Válasz Brendel Mátyás „Az aforizma, mint az ember és az emberiség serdülőkori műfaja” c. cikkére, aki szerint pl.„Az aforizmák jó játékok hülyegyerekeknek” és „az aforizma, mint irodalmi műfaj nulla.”

Védőbeszéd az aforizma műfaja mellett

Prológus

Néhány vélemény, és kritikafoszlány az aforizmáról, egy műfajgyűlölőtől:

o Szerintem az, hogy az ember aforizmákat olvas, gyűjtöget, jegyez meg és ír, az a szellemi fejlődés egy bizonyos szintje.

o Az aforizmák leegyszerűsítések, az ember egy idő után megunja, hogy ilyen leegyszerűsítéseket komolyan vegyen.
Ugyanígy hülyeség aforizmákra aforizmákkal reagálni.

o … az aforizmákkal az a bajom, hogy hát értelme nincs, mert mindig leegyszerűsítések, és tulajdonképpen összekavarják az embereket.

o Irodalmi értéke a vershez, novellához, regényhez képest kevés. Ha te ezt szereted, akkor színvonaltalan vagy.

o Kultúránkban nincs ötlethiány, hanem elönt minket az ötletszemét.

o Az aforizmák jó játékok hülyegyerekeknek.

o Nagyon nyilvánvaló a dolog. Mondjál nekem olyan irodalmi érettségi tételt, ami aforizmaíróról szól, vagy aforizmagyűjteményről! /Ilyen/ nincs. Nem tananyag, mert az aforizma, mint irodalmi műfaj nulla.

o Bs: "hanem éppen az, amit a kritikus már korábban is kifogásolt: életérzést fejeznek ki"  - BM: … és mivel erre sokkal alkalmasabb műfajok vannak, ezért az aforizma felesleges.

o A rohanó világban egy fenét van az embereknek szükségük arra, hogy túltömörített hülyeségeket kapjanak állandóan a fejükbe. Kavarog ott már elég hülyeség, nem kell még ez is.

o Az aforizma, mint irodalmi műfaj kb. olyan, mintha leírnék egy sci-fi ötletet egy bekezdésben, és azt mondanám: "na ez egy novella". Visszaküldi a kiadó, és röhögnek.

o A vicc célja tényleg a szórakoztatás, és azt is csinálja. Amennyiben az aforizma vicc, akkor gyenge trónkövetelő.

o Van a tömör fogalmazás, és van a leegyszerűsítés. Az aforizmák leegyszerűsítések, túlzások, vulgaritások.

o Az aforizmák rövid kis dolgok, azaz nem nagy ügy megtanulni őket. Ráadásul az emberek még tudnak is egy csomó ilyen aforizmák. Oszt mégis úgy elbasszák el az életüket, hogy ihaj.

o A poénosak tetszettek. A komoly aforizmákat utálom. Ritkán igazak.

***

Alapok

A cikk alapja:

Vélemény rovat a Virtuson:

Az aforizma, mint az ember és az emberiség serdülőkori műfaja

Brendel Mátyás - 2007.06.12 15:40

http://www.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=21388

A következő cikk Társalgójában hangzott el ez a szóváltás:

BS-Különvélemény: Ancsel Éva „Bekezdései” -ről (10); Brain Storming - 2007.06.06 00:30

http://www.virtus.hu/?id=room&aid=21127

#20 - Brain Storming - 2007.06.08 - 13:14:54

„Ez revans akar lenni arra, h neked nincs saját humorod???”

#24 - Brendel Mátyás - 2007.06.08 - 13:47:39

„nem BS én régóta úgy gondolom, hogy az aforizmák azok az ember és az emberiség serdülőkori szintjét jelentik.”

Brendel Mátyás cikkének alapgondolata ebből a megjegyzéséből származik, és olybá tűnik, hogy ezen analógiára építette fel egész gondolatmenetét.

De nézzük meg a kifejtett gondolatokat… sorról-sorra, szinte mondatról-mondatra, ahogy az „aforizmatikához”, pontosabban a tőlem megszokott Különvélemények stílusához illik:

***

kifejtés

Brendel Mátyás:

"Ha az aforizmákban sok igazság rejtőzne, akkor azok a házinénikék, akiknek a könyvespolcán tíz kiló aforizmagyűjtemény van, bölcsek lennének."

Brain Storming:

Valószínűleg ugyanúgy, mint azok is fenemód műveltek lennének, akiknek a polcán ott virítanak a klasszikus irodalmak, szép sorban. És persze azok tudnánk a legjobban egy idegen nyelvet, akiknek sok célnyelvet okító könyvük van...

***

Brendel Mátyás:

"Ez a mondat maga is egyfajta aforizma, és az elkövetésére az egyetlen mentségem, hogy ez csupán afféle provokatív felütés, amely után kifejtem részletes véleményem."

Brain Storming:

Mi a tanulság? Egyszerű – Aki nem mer tömören fogalmazni, az ne fogalmazzon tömören; persze ettől még nem kell lenéznie azt, aki szereti a tömör megfogalmazásokat.

***

Brendel Mátyás:

"Az aforizmákkal az a nagy gond, hogy kategorikus állítás formájában olyan dolgokat fogalmaznak meg, amelyek általában túlzások, egyoldalú egyszerűsítések, vulgarizmusok, részigazságok, vagy csupán pillanatnyi életérzések."

Brain Storming:

Az aforizmák célja általában a minél tömörebb és minél érdekesebb megfogalmazás, tkp szórakoztatás a paradoxonok, és a többértelműség, vagy a váratlan konklúzió által. Meghökkenteni akarnak inkább, nem tanítani. Ha ez "baj", akkor a "vicc" is problémás kategória.

***

Brendel Mátyás:

"Az aforizmák igen-igen ritkán tartalmaznak olyan finomító segédszavakat, mint „sokszor”, „néha”, „többnyire”, „általában”, vagy éppenséggel „ritkán”; ezek helyett többnyire olyan kifejezéseket használnak, hogy „soha”, „mindig”, „minden”, stb."

Brain Storming:

Aki alig olvas aforizmákat, az valóban alig talál ilyen szavakat bennük, ... igaz, akkor sok egyéb szót is ritkán talál az aforizmákban.

***

Brendel Mátyás:

"Igen ritkán lehet azonban olyan igazságot mondani, ami két-három sorban megfogalmazható, különösen ilyen abszolút módon, és a legritkábban található ilyen összefüggés társadalmi kérdésekben, az aforizmák kedvenc területén."

Brain Storming:

Mivel az aforizmák alapvető funkciója nem az, hogy társadalmat irányító törvényszerűségeket fogalmazzanak meg, ezért ilyesmit elvárni tőlük enyhe túlzás – ámbátor való igaz, hogy a politikai propaganda és a média sokszor él hangzatos jelszavakkal, amik a meghökkentésen, a világ erős leegyszerűsítésén alapulnak. Ennek ellenére általában jól megkülönböztethetők a propagandisztikus és az esztétikai élményt nyújtani kívánó, az evidencia-élményt előtérbe helyező aforizmák és gondolatok.

***

Brendel Mátyás:

"Úgy emlékszem, hogy nagyon hamar megutáltam az aforizmák különösen vulgáris válfaját, amelyet nagymamák szoktak elkövetni: „fiam, a szeretet a legfontosabb”."

Brain Storming:

Nos, nem csoda, hogy valaki rossz véleménnyel van az aforizmákról, ha összekeveri őket a klisékkel és a közhelyes szólásokkal, töltelék kifejezésekkel. Ez inkább a fogalomzavart jelzi, semmint a meglapozott és átgondolt kritikát.

***

Brendel Mátyás:

"Aztán arra is emlékszem, hogy valamikor nagy kedvencem volt Nietzsche, egy tipikus aforizma-filozófus. Nietzsche mentségére legyen mondva, hogy a fő műve, a Zarathustra inkább egy tanregény, vagy szorosan összefüggő tanmesék sorozata, és a többi aforizma-gyűjteményében is van jó pár nagyobb lélegzetű, több oldalas rész, ami több, mint aforizma."

Brain Storming:

Igen érdekes ezt egy olyan embertől olvasni, aki szabályosan lefikázza az aforizmát, mint műfajt, és persze a hasonlóan homályos tanmesét minden további nélkül elismeri – aminek az írásával ő maga is próbálkozott már. Itt mintha némi műfaji irigységet éreznék: az aforizmának szemére veti az "általánosító homályosságot", de pl. a maga tanmeséjével kapcsolatban nem.

További érdekesség, hogy Nietzsche-vel kapcsolatban is az aforizma-műfajt említi kritikaként, holott az egyik leginkább általánosító és torz kritika magát egy műfajt elítélni, és nem az általa közvetített tartalmat. Némiképp hasonlatos ez ahhoz, amikor egy könnyűzenei stílust ítélnek el az ízléssel való nem egyezés miatt, nem pedig pl. a dalszövegei miatt; vagy amikor egy nyelvet minősítenek "gyarmatosítónak", és ezzel együtt elítélnek mindenkit, aki azt pl. anyanyelvként, vagy még inkább tanult nyelvként használja. Vagyis: mindez szemellenzős előítéletesség, ami még inkább meglepő (bár nem szokatlan) egy olyan embertől, aki igen hatékonyan gondolkodó emberként ismeretes.

***

Brendel Mátyás:

"Az aforizmával (...) a gond:

1. Elméletnek nem jó, mert túl tömör.

2. Művészetnek sem jó, mert nincs benne elég művészi elem.

3. Egy vershez, novellához képest az irodalmi értéke igen kevés.

4. Tehát azt mondhatnánk, hogy az író sokszor az életérzését akarta kifejezni, de csak odáig jutott, hogy aforizmaként bukott ki belőle.

5. Arra lusta volt, hogy egy verset vagy regényt írjon."

Brain Storming:

1. Az aforizma nem is akar elmélet lenni – de remekül beindíthatja a gondolkodást, akár úgy, ahogyan egy nekünk tetsző zenei aláfestés mellett a monoton munkát is kevésbé "szenvedjük meg".

2. A művészetet nem a művészi elemek száma teszi művészetté – a sokfaktoros művészet persze látványosabb, tartósabb élményt nyújt. De az aforizmát, mint műfajt elítélni, mert mondatnyi, vagy rövid bekezdésnyi terjedelmű... ez ismét inkább az aforizmával szembeni előítéletességre vall. Olyan, mintha nem elégednénk meg egy tömör válasszal, ami ugyan informatív, de mi azonban beszélgetni szeretnénk, és ezt azon az alapon kifogásoljuk, hogy "nem beszéltetnek minket". Az ilyen típusú intellektusnak valóban nem való az aforizma műfaj - de ez nem lehet alapja annak, hogy ezáltal magát a műfajt is teljes egészében elítélje.

3. Az irodalmi érték összevetése az aforizma, a vers és a novella esetében véleményem szerint inkább erősen hiányos irodalmi tájékozottságot mutat, mivel a műfaji "másságot" műfajt összemossa a "műfajok értéke" fogalmával.

4. Egy életérzés kifejezésének minőségét, értékét talán nem azzal kellene mérni, hogy ki milyen műfajt választ annak kifejezésére. Lehetnek persze "jó versek", "jó aforizmák" - ami jelen esetben a "nekünk tetszőt" is jelentheti akár -, és lehetnek - az előbbi pontosítás alapján - "rossz versek" és "rossz aforizmák", de olyan nem lehet, hogy "jó irodalmi műfaj" és "rossz irodalmi műfaj".

Ezzel ugyanis megint belecsúszunk egyfajta "irodalmi műfaji rasszizmusba"!

5. Itt ismét a mű terjedelme a kritikus mércéje, ami erős leegyszerűsítése a minősítésnek - vagyis éppen abba a hibába esik a minősítésével, amit az aforizma esetében kritizál.

***

Brendel Mátyás:

„(…) lehet, hogy valami összefüggést megsejtett az író, csak nem járta körül rendesen, és ahelyett, hogy szépen árnyaltan kibontotta volna, odavetette egyszerűen, röviden, túlozva. A túlzás oka nyílván lehet az, hogy az életérzése megfelel ennek az összefüggésnek, ezért abszolutizálja.”

Brain Storming:

Ezzel a gondolattal is a már felvetett probléma adódik, ugyanakkor meglehetős tanulsággal bír: az idézet tökéletesen illik a kritikus műfajt-elítélő gondolatfűzésére is. Konkrét példák nélkül erősen általánosító, és itt is valamiféle életérzésről számol be, amit abszolutizál. Ír valamit, de csak azért, hogy írjon valamit – ez jellemző azokra, akik a logikát igyekeznek a saját attitűdjük igazolásaként használni. Ez azért is furcsa, mert ezzel a kritikus igencsak tisztában kellene, hogy legyen, lévén a valláskritika területén ez a fajta gondolkodásmód eléggé gyakori, és ezen a téren egy jól képzett intellektussal állunk szemben.

***

Brendel Mátyás:

„ (…) amikor szerettem Nietzschét, az olyan 20 éves koromban volt. Akkor azt gondoltam, hogy óriási igazságok vannak az írásaiban.

„Azt gondolom, hogy 20 évesen normális, ha az ember aforizmákat szeret. Akkor még olyan az ember világképe, hogy beleférnek ilyen végletes dolog, hiszen még csak keres.”

Brain Storming:

Ez a két gondolat azt sugallja, hogy a kritikus a saját ízlését használja mérceként a műfaj megítélésére. Ami 20 évesen még normális, az később már nem … nosza, mire való hát ez az egész műfaj? Ezzel mintha valamiféle életkori kategorizálást állítana fel a műfajok megítéléshez – ez megint csak szűklátókörűségre vall, aminek itt az aforizma-műfaj lett az áldozata.

***

Brendel Mátyás:

„Igazából az sem baj, ha az aforizmák rángatják ide-oda. Amúgy is minden nap új légvárat húz fel, ami másnap reggelre összeomlik. Egy serdülő jellegzetes világképe olyan aforisztikus: egyik nap ez a legfontosabb,és nincs is más, másnap másik. Végletek között csapkod.”

Brain Storming:

Itt ez nekem megint csak azt sugallja, hogy a kritikus egy korábbi állítását, amit a cikk címében is szerepeltet igyekszik logikusan összekapcsolni, és megpróbálkozik az „aforizma” és a „serdülő” fogalomkörét összekapcsolni. Megdöbbentő, hogy egy valláskritikával is foglalkozó intellektus teológiai módszereket alkalmaz egy általa nem kedvelt műfaj iránt – de persze lehet, hogy éppenséggel egyáltalán nem az: mivel egy műfaji (vagy bármilyen önkifejező) kategória tartalomtól független elítélése inkább a vallásos jellegű, hit alapú és teisztikus gondolkodásmódra jellemző, és nem csodálkoznivaló, ha valaki inkább tartalomtól független érvelési formákat alkalmaz, általánosít, és maga is kategorizál.

A komikus ebben az, hogy egy elejtett, jól hangzó, a műfajjal kapcsolatban neki tetsző, akár aforisztikus jellegűnek is mondható fordulatot igyekszik „kibontani”, vagy legalábbis alátámasztani. Az aforizmák persze erre jók – remekül megmutatják, hogy egy tömör gondolatnak mekkora ereje lehet; hogy a média és a politika hangzatos szólamai is mekkora erővel hathatnak ránk… és azt is, hogy magunk által elejtett hasonlat annyira megtetszhet, hogy általa igazoltnak tekinthetjük előítéleteinket. Nos, ez akkor jellemző kognitív torzulás tünet ezen a téren, ha az illető valóban járatlan egy műfajban – ha jobba ismerné az aforizmák világát, akkor mindezeket a „kifogásokat” elfogadná úgy, mint műfaji jellemzőket, és elsősorban a tartalomra koncentrálna, és nem a formára.

Ahhoz hasonlatos kifogások ezek, mint amikor valaki zenélés közben táncolni szeret, így emiatt nem a zongorát választja hangszeréül, hanem mást, és ezen döntése alapján hajlamossá válna magát a zongorázást, mint zenei művészeti ágat elítélni.

***

Brendel Mátyás:

„Mondhatná valaki, hogy ezek az aforizmák pont arra jók, hogy provokálják, gondolkodásra serkentsék az olvasót. Egy olyan tézist írnak le, amin el lehet gondolkodni. Nem is az a szerepük, hogy igazak lennének, hanem pont az, hogy az olvasó megcáfolja őket, és rájöjjön az árnyalt képre. Afféle gondolatébresztők.”

Brain Storming:

Ezzel valószínűleg mindenki egyetért. Jómagam, aki a Különvélemény-sorozatommal már több száz (vagy ezer?) aforizmát értelmeztem, kiegészítettem, pontosítottam, stb. éppen erre építek: bemutatom, hogyan ébreszthet egy gondolat további gondolatokat, vagy hogyan nézhető egy kategorikus kijelentés egy más szemszögből, hasonló tömörséggel kifejezve.

A következő gondolat azonban, miszerint „Csakhogy akkor miért ilyen kategorikusak? Hogy nagyon provokáljanak?”, éppen az aforizma EGYIK lényegét igyekszik megkérdőjelezni amellett, hogy a „kategorikusságot” kizárólagos jellemzőjévé teszi – vagyis tkp. dogmatikusnak ítéli magát a műfajt. Holott ez inkább a vitaminok hatásához hasonlatos: nyilvánvaló, hogy egyetlen gondolatot kizárólagossá tenni a döntésekben eléggé szemellenzős döntésekhez vezethet. Az aforizma, mint műfaj azonban éppen azzal vívhatja ki magának ebben az irodalmi kategória jelzőt, mert társítja, egymás mellé helyezi a meglepő tartalmakat, és néha két semleges tartalomból alkot egy meglepő konklúziót; másrészt pedig az aforizma-műfaj jellemzője az, hogy nem „jelszavakat” gyárt (dacára annak, hogy annak is szokták őket használni időnként) – mert egyetlen gondolatot vezérelvvé tenni persze torz megoldásmódokhoz vezet –, hanem egyszerre többel is találkozik az ember, és éppen amiatt vezetik az intelligenciát gondolkodásra, mert összevetésük rendezi a gondolatokat, és ha valaki elég sokat foglalkozik velük, akkor fel képes mérni a tömörség erejét és veszélyét is. Tény, hogy a túlegyszerűsítés torzuláshoz vezet – de az is, ha egy olyan kategóriát, ami éppen tételes tömegéből adódóan lehet kategória, egyszerűsítésekkel élve ítélünk el.

***

Brendel Mátyás:

„Feleslegesnek látszik. Ráadásul a serdülőnek erre nincs szüksége, magától is csapong eleget. Ilyen funkciója az aforizmáknak talán a 19. században lehetett, amikor sok unatkozó arisztokrata a Mazuri tavaknál, ahol semmi nem történik, nem tudott mit kezdeni magával, és egy-egy délután esetleg jól jött neki egy aforizma, amit kibonthatott, elgondolkozhatott rajta.”

Brain Storming:

Fergeteges stílusú aforisztikus egyszerűsítés az aforizma-műfaj kritikájaként, megspékelve egy kis konkrét példával, ami lekicsinylően és komikusan hat. Megdöbbentő példája annak, hogy a műfaj „elavultságát” és funkcióját történelmileg esendőnek tünteti fel. Nevetséges próbálkozás, nevetséges formába öntve.

Akár a következő gondolat:

***

Brendel Mátyás:

„No de ma éri elég inger az embert, ötlet-szeméthegyek borítják az intellektuális világot, a legtöbben rohannak, sietnek, és nem éppen inger-szegény környezetben élnek. Ma igazán nincs erre szükség.”

Brain Storming:

Nosza, itt már konkrétan a szükségszerűség oltárán is áldozatként szerepel a műfaj – éppen az, ami rövidségével gerjeszti a gondolkodást! Ha az emberek rohannak, és sietnek, akkor éppen ez a nekik való műfaj, ami mondatnyi tömörségével is továbbgondolásra érdemes információt közölhet. A komplexitást hordozó műfaj inkább megfelelhet egy ingergazdag szociális és karrier-környezetnek, mint a ráhangolódást, rendszerességet igénylő hosszabb műfajok. Mert ha abból indulunk ki, amit a kritikus sejtet, akkor itt az irodalom hosszabb műfajai már aligha rúghatnának labdába – ami persze nem így van, de ha a kritikusunk leegyszerűsítő szemléletmódját vesszük alapul, akkor bizony ez a helyzet.

Persze tudjuk, és a kritikus is nagyon is jól tudja, hogy nem ez a helyzet, de az ő esetében, mivel az aforizma-műfajt valahogyan negatív és felesleges, sőt „rossz” minősítéssel igyekszik felöltöztetni, így itt éppen a kreativitás-fejlesztő hatása van pellengérre állítva, vagyis az, hogy gondolkodást gerjesztene, és a kritikus szerint erre nincsen szükség az ingergazdag rohanó világban.

***

Brendel Mátyás:

Ma az emberek a bölcsességkönyveket, mint instant-bölcsességeket, mint gyorséttermi megoldásokat veszik. Megvesznek két kilót, felkerül a polcra, elolvassák a felét, sokan komolyan veszik, aztán persze semmivel nem lesznek bölcsebbek.

Brain Storming:

Érdekes, hogy itt már általánosan „az emberek”-ről szól a kritikus, vagyis ismét általánosít, és persze a céljához mérten a közfelfogásnak megfelelő negatív hasonlatot húz rá a műfajra, ezúttal a „rövidség” és a „gyorsaság”, kerül górcső alá, ismét a tartalom teljes negligálásával.

Az aforizma műfaj ezen kritikája megint csak eléggé csúsztatott – mivel sem az aforizmának, sem a többi irodalmi műfajnak nem az a célja és funkciója hogy bölcsessé tegye az embereket, hanem éppen az, amit a kritikus már korábban is kifogásolt: életérzést fejeznek ki, persze emellett tanulsággal is szolgálhatnak. Érdekes módon ezen tanulságok sokszor aforizmatikus formában kerülnek egyes művek végére, vagy a művekben így jelennek meg (ezek azok a részek, amiket az emberek sokszor megjelölnek a művekben, aláhúznak, stb.), és az aforizmatikus forma itt azt jelenti, hogy a szövegből kiemelten is megállja a helyét, önálló gondolatként, irányelvként, tájékozódási pontként. Néha jól jön, ha a tanulságokat nem egy teljes irodalmi mű felidézésével lehet csak elérhetővé tenni az elme számára. Ha mindig csak komplex tartalmakat igyekeznénk használni, és persze általában ezt is várnánk el, akkor a közoktatásban valószínűleg nem lenne praktikuma a jegyzetelésnek, és a magolást nagy becsben tartanák; és persze a „Foglald össze!” nem kerülne elő túl gyakran.

A gondolatok összefoglalása sem, és a terjedelmi szűkítés sem állna nagy becsben – ami éppen arra vezetne, hogy az ember csapongjon csak bátran, nem kell megtanulnia a tömör fogalmazást.

A bölcsességet a tanulságok komplexitásból való tömör formában való levonásának gyakorlása, és a tanulságok komplex helyzetekre való alkalmazási képességének gyakorlása teszi – a kritikus az aforizma műfajt egy egyik végpontjaként, a másik kiindulási pontjaként véli feleslegesnek, ezáltal teljesen értelmetlenné válik az, amit bemutatni és igazolni igyekszik a bölcsességre vonatkozóan.

***

Brendel Mátyás:

„Pontosabban a serdülők egy-két év után bölcsebbek lehetnek, de nem az aforizmáktól, hanem pont az aforisztikus gondolkodás meghaladásával.”

Brain Storming:

Az előbbiekből látható, hogy az aforisztikus gondolkodásra igenis szükség lenne – persze kérdés, hogy a kritikus itt nem a heurisztikus gondolkodásra utal-e inkább, ami nagyon valószínű. A gyermekkori logikai sémák, és a felnőttkori, kognitív fösvénységből eredő egyszerűsítő, döntésgyorsító eljárások rövidek ugyan, de ettől még nem aforisztikusak (itt megint csak a rövidség alapján mosódik össze a két kategória!): pl. heurisztikus formula a „Ami drága, az értékes is!”, de egészen mást fejez ki, mint egy ebből eredeztethető valódi aforisztikus megjegyzés: „Aki folyton drága dolgokat igyekszik vásárolni, az ezáltal akarja értékesebbnek mutatni magát!”

Ha az imént megvizsgált gondolatot az utána következővel együtt szemléljük…:

***

Brendel Mátyás:

„Pontosabban a serdülők egy-két év után bölcsebbek lehetnek, de nem az aforizmáktól, hanem pont az aforisztikus gondolkodás meghaladásával. -  Nietzsche után pár év múlva én is elkezdtem analitikus, értekező írásokat olvasni, amelyek sokkal átfogóbban, árnyaltabban írnak le valamit, ami könnyebben lehet igaz. És túljutottam az aforizmákon.”

Brain Storming:

… akkor itt egyfajta személyes diadalt, a felnőttség elérését látjuk abban, hogy az illető nem foglalkozik aforizmákkal, sőt a felnőttséget mintegy jogalapként látjuk tündökölni az aforizmák megítélésében. Ebben a műfaj teljes debilitását is érthetnénk, vagy legalábbis valami olyasmi akadályként, ami az intellektuális fejlődésben egyfajta leküzdendő akadály – mert a kritikus véleményezése alapján így juthatnánk… hova is? Óh, igen, az ő intellektuális szintjének magaslatára! Abba a magaslatba, hogy egy szubjektíven találónak ítélt hasonlatra igyekszik egy teológiai gondolatmenettel igazolást gyártani. Megdöbbentő, hogy ebben immár odáig jutott, hogy egy műfajjal kapcsolatos negatív megítélését tekinti a szellemi fejlődés felnőttségében mércének. Ezen a módon logikája azonban hasonlatossá válik valláskritikája alanyainak kedvelt megoldásmódjaihoz, akik pl. a vallás megítélésében magát a tudományt illetéktelennek tartják.

***

Brendel Mátyás:

A nagymama mondásához visszatérve. Ha a nagymama azt mondja, hogy „fiam, a szeretet a legfontosabb a világon”, akkor nagyjából nem fogalmaz meg kevesebbet, mint Exupery igen közkedvelt szállóigéje: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, a szemnek láthatatlan". Avagy megfordítva, Exupery tulajdonképpen nem fogalmaz meg többet, mint a nagymama közhelyes kis mondata. Következésképpen Exupery tulajdonképpen elég közhelyes (ennyiben jobb Nietzsche). Exupery persze annyiban jobb a nagymamánál, hogy a mondandóját kissé cirkalmasan,, ötletesen fogalmazza meg, de nem bontja ki igazán. Nem veti elemzésnek a kérdést. Exuperyvel egyébként, ha elméletnek veszem a mondandóját, nem értenék egyet. A „Kis herceg” egyetlen értéke, amit el kell ismerni, az irodalmi érték: mégiscsak egy szép kis mese. Az egész könyv tehát mégiscsak értékes lehet bárkinek, még ha nem is ért egyet vele, mivel irodalmilag igényes formában fejez ki egy életérzést. No de ebből az irodalmi értékből a kiragadott aforizma elhanyagolhatóan keveset tartalmaz. Hiszen csupán egy kis elcsépelt metafora.

Brain Storming:

A „találó” nagymama vs. Exupery-példa… A nagymama egy klisét fogalmaz meg: mond valamit, hogy mondjon valamit, és az valami kedves dolog legyen, és általában igaz. Exupery mondata azonban a kritikus szerint egyszer „aforizma”, a bekezdés közepe felé már csak „közhelyes” formája egy klisének, a végén pedig már csak „egy kis elcsépelt metafora”. Ha azt vesszük, hogy a kritikus korábban egyrészt az aforizmát nem tartotta irodalmi kategóriába sorolhatónak, majd másrészt később a művészi elemeket hiányolta belőlük, itt szépen felruházta legalább két további kategóriával. Talán lényeges szempont itt, hogy Exupery idézett mondata nem aforizmának készült, hanem a népszerű írásának egy epizodikus konklúziója, amihez szorosan hozzátartozik az előtte álló gondolatsor, és ami utána belőle következik, vagyis Exupery nem is aforizmának szánta, amit ebben leírt. Ez a mondat a szövegből kiemelve arra lehet jó, amire a Biblia igeversei: erős általánosításánál fogva inkább heurisztikus, és az érdekeknek megfelelően vethető be, ámbátor akkor is csak azok számára (vagy azokkal szemben), akik ismerik „A Kis Herceg”-et, és a szerző nevének hallatán/ismeretében,  tekintélyelvűségi alapon igazolt igazságnak minősíthetik, és a vele igazolandó kijelentésnek is hitelt adnak, … mert egyébként valóban nem több egy metaforánál.

Furcsa továbbá, hogy a kritikus egy kiragadott mondattal igyekszik összevetni a teljes mű irodalmi értékét, ami kissé nevetségessé teszi az érvelési sort.

***

Brendel Mátyás:

„Ma szeretem a regényeket, amelyek irodalmi szinten kifejeznek valamit, és szórakoztatóak, szeretek néhány verset, amelyek szintén magas szintűek. Szeretem a tudományos és filozófiai komoly elméleteket, de aforizmákra már nincs szükségem, mert se művészetnek nem jók, sem elméletnek.”

Brain Storming:

A kritikus itt úgy nyilatkozik, mintha ételekről lenne szó, és az általa fogyasztott magas tápértékű ételek nagyon megfelelnek, míg a többi, általa nem kedvelt ételek szerinte tápértéket, és semmiféle gasztronómiai értéket nem képviselnek, így azok pl. sem nasinak, sem tízórainak sem jók. Talán már nem meglepő módon, a kritikus itt a saját ízlését emeli ki, amivel nem lenne semmi baj, ha ezzel egyúttal nem igyekezne mások ízlésének minőségét, szükségszerűségét, értelmét megkérdőjelezni (mi másért fogalmazta volna meg itt őket?).

Hasonlatossá válik itt azokhoz, akik számos idegen nyelv megtanulása után az eszperantó mellett kötnek ki, és ennek nyomán a többi nyelvet nem megtanulhatónak kiáltják ki, és mozgalmat indítanak arra, hogy ezt igenis tanulja mindenki, méghozzá globálisan, az egész világon – és mivel látják, hogy a nemzetközi segédnyelv szerepét jelenleg az angol kezdi egyre inkább betölteni, így igyekeznek azt mindenféle negatív köntösbe felöltöztetni. (Lehet, hogy ez a hasonlat a kritikus számára kissé furcsa, de ez is arra szolgál, hogy elgondolkozzon azon, hogy a saját ízlést nem ízléses úgy magasabbra helyezni, hogy másokét leminősítjük, csak azért, mert az más.)

***

Brendel Mátyás:

Összefoglalásként visszatérek a felütésemre, ami maga is kicsit aforisztikus volt. Demonstrálja is azt, amit kifejtettem. Ha ugyanis a kifejtés helyett az aforizmánál maradtam volna, akkor az olvasó igen keveset tudott volna meg abból, hogy mit gondolok, és könnyen félreértelmezte volna azt az aforizmát. Az az aforizma egyébként is túlzás volt, és a kifejtés sokkal pontosabb.

Brain Storming:

A kritikus itt talán téved abban, hogy a kifejtése nélkül nem lett volna eléggé világos a gondolata – amivel tkp azt fejtette ki, hogy nincs világos rálátása az aforizmára, csak negatív attitűdje, aminek a cikkében mintha kényszeresen, önnön szellemi nem-serdülő-szinten-lévőségét bizonyítandó kifejtett ezt-azt. Az biztos, hogy szűklátókörűsége igencsak megerősítést nyert, és ezt a kifejtése pontosan és határozottan tükrözte. Azt megtudtuk, hogy ő maga idegenkedik az „aforizma műfajától”, és azt is, hogy pontosan nincs tisztában azzal, hogy a fogalom mit is szeretne tükrözni.

Az indoklása pontatlan és túláltalánosító, ami megfelel annak a gyanúnak, hogy itt az aforizma kritizálása másodlagos faktor, és a valódi ok talán sokkal mélyebben, egy szubjektívebb szinten húzódik – lehet, hogy ott, hogy a kritikus szerfelett irigyli azokat, akik tömören tudják kifejezni gondolataikat, vagy egyszerűen csak ott, hogy ő magának nincs humorérzéke?

A mentális felnőttség, a pszichológiai egészség és érettség egyik fontos meghatározó tényezője, az ún. „kétértelműség iránti nagyfokú tolerancia”, vagyis az a képesség, hogy együtt éljünk olyan helyzetekkel, amelyek nem világosan körülhatároltak, amelyeknél különféleképpen lehet értelmezni azt, ami történik, és ahol a végkifejlet bizonytalan; továbbá azt a képességet is jelenti, ami által elfogadjuk az emberi dolgokban rejlő komplexitást, és hogy nem keresünk leegyszerűsítő megoldásokat.

Kritikusunk esetében ez a tolerancia kissé mintha „elcsúszott” volna, ővele együtt, de a földön fekve most mégis bizonygatja, hogy ő bizony eleve így akarta – mert különben nem áldozott volna időt és energiát annak bizonygatására, hogy ő bizony a felnőttséget elérte, és a serdülést szellemileg meghaladta, és ez éppen azáltal is vált lehetségesé, hogy az aforizma-műfaján túljutott.

Minden bizonnyal fogunk még ennél sokkal érdekesebb és színesebb érvelést is olvasni a kritikustól, mert azt bizton állíthatjuk, hogy szellemi fejlettségének egyik igazolásának cáfolatát nem fogja szó nélkül hagyni – jelen írása mindenképpen erre utal.