BRAIN STORMING, Magyarország legkreatívabb és legtermékenyebb aforizmaírójának műhelye

2011. szeptember 23. 21:01 - Brain Storming

Az Öreg Izomagár és a Motoros Nyúl újabb rövid randija – az Árnyékzónában…

Egy hosszú pillanatfelvétel egy tapasztalt hosszútávfutó életéből…(Valós tapasztalatok és élmények hiteles leírása.) …

Kép forrása: Brain Storming

 

Az Öreg Izomagár ismét útra készült… ezúttal nem két keréken, hanem a saját lábán: érezte, hogy tagjai mozdulásra szólítják, és ki kell szakadnia a hétköznapi robotlét nyomasztó keretei közül. Erre a munka utáni futás jelentette mostanában a legjobb alkalmat.

Az Izomagár, a mozgás iránti elkötelezettsége ellenére tisztán szellemi munkával kereste meg a megélhetését – volt, hogy napi 12, 13 vagy akár 14 ügyfele is akadt, akikkel majd egy órán át kellett intenzíven foglalkoznia… Nem volt hát csoda, hogy az egész napos szőlőcukor-pusztító agymunka után a test is megkövetelte a magáét.

Mivel még eléggé hűvös idők voltak, az Öreg Izomagár alaposan bebugyolálta magát – valójában senki nem kellett volna, hogy felismerje annyi ruhában, és annyira réteges fejfedői alatt… De ez őt nem is izgatta – a futás alatt mindig is a futás és az általa előidézett állapot volt számára a legfontosabb… annak ellenére, hogy volt olyan futópartnere, aki nem egyszer ráripakodott, hogy ne beszéljen folyton az edzéseik alatt, sőt: verseny közben. Az Öreg Izomagár azonban nem tehetett róla: amikor valami mechanikus, sokáig tartó tevékenységet végzett, mindig beindult az agya. A kívülállók azt hihették, hogy a futás mintha elindított volna nála valamit, mint a kábszereseknél – az állapota támaszkodott valamire, ami nála a mozgás volt, míg a kábszereseknél a kábítószer; a drogosoknál maga az állapot volt a lényeges, az Izomagárnál az állapot által előidézett tevékenység… a futásnál a cikázó gondolatai.

Ezúttal is a szokásos egy órácskát szerette volna csak teljesíteni – kevesebbel nem érte be, többre nem akart időt áldozni. Kellett neki az egy teljes óra – a végén mindig sétált még 10-15 percet, ami maga volt a mennyország a számára: a futás alatt a futás keltette állapotot élvezte, az utána való séta alatt pedig a hirtelen megkönnyebbülés okozott élvezetes perceket – akár egy kiadós szex után, a kellemes lebegés állapota, ahhoz volt fogható a futás utáni séta.

De addig még várt rá egy teljes órányi mozgás…

A városból a lehető legrövidebb úton igyekezett kijutni – meglepő módon, dacára annak, hogy a város legbensőbb szívében lakott, mégis alig 5 perc alatt olyan helyre jutott, ahol este 9 körül már egy lélekkel sem lehet találkozni. Egy, a szomszéd városba tartó bicikliúton futott, amellett az út mellett, amelyen általában biciklizni is szokott: a halálút mentén (a Hódmezővásárhely és Szeged közötti 47-es út). Amikor nemrég újra visszatért régi szenvedélyéhez, azt tűzte ki célul, hogy mindenképpen rákényszeríti magát, hogy megfussa a tervezett időt – erre a legegyszerűbbnek azt találta, ha egyenesen kifut a városból jó félórányit, majd onnan már mindenképpen vissza kell térnie… ami ugye futva a leggyorsabb és legegyszerűbb. Ezért esett a választása a bicikliútra, amely egyenesen bevezetett az országút mentén honoló különös, csendes, sokak által félelmetes világba.

Körülbelül egy kilométer megtétele után már nem volt már fény, ami megvilágította volna az utat, csak a távoli közvilágítás lámpáinak a város fölött lebegő párából és porból álló felhőiről visszavert derengése. Meglepő módon mégsem volt mélyfekete sötétség a megszokott városi környezetből kijutva. Sőt – a legutolsó félhold alkalmával olyan erővel tűzött a Földre égi kísérője, hogy akár olvasni is lehetett volna mellette: futás közben látta maga mellett az éles kontúrral szegélyezett árnyékát is.

Amikor elmeséli valakinek, hogy merre is szokott futni éjszakánként, szinte mindenkinek az az első kérdése, hogy „Nem félsz a sötétben?”. Erre az Öreg Izomagár mindig határozott „Nem!”-mel felel, mivel réges-rég legyőzte már a sötétséggel kapcsolatos félelmeit. Ő maga mindezt a racionális és a valóságot nem torzító gondolkodásával magyarázta – amiben valóban lehetett valami. Gyermekkorában ugyanis rettegett a sütéségtől, bár mindig is érezte, hogy talán túlságosan is… és tennie kellene ez ellen valamit. Egyik első ilyen megmozdulása az volt, amikor egyik erősen havazó téli éjszakán, még általános iskolás korában, egy szál magában kifutott a falujából ahhoz a kis folyóhoz, ahová a barátaival nyaranta horgászni jártak. Akkor ő maga is meglepődött, hogy mennyire nincs sötét a téli, hófödte tájra boruló éjszakában… Másik alkalommal akkor birkózott meg a sötétséggel, amikor szintén egy szál magában elzarándokolt geográfiai szerelméhez, a Mecsek alatti, a Villányi-hegység lábánál lévő Szársomlyóhoz, a Magyar Kikerics lakhelyéhez. Az aprócska, alig 420 méter magas hegyecske a legszebb volt, amit valaha látott, ahogy ő mondta „szerelem volt első látásra”. Az Öreg Izomagár természetesen a maga izomerejéből, biciklivel kereste fel a hegyet, és bár már akkor is szigorúan védett természetvédelmi területnek számított, két éjszakát töltött a hegyen, sátorban meghúzva magát. A mai napig élénken emlékszik arra, hogy fejjel a sátor ajtaja felé feküdt, és a feje alatt lévő kezében egy hosszú és szélespengéjű vadászkést szorongatva aludt – azzal a megfontolással, hogy ha valami megtámadná, minél hamarabb észrevegye, és azonnal vissza tudjon támadni. A hegygerincen átbukó szelek erősen mozgatták a tábor környékén lévő növényzetet, így minduntalan olyan hangokat vélt hallani, amik settenkedő állatok lépteire hasonlítottak… de ez csak az első éjszaka zavarta, a másodikon már nem. … Az igazi áttörést azonban mégis az adta, amikor a sötétségtől való félelmére végleg pontot tett: egy vad, szinte zuhatagos esővel, vakító villámokkal és fülsiketítő mennydörgésekkel lecsapó vihar kellős közepében fogta magát, és elfutott a város melletti erdőbe, és végigjárt egy ösvényt… Azóta a jó másfél évtizeddel korábban történt rövid „horror-túra” megtétele óta végképp szakított a sötéttől való félelemtől.

Néha eszébe jut azonban, hogy mitől is ijedne meg talán – valószínűleg attól, amitől napközben, nappali világosság mellett is: a kutyáktól. Merthogy azoktól sajnos valóban félt – élete folyamán nem egy kutya harapta meg; a legutolsó alkalommal még veszettség ellen is be kellett oltatnia magát. Mindazonáltal, ahogy eszébe jut a kutyáktól való félelme, azonnal el is hessegeti a gondolatot: a hideg, szinte télies éjszakában az éhes, fázó kóbor kutyák sokkal jobban megijednek mindentől, ami náluk nagyobb, így azoktól cseppet sem kell tartania…

 

Az országút melletti futó-túra érdekes, „földöntúli” élmény – olyat nyújt, amit a városi emberek nemigen tapasztalnak meg… holott bármelyik este, csekélyke fél óra leforgása alatt alaposan belekóstolhatnának abba az élményvilágba, amit elődeik életük során nap-min-nap, pontosabban éjszakáról éjszakára átéltek – mivel ebben éltek: egy olyan világban, ahol csak nappal volt fény, és világos, éjszaka pedig a nagyon korán a semmibe vesző látóhatár, ahogy a nappali vizuális káosz helyett az azonosíthatatlan hanghatások háromdimenziós, néha sejtelmes, néha ijesztő „sokszínűsége” veszi körbe az embert. Ez utóbbi egyesek számára ijesztőbbnek és félelmetesebbnek tűnik – az ember megszokta ugyanis, hogy amit hall, azt könnyűszerrel láthatja is: csak oda kell fordulnia. Az éjszakai sötétségben azonban mindebből a tapasztalatból az domborodik ki, ami hallható, de nem látható – a lélekre kínzóan hatnak azok a hangok, zörejek, zajok, amiket csak hallhat, de nem láthat. … Az Öreg Izomagár ebben is különbözött az átlagemberektől: ő maga úgy vélte, ha választania kellene, hogy a látását, vagy a hallását veszítse-e el, ő habozás nélkül a látást áldozná fel, a hallását soha. Nem tudott elképzelni egy hangok nélküli világot – vannak olyanok, akik már igen gyengén hallanak, vagy hallókészülék nélkül teljesen süketek, és ők azt mondják, hogy amikor kikapcsolják a készüléket olyan érzésük támad, mintha víz alatt lennének… Ezt a véleményt az Izomagár nem osztotta: ő ugyanis a katonasága idején búvárként teljesített szolgálatot, és jól tudja, hogy milyen érzés a víz alá merülni: cseppet sem hasonlítható a hangvilága ahhoz, ami a teljes némaságot jellemezné, éppen ellenkezőleg! A víz mélyén minden hang felerősödik, és az ember szinte az egész testével hallani véli a környezete mozgásait. Nem, a hangok nélküli világot teljes egészében elviselhetetlennek érezte. Inkább a félelmetes zajokkal teli sötétség… És talán ez vonzotta be a nappali, emberekkel teli kavargásból a sötét feketeségbe – ez jelenettett számára kikapcsolódást.

Kikapcsolódást mindenből – az emberi társaságból, a meleg otthonból, a kényelemből, a kényelmes szórakozásokból, amire az ember egy agyzsibbasztó nap után általában vágyik (hogy a tv menjen, de ő nem), a megszokott zajokból, zörejekből és hangokból álló világból, ki a városból, annak megnyugtató biztonságérzetéből… és mindenből, amit a ma emberének a város és a városi méretű emberi közösség nyújtani tudott.

Soha nem vitt magával „zenegépeket” – azaz pár alkalommal, még nagyon-nagyon régen… de leszokott róla. Mindezt amellett, hogy kedvenc mondása volt az, hogy „Ha hétköznapi életedet a neked tetsző zene mellett éled, akkor rájössz: a világ rólad szól.”. Talán azért sem vitt magával zenét, mert régen rájött már: a világ nem róla szól, és érzése szerint jobb volt, ha a hétköznapi életvitele megszokott zajvilágából sikerül néha kiszakadnia – élvezettel hallgatta a zenét éppúgy, mint a számára ritkán hallható hangokat: a kocsija motorjának egyenletes zúgását, a biciklije láncának és a fogaskerekeknek a ciripelését, nemkülönben a tücskökét(!), a biciklije gumijának surrogását a betonon, akár a cipője alatt megcsikorduló kavicsokat; a csöpögő csapokat, a nyikorgó ajtókat…saját maga zihálását a futások során, ami időnként beleveszett az elhaladó járművek egyre hangosodó majd halkuló zúgásába… Ilyenkor – ahogy fogalmazott – „beszélgetett a világgal”: ő volt csak ott, ahol volt, és egyedül ő tapasztalta, élte át azt az élményt, amit az éppen-akkor-ott lét tudott csak nyújtani… egy olyan élményt, amit a városi emberek többsége önkéntesen általában a világért sem akarna átélni… amikor a mélysötétbevesző vakságtól, amit az elhaladó kocsik fényszórói okoztak, csak a puha talajba süppedő lábai jelezték, hogy bizony letért az útról, és mindjárt az árokban fog kikötni, hacsak időközben neki nem ütközik egy út menti fának… mivelhogy ilyenkor még az orráig sem látott…

 

Az ember, amikor tudja, hogy mi a dolga a sötétben, és azt is teszi, mint most az Izomagár, azt sokszor megszállja egy olyan földöntúli nyugalom, ami az elme koncentrációjának tudható be – az ember ilyenkor képes végiggondolni olyasmiket is, amiket a hétköznapok zűrzavarában nincs alkalma – előretekinthet az időben, vagy akár hátra is: terveket szőhet, megtörtént eseményeket és élményeket elemezhet, régi eseményeket idézhet fel… Az Izomagár esetében mindez sokszor egyszerre volt jelent: jelen futása „szellemiségét” is az „egyszerre-minden” állapot jellemezte. Játszi könnyedséggel tervezgette az előtte álló néhány év pénzügyeit, miközben magánélete történéseit vette górcső alá; elmélázott azon, hogy aznap valójában mindet átélt, amit szeret az életben – amellett, hogy azon a napon történetesen reggeltől késő estig egyfolytában munkában volt, és szorosan beosztott időrendjét követte… mégis minden volt, amit szeretet az életben: intimitás, barátkozás, szellemi párviadal, fizikai erőfeszítés, új ötletek megfogalmazása, régen tervezett dolgok megvalósulása… stb..

Ahogy elmerült gondolataiban, már oda is ért a fordulóponthoz – a városhatártól körülbelül egy kilométernyire volt egy aluljáró, ami átvezetett az immár négysávos 47-es út alatt. Ezen rendszerint átfutott és a túloldalon fordult vissza – és így tett most is.

A visszaút kissé másként festett az Izomagár szemszögéből: a bicikliút, amin a városból kifelé futott, az autóút jobb oldalán vezetett ki a városból, így a kifelé tartó járművek időről-időre valamennyire megvilágították számára a fákkal néhol sűrűn szegélyezett utat. A városba érkező járművek fényszórói nem vakították el annyira, mivel azok egyrészt a négysávos út másik oldalán közelítettek, másrészt pedig a dupla sávok közötti térközlők miatt nem is jutott át a fény a szemben haladó sávba. A város felé futva azonban a szomszéd város felé tartó járművek szinte egyenesen belevilágítottak a szemébe, és ezzel teljesen megvakították az amúgy is fényérzékeny szemét. Ezen a szakaszon gyakrabban fordult elő, hogy nem látta az utat, amin futott, és néha csak a léptei alatt besüppedő talaj jelezte, hogy „kisiklott”…

Ahogy tehát félig, esetenként teljesen vakon tartott visszafelé, egyszer csak észrevett egy árnyat, ami úgy 20-30 méterre maga előtt imbolygott, az út menti sövényen. Nem tudta pontosan kivenni, csak azt, hogy úgy fél méter magas lehetett… de még abban sem volt biztos, hogy valóban volt ott valami… Az Izomagár megtorpant… ezúttal meg is állt – nem úgy, mint akkor, amikor egy terepszínű ruhás alak közeledett szemből, pár nappal korábban, amikor tejfölsűrűségű köd burkolta be az útvonalát és környékét. A szemben közeledő alak léptei már a felbukkanása előtt is hallhatóak voltak – amikor az Izomagár és a mellette elhaladó alak alig egy méternyire voltak egymástól, mindkettő a másik arcába nézett… volna: de egyik sem látott többet, mint egy arcszerű foltot, a köd miatt.

Az Izomagár tehát megállt – kevesen tudták róla, hogy korábban nagyon ijedős volt; nem gyáva, nem félős, hanem ijedős; az a fajta, aki képes volt nagyon elmélyülni valamiben, hogy aztán bármilyen apró, és hirtelen jelenség ugrásszerű sokkot váltson ki nála… no, nem olyan felugrik-és-elszalad típusút, hanem látványosan összerezzenőset. Ez a megállás azonban már hírül sem hasonlított ezekre az ’összerezzenésekre’ – nem is az önmaga kontrollált félelme, vagyis óvatossága volt az, ami aggasztotta, hanem a másik fél reakciója, ha ő maga esetleg megijesztené… merthogy ő nem akart ártani senkinek sem azzal, hogy ott van, ahol. Leguggolt, és erősen hunyorítva próbált valamit kivenni az előtte imbolygó árnyból… de nem ment: semmi konkrét elképzelése nem volt arról, hogy mi is lehet az – természetesen egy nagytestű kutya volt a legrosszabb eshetőség. Ezt azonban ő maga sem gondolta már komolyan – a kóbor kutyák nemigen merészkednek az éjszakai forgalmas, és állandóan zajos, villódzó autóút környékére; inkább elkerülik, mint a legtöbb állat; és ezek az állatok sem támadnak csak úgy – ez elsősorban a gazdájuk és így a saját portáját védelmező, magát „otthon érző” házőrzőkre jellemző, de azokra is inkább az, hogy inkább ugatnak, de nem harapnak.

Az Öreg Izomagár leguggolt, égy úgy próbálta felmérni az előtte imbolygó árnyat – de akárhogy erőltette a szemeit, mégsem látott semmit. Rövid habozás után továbbindult; biztos, ami biztos, a bicikliúthoz csapkodó léptekkel, csak hogy a másik is észrevegye, hogy közeledik valaki. Lesz, ami lesz” – gondolta. … Már csak olyan 10-15 méterre lehetett a feltételezett valamitől, amikor valami miatt (ma sem tudja, miért) visszanézett, és akkor megpillantotta… Egy éles fény hasított a szemébe, és ezzel azonnal „megvilágosodott” az elméje is: egy bizonytalanul, imbolyogva közeledő jármű lámpája tűnt fel a mélységes sötétségben a bicikliút vonalán. Egyértelmű volt, hogy vagy egy bicikli, vagy valami hasonló dolog reflektora adta a fényt.

Mikor erre rádöbbent, egy pillanatig megállt, majd azonnal félreállt a pár másodperc múlva mellette majdnem hangtalanul elsuhanó Motoros Nyúl elől... Miután a „jármű” elhaladt, az Öreg Izomagár csípőre tett kézzel kilépett a bicikliútra és addig kísérte szemmel a Nyúl hátsó, helyzetjelző vörös  lámpáját, amíg az beleveszett a fák között kanyargó út menti fák sűrűjébe… Azután hangosan összegezte magának a helyzetet, mert a körülötte vélhetően ólálkodó gonosz lelkek sem tudhatták mire vélni a jelenetet: „Na, barátom – te megijedtél a SAJÁT ÁRNYÉKODTÓL!!!”… majd hangosan elnevette magát.

És még akkor is vigyorgott az eseten, amikor már bőszen hazafelé tartott. A kalandja miatt ezúttal néhányszor visszanézett a maga mögött hagyott mélységes sötétségbe, miközben elgondolkodott: vajon mitől ijedne meg ebben a szituációban? Mi lehetne valóban az, ami önmagában teljesen ártalmatlan, ám mégis ijesztő így, hogy ő önszántából, saját akaratából merészkedik ki a kilométer hosszú, kietlen terepre… nem kellett sokáig gondolkodnia, magától jött a megoldás: tulajdonképpen önmagától, vagyis egy hasonszőrű kocogótól, aki pár tucat méterre tőle lemaradva követi a sötétben, talán kissé tempósabban, mint ő – tehát fokozatosan követné valaki, aki szintén csak kocog, és nemsokára utoléri. Igen, ez valóban legalább olyan rémisztően ijesztőnek hatna, mint amennyire ártalmatlan. Ezen azonban megint csak szélesen elmosolyodott: ugyan ki lenne olyan eszement, hogy éjnek évadján a kondíciója megtartása érdekében, és a napi munkastressz feloldása érdekében… Hát persze, hogy senki. Mert ehhez bizony nem kevesebb kellene, hogy a másik is olyan legyen, mint az Öreg Izomagár… az Öreg Izomagárból azonban csak egy, egyetlen egy volt ezen a kerek világon…

***

Brain Storming, 2010-04

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://brainstorming.blog.hu/api/trackback/id/tr573251880

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
BRAIN STORMING, Magyarország legkreatívabb és legtermékenyebb aforizmaírójának műhelye
süti beállítások módosítása