Egyszer valaki megkérdezte: "Mi a legjobb, amit a magány ellen lehet tenni?", valaki pedig az erre adott válaszában azt mondta, hogy "Senki sem mer egyedül élni" ... Ez megütötte a fülemet, és ez jutott az eszembe...

Ezzel nem teljesen értek egyet - egyedül élni és magányosnak lenni nem ugyanaz. Valójában nem az tudja meg, hogy mennyi emberi társaságra van szüksége, aki együtt él valakivel, vagy akinek nagyjából rendszeres társasági élete van, hanem az, akinek rendszertelen és megteheti, hogy ha nincs kedve, akkor nem érintkezik senkivel. Ehhez azonban egyedül kell élni egy darabig, de nem magányosan.

Az egyedüllét nem azonos a magánnyal – sajnos a legtöbb ember úgy él valakikkel vagy valakivel kapcsolatban, hogy sokszor érzi úgy, hogy bizony, ha most ő maga dönthetne, teljesen mást csinálna; amikor aztán végre egyedül lehet, akkor nem tud kitörni a megszokott emberi környezet zavaró hiányérzetéből.

A magány ellen a legjobb tanács ez lehet: Mivel a modern civilizált társadalmak amúgy is mindenkiből skizofrént csináltak a nagykorúságáig, így mindenkiben minimum két személyiség lakozik: akit kifelé mutat, és amilyen valójában. Ha feltesszük magunknak a kérdést: "Mihez lenne most igazán kedvem, ha azt tehetnék EGYEDÜL, amit akarok?", akkor a választ szerencsés esetben a belső, valódi énje adja meg. No, ezt kell követni, akármilyen baromságnak is tűnik a külső énünk számára.

Csak kevesen merik meglépni ezt, holott egyetlen napnak sem lenne szabad úgy eltelnie, hogy az ember nem teszi fel magának, a belső énjének ezt a kérdést és nem követi a választ. Csak így alakulnak ki a saját elvárások, a saját célok, a saját eredmények fölötti igazi öröm... Ezzel nem szigetelődik el az ember másoktól, sőt, éppen ellenkezőleg: csakis az tud másokkal is emberi módon bánni és viselkedni, aki ilyen értelemben őszinte magához.

Aki elfojtásoktól szenvedve él, az nem is él, hiszen a külső világ felé mutatott énje folyamatosan fojtogatja a belső, őszinte énjét... az ilyen személyiség (vagyis tkp. majdnem mindenki) állandóan másoktól várja a segítséget, mások társaságát keresi, mert úgy érzi, hogy ha másokkal van, akkor a külső világ felé mutatott énje dominál, és mások társaságában nem pusztán fojtogatja a belsős, önmagához őszintének lenni akaró énjét, hanem nagyon rövid idő alatt ki is nyírja: így "születnek" az állandóan extrovertált, semmiféle belső értéket nem képviselő, de remek társasági emberek, akik mások társasága nélkül nem is léteznek.

Ha az ember a magányra gondol, akkor pusztán csak kérdezze meg magától minden nap: "Jó ez nekem, ha ezt teszem?" v. "Mit tennék most szívesen, ha egyedül rajtam állna, hogy a jelen lehetőségeimmel azt tehetem, amit csak akarok?" … Így lassan megérti akárki, hogy mennyi mindent, mennyi energiát visz, sőt rabol el az életből az, hogy másoknak megfelelni akarjunk, vagy a mások által elénk állított kihívásoknak akarjunk megfelelni.

A végére még egy gondolat, egy egészen apróságnak tűnő momentum, ami megindíthatja az embert az „önmaga jó társasága” felé vezető úton. És had fogalmazzak itt személyesen az olvasóhoz szólva: Milyen apróság az, amit eddig nem volt szíved megvenni, mert hülyeségnek gondoltad, de állandóan kacsingatsz felé, ha látod? Bármi lehet: egy könyv, egy kés, egy minőségi toll, egy spéci füzet, egy búváruszony, stb. Bármi, amit nem mások kedvéért vennél vagy használnál. Eredj és vedd meg - és figyeld, mi történik benned. A vágy nem arra való, hogy életed végéig kínozzon - arra való, hogy kielégítsd és közelebb kerülj a saját vágyaidhoz.

BRAIN STORMING, 2013