Egy hosszú pillanatfelvétel egy tapasztalt országúti kerékpáros életéből… (A történet megtörtént eseményeket mutat be.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

... Az Öreg Izomagár ismét útra kelt. Szokás szerint most sem tartott sehová – csak menni akart, úton akart lenni. Felöltötte jól ismert jelmezét, amely fehér-piros-fekete színeivel jól passzolt a járművéhez – egy Raleigh Gran Sport országúti versenybiciklihez. A típust 1962 óta gyártják, de a mérete, amit az Izomagár hajtott, sosem tartozott a valódi versenykategóriába. Még az Izomagárnak is nagynak számított – volt, hogy ő maga is azt mondta, hogy olyan magas neki a váz, hogy inkább úgy érzi, hogy repül az út fölött és nem pedig azon gurul.

Szokásához híven most is csak némi sajtot, egy félliteres kulacsnyi vizet és a telefonját vette magához – soha nem vitt magával sem szerszámot, sem mást, ami a hirtelen adódó műszaki problémáknál jól jönne. Az elmúlt 20 évnyi országúti zarándoklásai során szinte sosem történt semmiféle komoly problémája, és most is ebben bízott. Talán azt is mondhatná valaki, hogy elhanyagolja hűséges drótszamarát, de ez nem így van – immáron másfél évtizede róják együtt az utakat, és az Izomagár semmi pénzért nem válna meg a mára már értéktelennek számító géptől. Különösebben nem fejlesztett sokat rajta az idők során – pusztán a fékeket cserélte ki rejtett kábelesre. Még a pedálokon is hagyományos szíjas kengyelek voltak, amiket manapság sokan életveszélyesnek tartanak: az ember lábfeje erősen be van szíjazva a kengyelbe, hogy tekerés közben a láb nem csúszkáljon a pedálokon, s így határozottabban tudja a láb átadni a meghajtó erőt. Bukáskor emiatt az embert magával ránthatja a tehetetlenül és nagy lendülettel elrepülő bicikli. Az Izomagár látott már ilyet, de vele még sohasem történt hasonló – érdekes módon ö maga mindig ki tudta húzni a lábát a szíjazatból, ha arra volt szükség. Persze általában igyekezett ezt elkerülni – előfordult, hogy egyszer nem volt kedve egy kereszteződésben a pirosnál megállva (Szegeden a Liget egyik sarkánál) kivenni a lábát, majd újra beszíjazni (valójában ez soha nem esett nehezére), így az ellenkező irányba (Makó felé) kanyarodott be, és így ellátogatott egy másik városba is (Makóra), így az előre eltervezett kb. 30km-es hazaút helyett még tett egy 60km-es kerülőt! … Ez egyeseknek megszállottságnak tűnhet, de országútis körökben nem meglepőek is ilyen hirtelen ötlettől vezérelt plusz kilométerek.

Az Izomagár tehát beszíjazott lábban indult neki az aznapi útnak: a 47-es úton, amit (pontosabban a Hódmezővásárhelytől Szegedig, még pontosabban a Tisza-hídig tartó nyílegyenes, 10km-es szakaszát) korábban – erős politikai felhanggal – „halálútnak” keresztelt a helyi önkormányzat vezetője pusztán azért, hogy nagyobb nyomatékot adjon az út négysávosítása befejezéséhez kért összeg igényléséhez. Még tüntetést is szerveztek emiatt, amikor is ezzel megakadályozták, hogy az Izomagár arra tekerjen – pedig szerette azt az útvonalat, mivel imádott hidakon áttekerni. Ha Szegedre ment, 4-szer is áthajtott a Tisza felett ívelő hidakon.

Az út persze nem volt veszélytelen – mindig akadtak olyanok, akik rossz néven vették, hogy egy biciklis keveredett az autóútra. Volt, aki hangot adott az elégedetlenségének: hangos dudálással, ordibálással, esetleg úgy, hogy a jobboldali utas a kilógó kezével rácsapott az autója ajtajára, éppen akkor, amikor az Izomagár mellett elhaladtak… a többség azonban elfogadta, hogy az országúti kerékpárosok nem tehetnek mást: az országúti viszonyokra készített és a sebességük miatt is odavaló biciklik hajtói az országútra valók. Nem meglepő talán, hogy nemigen lehet hallani arról a híradásokban, hogy országúti versenykerékpárost gázoltak volna. Aki kimerészkedik az országútra, az rendszerint tud vigyázni magára – és ezt általában a rendőrök és a közúti ellenőrök is tudják: nagyon ritkán fordul elő, hogy megbüntetnék őket, vagy pedig leküldenék őket az utakról (ahol azonban fehér alapon piros karikában díszelgő bicikli jelzi, hogy ott bizony tilos lenne közlekedniük). Az Izomagárral mindössze kétszer fordult elő a 20 év alatt, hogy rendőrök állították meg az országúton: egyszer akkor, amikor éjszaka, hajnal 2-3 körül egy többsávos hídon tekert át, és az éppen arra hajtó rendőrjárőrnek kedve támadt kérdezősködni; villogó lámpákkal, az út másik oldaláról átkiabálva kérdezte meg, hogy az Izomagár hová tart és miért nincs rajta elegendő világító ketyere. Merthogy a szimpla piros villogó lámpa szerinte nem volt elég. Amikor Izomagár közölte, hogy a Mátrába tart (és ebből kiderült, hogy még jó 200 kilométert kell ehhez megtennie), a járőr jó utat kívánt. A másik alkalom már a „halálúton” történt, amikor a négysávos út egyik egysávosodó szűkületénél trafipaxoztak, és bántotta a közútisok szemét az Izomagár, aki a tiltó tábla és az út mentén húzódó bicikliút ellenére az orruk előtt akart eltekerni. Az Izomagár már számtalanszor tekert el rendőrök előtt, és soha nem szóltak rá. Most azonban megállították és közölték vele, hogy a még 200 méternyi bicikliutat legyen szíves igénybe venni.

Az Izomagár tehát nekilódult. Jól felismerhető figura volt a biciklisek között – nemcsak a piros-fehér csíkos pólója miatt, hanem amiatt is, hogy sosem viselt bukósisakot, hanem csak baseball-sapkát, és ritkán viselt napszemüveget, csak a már 15 éve meglévő 0.5-ös szemüvegét. Emellett még jellemző volt rá az is, ami sok országútisra nem: soha nem vitt magával semmiféle zeneketyerét – egy időben szokása volt; majd egy darabig rászokott a minirádiók hallgatására, de idővel arról is leszokott… ma már megelégedett a gépe gumijának halk surrogásával, a lánc és a fogaskerekek szintén halk ciripelésével (amik frissen teflon-sprayzve semmi hangot nem adta), és nem utolsósorban a forgalom zajával, mivel az országútra merészkedő lélekvesztő acélhálókon lovaglóknak a füle volt a visszapillantója! Az Izomagár azonban gyakran hátranézett – idővel észre is vette, hogy balra bizony jobban fordul a nyaka, mint jobbra – sőt: volt egy időszak, amikor kissé megfájdult a nyaka, és nem tudta a fejét balra fordítani, és akkor bizony nem is tudott elmenni tekerni. Egyszer kipróbálta, hogy mi van, ha jobbra fordulva néz vissza: az eredmény majdnem az lett, hogy az út menti árokban kötött ki!

Az Izomagár útja tehát a „halálúton” vezetett, amely olyan volt, mint bármelyik másik, igen forgalmas autóút – az út szélén kb. egy 40-50 cm-es sáv volt az, amiben a biciklisek, és a lassú kétkerekűek aránylag biztonságban közlekedhettek. A nem bicikliző és az országúti kerékpározásban nem járatos emberek mégis inkább halálzónának tarthatták ezt a részét az útnak, mivel nehezen tudják elképzelni, hogy valaki viszonylag nagyobb sebességgel hajtva biztonságban tudna haladni a négy és többkerekűek között. Az Izomagár azonban otthonosan mozgott közöttük – amikor csak tehette, beállt, vagy befogott egy lassabb járművet stéherezni. Többnyire traktorok, vagy megterhelt teherautók voltak erre alkalmasak, amik nem mentek 50-60 km/h-nál gyorsabban. A stéherezést igazán veszélyesnek szokták tartani, még országútis körökben is, ami érthető: az országutakon, különösen a városokból kivezető szakaszokon a lassabb járművek rendszerint lelassítják a városból kimenő forgalmat, vagyis igen hosszú sort szoktak maguk mögött felsorakoztatni. Ha a kerékpáros ezen a szakaszon áll be a „felvezető” jármű mögé, akkor maga mögött tudhat jó néhány autót, amik közül pár biztosan átmegy rajta, ha el találna borulni egy úton heverő kavicson, vagy egy durrdefekttől vagy egyéb probléma miatt. A gyakorlott biciklista azonban ilyenkor teljesen más tudati állapotba kerül: a figyelme az előtte haladó jármű valamely pontjára koncentrálódik, a füle pedig kihegyeződik a jármű motorhangjára. A közhiedelemmel ellentétben a biciklist nem az előtte haladó jármű hirtelen fékezése veszélyezteti, hanem mint előbb olvashattuk: a mögötte haladók. A stéher-járművel nem véletlenül haladnak lassabban – éppen azért, mert lassabban is tudnak megállni. Egy teherautó vagy egy traktor sofőrje, még ha hirtelen is fékez, előbb leveszi a gázról a lábát és csak azután lép a fékre; ennek következtében a motorzaj hirtelen változása jóval előbb figyelmezteti a kerékpárost, mint hogy lassulni kezdene. A gyakorlott kerékpáros könnyűszerrel le tud fékezni a jármű mögött, azzal azonos tempóban is, vagy akár még gyorsabban is.

Az Izomagár úgy 60 km/h-s sebességgel tudott követni nagyobb járműveket, amik elegendő szélárnyékot és szívóhatást tudtak produkálni – merthogy az is közismert tévedés, hogy a kerékpáros egyszerűen a szembeszél hiányában tud gyorsabban haladni. A haladó járművek mögött a visszabukó légörvények egyrészt alacsonyabb nyomású teret hoznak létre, ami szívó, vagy ha úgy tetszik, toló hatást biztosítanak a tekerőnek. A gyorsabban haladó nagyobb járművek, amikor elszáguldanak az útszélén haladó biciklista mellett, éreztetni is szokták a hatásukat – a gyakorlottabb biciklista, ha teheti, ilyenkor kissé az út belső széle felé húzódik, hogy minél jobban ki tudja használni a száguldó légáramlatot. Ez a hatás az esős, párás időkben felerősödik – ezt az Izomagár még kezdő hosszútávúzó korában figyelte meg: a biciklijét gyakran meglódították a mellette elszáguldó teherautók, amikor még 16-17 éves korában biciklivel kezdett járni a kollégiumába, 40 kilométernyire az otthonától.

Ez az út sem számított különösebben különlegesnek – mint ahogy egy alkoholt kedvelő számára sem számít különlegesnek az a bor, amihez már hozzászokott, mégis reményteljesen hörpinti fel, mert előre tudja, hogy jó hatással lesz a lelkére. Az Izomagár ugyanígy volt ezzel – rendszerint már a városon belül rákapcsolt: alig 10 kilométernyire volt egy híd, ami a Tiszán ívelt át, így a bevezető tempóját ez az első 10 kilométer szokta meghatározni.

Az Izomagárra ugyanúgy jellemző volt a „vadász- és prédaösztön”, mint az összes többi országútisra: ha messze maga előtt meglátott egy másik kerékpárost, azonnal a nyomába eredt és megpróbálta utolérni, vagyis üldözni kezdte; míg ha maga mögött vett észre egy hasonszőrű versenytársat, hát igyekezett meglógni előle. Ez kellően szokta motiválni a kerékpárosokat a nagyobb teljesítményekre, és sokan ezért szeretnek edzőtárssal edzeni.

És az Izomagár ezen az útján észrevett valakit, aki jóval előtte haladt az úton, és úgy tűnt a távolból, hogy nem ment túl gyorsan. Fokozta hát a tempót, és a kényelmesnek mondható 30-32 km/h-ás utazósebességet 34-35km/h-ra növelte. Azért tudta ilyen pontosan a sebességét, mert egy Cateye CC8000 típusú sebességmérő volt a biciklijén – olyan mérőműszer volt ez, ami nemcsak a maga korában (jó másfél évtizeddel ezelőtt, a 90-es évek elején, amikor vásárolta), hanem még manapság is igen jónak számított: hőálló, vízálló, ütésálló volt, résztáv átlagsebességet mért, össz- és napi távmérő is volt rajta (ami kilométerenként 5 méteres pontossággal mért), a sebességet pedig 0.1 km/h-ás pontossággal mutatta.

Amikor kb. 3-400 méterre volt tőle, már tisztán kivehető volt, hogy valami motoros szerkentyű robog előtte. Talán egy Dongó, vagy valami hasonló. Az Izomagár nem ismerte ezeket a masinákat, bár sokat látott a városban belőlük… az elektromos halálmasinák mellett. Ezeknek – mint annak is, ami előtte pöfögött – legalább volt hangjuk, míg a „villanybiciklik” (amiket sokan „motoroszauruszoknak” is neveztek, mivel jó ideig jobbára csak idősebbek használták őket) hangtalanul száguldoztak a bicikli utakon, gyakorta halálra rémítve az őket váratlanul észrevevő járókelőket. Ez a gépezet azonban hangosan duruzsolt és halvány fehér füstöt eregetett a kipufogóján. Az Izomagár gyorsan felmérte a lehetőségeket – általában nem szeret biciklisek után beállni, csak utolérni szereti őket, és eliszkolni előlük. Ha az országúton vesz valakit üldözőbe, akkor igyekszik utolérni, majd gyorsan elhagyja. A nagyobb lassú járműveket általában csak úgy tudja befogni, ha elhaladnak mellette, ő pedig felveszi a tempójukat. A most előtte haladó segédmotoros bicikli azonban pompásan beválhatott Motoros Nyúlként – érdemes volt hát tovább fokoznia a tempót, és mindenáron utolérni. Biztos volt benne, hogy gyorsan beéri, annak ellenére, hogy az Öreg Izomagár alapvetően és elsősorban erős volt és kitartó, de különösképpen nem volt gyors – legalábbis azzal a nem versenyekre készült géppel, amivel tekert; mégis gyorsabb volt, mint a korabeli, és a hozzá mérhető erejű biciklisták. Képes volt tartani a huszonévesek tempóját, persze szélárnyékban, de ő maga már nem tudott tartósan az ilyen bolyok élére állni. A hegyi lejtőkön 70km/h fölé is fel tudott (és mert) gyorsulni, és egy alkalommal 150 kmt tett meg megállás nélkül kevesebb, mint 5 óra alatt, vagyis 30/h-s átlagsebességnél gyorsabban! Röviden összefoglalva: erős volt és fürge, különösen, ha utol kellett érni valakit. (Ezért volt ő az Izomagár.)

A sebességkülönbségük nem volt túl nagy – alig 2-3 km/h. Mindezt onnan lehetett megállapítani, hogy a Motoros Nyúl olyan ütemben közeledett hozzá, mintha kényelmesen sétált volna felé. Tudta, hogy alig 3-4 perc és utoléri. Az éppen adott tempóval így még kb. 3 kilométert fogja üldözni. Ezt kissé sokallta, mivel már éppen az első hídátkelés közelében voltak, a híd után pedig azonnal egy kis település (Algyő) következett, így arra számíthatott, hogy a motoros nyúl ott lekanyarodik. Ebben az esetben csak motivációnak lehetett jó, de stéhernek nem. Az Izomagár tehát ismét fokozta a tempót és már közel járt a 40 km/h-hoz. Amikor a tekintete látta a számok közeledését a 40-hez mindig ugyanaz jutott az eszébe, így most is: a 40 km/h sajnos (35 évesen) már elérhetetlen, hosszú távú utazósebesség volt a számára, de rövidtávon még elég jól tudta egyedül tartani pár kilométeren át. A sebessége így már a sietős léptű gyalogoséhoz volt mérhető, már ami a különbséget illeti. Mindez azért is volt becsülendő tőle, mivel a hídra felmenő út erősen emelkedett. Ő azonban ezt nem bánta, mivel a híd tetején már vízszintes volt az út, utána pedig hasonló meredekséggel tartott lefelé – biztos volt hát benne, hogy a Motoros Nyúl már „az övé”.

És utol is érte, nem sokkal a híd csúcspontja előtt.

A Motoros Nyulat követni azonban legalább akkor izommunka volt, mint utolérni. Az efféle stéherek ugyanis nem különösebben jó szélfogók; valóban csak inkább szélárnyékot adnak, szívóhatásuk nemigen van, úgy, mint a nagy járműveknek. Probléma velük továbbá, hogy ezek bizony valóban hajlamosak arra a hirtelen megállásra, amit általában a követett négykerekűekkel kapcsolatban szoktak felemlíteni. Azt sem lehet tudni, hogy az illető Motoros Nyúl mennyire gyakorlott országúti közlekedő, és mennyire ijeszti meg, vagy zavarja meg a mögötte haladó biciklis. Röviden összefoglalva tehát: az Öreg Izomagár és Motoros Nyúl találkozása sokkal jelentőségteljesebb és veszélyesebb esemény volt az országúton, mint azt a felszínes szemlélő gondolná. Sokkalta veszélyesebb volt, mintha az Izomagár egy boronát vontató traktort fogott volna be (mint ahogyan az már nem egyszer megtörtént az évek során). Kezdetét vette tehát – az üldözés!

Az Izomagár már a szélárnyékba beálláskor érezte, hogy hirtelen könnyebb lett tekernie – és azt is, hogy nem sokáig fog stéherelni. A Motoros Nyúl ugyan valami kis fogyasztású motorral volt ellátva, mégis émelyítően tömény füstöt eregetett hátulra. Eszébe jutott, hogy vajon a valódi stéhermotorok – amiken a vezető szinte áll, és a széles kormányrudat markoló széttárt karjai mögött jobban meg tud bújni a biciklista – hogyan oldják meg a kipufogófüst elvezetését. Mindezen nem filózott sokat, mivel lekötötte a figyelmét a sok egyenetlenség, amiket kerülgetnie kellett az úton. Az alkalmi ministéherek – mint ez a Motoros Nyúl is – nem adott akkor menedéket a szél elől, hogy a derék pihentetése érdekében a kerékpáros felegyenesedjen, és egy ideig elengedett kormánnyal tekerjen. Maradt tehát a görnyedés, és a feszült koncentráció.

Egy pillanatra felötlött benne, hogy innia kellene egy korty vizet, mivel erőteljes tekeréskor, és az eddigi hajsza miatt is már régóta erőteljesen zihált, és belegondolt, hogy vajon mennyi füstöt szipogott be a Nyúl mögött. Mivel a szélárnyék igen szűk volt, és egyelőre inkább élvezte a menedék adta megkönnyebbülést, az ivást a stéherezés utánra tervezte.

1-2 perc alatt felvette a steady state tempót, és megengedhette magának, hogy jobban szemügyre vegye a Nyulat. A Motoros Nyúl egy 60-körüli, kerekded testalkatú, ősz bajuszos bácsi volt, aki a meleg idő ellenére alaposan beöltözött (tán „régi motoros” lehetett, akinek megvolt a megszokott téli-nyári motoros öltözéke). Az Izomagár onnan látta mindezt, hogy időnként belepislantott a visszapillantó tükrébe: a Nyúl gyakran nézett vissza a tükörbe, de nemigen lehetett látni a tekintetét, mivel régifajta, gumiszalagos motorosszemüveg volt rajta. A gyakori visszatekintgetés azt jelezte, hogy a Nyúl nagyon is tudatában van az üldözőjének, sőt: amikor az Izomagár sebessége csökkenni látszott, a Nyúl is visszavett kissé a gázból. Mindez szimpatikusnak tűnhetett, vagy legalábbis ilyen benyomást akarhatott tenni az Izomagárra, az üldözőjének azonban ez cseppet sem tetszett. A stéherezők inkább szeretik az állandó sebességgel haladó üldözötteket, mivel így egyedül az ő sebességük az egyetlen változó a képletben; ha azonban a stéher is változtatja a sebességét, akkor az üldözőnek néha a tempója ellenére, önmagát visszafogva kell lassítania – a gyakorlott, és az üldözésre beállítódott kerékpárosok azonban ezt nem szeretik. Inkább kitekerik magukból az utolsó szuflát is, a stéhert utolérendő, és megpihennek majd lendületből, minthogy lassítaniuk kelljen, nehogy beleszaladjanak a stéherbe. A Motoros Nyúl is ugyanígy ingadozott, és éppen az ellenkező hatást érte el ezzel, mint amit szeretett volna: az Öreg Izomagár kb. 3-4 km-en át követte, majd megelégelte az állandó visszalassítást. Egyébként sem szeretett senki háta mögött tekerni.

Visszafogta tehát kissé a sebességét, ami azt jelentette, hogy kb 50-100 méteren keresztül üresen tekerte a pedálokat. Mindez nem tartott tovább 10 másodpercnél. Ezután erősen behajolt a kormány fölé, erősen megmarkolta a kormányszarvakat, gyors mozdulattal leváltott a legnagyobb áttételére, majd kiállt a nyeregből, és a lendületét még meglódítva egyszerűen lehagyta a Motoros Nyulat. Amikor visszatért a sávjába, alaposan összehúzta magát, és kihasználva a maradék lendületét még jó 2-300 méteren keresztül a legnagyobb fokozaton maradt. Amikor már érezte, hogy a lábai nem bírják, gyorsan visszaváltott a második fokozatra, és azzal folytatta a tekerést. Kb. egy percig hallotta még a Motoros Nyúl duruzsolását, ami lassan beleveszett a forgalom szokásos zajába. …

Az Öreg Izomagár és a Motoros Nyúl rövid randevúja nem számított jelentőségteljes eseménynek az országúti biciklizés történetében, és még az Izomagár kerékpáros történelmének is majdhogynem jelentéktelen eseménye volt… azonban remélem, hogy ennek ellenére mégis sikerült némi bepillantást nyújtania abba a különös, néha veszélyes és megerőltető, ámde annál izgalmasabb és élményteli világba, amibe az Öreg Izomagár, és minden országútra merészkedő versenykerékpáros minden alkalommal elmerül, amikor szokásos „egyenruháját” felöltve nekilódul, hogy kilométerek tucatjait hajtsa a pedáljai alá…

 

Brain Storming, 2009

 

***

Kerékpárokról lásd még:

 

Rendhagyó, életrajzi útikalauz, imádott hegyemről – SZÁRSOMLYÓ-ról! (1. rész)

Brain Storming - 2007.01.16 01:44

’94 jún. 2.-4-én 526 km-es biciklitúrát tettem M.o. leggyönyörűbb hegyéhez, Szársomlyóhoz – Róla, a megismerkedésünkről, a túráról és egyebekről szól a beszámolóm.

http://www.bsstudio.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=11970

***

Rendhagyó, életrajzi útikalauz, imádott hegyemről –SZÁRSOMLYÓ-ról! (2. rész) - A TÚRA

Brain Storming - 2007.01.17 00:56

http://www.bsstudio.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=12021

***

BS-funpic comments Válogatás: Ha nincs ki a 4 kereked, told meg 2-vel! – I. (1.-10.)

Brain Storming - 2008.01.29 23:46

http://bsstudio.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=37697

***

BS-funpic comments Válogatás: Ha nincs ki a 4 kereked, told meg 2-vel! – II. (11.-20.)

Brain Storming - 2008.02.02 19:51

http://bsstudio.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=37952

 

 

 

Szerző: Brain Storming  2011.09.23. 02:16 Szólj hozzá!

Címkék: sport tudomány kerékpár(ozás) edzésmódszer öreg izomagár

A bejegyzés trackback címe:

https://brainstorming.blog.hu/api/trackback/id/tr383247478

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.