Csapongó elmélkedések egy UFO-előadás jegyzeteiből

 

Kép forrása:

http://www2.astro.psu.edu/~mce/A001/lect03_fig2.jpg

7.___

Az előző rész végén a Föld korát és rajta az űrhajózásra is képes intelligencia kialakulását vetettem egybe. A 4.5 milliárd évhez képest persze elenyészőnek tűnhet az az idő, ami alatt a kifejezetten emberi emberelődöktől eljutottunk a technikai civilizáltság űrbe vezető szintjéig. Akkor is, ha az elődeink két lábon járásának megjelenését vesszük (ami kb. 7 millió évvel ezelőtt következett be), vagy ha az első technikainak nevezhető tevékenység – a tervszerű eszközkészítés – megjelent (kb. 2.5 millió évvel ezelőtt).

Van olyan UFO-lógus, aki előtt csak a Kennedy-bejelentéstől a tényleges Holdra-szállásig eltelt idő röpke évtized jelenti az „űrbe jutás időigényét”, elfelejtve a kérdést, hogy ha a kifejlett Homo Sapiens Sapiens-nek csak ennyi idő kellett volna ahhoz, hogy erre képes legyen, akkor vajon miért nincsenek ennek jelei, nyomai a régészeti leletek között. (A Däniken-féle teóriákat egyelőre hagyjuk; bár elsősorban ő sem az ember saját maga általi űrutazását vetette fel, hanem idegen beavatkozását a múltunkba.) Megállapodhatunk abban, hogy az emberi civilizáció nem azért fejlődött, hogy az embert az űrbe juttassa, annak ellenére, hogy az ember a legtöbb technikai újítását igyekszik a köz szolgálatába állítani – a mai napig a hétköznapi életet nem az emberes űrrepülések befolyásolják a leginkább, hanem az ember nélküli űreszközök praktikus felhasználása. Ezekhez képest jelenleg az emberes űrutazások jelentősége eltörpül az ember nélküli űrhajózás, az űrkutatás és az űrtechnikai „hétköznapi hasznosítása” (lásd. pl. a műholdas kommunikációs rendszereket, a meteorológiai műholdak, stb.) mellett.

Nos, visszatérve az eredeti mondandómhoz – amikor az emberek az „évvel”, mint időegységgel „dobálóznak”, elfeledkeznek a planetológiai értelemben vett „év” és „évszakok” jelentőségéről – különösen, ha egy adott bolygón az élet kifejlődésének és fejlődésének a lehetőségeit vizsgáljuk. … És már hallom is a „szakértő” és „nem szakértő” olvasók felmerülő gondolatait: „Vajon mi köze az UFO-lógiának az „év” és az „évszak” fogalmához?”. Rögtön mondom: nagyon is sok! Ha pusztán abba gondolunk bele, hogy akár az ember életében is mekkora jelentőséggel bír mind az évek elmúlása, mind az évszakok váltakozása, akkor már megsejthetünk valamit abból a szerepből, amit általában az ÉLET alakulásában játszik. Az ökológiai rendszerek cirkadián (24-órás) és cirkannuális (egy éves) ciklusainak váltakozása alapvető fontosságúak, mivel ezek az élet keletkezése óta jobbára változatlanok, tehát az életet legalább annyira befolyásolják, mint a Föld gravitációs tere, a légkör összetétele, a világóceánokban a tengervíz sótartalma, a Földfelszínen a magassággal csökkenő nyomás, a világóceánokban a mélységgel növekvő nyomás, stb.. A Föld biomasszájának tarka sokféleségét ezek a tényezők mind alapvetően meghatározzák már a kezdetek óta – a földi életnek ezekhez a környezeti feltételekhez kellett alkalmazkodnia, így ehhez alkalmazkodott. A korábbiakban utaltam már egy hipotetikus, ún. „Kozmikus Élet Törvény”-re, miszerint „AZ ÉLET ALAPEGYSÉGE AZ ÉGITEST.” Nos, ha azt vesszük, hogy a Földi élet mennyire meghatározott a Földön adott fizikai és kémiai feltételrendszer által, akkor már ezen a ponton is erősen kétségbe kell hogy vonjuk azokat a UFO-lógus (hívő) körökben népszerű elképzeléseket, miszerint „az Univerzum egy élő organizmus”, vagy másként „az Univerzum és az élet kölcsönös viszonyáról” beszélnek. Miért is? Mindössze azért, mert a földi élet annyira a Földhöz kötött viszonyokban képes csak fennmaradni, hogy nevetséges a bolygóközi „életáramlásnak” még csak a feltételezéséről is beszélni. Vigyázat – itt nem az esetleg reprodukálódni képes vírus-fajtákról beszélek, amik esetleg(!) átvészelhetnek egy bolygóközi utazást (mint azt a pánspermia-elmélet hívei képzelik), és pláne nem a szerves molekulák „áramlásáról”, mivel az még csak kémia (lenne), nem pedig biológia! Az, hogy az aminosavak jelen vannak a világűrben, „nem túl nagy dolog”, mivel maguk az aminosavak sem túl bonyolult vegyületek: az egyik esszenciális aminosavunk, az  alanin (2-aminopropánsav) képlete pl. C3H7NO2. A lizin kémiai képlete: C6H14N2O2. Persze az „egyszerűség” senkit se tévesszen meg – a kevés építőelem még nem jelent egyszerűséget! A fullerének pl. csak szénatomokból állnak, de a keletkezésük/előállításuk nem tartozik az egyszerű folyamatok közé. Röviden kijelenthetjük, hogy az élet molekuláris építőkövei kedvező körülmények között természetes módon is keletkezhetnek – mivelhogy a világűrben is kimutatták a jelenlétüket, botorság lenne kétségbe vonni, hogy az ún. Ősóceán „ősleves” állapotában minden bizonnyal nagy mennyiségben fordulhattak elő. A folyékony közeg, amit a víz szolgáltatott, tökéletes „valószínűségi táptalaj” volt a „molekuláris biológia statisztikai csodáihoz”. … És valahol itt vissza is kanyarodnék lassan, hogy újra felvegyem a kifejtendő téma fonalát.

A „folyékony víz” a földi élet esetében olyannyira fontos tényező, hogy az asztrobiológia egyik alapvető kérdése éppen az, hogy milyen körülmények között találhatunk egy bolygón folyékony vizet. És ez nem véletlen. Ámde – az asztrobiológiának az elsőrendű kérdése mindössze az, hogy a „bolygó + folyékony víz” elsőrendű társíthatóságát pontosan meg tudja állapítani – és nem az, hogy egy adott bolygó vízkészlete milyen körülmények között marad hosszú időn át folyékony! És az élet esetében ez a döntő szempont! A Marson a talajba van fagyva, a Vénuszon a légkörben kavarog a víz… egyedül az Európán, a Jupiter egyik holdján képzelhető el folyékony vízréteg mélyen a jégréteg alatt. A Földön azonban a felszínen hömpölyög, és akkora mennyiségben, hogy tkp a Földet nem is a szárazföld után kellett volna elnevezni, hanem az uralkodó vízfelszín alapján, pl. Akvának.

A népszerű elképzelés szerint a Földön azért van folyékony víz, mert ehhez éppen a megfelelő távolságban van a Naptól. Úgy vélem itt lenne az ideje, hogy ezt a gondolatot alapjaiban elvessük – a következőkben megpróbálom felvázolni, hogy a Naptól való távolság mellett milyen egyéb tényezők játszanak legalább olyan fontosságú szerepet!

A kitartó (vagy éppen türelmetlen?) olvasóim most fellélegezhetnek – végre visszatérünk a bevezetőben említett témához – az évszakokhoz!

Elsősorban biológiai szempontból fontos, hogy az évszakok jelentőségét vizsgáljuk, pontosabban az élővilág évszakokhoz való alkalmazkodási kényszerét értve a „biológiai szempont” alatt. A korábbiakban említettem, hogy az élőlényeknek alapvetően két irányban kell alkalmazkodnia: egyrészt az élettelen környezeti feltételekhez, vagyis az élőhelyhez; másrészt pedig az élő környezethez, vagyis ha ragadozó, akkor a zsákmányához, ha zsákmány, akkor a ragadozójához, ha pedig közbülső helyet foglal el a táplálékláncban (mint amilyenek a rágcsálók többsége), akkor mindkét irányban.

Evolúciós tényezőként az élettelen környezet állandó variációs faktorai a 1. napok váltakozása, és 2. az évszakok váltakozása, ami (természetesen nem elliptikus pályán keringő bolygót feltételezve!) tulajdonképpen nem más, mint a napok jellemző (átlag)adatainak periodikus, és tendenciózus váltakozása. A két tényező tehát valójában egy, azzal  a különbséggel, hogy az évszakok cirkadián ritmusai huzamosabb időn át bizonyos biológiailag fontos határétkek között mozognak (pl. a felszíni vizek felülete befagy, vagy nincs csapadék, esetleg adott terület folyamatosan árnyékba kerül, pl. a domborzat miatt, stb.).

A napok váltakozásának jellege önmagában is igen sokféle lehet: a „nap” – vagyis a cirkadián ritmus alapegysége –, ahogyan mi itt a Földön elképzeljük, igencsak szűk spektruma a lehetséges „megjelenési” formáknak. Ugyan évszakról-évszakra megtapasztaljuk a nappalok hosszának és a Nap látszólagos pályájának változásait, ez mégis könnyen befolyásolhatja ezirányú képzelőerőnket.

Elképzelhető olyan „nappal”, mely örökké tart, továbbá olyan is, amely fél éven át. Az „örök nappal” egyrészt úgy jöhet létre, hogy a bolygó tengelykörüli forgási sebessége megegyezik a pályájának keringési idejével, így az égitest állandóan csak az egyik oldalát mutatja a központi csillaga felé. Másrészt úgy is elképzelhető, hogy a bolygó forgási tengelye a keringési síkjába esik, tehát a pálya egy adott pontján a tengelye pont a központi csillag felé mutat az egyik pólusból, majd a pálya átellenes pontjában a másik pólusa mutat a központi csillaga irányába.

Vegyük elsőként szemügyre azt az „ideálisnak” mondható „szélsőséget”, amikor a bolygó forgási tengelye pontosan merőleges a keringési síkjára. Ebben az esetben a bolygó minden pontján, minden nappal pontosan ugyanakkor kezdődik és ugyanaddig tart, és a besugárzás szöge is végig, a cirkannuális ciklus folyamán tökéletesen változatlan marad – röviden tehát: minden nap egyforma, tkp évszakok nélkül. Ebben a pozícióban egyedül a központi csillagtól való távolság lenne az egyedüli változó faktor, ami csak a körtől lényegesen eltérő pálya esetén lenne szembetűnő. A Föld esetében az átlagos 149 millió km-es Nap-távolság kb ±2.5 millió km-rel ingadozik, és ez az 5 millió km-es változás semmiféle hatással sincs az éghajlatra, holott ez kb 3.5%-nyi eltérést is jelenthet.

Láthatjuk tehát, hogy bár a cirkannuális és cirkadián ritmusok nem választhatók élesen külön, hiszen szorosan összefüggenek, mégis a forgás-tengely pályasíkhoz viszonyított helyzete (és természetesen a forgás szögsebessége) az, ami alapvetően meghatározza ezeket.

Nézzük meg most közelebbről az „ideális” pozíciót, amikor a nappalok hossza és a nap látszólagos helyzete egész évben állandó értéken marad! A központi csillag ilyenkor az egyenlítőt folyamatosan felperzseli. Gondoljunk csak a Föld Ráktérítőjének és Baktérítőjének a környékére – egy röpke pillantás bármely világtérképre, és azonnal megértjük: a huzamosan merőleges vagy kis szögben érkező napsugárzás teljesen halottá égeti a szárazföldeket. A legnagyobb sivatagok mind ebben a sávban vannak (kivéve persze a Góbi-sivatagot, mivel azt nem a napsugárzás energiája, hanem a csapadéktalan klíma tesz szárazzá)! Mindez azonban csak a szárazföldekre van ilyen hatással – az óceánok élővilágának jót tesz. Mi következik ebből az egyszerű tényből? Mindössze az, hogy ebben az esetben a folyékony víz jelenléte erős kiegyensúlyozó hatással bírhat. Nem szabad persze elfeledkezni arról sem, hogy a legpusztítóbb tengeri és a szárazföldre is behatoló viharok mind a meleg tengervízből nyerik az energiájukat, tehát egy homogén, igen erősen és állandó jelleggel besugárzott zóna egy igen erősen, és emellett állandó jelleggel tomboló viharzónát is jelentene. És ezen nem biztos, hogy változtatna az a tény, hogy a besugárzás intenzitása folyamatosan állandó értéken maradna, és a pólusok felé is egyenletesen csökkenne. Egyesek szerint ebben a tengely-ekliptika helyzetben a mai térítők környéke lenne olyan, mint a mai egyenlítői klíma. Ezt én erősen kétlem, mivel a mai trópusi övezet is egy periodikusan változóan besugárzott zóna. A napsugárzás intenzitása itt egész évben, folyamatosan és egyenletesen változik, és itt az egyenletesen változó jelleget emelném ki. A térítők sávjában is állandóan változik a besugárzás erőssége, ott azonban van egy erős lassulási periódus, a napfordulók előtt és után: ebben az időszakban lelassul a naponkénti változás sebessége. A napfordulók környékén a legerősebb ezeken a területeken a napsugárzás, és emiatt alakulnak itt ki a legszárazabb és legforrób területek. A sarkok felé haladva csak a domborzat és a csapadékosság szintje lehet a helyi klímát befolyásoló tényező, de ebben sem lehetünk túlságosan biztosak – a Földön a tetemes felszíni víztömeg és az időjárás alapos légkörkeverési sajátossága sem tudja lényegesen befolyásolni a klimatikus zónák elég jól behatárolható voltát. Egy állandósult besugárzási jelleg még határozottabbá tenné ezeket a határokat – nemigen lennének szélesen elterülő átmeneti zónák, mint pl. a Föld mérsékelt éghajlati övezete. Minden bizonnyal a pólusok felé haladva egy (domborzattól függő), igen szabályos Gauss-görbe jelleget felvevő bioszféra képet kapnánk, talán pár tíz-kilométeres övezetekre tagozódva.

Minden erősen korlátozhatná a szárazföldi létforma formagazdagságát – részben a túlbiztosítottan egyhangú, és az alkalmazkodást emiatt nemigen fejlesztő környezet miatt. Ezen elsősorban a tektonikus mozgások és a vulkáni tevékenység „javítana”, valamennyire változatosabbá téve az élőhelyeket, de mivel ezek a változások nem periodikusak, inkább a meglévő fajok nagymértékű kipusztulását eredményezné, semmint a változatosság fejlődését. Azok a létformák ugyanis, amelyek évszakról-évszakra alkalmazkodni kénytelenek a környezet fizikai változásaihoz, azok a tartós geológiai változásokhoz is könnyen alkalmazkodhatnak. Jómagam ezért is vélem a bioszféra fejlődése szempontjából elsődlegesnek az évszakok meglétét, mivel ez „vértelenül” kényszeríti az élővilágot az alkalmazkodásra igen nagy gyakorisággal. Az évszakok tehát olyan szelekciós nyomást jelenthetnek, amik nélkülözhetetlenek az evolúció „szükséges tempójához”, értve itt az alkalmazkodás hatékonyságát mindenképpen növelő intelligencia megjelenéséhez!

Pusztán az alaposság kedvéért tekintsük át röviden a másik végletet is – azt a tengelypozíciót, amikor az elhajlás nulla fok, tehát a bolygó forgástengelye hol az egyik, hol a másik pólusával mutat a központi csillag irányába!

Az első alapvető kérdés az lehet, hogy a bolygó forgástengelye vektoriálisan mindig ugyanabba az irányba mutat-e, vagyis a keringés folyamán az szintén tesz-e fordulatot. A válasz: nem, és ennek egyszerű fizikai oka van. Egy saját tengely körül forgó test mindaddig megtartja a tengelyirányát, míg külső erő nem hat rá. Az egyenes vonalú mozgást végző testek esetében ez a lendület, a forgó testek esetében ez a perdület. A perdületnek pedig az a fő sajátossága, hogy magától nem változtat tengelyirányt – ezen alapszik a giroszkópos navigáció is, melyben forgó tömegek tehetetlensége alapján határozzák meg egy test elmozdulását a térben. Hétköznapi csillagászati jelenségként megfigyelhető, hogy a Föld forgástengelye is állandóan a sarkcsillag felé mutat, bárhol van a pályáján. Nos, ezzel megválaszoltuk azt a kérdést is, hogy előfordulhat-e olyan, hogy egy bolygó tengelye állandóan a központi csillaga felé mutat, mivelhogy a perdület miatt ilyen eset nem fordulhat elő. Ha tehát a bolygó forgástengelye a pályája síkjába esik, akkor a pálya egyik pontján pontosan a csillaga felé mutat, majd a fél-pálya végig utazása után a másik pólus felé. A fő kérdés, hogy ezen zenit-pozíciók között milyen a bolygóról a csillag látszólagos útja az égbolton!

Képzeljük el, hogy a bolygónak azon a pólusán állunk, mely fölött éppen a zeniten van a csillag! A Földön a nappalok és éjszakák váltakozását az okozza, hogy a Földön álló szemlélő felszíni pontja a tengelyforgás következtében „elfordul” a Naptól, tehát az árnyékos oldalra kerül. Jelen esetben ez azonban nem lehetséges, mivel a napi forgás következtében a csillag a fejünk felett marad. Ha a Földet képzeljük el ebben a pozícióban, akkor napokat is várnunk kellene, amíg némi árnyékmozgást figyelhetnénk meg magunk körül, mivel a Nap a fejünk felett lassan imbolyogni látszana, 24 óránként visszatérve ugyanazon hosszúsági kör fölé. A Föld 365 napját alapul véve tehát, ez a lassú imbolygás idővel átmenne egy egyre kisebb szög alatti keringéssé az égbolton, fél év alatt egy kb. 183 fordulatú spirális vonalon szépen eltűnne a látóhatár alatt. Ennek a jelenségnek azonban a Földön is van megfelelője, mégpedig a sarkok közelében: a mi speciális tengelypozíciónkkal forgó bolygónk naplementéje olyan lenne, mint a sarkkörökön, amikor a Nap a legmagasabb nyári pozíciójából lassan leereszkedik a látóhatár alá. Ezután következne egy fél éves teljes sötétségben lévő periódus, legalábbis az előbb említett szemlélő számára.

A felületes szemlélő azt mondaná, hogy mindez mennyire fantasztikus – fél éven át lenne nappali világosság, állandó meleg, stb.. Nos, energetikai szempontból ez azt jelentené, hogy az életnek esélye sem lett volna kialakulni. A korábbiakban említettük azt, hogy a Földön mit tesz a Rák-térítő és az Egyenlítő, és Bak-térítő és az Egyenlítő közötti övezetben a pár hónapos intenzív besugárzás, ami ráadásul cirkadián ritmusban, csak 24 óránként éri el a csúcspontját, vagyis naponta van egy tetemes hőingadozás a szárazföldön (az óceánokon erőteljesebb a hőkiegyenlítés). Nem kell túl nagy fantázia hozzá, hogy belássuk, hogy azalatt a kb. 3 hónap alatt, míg a központi csillag a zenitről a 45 fokos magasságig süllyed, mindent hamuvá perzselne a felszínen, és ez a kegyetlenül magas energiaáram a bolygó felszínének kb. az egyharmadát érintené. Ha nem lenne a bolygón, csak légkör, akkor iszonyatos erejű szélviharok tombolnának állandó jelleggel, mivel az árnyékos oldal és a napos oldal hőmérsékletének a különbsége hatalmas erejű áramlásokban igyekeznének kiegyenlítődni, ám a gázok hőtároló kapacitása miatt ez nem lenne lehetséges, tehát folyamatosan mozgási energiává alakulna a felvett hőmennyiség – röviden: széllé. Ha a Földhöz hasonlóan tetemes mennyiségű víz lenne a felszínen, akkor sem lennénk jobb helyzetben: a napsütötte oldalon olyan erőteljes lenne a párolgás, hogy a bolygó teljes vízkészlete valószínűleg a légkörben kötne ki, ami üvegházhatásként a félárnyékos, majd az árnyékos területek vízkészletét is magával sodorná, tehát a Vénuszhoz hasonló állapot alakulhatna ki. Folyamatosan megmaradó, telített vízgőzből álló felhőréteg borítaná be a bolygót, és a melegcsapdaként viselkedő vízgőz pokoli forróságot alakítana ki a felszínen. Mellékesen jegyzem meg, hogy ugyan azt nem tudni, hogy a Vénusz miért forog ellentétes irányban a keringési pályán való mozgásához képest, de tény, hogy mindössze 2 fokos eltérés van a forgási tengelye és a pályasíkjára állított merőleges között. Nem elképzelhetetlen, hogy a megszaladt üvegházhatás, ami pokoli forróságot eredményezett a felszínén, részben emiatt is alakult ki – nem elfelejtve amellett, hogy a bolygó lassabban tesz egy tengelykörüli fordulatot, mint hogy a keringési pályáját végigfutja! A Föld esetében is láttuk, hogy a felszínt egy helyen érő folyamatos besugárzás milyen pusztító hatású lehet, és a teljes bolygó klímáját befolyásolhatja egyetlen „forró pont” is.

Ha a Naprendszer belső, kőzetbolygóinak forgási tengely elhajlását nézzük, akkor két meglepő dolgot tapasztalhatunk: a Merkúr tengelye merőleges a pályasíkjára, a Vénuszé 2 fokban tér el a merőlegestől, a Földé 23,44 fokban, a Marsé 23, 59 fokban. Durva statisztikai állítás lenne az, hogy a belső bolygók esetében 50%-ban olyan tengelyelhajlással bírnak, ami kedvező az évszakok kialakulása szempontjából – igen ám, de a másik két eset szinte a két véglet! Ha megnézzük a Naprendszer egészét, akkor is teljes összevisszaságot kapunk: Jupiter 3,12 fok, Szaturnusz 26,73 fok; az Uránusz alig 7, 86 fokban tér el a második, részletesen tárgyalt esettől, vagyis a forgástengelye majdnem a Nap felé mutat az egyik évszakban (persze esetében az év 30684,8 napig tart); Neptunusz 29,56 fok… és a Plútót már nem említem, mivel ma már nem tartozik a bolygók közé, és a pályája amúgy is 17.12 fokban eltér az Ekliptikától. A nyolc bolygóból tehát ismét négy az, aminek a tengely-elhajlása 20 és 30 fok között van. Mondhatjuk hát, hogy 50% lehet az esély arra, hogy évszakokkal rendelkező bolygóra bukkanunk egy bolygórendszerben? Akár mondhatnánk is, ha nem tudnánk a forgási tengelyek imbolygásának jelenségéről. A Föld esetében tudjuk, hogy kb. 40000 ezer éves ciklikusságot mutat a forgási tengely ferdeségének változása, ám ez igen szűk határok között mozog, 21,8 és 24,4 fok között; emellett a tengely még egy 21-26 ezer éves periódusú imbolygást is végez (akár egy forgó búgócsiga tengelye).

 

Úgy gondolom ez az aprócska eszmefutatás is érzékeltette, hogy egy bolygó esetében nem elegendő, hogy az ún. „biológiai zöld zónán” belül legyen a keringési pályája, hanem ezzel együtt alapvető jelentőségű a tengelyforgásának a pályasíktól való eltérése is, melyben mindkét szélsőség végzetes hatású lehet. A közepes mértékű elhajlás abból a szempontból fontos, hogy amellett, hogy kiegyenlített, és lassan változó hőmérsékleti tartományok jönnek létre, mindez még egy fordulatonként, fizikailag ugyancsak változó környezetet hoz létre. A perdület miatt állandósult tengelyirány aztán létrehozza az évszakokat is. Mindezek a hatások majdhogynem tökéletesen kiszámítható pontossággal váltakoznak, mégis adott tartományokon belül maradnak – az élőlényeknek számos alkalmazkodási faktort „felkínálva”, ami a fejlődésük szempontjából fontos. A sok-sok fizikai szükségszerűségből ez (a forgástengely pályasíkhoz képesti elhajlása) pedig csak egyetlen egy – és mégis, mekkora hatása lehet ennek a sajátosságnak!

A cirkadián és cirkannuális ciklikusság mintegy meghatványozza az élőlények olyan alkalmazkodási kényszerűségeit, amik nem ragadozó-préda jellegűek, így az élőlények még a nagyobb biztonságot nyújtó élőhelyeken és nagyobb populációkban is folyamatosan alkalmazkodni kénytelenek a fizikai környezeti tényezőkhöz. Véleményem szerint ez a fajta alkalmazkodási szükségszerűség alapvető fontossággal bírhat egy intelligens faj megjelenésében is… de ezt a következő részben fejtem ki bővebben!

 

Folyt. köv.

Szerző: Brain Storming  2011.09.09. 13:44 Szólj hozzá!

Címkék: kritika ufo tudomány összeesküvés technika pszichológia elmélet űrhajózás ateizmus teizmus valláskritika különvélemény

A bejegyzés trackback címe:

https://brainstorming.blog.hu/api/trackback/id/tr563213714

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.