Miért gondoltam, hogy sztárolják a kereskedelmi csatornák bemondóit, hírolvasóit, műsorvezetőit és meteorológusait? Feltűnt ez valakinek? Együtt szerepelnek az igazi sztárokkal sok-sok magazinban. „Na és? Ettől még nem lettek sztárok!” - gondolhatják sokan. Objektíve nem is, de szubjektíve igen. Ha egy pillanatra visszapillant a kedves olvasó a címre és az eredeti kérdésre is, az így szól: miért SZTÁROLJÁK őket, és nem pedig az, hogy miért sztárok ők. „Na jó, akkor kik a sztárok?” Kik is? : „1. nagyon híres, felkapott (film)színész(nő), énekes(nő) v. sportoló; 2. vmely közösségnek túlbecsült tagja; 3. sztárkultusz: sztár(ok) irányított bálványozása.” (MÉK. II. ‘82. 1314.o.) Továbbá: „1. csillag; divatos, ünnepelt, felkapott színpadi v. filmművész; 2. megkülönböztetett bánásmódban részesülő, a többiek fölé emelt, elkapatott egyén (sportban, iskolában stb.)” (ISZÉKSZ. ‘86. 821.o.) És még: „person famous as a singer, actor, actress, etc.” (=énekesként, színészként, színésznőként híres személy) (OSDoCE ‘83. 640.o.) A magyar definíciók egy kissé túlzóak talán, míg az oxfordi túl általános. A sztárság népszerűséget jelent, melynek lényege az, hogy olyanok is ismerik az embert, akiket az érintett nem ismer, továbbá mintának és példának tekintik őket - sokszor olyasmikben is, aminek semmi köze sincs ahhoz, ami miatt sztárokká avatták őket.

Szóval, az szúrt nekem szemet, hogy olyan magazinok, mint a Kiskegyed, Story, stb. vagy pl. a Friderikusz-féle „Osztálytalálkozó” is úgy kezelte őket, mintha olyan hírességek lennének, mint azok, akik ugyanazokban az újságokban és műsorokban szintén megjelentek, ám a teljesítményük alapján valóban megérdemelték a megkülönböztetett figyelmet. Személy szerint ezt egy kissé túlzásnak tartottam, mivel nem egyebek ők, mint egy szakma képviselői, és kissé igazságtalannak tartottam azt, hogy a média ennyit foglalkozik velük újra meg újra, mintha a magánéletük ránk tartozna, vagy pedig az életelveiket nekünk is meg kellene fogadnunk… és még sokáig folytathatnám a sort annak taglalásával, hogy miért éreztem annyira zavarónak ezt a jelenséget.

Arra gondoltam, hogy miért is szokták bele tenni a valódi sztárok életét a magazinokba? Hát azért, mert a közvélemény érdeklődik utánuk. De miért? A valamiért népszerű emberekről mindig is tudni akarjuk, hogy valódi emberek-e, azaz milyen emberi tulajdonságaik vannak. A művészi vagy bármilyen népszerű teljesítményüket jól ismeri a nagyközönség, és ilyenkor kialakul egy amolyan „kultusz-képző”-folyamat, amely által a valós kiválóság alapjául szolgáló alapszemélyiséget is mintává lépteti elő, mivel abban esetleg lépést tud azzal tartani, kialakítva így egy olyan hamis-képet a valódi sztárról, amelyet szemlélve azzal hasonló szintre tudjuk magunkat emelni - vagy pontosabban - őket lehúzni a magunk szintjére. Így alakul ki a „Ha nem tudok hozzád felemelkedni, akkor lerántalak magamhoz” - nevezhetjük ezt "a relatív ekvivalencia" jelenségének. Természetesen azért nem alaptalan ez a csodálat, mivel sok sztár a hétköznapi szokásai miatt vált sztárrá, a kemény munka és a tehetség tette őket azzá. De gondoljuk csak meg - ki ne ismerné da Vinci, Picasso, Hugo, Newton, Tony Blair, Muhhamad Ali, Bozsik Cucu nevét, de tudjuk is, hogyan festettek ők valójában? Vagy ott volt George Lucas, Steven Spielberg, Al Giddings, vagy sorolhatnám még sokáig … , akiknek akkor is értékelnénk a munkásságát, ha nem tudnánk, hogyan néznek ki, ... mert ők igazi sztárok - azáltal azok, amit tettek, és nem azért, mert jól festettek, vagy pedig nap-mint-nap láttuk őket a képernyőn. Tulajdonképpen mindig is megvolt ez a közismert hiedelem, miszerint ha „jól fest a képernyőn = sztár”, vagy: "ha minden nap látható, akkor biztosan népszerű" ... de igazi forradalmat ennek a megvalósulására a tömegtájékoztatás megteremtődése jelentette - gondoljunk csak J.F.Kennedy-re, aki az első tudatosan kimunkált amerikai elnök lett, vagy Ronald Reagan-re, akinek megválasztásában sokat segítettek az egykori általa alakított „macho cowboy” szerepei, és Marylin Monroe-ra, aki legendásan szegényes szellemi képességekkel bírt (és aki egyébként egy ideig J.F.Kennedy barátnője is volt, és egy szellemes vicc is járta róla, valahogy úgy, hogy egyszer Einsteinnel beszélgetve a külső és belső tulajdonságok öröklődésére terelődött a szó, mire Monroe ezzel rukkolt elő: - Képzelje professzor úr, milyen nagyszerű lenne, ha nekünk közös gyermekünk lenne, és az én külsőmet és a maga eszét örökölné! Mire Einstein: - No igen, de képzelje csak, mi lenne, ha az én külsőmet és a maga eszét örökölné!).

Szóval röviden: a külcsín árucikké vált, ami manapság már odáig fajult, hogy már nem is kell, hogy valaki nagyot teljesítsen - elegendő a gyakori megjelenés. Vagyis ennek értelmében, a kérdésben említettek csak azért lennének népszerűek, mert sokszor szerepelnek a televízióban? Igen, - egyrészt. De azért kissé komplikáltabb a helyzet. A kereskedelmi csatornák esetében ugyanis nem a stáb a lényeg, hanem maga a csatorna. Vagyis azért sztárolják a stábot, mert erre szüksége van a csatornának. A stáb népszerűsége erős kölcsönhatásban van a csatorna népszerűségével. Azt is gondolhatnánk, hogy a filmek teszik népszerűvé a csatornát. Igen, ez is igaz - részben. De a filmekhez nem kötődik a csatorna - annál inkább a stábhoz. Hiszen a stáb = a csatorna. De mi van akkor, ha a stáb tagjai amúgy nem igazán sztár alkatok, és a feladatuk megfelelő minőségű ellátásán kívül nem mutatnak fel semmit, ami a nagyközönség számára érdekes lehet? Ekkor lép be a képbe a csatorna népszerűsítése a stáb népszerűsítésén keresztül. Azaz - csináljunk sztárokat a stábból, mivel amúgy is ők szerepelnek a legtöbbet a csatornán - sokkal többet, mint bármelyik színész vagy tartósan magas teljesítményt nyújtó egyéniség (vagyis nem politikus). Ez pedig beindít egy ördögi kört - mégpedig a már a fentebb említett „relatív ekvivalencia”-effektust, miszerint, minél kevésbé szerepelnek sztár módjára ezek az emberek, annál jobban fogják szeretni őket, mivel annál közelebb érzik magukat hozzájuk.

A média világában egészen az évezred fordulójáig nagyjából az volt a nagy dolog bárki számára, ha szerepelhetett a televízióban, a rádióban vagy pedig az újságokban, de mi magunk is szemtanúi lehetünk egy másik folyamatnak is - mégpedig annak, hogy a médiákban „szerepeltetni” és csupán ott dolgozni is lassan már a sztárság fogalmába beletartozó dolog lesz. Ami véleményem szerint nem túl egészséges dolog, mivel fennáll a veszélye annak, hogy nem a valós értékén keresztül mérjük a médiákban feltűnő kedvenceinket, hanem egyszerűen csak azáltal, hogy őket látjuk a leggyakrabban. … Ilyen alapon azonban pl. a reggeli vajas pirítóst és a forró teát kellene számon tartanunk ideális táplálékként.

(A kérdést eredetileg 2000.08.08-án tettem fel a BS-STUDIO 3. számában, majd ezt az 5. számban válaszoltam meg, ami 2000.10.24-én jelent meg.)