrét cselekvésre felszólításnál vannak (azaz: nyeregben). Ha egyszerűen azt mondod: „NINCS”, akkor megszólnak azért, hogy hogyan tudod vagy mered ilyen egyszerűen elintézni ezt a (számukra) fontos kérdést – ezáltal még te vagy merevnek, szemellenzősnek, szűklátókörűnek titulálva; ami legalább olyan bántó lehet, mint az, hogy te igenis meg vagy győződve valamiről és rámutatnak, hogy nem cselekszel aszerint – ezáltal megint határozatlan, bizonytalan tudású vagy a szemükben – és ezt ők többnyire ki is jelentik.
Szóval A TÚL EGYSZERŰ KÉRDÉS CSAPDA IS LEHET, így nem kell görcsölni, hogy ilyenre válaszolj!

A következő felemlített kérdés is, az hogy: „Hogyan tudhatom meg, hogy isten valóban létezik?” szintén félrevezető. - Azt a látens állítást adja a kérdező szájába, hogy: „TUDNI AKAROM, HOGY ISTEN VALÓBAN LÉTEZIK”. Ha úgy tennénk fel a kérdést, hogy „Hogyan tudhatom meg(2), hogy isten valóban létezik-E?” - akkor már valóban kérdés jellege van! Az első megfogalmazás pusztán arra az érvelési sorra kérdez rá, amelyik Isten létét bizonyítja, az utóbbi az Isteni fogalom létjogosultságát firtatja, valahogy így: „hogyan ellenőrizhetném az isten-bizonyítékokat?” Ezt a hívők nagy része nem teszi fel, hiszen ők arra a kérdésre, hogy „Isten van?” – egyszerű „igen”-nel felelnek. A hívőket vezetők pedig nem kérdeznek rá, hogy „miért”.(3) A „miért” kérdés ilyen forma használata nemigen elterjedt. Ha egy csoport összejön, akkor a csoportlét, az ahhoz való hozzájárulás lesz a fő kérdés, nem pedig a belépési szándékok. Persze fontosak ezek a kérdések is, de adott csoport adott feladatában a csoportbéli tevékenység a döntő. Szóval, a hitvezetők nem azt kérdezik, hogy „Miért gondolod, hogy Isten van?”, hanem azt, hogy „MIT TUDNÁL TENNI A KÖZÖSSÉGÉRT?” Amikor már ezt a kérdést kell feltenni, hogy „Miért hiszel istenben?”, akkor már vagy a bizalmatlanság szele csapta meg a vezetőt, vagy valami külön erőfeszítésre buzdítja a tagot vagy tagokat.
A „Hogyan tudhatom meg, hogy isten valóban létezik?” kérdés azt az előfeltételezést rejti, hogy aki a kérdést felteszi, annak szándékában áll az istenhez vezető érvelési sort megismerni. Ezzel megint visszavezethetnénk a tárgyalás elejére: miszerint a hallgatóságban voltak olyanok, akik templomba vágytak, a bibliát akarták forgatni, a keresztény hitről akartak tudni – azaz ezek látensen mind bennük lett volna.

***

„KICSODA J.K:?”

Az egész bekezdés a „KICSODA J.K:?” kérdésbe torkollik. De van még előtte egy „érdekes” kifejezés: „ésszerű magyarázat(4) Isten létezésére”, „amely személyes és végtelen”. Ez lenne csak a nehéz dolog!
Századok óta azt hajtogatták a hitvédő szónokok, hogy az ész használata mit sem ér a hitbéli dolgok felfogásában, és hogy „a hitet nem MEGÉRTENI, hanem MEGTÉRNI kell”, stb.
Dr. H. Rohrbach például, a „Teremtés, tudomány, világkép, hit” című könyvének végén ezt írja a csodáról: „Minden valódi csoda isten cselekedete, az Ő szavának hatására a láthatatlanból a láthatóba hatolva jön létre, és ezt CSAK HITBEN LEHET MEGÉRTENI”.
Erről már korábban írtam, most csak tömören: ha valamit elhiszek, ahhoz azt úgy teszem, hogy a dolgot nem alapos meggyőződésből teszem. Egyszerűen elfogadom azt a valóságról alkotott képet, amit nekem gyártanak /azaz nem is megfelelő kifejezés az, hogy a „valóságról”, hiszen nem a valóságról készül, hanem azt elfedni igyekszik/. A „hit” azt jelenti, hogy a nekünk adott képet fogadjuk el a valóságnak. Ami rajta van, azt valónak fogadjuk el, ami nincs rajta, azt nem.
A megértés persze lehet a hit része, ha azt egyszerűen egy ok-okozati sorral azonosítjuk. A való világban is vannak olyan ok-okozati lépcsők, ahová már nem tesszük be a lábunk, mert nem tudjuk, hogy mi van ott – a tudomány próbálgatja ezt a lépést, szigorúan engedelmeskedve a valóságnak, hisz’ csak úgy léphet tovább, ha már azon szilárdan áll, és a tudomány valódi lépcsőket gyárt! És mozog is rajta, hiszen kiállták a próbát. A hit nem ismeri a lépcsőket, nagyon gyakran kerüli a használatukat, ha használja is, akkora tudomány által, annak segítségével teszi, nem pedig anélkül – amit nem is tudna önerőből. A hit képzelt lépcsőket fogad el, viszont amikor támaszkodni kellene rájuk, akkor vagy nem teszi, vagy bajba kerül.
A hit nem építhet az észre, hisz’ fogalmilag ellentétes vele. A hit az ENGEDELMESSÉGET jelenti, ami esetenként TUDATLANSÁGGAL is együtt járhat. Ezt a tudatlanságot pedig sokféleképpen lehet felöltöztetni: pl. Bibliai nevek és fogalmak egyik szócikke: „HIT=(…) A hit már az Ószövetségben sem jelenti csupán valamely tantétel elfogadását, vagy egy törvénnyel való külsőleges egyetértést, hanem MINDIG MÉLYRŐL FAKADÓ BIZALMAT ISTEN HŰSÉGE ÉS SZAVAHIHETŐSÉGE IRÁNT, ÉS AKARATÁNAK VALÓ SZERETETTELJES ENGEDELMESSÉGET.” A hit tehát ebben a megfogalmazásban is a VEZETETTSÉGET, AZ ARRA VALÓ HAJLAMOT, HAJLANDÓSÁGOT jelöli.
Eric Sauer: Isten, Emberiség és örökkévalóság c. könyvének 8/III. részében, melynek címe: „Az üdvösség gyakorlati megélése”, így írja le az IGAZ HIT BIRTOKLÁSÁNAK ISMÉRVEIT, jobban mondva KÖVETELMÉNYEIT, vagy megint másként „ELŐFELTÉTELEIT”: 1. Hit Krisztus elvégzett műveiben. (Ez gondolom a csodákban való hitet jelenti.) 2. TELJES ODAADÁS. (Ebben a fejezetben a „HIT” szóval egyenértékűvé avatja a „HŰSÉG”-et is. További kifejezései, amik az engedelmességre utalnak: „ELKÖTELEZETTSÉG, FELELŐSSÉG, NEKED SZENTELEM MAGAM, stb.”). 3. Hallgatás isten igéjére. … és a bekezdés befejezése: „HA AZ EMBER ENGEDELMESKEDIK, ISTEN CSELEKSZIK(!).” 4. Hűség a kevésben. (A „hűségről” már szóltam; itt is az engedelmesség szinonimájaként használják.). 5 Az imaélet. 6. Bátorság a bizonyságtételben. 7. Örvendező számolás Krisztus jelenlétével.
Ezekben az észnek, az ésszerűségnek vajmi kevés szerepe van.(5)
Tehát ésszerű magyarázattal nem lenne illő Isten létezését bizonyítani. Ennek ellent mond a „VÉGTELENSÉG” és „SZEMÉLYESSÉG” összekapcsolása is. Ebben a párosban valóban nem lehet ésszel eligazodni – hisz’ a „SZEMÉLY” lényegében behatárolt fogalom, az emberi létre jellemző, ezért: véges. Itt tehát a „véges és végtelen” össze van kapcsolva. Lehet valami véges és végtelen egyszerre? Egy ilyen párnál észre kell venni, hogy a végtelent, mint létezőt fogják fel, azonban a végtelen fogalma sajátságos, mert úgy üres fogalom, hogy valóban az ürességet is jelenti. Az abszolút űrt. Ehhez ismerni kell a végtelen és véges néhány sajátosságát (6).

***

„KICSODA ISTEN?”

A következő bekezdés fő kérdése: „KICSODA ISTEN?” Ez a kérdés, az „ISTEN VALAKI” előfeltételezése épül, és itt személyesnek ítéli. Szerinte a vallásos emberek némelyike azt mondaná, hogy személy, némelyek pedig azt, hogy személytelen.
Az „ISTEN VAN ÉS VALAKI” előfeltételezésre épülő kérdésre adott „ISTEN SZEMÉLY” – eléggé tág körben mozog, és igazából nem minősül válasznak, mert a kérdés, amire ezt a választ kapnánk, ezután is aktuális lenne. Az, hogy „ISTEN SZEMÉLYTELEN” már szűkíti a kört, és közelebb áll a végtelen fogalmához, ellentétben az előzővel.
Ezek után Maisel újabb mesterfogása következik, mégpedig a következő: felhívja a figyelmet a „vagy-vagy” gondolkodásmód alapjára, miszerint „AZ IGAZSÁG NEM VISZONYLAGOS” vagyis nem lehet isten egyszerre személy és személytelen /itt jobban hangzana a „NEMSZEMÉLY”, hisz’ a „SZEMÉLYTELEN” csupán tulajdonságot jelöl/. Furcsa ez a felvetés, Maisel azt is hozzá teszi, hogy „de ha hisszük, hogy az igazság nem viszonylagos, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy Isten nem lehet egyszerre személy és nemszemély vagy - ahogy ő mondja - : személytelen.”
(Az előző bekezdésben „ésszerű magyarázatról” beszélt, most megint egy hibás emberi gondolkodásmódbeli dolgot hoz fel… mi lehet ebből?)
Ebben a megfogalmazásban a „VALÓSÁG” lenne helyénvaló az „IGAZSÁG” helyén.(7)
Azután megint felteszi a kérdéseket, amelyek személyről kérdeznek: „Kicsoda Ő?”, „Hogyan ismerhetem meg őt?” Nem teszi hozzá azt, hogy „ha van…”
A bekezdést azzal zárja, hogy „elménk behatárolt és véges voltának következtében az emberiség sok különböző véleményt alakított ki.” - Ez valószínűleg vonatkozik azokra is, akik úgy vélik, hogy ismernek egy olyan lényt, aki egy Isteni fogalomba helyezhető.
A következő bekezdésben az „Isten nincs” kijelentéssel kapcsolatban megemlít egy „fontos filozófiai alapelvvel való ellentmondást”, mégpedig azt, hogy „Ő, mint véges értelemmel bíró személy tesz abszolút kijelentést a végtelen természetéről”.
Ezt azonban meg is lehet fordítani. A véges értelmű személy ugyanis jól ismerheti a végesség természetét, és ő csupán azért mondja, hogy Isten nincs, mert az a végességgel nem összeegyeztethető.(8) A „véges értelem” is homályosnak tűnő fogalom a számomra. És a kérdés: „Ő, mint véges értelemmel bíró személy”, ez egy bizonyos személyre utal, vagy úgy általában az emberre? Mert ha általában, akkor ez Maisel-re is vonatkozik, így ő sem tehet abszolút kijelentést a végtelen természetéről; ha nem általában fogalmaz, akkor ez az érvelés olyannak hat, mintha azt mondanánk, hogy ha egy meghatározott személy, pl., nem tudja megmagyarázni, hogy a bolygók miért keringenek a Nap körül, ahogy teszik is, és ő azt mondta, hogy valahogy keringenek, akkor az nincs úgy.
Természetesen, aki azt mondja, hogy „Isten nincs”, az nem holmi ellenállásból mondja ezt, hanem egyrészt csupán hétköznapi tapasztalatát mondja el arról, hogy a vallási propagátorok mit ígérnek a hittel, és abból mi minden válik valóra (ha egyáltalán). Másrészt valóban struccpolitikának tűnik az, ha valaki különösebb tanulmányok nélkül állítja, hogy „Isten nincs”, viszont ezt azért tette, mert semmi sem győzte meg arról, hogy van.
Persze, erre az is lehet a felelet, hogy sokan a hétköznapi tapasztalat után állítják, mindenféle tanulmány nélkül, hogy „Isten van”, de kérdem én: az ilyen istenismeret mennyiben hozható kapcsolatba a kereszténység Istenképével? Ha a mai állapotokat vesszük szemügyre, akkor láthatjuk, hogy számos olyan szellemi irányzat van, amely valamiféle szoros rokonságot mutat a vallásokkal, és sokban nem istenkép, hanem puszta felsőbb hatalmi, Természetfelettiségi képzet van. A képek nagyon különbözőek arról, amikben az emberek hisznek, és itt fontos a hitet kiemelni, mert ezeknél a való világgal való értő kapcsolat és hozzáállás körül forog a lényeg, nem pedig a kép van a középpontban. Hasonlítanak, de inkább azonosak abban, hogy nem a való világra tekintenek, hanem egy képre, amit ők a való világnak tekintenek.
A kulcsa a dolognak az, ahogyan az ISMERETLENT közelítik és nevezik, és jellemző az is, hogy ezt az ismeretlent nem valóságos módon közelítik, hanem csupán gondolatban. Van egy fogalom a pszichológiában, a GONDOLAT MONDENHATÓSÁGA: „a primitív felnőtt és a gyermek gondolkodási sajátossága, amelyben a gondolatokat nem az értelem, hanem a vágy, az érzelem kapcsolja rendszerbe. E rendszerben gondolkodó úgy hiszi, kívánságai hatására mintegy mágikusan bekövetkezik az esemény”.
Maisel azt, hogy „véges értelemmel bíró személy abszolút kijelentést tesz a végtelen természetéről” azzal hozza össze, hogy „mintha azt kérdeznénk, hogy mennyi az emberiség összes tudása.” Ezután Einsteinre hivatkozva, azaz őt idézve azt állítja, „hogy az emberiség a teljes tudásnak kevesebb, mint 1%-át képes befogadni.” Majd: „Ha a teljes tudás 1%-ával rendelkezünk csak, nem lenne lehetséges Isten számára, hogy a maradék 99%-ban létezzen?” … Súlyos érvelési hiba forrása egy olyan semmit mondó fogalom használata, mint „az emberiség teljes tudása”. Vajon Maisel mit érthetett ki Einstein kijelentéséből?
A hívők, amikor az emberi tudásról vagy felfogóképességről beszélnek, lépten-nyomon MÁSOKKAL hozzák ezeket kapcsolatba, és mindig úgy beszélnek, mintha ők az „emberi”, mint fogalmi körből kilógnának, vagy nem tartoznának bele. Azt is mondhatják, hogy ők képesek a valódi istent felfogni. Véleményem szerint ezt valahol összekeverik a fantáziával. Azt, hogy „FELFOGNI” képesek valamit, azt keverik azzal, hogy valamit „EL TUDNAK KÉPZELNI”.
Az már eddig is számos problémának volt gyökere, hogy a világot javarészt képekben fogjuk fel; hogy a memóriánk is javarészt képekkel operál (9); hogy módunkban áll nagy távolságban képeket továbbítani, stb.
Valahol elfelejtik, hogy a tudományok éppen e képeket próbálják megtisztítani a homályosságoktól; hogy arra kíváncsiak, hogy a kép valódi kép-e, vagy csupán művi ábrázolása a valóságnak.
A „maradék 99%” csupán Einstein kijelentését próbálja kiaknázni még jobban, elkövetve egy hibát, mégpedig azt, hogy Isten létét abba a „maradék 99%-ba” helyezi, amit „a teljes tudásból nem vagyunk képesek felfogni”. Ha Maisel komolyan gondolja ezt a hasonlatot, akkor is hívők és propagátorok ellen beszél, hisz’ ők is abszolút kijelentéseket tettek, és tesznek, abszolút képeket alkottak és alkotnak ma is arról, amit még nem tudnak.
Bacon híres mondását, miszerint „A tudás hatalom”, könnyen át lehet fogalmazni, és ezzel gyakorlati magyarázatát adni az ismeretlenről való abszolút kijelentések okairól. Vagyis: „A tudás látszata (is) hatalom”. A tudás látszatát az önbizalom, a magabiztosság, a céltudatosság, és egyéb lelki jelenségek szolgáltatják, azaz olyan jellemzők, amiket valóban azok viselnek magukon, akik valóban tudnak, rutinosak, szakértők; akik a látszatot aknázzák ki, azok pedig csupán ezen emberek viselkedését, stílusát utánozzák.
A „maradék 99%”-ra hivatkozás tehát az emberi felfogás jelenlegi körén kívül esne, így ez az érv nem helyénvaló.

Az utána következő ábra sem lehet a vizslató szemek előtt meggyőző, hisz’ itt az ember egy jellemzője összemérhető istenével. Nem csorbul ezzel isten végtelensége?
A következőkben azt mondja, hogy „csak akkor mondhatnák, hogy Isten nincs, ha a lehetséges tudás egészével rendelkeznénk”. A „TELJES TUDÁS” eléggé ködös kifejezés, és azt hiszem teljesen megközelíthetetlen dolgot takar. Furcsa dolog ez, hogy az abszolút tudást, a teljes tudást csak azoktól követelnék meg, akik azt mondják, hogy „Isten nincs”. Azoktól, akik azt mondják, hogy „Isten van”, nem követelik meg, hogy bebizonyítsák, vagy hogy indokolják meg, hogy mire alapozzák ezen kijelentésüket. Furcsa (vagy éppenséggel egyáltalán nem furcsa?), hogy a vallások tömegesen a „tudatlanokra” koncentráltak, nem pedig az iskolázott, alkotó, magas szinten gondolkodó emberekre (fontos kiemelni, hogy e három kategória nem feltétlenül egyenértékű, és nem ritka, hogy egymást nem foglalják magukba!).
Ha valaki azt mondja: „Isten nincs”, akkor a hívők a „teljes tudást” emlegetik, ezért ezt a kijelentést nem veszik komolyan, emellett viszont azt sem veszik figyelembe, hogy míg a cáfolatra számon kérik az érvelést, addig a helyeslésre alig-alig. Viszont a bizonyítás terén ők sem haladhattak el messzebb, mint a cáfolók, és ők azt bizonygatják, hogy az emberek nem tudhatják a „teljes tudást”! … Ebből következik, hogy ha az ember nem birtokolhatja a teljes tudást, addig nem mondhatja, hogy „Isten nincs”, viszont – mivel az ember nincs birtokában a teljes tudásnak, így azt sem mondhatja, hogy „Isten van”. Mind a bizonyításhoz, mind a cáfolathoz a teljes tudás kellene, de ők csak a cáfolatnál emlegetik annak hiányát ellenérvként. Ez pedig nem fair!
Sokan azt mondják, hogy – mint később Maisel is említ valakit – „azért fogadják el a kereszténységet, mert nem tudják cáfolni”, sem Isten létét, sem a „közvetítő csodáit”.(10)



Megjegyzések, kiegészítések: (1-10)

(1) Vizsgálati téma: „Szükségesnek érzi, hogy legyen tudomása egy pontos isten definíció, vagy isten bizonyíték? Ha igen, miért?”

(2) A kérdés egy összetett függő kérdés, ahol csak a bevezető kérdés kérdés-jellegű, a mellékmondatban való állítás tartalmára kérdez rá. A bevezető mondat, jelen esetben kérdés után, a függő kérdés csak akkor függő kérdés, ha a VAJON-E / -E elemet tartalmazza. E nélkül csak a bevezető mondat kérdés.)

(3) Ezt is ellenőrizni kellene, egy vizsgálatban, amelyben így szólna a kérdés: „Feltette-e a közösségük vezetője azt a kérdést, hogy miért csatlakoztak a csoporthoz?”

(4)az „ésszerű magyarázathoz”:
Circulus vitious: azzal bizonyít, amit be kellene bizonyítania
Idem per idem: ugyanazt ugyanazzal bizonyítani = olyan tétellel bizonyítanak, amely már maga is feltételezi a bizonyítandót
Deductio ad absurdum: a képtelenségig való levezetés, a bizonyítás indirekt módja
„Az úr félelme a bölcsesség kezdete.”
Credo, quia absurdum /Tertullianus/: Hiszem, mert lehetetlen… (a hitokokat nem lehet ésszel felfogni)
Jn20,27: Boldogok, akik nem látnak és hisznek.

(5) Vagyis az „ésszerűség” a hitéletben csak a meggyőződésig fontos, azután már csak a hit ésszerűsítése a lényeges követelmény – mintegy felszólítják a hívőket, hogy magyarázzák meg maguknak, hogy miért kell hinniük.

(6) Ez megtalálható lesz a még nem publikált "Brain Storming: Valláskritikai jegyzetek"-ben.

(7) Brain Storming: "Valláskritikai jegyzetek: IGAZSÁG ÉS VALÓSÁG FOGALMI ELLENTÉTEI ÉS KÜLÖNBSÉGEI."

(8) És azt furcsának találja, hogy Istent itt-ott a végesség tulajdonságaival ruházzák fel. Azt pedig úgy tapasztalta, hogy véges létezőnek nem lehet végtelen hatalma; ami logikus is, hisz’ egy végtelen lény számára bármekkora véges lény is csak végtelenül kicsiny lehet.
A „végtelen” fogalma azonosítható a „semmi”-vel is. Eben az értelemben Isten olyan fogalom, amely abszolút üres, és bármit bele lehet helyezni. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Isten mindig olyan dolgot jelent, amit nem tudunk már megmagyarázni. Az Isteni fogalom tehát olyan dolgokra vonatkozik, amiket még nem tudunk – ebben a vonatkozásban a vallás lemaradt, mert hiszen már elég sok kérdésre választ tudunk adni.
Az embert, a valóságot, az életet már elég jól ismerjük ahhoz, hogy kijelenthessük: Istenre utaló jeleket nem fedeztünk (még) fel.
Azt hiszem, a vallás csodálkozna a legjobban, ha a tudomány szolgáltatna Istenbizonyítékokat. Ez számára teljes kudarcot jelentene. /Tegyük fel a kérdést vizsgálatszerűen: Milyen következményekkel járna egy olyan Istenbizonyíték, amelyet a teljes tudományos világ elfogad?/)

(9) Itt az alakpszichológiára történik utalás. Alakpszichológia: - Lényegében az alakpszichológia az összefüggő mintázatokban való észlelés, értelmezés, a koherencia elv kognitív manifesztációjával foglalkozik, és eleddig az agy pontos biokémiai működésének leírásáig ez képviseli a leginkább használható materialista lélektani irányvonalat.
Alakpszichológia (Gestalt-pszichológia): A 20.sz. egyik pszichológiai irányzata, mely a lelki jelenségek dinamikus egész jellegét hangsúlyozza. A lelki jelenségek mindig belső struktúrával rendelkező dinamikus egészet alkotnak, amelyben a részek kölcsönösen hatnak egymásra és az egész határozza meg a részek jellegét és szerepét. (Pszichológiai Értelmező Szótár, Akadémiai Kiadó, Bp., 1981, Dr. Bartha Lajos, lektorálta: Dr. Kardos Lajos))

(10) A csodákról még, azaz a csodák bizonyításáról, azaz magáról a bizonyításról.
A bizonyításokban…[Bizonyítás: az a logikai művelet, amely szükséges, és elégséges feltételekből kiindulva kimutatja valaminek igaz voltát. Bizonyít: valaminek igaz, érvényes vagy megtörtént voltát igazolja; igaznak állít valamit; valami meggyőzően tanúsít valamit. Bizonyíték: valaminek bizonyítására adat, érv, tény. … Utóbbihoz kiegészítésként megjegyezhető, hogy a „tény” a vallási érvelőknél gyakran csupán egy „kijelentés”!]… mindig jelen van valami, amihez a bizonyítandót kapcsolják, és ami a meggyőzendő felek számára valószínűsíthetően mindennapi tapasztalat, vagy valamiképpen hozzákapcsolható jelenlegi, aktuális tapasztalataikhoz.
Kérdem én, hogyan bizonyítanák a csodákat? Nem lehet, hogy csupán valami természetes folyamatot írnak le csodaként? Miképpen tudják a mai tapasztalatokkal kapcsolatba hozni a csodákat?
Persze elképzelhető egy ellenérv. Ha egy korábban csodaként számon tartott jelenségről megállapítható, hogy egy természetes jelenségen alapul, még mindig állíthatják, hogy „lehet, hogy egy természetes magyarázata is elképzelhető, de abban az esetben akkor is csoda történt, vagyis a látszatnak megfelelően történtek a dolgok”. Ez nem cáfolható természetesen.

Szerző: Brain Storming  2007.06.07. 00:50 Szólj hozzá!

Címkék: kritika tudomány vallás isten egyház jézus kereszténység könyvismertető meggyőzés teizmus valláskritika hasonlat john maisel

A bejegyzés trackback címe:

https://brainstorming.blog.hu/api/trackback/id/tr7394139

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.