… Talán úgy is mondhatnám, hogy egy rendszer másik rendszerbe történő átvitele tökéletesíthet, tisztíthat, tapasztalatokat adhat. …

 

 

„Egy rakás téglát kellett egyik helyről egy másikra átpakolnom, persze egyesével. Közben figyeltem: a téglarakás igen poros, mocskos, pókhálós volt, s biztosan azért, mert már régóta ott állt, ahol. A külső darabok már szinte mállásnak indultak itt-ott.

Az a rakás viszont, amelyiket e téglákból raktam, már jóval mutatósabb volt, s persze tisztább is, hiszen mozgás közben levált róluk a por meg a sok leülepedett kosz.

Mi ebből az én tapasztalatom? Rögtön rávetítettem az emberekre: a mozgás, mely minden részletet mozgat, tisztít!

Talán úgy is mondhatnám, hogy egy rendszer másik rendszerbe történő átvitele tökéletesíthet, tisztíthat, tapasztalatokat adhat.

Akárhogy is vesszük, a testi, szellemi, lelki mozgás, azaz a környezet megváltoztatása vagy valamilyen okból, valamilyen belső okból ezek egymásra hatása mindenképpen gazdag tapasztalatforrás lehet, s az egyéniség fejlődéséhez is nagyban hozzájárulhat.

Testi mozgás a sport, a jóga, harcművészetek, atlétika stb.

Szellemi mozgás az ismeretek gazdagítása, a képességek elsajátítása, változatos tanulási módszer alkalmazása stb.

Az érzelmi mozgást a színes és sokféle emberi kapcsolatok, közös tevékenységek jelentenek, továbbá az élmények szerzése.”

***

1989.VIII. - Naplóbejegyzés

Jelen írás 1989-ben készült a „Σonizmus alapjai” című esszé-naplómban. Közreadott formáján minimálisan változtattam, így híven tükrözi 19 évvel ezelőtti (16 éves) gondolkodásomat.

Jézus felszólítja a szenvedőket, hogy ha a vallási elvek betartása közben szenvednének, akkor lehetőleg titokban szenvedjenek.

Máté 6.16-18. A böjtölés

"Amikor pedig böjtöltök*, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Amikor pedig te böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked."

***

*Valójában eléggé visszás dolognak tűnik ez, abból a szempontból is, hogy a böjtöt biztosan nem azok találták ki, akiknek esetleg alig volt enniük.

A böjt általában két dologra biztosan jó:

1. Kis részben a testsúly csökkentésére, de erre eléggé hatástalannak tartott módszer (a testzsír kisebb mértékben fogy a csökkent anyagcsere miatt, a fehérje azonban normál mértékben kopik közben, a végeztével pedig a test reflexesen igyekszik a testzsírt növelni), és csak abból a célból jelent hasznot, hogy a gyomorméret csökken, így a böjt után (egy ideig!) kevesebbtől is jól lakik az ember... persze, amíg hamarosan újból ki nem tágul, ami a böjtölés után általában bekövetkezik, mert az ember azt hiszi, hogy a böjt előtti megszokott normál ételadagot, ha nem eszi meg, akkor "éhen marad", így a böjt után, ha normál étrenden maradunk, mint előtte, akkor felesleges volt böjtölni is!
2. A böjtölő ember, akármennyire is elhivatott, az éhség miatt mentálisan egyre instabilabb lesz, ami eleinte kisebb feszültségekben, majd esetleg dühkitörésekben ölt alakot, de elmehet ez addig is, - ami a visszavonultaknál gyakorta megesik (remeték, magányos szerzetesek, stb.) – hogy hallucinálni kezdenek. Bevett módszer a böjtöltetés és az éhező állapotban tartás a szektáknál is, különösen a bevezető időszakban, amíg a tag maradék józan észre jellemző ellenállását is megtörik, és engedelmes hívővé nem alakul. (Éhesen nehéz gondolkodni, és könnyebben vesz be az ember a józan eszével össze nem egyeztethető, vagy csak nehezen HIHETŐ dolgokat.)

Persze mondhatjuk azt is, hogy a böjt nem különösebben érdekes egy olyan társadalomban, ahol az éhezés hétköznapos dolog, így Jézus kérése sem volt olyan nagy dolog. Merthogy, ha azoknak mondta, hogy ne hivalkodjanak az éhezésükkel, akik ehhez hozzá vannak szokva, akkor csak olyat kért, amit egyébként is megtettek a hallgatói (pontosabban rendszeresen, nap mint nap megtörtént velük, t.i. hogy éhesek voltak és nem ettek, mert nem volt mit), és (itt jön a csavar!) azokat ócsárolta le, akiknek a számára valószínűleg a böjtölés nem volt hétköznapos dolog, és akik meggyőződésből nem ettek, a vallási elvek betartása miatt. Vagyis éppen azokat ócsárolta, akinek igenis erőfeszítésbe tellett megtartani a böjtöt!!

Az pedig, hogy egy általában soha jól nem lakó embertől azt kérik, hogy ne is látszódjon rajta, hogy éhes... ez súlyos depresszívitást is előidézhet: ha valaki általában nélkülöz, és felszólítják arra, hogy leplezze, hogy nélkülöz – nehéz arra szavakat találni, hogyan lehetne ezt ép ésszel, meggyőződésből megtenni, és persze örömmel, mert a vége ez: "Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked!" vagyis apuci figyeli, hogy mit csinálsz, nem vagy egyedül! Ez megint csak a freudi-mintájú apakonfliktus alapján lehetne értelmezhető.

Konklúzió?

Jézus felszólítja a szenvedőket, hogy ha a vallási elvek betartása közben szenvednének, akkor lehetőleg titokban szenvedjenek. - Felteszem ezzel szükségszerű volt palástolni egyéb vallásosságból eredő kellemetlenségeket is. Ebből is látható, ha a kereszténység az önhazugság vallása!

***

Folyt. köv. (2007.07.07.)

***

 

Lukács: „… őrizkedjetek minden kapzsiságtól, a bőségben élő életét sem a vagyona tartja meg” - BS:... felhívás, hogy aki gazdag, az ossza szét a szegények, a nélkülözők és egyebek között a vagyonát.

 

Lukács,12.13-21. – A bolond gazdag

„Ekkor így szólt hozzá valaki a sokaságból: "Mester, mondd meg a testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!" De ő így válaszolt: "Ember, ki tett engem bíróvá vagy osztóvá köztetek?" Azután ezt mondta nekik: "Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg. (1)"

Aztán példázatot mondott nekik: "Egy gazdag embernek bő termést hozott a földje, ekkor így gondolkozott magában: Mit tegyek? Nincs hova betakarítanom a termésemet. Majd így szólt: Ezt teszem: lebontom a csűrjeimet, nagyobbakat építek, oda takarítom be minden gabonámat és javamat, és ezt mondom a lelkemnek: Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál! Isten azonban azt mondta neki: Bolond, még az éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál? Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag. (2)"”

***

(1) Ne legyen semmid, és úgy élj, mert akkor nem fogod a javaidat sajnálni, amikor a halál küszöbön áll?

Menyivel kisebb a haláltól való félelme annak, akinek semmije sincs, mint akinek sok mindene van?

A nélkülöző ugyanúgy megszenvedi a halálfélelmet, a halál közeledtének el nem fogadását, mert ebben azért közösek és szinte azonosak vagyunk. Ha úgy vesszük, a nélkülözőnek még tán könnyebb dolga is van, mivel nem tudja, nem tudhatja mennyi öröme is lehet az életben – jogos lenne ezért tőle, vagy bárkitől, hogy az ember munkája gyümölcsének élvezetét elorozzuk tőle? Akinek nincs, az irigységből, féltékenységből gondolhatja azt, hogy bű az, ha valakinek van, és ennek okán képzelheti bűnnek azt, hogy valaki vagyonra tesz szert. Micsoda önelégült gondolat, hogy másoknak csak azért jut több az életben, mert azok bűnösek… remek önfelmentés arra, hogy nem törekszem, vagy azt sem tudom, hogyan kellene törekednem. Azok között is népszerű az „aki gazdag bűnös” szólam, akik nem is hajlandók megdolgozni azért, hogy legyen nekik – persze ez áttételesen arra is hangos felhívás, hogy aki gazdag, az ossza szét a szegények, a nélkülözők, és egyebek között a vagyonukat. De ha ez megtörténik? Ki fog adakozni és miből? Ha mindenki nélkülöző, akkor ki fog alamizsnát osztani? Hisz a koldus is csak attól kérhet és kaphat bármit, akinek feleslege van – de ezen a vonalon elindulva az utolsó ingét is odaadhatja az ember a másiknak nagy adakozási buzgalmában, majd koldulhat magának másikat, és elindulhatna akár egy koldulási spirál is, és senki sem dolgozik, csak adogatják egymásnak a javaikat, amíg azok el nem kopnak, tönkre nem mennek.

"Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg."

(2) Honnan veszi azt jézus, hogy aki bőségben él, az kapzsi??? És azt meg pláne honnan veszi, hogy aki bőségben él, az ezzel akarja az életét megtartani???

Látható, hogy a kereszténységben a munka ellenértékének lebecsülése elvezethet akár oda is, hogy az ellenértékkel együtt a munkát is lebecsülik – innen logikus lépés, hogy a „bőségben élőket” szinte lenézik, bűnösnek, gonosznak tartják, és szinte egyenes jussuknak tartják, hogy aki bőségben él, annak kötelessége a nélkülözőket támogatnia és ezt legalább olyan mértékben kellene tennie, hogy neki magának semmije se maradjon. Érthetetlen – „én nélkülöző vagyok, így semmim sincs, igaz nem is dolgozom érte; míg te bűnös vagy, mert dolgozol, és élvezni mered a gyümölcsét, így gyorsan válj meg attól, amid van, oszt szét a nélkülözők között, akik nem dolgoztak meg érte, nem bűnösök … és ha már neked sem lesz semmid, akkor te sem leszel már bűnös … így jöhetsz velünk te is koldulni”.

Nem teljesen érthető azonban, hogy ha a földi élet egy siralomvölgy, akkor miért ragaszkodnak annyira hozzá a keresztények? Ha nekik a túlvilági életük lesz az igazi életük, akkor miért ragaszkodnak annyira a biológiai élethez? (A keresztények az egyik legharcosabb ellenaktivistái az eutanáziának is.)

Ha istenre gondolunk, vele foglalkozunk, akkor felteszem isten szerint vagyunk gazdagok (bár kétséges előttem, hogy ez itt mire akar utalni), és a leírás szerint semmiképpen nem lehet ez így, ha az ember „magának gyűjt”. De hát elképzelhető az ilyesmi egyáltalán? Olyan ez, mintha megkérdőjeleznénk az ember önfenntartó ösztönének szociális létjogosultságát, mivel ha nem a közjót szolgálja, akkor mi szükség rá, akkor az biztosan csak önzés és szükségtelen károkozás.

Egoteizmus ez a javából, mivel mindenkitől a közösségért való áldozatot követeli abban az értelemben, hogy „ÉN mindenki másnak a közösség tagja vagyok, így mindenkinek erkölcsi kötelessége a közösségért, ergo értem tennie azt, amit én akarok.”

És még egy utolsó kérdés: a leírás alapján ez a gazdag miért is bolond? (Hiszen nem az életét akarta megtartani azzal, hogy gazdag!)

 

BS, 2007.07.04.

Folyt. köv.

***

Lukács: „Ha Mózesre és prófétákra nem hallgatsz, az sem győz meg, ha valaki feltámad a halálból.”

= BS: „Ha bemondásra nem hiszed el, akkor sem fogod elhinni, ha bebizonyítom - így be sem bizonyítom!”

(A képen: Szt Lukács evangélista.)

Lukács evangéliuma 16.19-31.

A gazdag és Lázár

"Volt egyszer egy gazdag ember, aki bíborba és patyolatba öltözött, és nap mint nap fényes lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a gazdag előtt, fekélyekkel tele, és azt kívánta, hogy bárcsak jóllakhatna a gazdag asztaláról lehulló morzsákkal; de csak a kutyák jöttek hozzá, és nyaldosták a sebeit. Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a gazdag is, és eltemették. Amint az a pokolban kínok között gyötrődve felemelte a tekintetét, látta távolról Ábrahámot és kebelén Lázárt. Ekkor felkiáltott: Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam, és küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét mártsa vízbe, és hűtse meg a nyelvemet, mert igen gyötrődöm e lángban. De Ábrahám így válaszolt: Fiam, jusson eszedbe, te megkaptad javaidat életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat. Ő most itt vígasztalódik, te pedig gyötrődsz.(1) Ezen felül még közöttünk és közöttetek nagy szakadék is tátong, hogy akik innen át akarnak menni hozzátok, ne mehessenek, se onnan ide át ne jöhessen senki. Ő pedig így szólt: Akkor arra kérlek, atyám, hogy küldd el őt apám házához; mert van öt testvérem, beszéljen a lelkükre, nehogy ők is ide kerüljenek, a gyötrelem helyére. Ábrahám így válaszolt: Van Mózesük, és vannak prófétáik, hallgassanak azokra! De az erre ezt mondta: Nem úgy atyám, Ábrahám, hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, akkor megtérnek. Ábrahám ezt felelte: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül."(2)

***

(1) Fantasztikus motiváló erő! Ez természetesen arra mozdítja a gazdagokat, hogy megszabaduljanak a vagyonuktól, a szegényeket meg esetleg

1. egyrészt arra, hogy ne is akarjanak vagyont szerezni (micsoda megkönnyebbülés lehet egyeseknek, hogy „Óh, hát akkor legalább nem is kell törnöm magam!”),
2. másrészt azonban inkább arra sarkallhatja a szegényeket, hogy arra sürgessék a gazdagokat, hogy
3. vagy nekik közvetlenül adott adomány formájában megszabaduljanak a vagyonuktól, vagy pedig
4. az egyháznak adakozva attól kapják majd meg alamizsnául!

 

(2) Ez is egy remekbe szabott bizonyítás-alóli önfelmentés, amit buzgón használnak az New Age-es „hókuszpókok” is: hablatyoljunk össze mindenfélét energiáról, meg erőterekről, meghasonlókról, amit mi magunk sem értünk (pedig tanultunk róla az iskolában), aztán jelentsük ki, hogy képesek vagyunk megtenni valamit általuk. Ezt persze nem fogják elhinni, amíg be nem bizonyítjuk. És ekkor jöhet az a szokásos szólam, miszerint: „ha nem hiszed el nekem bemondásra, akkor még akkor sem hinnéd el, ha a saját szemeddel látnád és meggyőződhetnél róla!” Ez aztán roppant meggyőző, nemde? Kissé másképpen fogalmazva: „Ha bemondásra nem hiszed el, akkor sem fogod elhinni, ha bebizonyítom - így be sem bizonyítom!” Emellett még sokan jönnek elő azzal is, hogy a „megfigyelők negatív erőtere van gátló hatással a képességre!”, és természetesen csak azok győződhetnek meg a jelenségről, akik még a bemutatása előtt teljes mértékben elhiszik, hogy lehetséges.

A fenti szólam pontosan ezt a logikát követi, és a megbizonyosodás nélküli hitre szólít fel. „Kövess minket, és akkor teszed a legjobban, ha ész nélkül követsz!”

***

Folyt. köv.

A fejlődés a valósághoz való alkalmazkodás magasabb fokát jelenti… Az ateizmus elítéli a teizmust, mert nem felel meg a valóság vizsgálatának, mégis igényt tart erre a szerepre és rangra.

 ***

Minden fejlődés ateista jellegű

Persze, ez csak annak a fényében érthető, ha ismerjük az ateizmus belső értelmét. A fejlődés mindig az alkalmazkodás, a valósághoz való alkalmazkodás magasabb fokának elérését jelenti.

Mi kell ehhez? Az, hogy a valóságot kutassuk, és nem pedig az, hogy az elképzeléseinket keressük a világban. Az ’elképzelésen’ itt természetesen nem a tudományos kutatásban megszokott hipotézis felállítást értem, mivel annak érvényességét megvizsgálva, ha a feltevés nem pontos, akkor az törvényszerűen módosításra kerül, finomodik, pontosodik – mivel a tudományosság nem a fantáziaképek valóságra erőltetését jelenti, hanem a valóság felfogható, hiteles modellálását, amely beilleszthető egy nagyobb, konzisztens rendszerbe.

A fejlődés tehát a valósággal való kommunikáción alapszik, amely nemcsak a külső, hanem a belső valóság ismeretét is megköveteli, akár tudatosan, akár ösztönösen. (Mármint az értelmi fejlődésénél!)

Akármelyik mélyen vallásos környezetben dolgozó természettudós munkáit is nézzük meg, azt találjuk, hogy a valóság megismerésére tett erőfeszítésekben a vallásos képzeteknek, a szimbolikus gondolkodásnak, az analógiás okoskodásnak, stb.-nek csupán a vizsgálatok alapját szolgálják, arra valók, hogy a jelenségeket modellálják, amikről be kell, hogy bizonyítsák, hogy azok valóságosak-e vagy csupán látszólagosak.

Természetesen mind Einsteinnek, mind Newtonnak, stb. voltak efféle túlkapásos kijelentései, de a saját területükön a legnagyobb módszerességgel dolgoztak.

***

Mindenki a valóság pontos megismerésére törekszik

Mindez kétféleképpen lehetséges:

1.

Egyrészt tudomásul kell venni, hogy a kutatás tárgyán kívül nem lesz pontos ismeretünk. A valóság kiválasztott részleteivel kapcsolatosan így igazolhatóan megbízható tudás megszerzése azonban komoly és kemény erőfeszítést, munkát kíván.

2.

A kívánságainknak, elvárásainknak megfelelő, fejünkben lévő képeket a külvilágra, a valóság objektumaira vetítjük, és azt fogjuk a valóságnak tartani. Azaz: nem kutatjuk, hanem teremtjük a valóságot. Ebben a világban érzi biztonságban magát. A célja a biztonság és nem a valós tapasztalat.

Az első megoldás nem könnyű, hiszen ki kell tudni mondani azt, hogy „Nem tudom.”, vagy hogy „Segíts.”, stb.. Tudatában kell lennünk a korlátainknak.

A második megoldás a könnyebb út. Erőfeszítést nem igazán kíván az, hogy belelássunk valamit a dolgokba.

***

A materializmust nem lehet érzéketlenséggel vádolni

Ha így állna a helyzet, akkor mindenféle művészi tevékenységet kiiktatott volna. A materializmus az anyagi és az anyaghoz köthető valóság vizsgálatát jelenti, és „nem szól bele az érzelmek dolgába”, mivel az érzelmeket is az anyagi valóság részének tekinti. A materializmus tehát az anyaggal foglalkozik, ebbe pedig a materialisták szerint beletartozik az érzelmek kialakulása is, mivel az életet anyagi jelenségnek tekinti, míg az élet az, ami érzelmeket produkál.

Az ateizmus azért ítéli el a teizmust, mert a teizmus nem felel meg a valóság vizsgálatának, annak követelményeinek, mégis igényt tart erre a szerepre és rangra.

***

BRAIN STORMING, 1996, November.

„a sok gonosztevő, akik úgy eszik népemet, ahogy a kenyeret eszik” = Biológiai hasonlat, ami a nem-hívőket nemcsak gonoszoknak, hanem egyenesen ragadozóknak tünteti fel.

***

A zsoltárok könyve 14 - Az emberek romlottsága

„Azt gondolja magában a bolond, hogy nincs Isten!(1) Romlottak és utálatosak tetteik, senki sem tesz jót.(2)

Az Úr letekint a mennyből az emberekre, hogy lássa, van-e köztük értelmes, aki keresi az Istent?(3)

Mindnyájan elfordultak tőle, egyaránt megromlottak. Senki sem tesz jót, egyetlen ember sem.

Nem tudja a sok gonosztevő, akik úgy eszik népemet, ahogy a kenyeret eszik(4) - de az Úrhoz nem kiáltanak(5) -, hogy majd egyszer nagyon megrettennek, mert Isten az igaz nemzedékkel van!(6)

A nyomorult tervét csúffá tennétek, de az Úr az ő oltalma! Bárcsak eljönne a Sionról Izráel szabadulása! Amikor az Úr jóra fordítja népe sorsát, ujjong majd Jákob, és örül Izráel.”

***

(1) A zsoltárok írója tükrözheti az egész kereszténység véleményét – aki azt gondolja, hogy nincs isten, az bolond. Persze ezen túl is megy: „ha csak gondolja magában, az csak bolond”, ami arra is utalhat, hogy aki ki is mondja, az már gonosz! Lásd eszerint is (Luk.6.43-46): „A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, és a gonosz ember a gonoszból hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja száj.” Vagyis azt meri mondani, hogy nincs isten, az már gonosz! Persze érdekes itt, hogy az isten nemlétezését a HIT-hez kapcsolják, úgyszintén, mint a létét. Míg az isten követéséhez a hithez van szükség, és az vezet az üdvözüléshez, a kárhozathoz úgyszintén. A következő mondatban azonban(2) már a tetteket említi, miszerint aki gondolja, hogy nincs isten, az bolond, a tettei „Romlottak és utálatosak, senki sem tesz jót.”.

A bevezető gondolat megfordítása is érdekes: „a bolond gondolja, hogy nincs isten.” Felteszem fordítva is praktikusnak hat a keresztények szempontjából – „aki azt gondolja, hogy van isten, az már nem bolond”.

Kettős következtetés vonható le ebből:

1. aki bolond, az biztosan azt fogja gondolni, hogy nincs isten. Az istenben való nem-hitből tehát vissza lehet következtetni, hogy az illető biztosan bolond; és
2. aki azt gondolja, hogy isten van, az még ha bolond is volt, nem lesz az, vagyis az istenhit egyfajta mentális medicina-szerű jelleggel merül fel. És emellett a mentális egészség jelének is tekinthetik, hogy valaki hívő. Erre építhettek sok egyházi jellegű mentális egészségügyi intézetben, és értelmi képességektől függetlenül, és aki hívőként viselkedett, az természetesen jobb elbánásban részesült.

Érdekes módon azonban a jó tettekről mintha sehol sem írnák, hogy az elvezet az istenben való hithez! Azt azonban igen, hogy (Luk.6.43-46): „A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, és a gonosz ember a gonoszból hozza elő a gonoszt.” Itt a cselekedetek megítélése abszolutizálva van, vagyis egyes cselekedetek egyértelműen besorolhatók lennének a „jó”, mások pedig a „rossz” kategóriába. Akinek csak egy kis realitásérzéke is van, annak evidens, hogy ez nincs így.

(3) Az értelem fokmérője itt az, hogy az ember keresse istent. Aki nem keresi istent tehát, az bizony nem értelmes, és nem egyszerűen csak bolond.

(4) Biológiai hasonlat, ami a nem hívőket nemcsak gonoszoknak, hanem egyenesen ragadozóknak tünteti fel.

(5) A „nem kiáltanak az Úrhoz” a korábbiak alapján az imádságra utalhat, vagyis arra, hogy az ember, amikor tehetetlen, akkor nem igyekszik önmaga megoldani a problémáját, a saját kezébe venni a sorsát, hanem inkább istenhez, a keresztény közösség apa-figurájához fordul. Ez a követelmény itt mintha egyfajta törzsi-jelleget adnak a közösségnek (a vallási kultuszok részben a szociális háló szorosabbra fonódását segítették elődeinknél, és az elődeink mintájára gondolkodó kortársainknál) – ez azonban azért is furcsa, mert az imádkozásnak alapvetően bensőségesnek kellene lennie, amibe külső tényezőknek nem kellene beleszólnia, mert ha megmondják, hogy hogyan beszéljünk az istenünkhöz, akkor hol van a személyesség, a személyes kapcsolat, amit annyira hangoztatnak?

(6) Ha azok, akik nem imádkoznak, sőt ragadozó módjára eszik a keresztény közösséget, majd megrettennek, mivel az Úr az igaz nemzedékkel van… ez is a korábbi törzsi ellentétekre utal – és szépen kirajzolja az előítéletesség gyökerének ősi mintázatát. Minden szoros kötelékekkel rendelkező közösség igyekszik magát megkülönböztetni a környezetében lévő közösségektől, ezzel is megszilárdítandó önazonosságát. Egy hányattatott népcsoport esetében szinte törvényszerű az elképzelhető legbőbb hatalommal való szövetség elképzelése, kinyilatkoztatása – mivel minél kétségbe ejtőbbnek élik meg a helyzetüket, annál nagyobb támaszra van szükségük, még ha az nem is létező, még ha az csak elképzelt is. Ha a népcsoport nem érzi magát eléggé erősnek ahhoz, hogy megvédje magát a többi népcsoport részéről való támadások veszélyét, stb., akkor praktikus a világ teremtőjével jó kapcsolatban lenni, és a szüleikkel fenyegetőző gyerekek mintájára megtehetik azt, hogy a világ teremtő bosszújával fenyegetőznek. Igaz, nem konkrétan, miszerint „aki ránk támad, azt a teremtő eltiporja, elpusztítja, stb.”, hanem áttételesen úgy, hogy „aki nem hisz abban, amiben mi, az ellen a teremtő (valahogyan) fellép”. Ez utóbbi nem a konkrét fenyegetőknek szól, hanem általában igyekszik demonstrálni a közösség erejét, és ezzel akarja elejét venni a közösség elleni támadások „gondolatának is”.

 

(Folyt. köv.) (2007.07.01.)

Minden nyelvben vannak olyan szavak, amelyek elbűvölik az embert, pláne azokat, akik az illető nyelvet tanulják; továbbá persze azokat is, akik az anyanyelvükben fellelhető ilyen szavakat, és kifejezéseket igyekeznek az éppen tanult idegen nyelven úgy visszaadni, hogy stilisztikailag hasonló hatást váltsanak ki – ami persze nem egyszerű, néha szinte lehetetlen, olykor pedig megoldhatatlan. De ez a fordítás természete.

 

Az alant közreadott listában (amit persze bárki kiegészíthet, sőt, kérném is, hogy aki a listában nem szereplő, hasonló jellegű kifejezést ismer, azonnal ossza meg velem, és a lista így kiegészítésre kerül!) olyan szavak szerepelnek, amelyek formájában a tartalom mellett a hangzás is fontos szerepet játszik:

- általában kétszavas („körülbelül”, „cserebere”),

- kötőjeles kifejezések („hebeg-habog”),

- melyek vagy egymást kiegészítő ellentétpárokból („akarva-akaratlan”),

- vagy az „értelmes alapot” kiegészítő, pusztán jól hangzó, arra rímelő mellék-hangsorból állnak, ahol természetesen a hangzás az elsődleges szempont („csecsebecse” – ahol az előtag tűnik kiegészítőnek, vagy a „csip-csup”, ahol az utótag tölti be a rímelő szerepet);

- vagy vannak ezek között olyanok is, amik „értelmes alapot” nélkülöző hangsorból állnak (mint pl. az „ákombákom”, „terefere”), amik azonban pontos jelentéssel bírnak adott nyelvközösség tagjai számára,

- és vannak olyanok is, amelyek nem a fent említett formát jelenítik meg, de (nyelv)érzésem szerint ebben a listában feltétlenül helyet kellett kapniuk („csacsog”, „csücsök”, „fel is út, le is út”, stb.).

 

A lista anyagát egyrészt a leggyakoribb, mintegy 22.000 szavunkból gyűjtöttem össze, részint a magam emlékei alapján, mivel sok olyan kifejezés nem kerül bele szótárakba, amik nem feltétlenül tartósnak, vagy szalonképesnek tekintett elemei az aktuális nyelvhasználatnak, mint pl. a „kosz-mosz”, a „locs-pocs”, vagy a „biszbasz”, karöltve a „szírem-szarom”-mal.

 

Következzék tehát lista:

 

1. abrakadabra
2. adás-vevés
3. adok-kapok
4. adok-veszek
5. adó-vevő
6. ága-boga
7. ágas-bogas
8. agyabugyál
9. agyba-főbe
10. akarva-akaratlan
11. ákombákom
12. alig-alig
13. alul-felül
14. apró-cseprő
15. apraja-nagyja
16. árkon-bokron
17. ásó-kapa
18. atya-gatya
19. ázik-fázik
20. bánja (a) kánya
21. bezár a bazár
22. bice-bóca
23. billeg-ballag
24. biszbasz
25. búbánat(os)
26. bűbáj(os)
27. cicamica
28. cókmók
29. cunci-munci
30. csacsi-pacsi
31. csacska-macska
32. csacsog
33. csapot-papot
34. csecsebecse
35. cseberből-vederbe
36. cseng(ő)-bong(ó)
37. cserebere
38. csetepaté
39. csetlik-botlik
40. csetlő-botló
41. csicsás-picsás
42. csicsíja-babája
43. csiga-biga
44. csihi-puhi
45. csili-csala
46. csillog-villog
47. csili-vili
48. csingi-lingi
49. csip-csup
50. csipi-csupi
51. csiribiri
52. csiricsáré
53. csiki-csuki
54. csinját-binját
55. csireg-csörög
56. csitteg-csattog
57. csonka-bonka
58. csörög-zörög
59. csurran-cseppen
60. csúszó-mászó
61. csücsök
62. csűr-csavar
63. csűrés-csavarás
64. derűre ború
65. dérrel-durral, dirrel-durral
66. dibdáb(ol)
67. digi-dugi
68. dínom-dánom
69. diribdarab
70. dirr-durr
71. dirmeg-dörmög
72. dúl-fúl
73. ébenguba
74. egy-egy
75. egy-két, egy-kettő
76. együgyű
77. enyje-benyje
78. ég és föld
79. égen-földön
80. égvilágon
81. éjjel-nappal
82. él-hal
83. életre-halálra
84. előbb-utóbb
85. élőholt
86. előre-hátra
87. emerre-amarra
88. ejnyebejnye
89. erre-arra
90. errefele
91. esek-kelek
92. esik-kel
93. eszemiszom
94. etyepetye
95. fele-fele
96. fel-le
97. fel is út, le is út
98. fifti-fifti (az angol „fifty-fifty” = „50-50”-ből)
99. fireg-forog
100. flinc-flanc
101. foggal-körömmel
102. fokról-fokra
103. folyton-folyvást
104. fő-fő
105. föl 's alá, föl-alá
106. fúr-farag
107. fúrton-fúrt
108. fülét-farkát
109. fűt-fát (ígér)
110. fűvel-fával
111. gézengúz
112. giling-galang
113. girbegörbe
114. girbegurba
115. gircses-görcsös
116. giz-gaz
117. gyimgyom
118. hájbáj
119. handabanda
120. handabandázik
121. hanyatt-homlok
122. hányaveti
123. hébe-hóba
124. hebeg-habog
125. hebe-hurgya
126. hegyen-völgyön
127. hegyén-hátán
128. heje-huja
129. hellyel-közzel
130. hepehupa
131. hercehurca
132. herevere
133. hetet-havat
134. himbi-limbi
135. himi-humi
136. hinta-palinta
137. híre-hamva
138. híre-pora
139. hisziapiszi
140. hímez-hámoz
141. hímmel-hámmal, ímmel-ámmal
142. híres-neves
143. hogyhogy
144. hóka-bóka
145. hókusz-pókusz
146. hovatovább
147. huzavona
148. hűhó
149. ici-pici
150. iciri-piciri
151. idefele
152. ide-oda
153. idestova
154. így-úgy
155. ihaj-csuhaj
156. inci-finci
157. incsi-fincsi
158. ingó-bingó
159. ingyom-bingyom
160. innen-onnan
161. irgum-burgum
162. irinyó-pirinyó
163. irkafirka
164. irul-pirul
165. istipisti
166. itt-ott
167. ityeg-fityeg
168. izeg-mozog
169. izé-bizé
170. izgő- mozgó
171. ízzé-porrá (tör)
172. izzig-vérig
173. járás-kelés
174. jár-kel
175. járókelő
176. jártában-keltében
177. jobbra-balra
178. jobbról-balról
179. jön-megy
180. kele-kóla
181. kele-kótya
182. kencefice
183. ken-fen
184. kerekperec
185. keres-kutat
186. keresztül-kasul
187. kerge-birka
188. kesze-kusza
189. ketye-metye
190. kézen-közön
191. kezeslábas
192. ki-be
193. kígyót-békát
194. ki-ki
195. kicsinyje-nagyja
196. kikent-kifent
197. kipeg-kopog
198. kipi-kopi
199. kipp-kopp
200. kippen-koppan
201. kiskésit
202. kitteg-kattog
203. kívül-belül
204. kosz-mosz
205. kótyavetye
206. körbe-körbe
207. körös-körül
208. krikszkraksz
209. kurtán-furcsán
210. körülbelül (kb.)
211. laca-faca
212. lári-fári
213. lépten-nyomon
214. letye-petye
215. lics-locs
216. limlom
217. lingy-langy
218. lityeg-lotyog
219. locsi-fecsi
220. locs-pocs
221. lótás-futás
222. lót-fut
223. lóti-futi
224. mende-monda
225. messze-messze
226. mézes-mázas
227. nap-mint-nap
228. nősténye-kanja
229. nyakas-kakas
230. nyakra-főre
231. nyali-fali
232. nyalja-falja
233. nyámnyila
234. nyiklik-nyaklik
235. nyögvenyelősen
236. nyulam-bulam
237. oda-vissza
238. ok-okozat
239. olykor-olykor
240. orrba-szájba
241. ország-világ előtt
242. öcsi-pöcsi
243. örökkön-örökké
244. örömbe üröm
245. ős-öreg
246. összevissza
247. ötöl-hatol
248. papás-mamás
249. pereputty
250. perpatvar
251. picsi-pacsi
252. pihe-puha
253. pipi
254. pireg-pörög
255. recseg-ropog
256. retyerutya
257. réges-rég
258. rég volt, szép volt
259. régimódi
260. ripsz-ropsz
261. rityeg-rotyog
262. rizibizi
263. rontom-bontom
264. rúgkapál
265. sava-borsa
266. sebbel-lobbal
267. se bű, se bá
268. se füle, se farka
269. se híre, se hamva
270. se íze, se bűze,
271. serte-perte
272. sertepertél
273. sete-suta
274. sír-rí
275. sírva-ríva
276. sükebóka
277. sülve-főve
278. süt-főz
279. szana-széjjel, szana-szét
280. szánom-bánom
281. szaré'-hugyé'
282. szedett-vedett
283. szedte-vette (teremtette)
284. szegről-végről
285. szerte-széjjel, szerte-szét
286. szette-vette
287. sika-mika
288. szírem-szarom
289. színe-java
290. sziszifuszi
291. szívja-fújja
292. szívvel-lélekkel
293. szóbeszéd
294. sok-sok
295. sürgés-forgás
296. sürög-forog
297. süt-főz
298. szólás- mondás
299. szószóló
300. szőröstül-bőröstül
301. szöszmösz
302. szurkapiszkál
303. tarkabarka
304. tárva-nyitva
305. téblábol
306. tejbe-vajba
307. télen-nyáron
308. telik-múlik
309. telis-tele
310. teng-leng
311. tenyeres-talpas
312. terefere
313. térül-fordul
314. tessék lássék
315. tesz-vesz
316. tesze-tosza
317. tetőtől-talpig
318. tiki-taki
319. tili-toli
320. tingli-tangli
321. tipeg-topog
322. tip-top
323. tiritarka
324. tityeg-totyog
325. toldoz-foldoz
326. többé-kevésbé
327. töviről hegyire
328. tutyi-mutyi
329. túlontúl
330. tücsköt-bogarat
331. tűzön-vízen
332. ugri-bugri
333. ugyan-ugyan!
334. unga-bunga, ungi-bungi
335. unos-untalan
336. úton-módon
337. úton-útfélen
338. úttalan utakon
339. ügyes-bajos
340. üggyel-bajjal
341. üt-vág
342. üt-ver
343. ütött-kopott
344. végre-valahára
345. vicik-vacak
346. zegzugos
347. zenebona
348. zengő-bongó, (csengő-bongó)
349. zireg-zörög
350. zűrzavar
351. zsongó-bongó

... Van pillanatnyilag domináló logika, amely kissé maga alá rendeli a többit, de ez a dominancia sohasem marad fenn sokáig. …

***

(Részlet a „Summaonizmus, Holoizmus VI. – A mindennapok filozófiája” című esszénaplómból, 1990-ből. A szövegezésen minimálisan változtattam, így híven tükrözi, milyen volt a gondolkodásom 17 évesen.)

***

Bármikor, amikor megpróbálunk megmagyarázni valamit, mindig valamiféle logikára hivatkozunk, akár kimondva, akár kimondatlanul. „Logikus, nem?” – mondogatják az emberek. Tulajdonképpen helyesen teszi az ember, ha cselekedeteit igazolja, mégpedig egyfajta logikával.

A logika fogalma arra utal, ami szerint egy rendszer felépül.

S mivel az ember alapvetően három rendszerből épül fel (testi, lelki, szellemi), így ezen rendszereket háromféle logika: testi logika, lelki logika, szellemi logika alapján működnek – emiatt nehéz emberi dolgokban eldönteni, hogy valójában mi is számít logikusnak. Ez a háromféle logika teljesen egyenértékű, az emberhez mindhárom szükséges, bármelyik elveszítésénél vagy túltengésénél veszélybe kerül az emberi lényeg.

E logikák jelentik a személyiség létének, céljának, cselekedeteinek és tetteinek, szándékainak értelmét.

A logika szolgáltatja a tett alapját. E logikára épül az egész életünk és életmódunk mikéntje.

De miről is szólnak, mire vonatkoznak konkrétan ezek a logikák?

Testi logika: a testtel kapcsolatos, a test felhasználásával, fejlesztésével.

Lelki logika: a lélekkel kapcsolatos, a lelkivilággal. Főleg a boldogságra való törekvést jelenti.

Szellemi logika: a szellemmel, a tudással, a valósággal kapcsolatos, az igazságra való törekvést jelenti.

Igaz ugyan, hogy e három logika egyenértékű, de sohasem jelentkeznek teljes harmóniában, s sohasem kerül 100%-os maximalitással egyik sem a cselekvésbe. Létük megfigyelhető. Van pillanatnyilag domináló logika, amely kissé maga alá rendeli a többit, de ez a dominancia sohasem marad fenn sokáig.

Az egy személyiségen belőli véleményváltozásokat e logikák körforgása, időszakos dominanciája adja, ami természetes, sőt létszükséglet.*

E logikák sok dolognak képezik alapját, amint a következőkben látni fogod.

***

Az emberi felfogásnak sajátos, egyéni logikán alapuló rendszere van, s a személyiség mindent elkövet, hogy e rendszer fennmaradjon, mert ez a rendszer biztosítja az egyensúlyt.

A felfogás tehát egyéni rendszert jelent.

A rendszerkialakítás fő eleme a környezet, amihez rendszerünk használjuk.

Az emberi rendszerfogalom tágabb, mint az állatoké; ez az egyik nagy különbség az ember és állat között.

A komolyságot, a tréfát a rendszerbe illeszthetőség mértéke határozza meg.

Az egyéni fogalomrendszer az egyik alapja az egyéni különbségeknek.

Az alkalmazkodóképesség = 1. a rendszerekbe való átmenet képessége; 2. rendszerekbe való átmenet elviselésének képessége – az egyensúlytalanság elviselésének, és a mihamarabbi harmonizálásnak a képessége.

Egyensúlyvesztés, egyensúlytalanság = az az állapot, amikor egy rendszer egy számára nem megfelelő környezetben fenn akar maradni.

Önigazolás = (valamely) logikai rendszerbe való beillesztésnek a törekvése.

Általában magasabb rendszerbe akkor lép a rendszermódosulás (átmeneti káosz), ha a magasabb rendszerhez szükséges alapvető elemek a megfelelő arányban, helyzetben, stb., optimálisan összeálltak.

Általában a magasabb rendszer alkalmazkodik az alacsonyabb rendszerhez.

***

Brain Storming, 1990.

 

Megjegyzés:

* 2006-ban tanulmányoztam át újra ezeket az írásaimat. Ekkor döbbentem rá, hogy már tizenévesen is felismertem valamit, amit másfél évtized múltán újra felfedeztem – már akkor is felötlött bennem az „endokrin ciklikusság” teóriájának alapja, csak akkor még nem volt elegendő ismeretem azon a téren.

 

(2009.06.22.)

„1001-szabály”: "138. A fáradozás biztos gyümölcse a fáradtság…" --- BRAIN STORMING: Avagy: figyelj oda arra, hogy mitől fáradsz el, nap mint nap!

Jelen írás alapja: Irodalom - Saját aforizmák ill. szólások – „Jeges” (2007.06.20)

„Barátommal Baloo-val ötöltük ki, hogy készítünk egy 1001 szabályból, aforizmából álló gyűjteményt, melyet 99%-ban saját kútfőből alkotunk meg. --- remélem sikerül [:o) --- Itt álljon egy merítés!”

***

Merítkezzünk meg hát a merítésben, és persze – ébresszünk gondolatokat!

 

„1001-szabály”:

"666. Márpedig 666-os szabály se lesz, … az ördögbe is!"

 

BRAIN STORMING:

Ez csak akkor baj, ha a „69-es szabályt” már megszívtuk... (lásd lentebb)

***

„1001-szabály”:

"138. A fáradozás biztos gyümölcse a fáradtság…"

 

BRAIN STORMING:

Avagy: figyelj oda arra, hogy mitől fáradsz el, nap mint nap!

***

„1001-szabály”:

"127. Sose sajnáld, amiről nem tehetsz, viszont amit te alakítasz, azt pedig vállald minden következményével."

 

BRAIN STORMING:

Arról, hogy az ember miről tehet, mit alakít, miért vállal felelősséget és miért nem ... sokszor egyéni hajlam, és hit kérdése.

***

„1001-szabály”:

"126. Ha valakiben csalódtál, akkor leginkább magadban kell keresned a hibát, mert lehet, hogy olyat vártál el, attól, akiben csalódtál, amire az sosem volt képes."

 

BRAIN STORMING:

Mindez remek kibúvót nyújt mindenkinek, akiben csalódtak és ezt szóvá teszik!

***

„1001-szabály”:

"77. - a szépség csak átok…megtalál minden hülye, aki csak a testedre hajt*…. (Hunny)
- és eltakarja előled az arra érdemeseket**. (Macc)"

 

BRAIN STORMING:

*Ebből a szempontból nem is olyan jó, ha a csinos cicamaca TESTÉRE egy nagyautós macho HAJT!

**Minél kövérebb ember szemel ki magának és kezd neked udvarolni, annál inkább látod az embereket (az összes többit!) egyre soványabbnak!

***

„1001-szabály”:

"69. A hatvankilences szabály, hogy a 69-ből melyik szám van fordítva az csupán a környezetükben lévő 6-osok és 9-esek arányától függ."

 

BRAIN STORMING:

1. A 69-es még a szembenÁLLÓ feleknek is ugyanazt mutatja! - Ha a szemben FEKVŐK-nek mutatja ugyanazt, az már nem heteroszexualitás...
2. A "69" nem ugyanazt jelenti a nőnek és a férfinek - de mindkettőnek élvezetes!

***

„1001-szabály”:

"48. “Én azért veszek észre, másoknak rejtett dolgokat, mert nyitott szemmel látok” (Sway)"

 

BRAIN STORMING:

Hát, ennyit a "lelki szemekről" ...

***

„1001-szabály”:

"44. “Tudod, van, aki azért ért a fiatalok nyelvén, mert nyitott szemmel jár, és nem ragad a saját kis világában, amit a “biológiai kora határoz meg” (tud lépést tartani a korral), és van, aki örök gyerek marad, mert képtelen lépést tartani az idővel.” (Sway)"

 

BRAIN STORMING:

Ha az ember

Nyitott szemmel jár,

És csak azt hiszi el

Amit lát,

Előfordulhat,

Hogy nagyon

Figyel ugyan,

Mégis: mielőtt

Beérne az erdőbe

- Lefejeli a fát!

***

 „1001-szabály”:

"19. Van aki “képesített” és van, aki képes… ”"

 

BRAIN STORMING:

És van, akinek van képe képesítetten más képességét képtelenségnek feltüntetni!

***

„1001-szabály”:

"18. Soha ne kérj bocsánatot az őszinteségedért…"

 

BRAIN STORMING:

1. Ehhez sajnos előbb tudni kellene, hogy mikor vagyunk őszinték, mert bizony ebben sem lehetünk mindig biztosak, amikor megszólalunk...!
2. Ez alapján ezzel a fordulattal: "Én csak őszinte voltam!", minden sértésünk igazolható lenne?
3. ="Nem kell, hogy bocsánatot kérj az őszinte megjegyzésedért, ha bevallod, hogy ostoba vagy!"

***

Harcos Katalin:

"Az élet édes, csak tudni kell szopogatni..."

 

BRAIN STORMING:

Kissé másként: "Még ha az élet édes is, nem mindegy, hogy szopogatjuk, hogy nyalunk, vagy éppen megszívjuk...!"

***

„1001-szabály”:

"17. A nők, de a férfiak is túl sokat foglalkoznak azzal, hogy elég nagy-e vagy elég gömbölyű, pedig például a női mell megítélésén nagyságrendeket javít, ha egészen közelről ízleljük."

 

BRAIN STORMING:

Tökéletesen egyetértek, mint ahogy mondják is: "Más szép a szemnek, és megint más szép a kéznek"! Tegyük hát hozzá: "... és más szép/finom a szájnak!"

***

„1001-szabály”:

"16. Olyan amplitúdóval leng ki a kedvgörbém, hogy kevés rá a descartes-i koordinátarendszer."

BRAIN STORMING:

Mindegy, a lényeg, hogy görbüljön!

***

„1001-szabály”:

"15. “Mutass be a barátnődnek, akkor rögtön nem lesztek szinglik, hanem tringlik.”"

 

BRAIN STORMING:

Ez nem értem, miért lenne újdonság? - A legtöbb házasság ilyen!

***

„1001-szabály”:

"14. Nekem is az a fontos, hogy azok mit gondolnak rólam, akik fontosak nekem..."

 

BRAIN STORMING:

De ha az alapján döntjük el, hogy kik fontosak nekünk, hogy mi fontosak vagyunk-e nekik, akkor alapkérdés, hogy a sok fontoskodás közül végül is mi a fontosabb, és mi kevésbé....

***

„1001-szabály”:

"12. Ha egy nő azt mondja: “Minden férfi egyforma” az nem azt jelenti minden férfinak egyforma „!” van, se azt, hogy minden férfi egyformán jó vagy rossz, hanem csak azt, hogy egyformán hatottak rá, mint nőre.* De mindenki tudni fogja, hogy arra gondol: “minden férfi egyformán elbánt velem.” — ez elgondolkodtató…**"

 

BRAIN STORMING:

*De azt is jelenheti, hogy egyformán teljesíthetetlen elvárásokkal viseltetett a férfiak felé.

**Elgondolkodtató, mivel sok nő ezt átfogalmazza (és csak azután lesz igazán számító!), a következőképpen: "Hagytam, hogy minden férfi egyformán elbánjon velem!"

A hímsovinizmusnak és a feminizmusnak is (mindkettő amolyan "biológiai rasszizmus") önmagában rejlik a büntetése.

***

„1001-szabály”:

"10. Egy férfi lelkesedik, és hevül, és ég lángolva, mint egy fáklya, a nőért. aztán úgy tűnik lelohad, és kiég. Pedig ha a nő képes a megújulásra, akkor az a láng nem alszik ki sosem.

Baloo: A férfinak is nyitottnak kell lenni a megújulásra!"

 

BRAIN STORMING:

Különösen két esetben fontos ez a megújulás:

1. az orgazmus után, és
2. a közös gyermek megszületése után!

***

„1001-szabály”:

"9. Ha elég ideig élsz, akkor megérted, hogy a szerencse, az leginkább képesség, a lehetőségek kihasználására."

Vesd össze:

"6. Igazságtalan az életben, hogy az egyén lehetőségei, és a képességei, mennyire elkerülik, nem fedik egymást."

 

BRAIN STORMING:

Vagyis a legrosszabb eset az, hogy ha nincs képessége az embernek a lehetősége(k/i) kihasználására?

***

„1001-szabály”:

"8. A nő gyakran sír hangosan, ilyenkor valamit el akar érni vele. De ha félrevonulva csendben nyeli a könnyeit, akkor komoly a baj, törődni kell vele."

 

BRAIN STORMING:

Minél csöndesebb

A könny,

Annál nagyobb

Baj köszönt!

***

„1001-szabály”:

"7. Sokszor mondja egy nő, dühében, kétségbeesésében, hogy elválok tőled, elhagylak, de talán soha sem gondolja komolyan. Ez leginkább azt jelenti: figyelj rám! [Ilyen bonyolultak a nők.]"

 

BRAIN STORMING:

A leghatásosabb ellenszere a nejek állandó válással fenyegetőzésének az, hogy a következőkkel reagálunk: "Oké, rendben, igazad van. Segítek összecsomagolni!" (Josef Kirschner nyomán. A módszer bevált, legalábbis nekem!)

Mellesleg a nők nem bonyolulta(bba)k (mint a férfiak)- csakis akkor, ha mindenáron meg akarjuk érteni őket!

***

„1001-szabály”:

"6. Igazságtalan az életben, hogy az egyén lehetőségei, és a képességei, mennyire elkerülik, nem fedik egymást."

 

BRAIN STORMING:

Hát, talán inkább az az igazságtalanság, hogy egyesek minimális képességekkel maximális lehetőségeket kapnak - ami általában vagyonosodásban mérhető "lehetőség"; míg mások maximális képességekkel minimálisakat... vagy még azt se.

***

„1001-szabály”:

"5. A kukában a legrosszabb dolog az, ha kajáért turkálnak benne.*

Macc kiegészítése: Még rosszabb, ha üres…**"

 

BRAIN STORMING:

*Hát, inkább a kukámban turkáljon egy hajléktalan v egy kukás, mint a hűtőmben!

**Az öntudatos, még tartással rendelkező kukások némi egykedvűséggel veszik tudomásul, ha üres a kuka: lehet, hogy éhesek maradnak, és éhen halhatnak, de ez talán mégis jobb, mint szalmonellától, vagy egyebektől csúnyább halált halni.

***

„1001-szabály”:

"4. A női báj, a férfi baj! Macc kiegészítése: Női baj, az is férfi baj!"

 

BRAIN STORMING:

A férfinek akkor baj a női báj, ha ő finanszírozza, esetleg ő akar profitálni belőle.

A női baj meg azért okoz bajt a férfinek, hogy azért - a nők szerint - kiegyensúlyozódjon a természet nemi egyenlőtlensége. Vagyis: "Ne csak én szenvedjek a menstruációtól!"

***

„1001-szabály”:

"3. Random algoritmusok pofozgatják vágyainkat a döntések mezejére; így akár a következetességünket is megtépázzák! (kibúvó egy rossz döntés alól)"

 

BRAIN STORMING:

Kissé fából vaskarika: a vágyak és a következetesség a legritkább esetben alkot közös halmazt, vagy összevethető mércét!

***

„1001-szabály”:

"2. A szelektív hulladékgyűjtés olyan, mint a szex, kicsit macerásnak tűnik de megéri!*

Macc kiegészítése: Azért a szelektív hulladékgyűjtés, az csak másnak éri meg [nagyon], míg a szex az minimum két embernek.**"

 

BRAIN STORMING:

*Ha ezzel a hasonlattal élünk, akkor hozzátehetnék: ... megéri - a következő nemzedéknek biztosan! Vagy akár azt is mondhatnák: "Gyere, szexeljünk, had majd legyen valaki hálás azért, hogy él!" (persze ez így sarkítva van, mivel a szex nem=közösülés v. utódlétrehozás!)

**Ez is kiegészíthető azzal, hogy ez abszolút formában csak a prostitúció esetében igaz.

***

„1001-szabály”:

"1. Soha ne fordulj feltűnően egy jó nő után; gondolj arra, hogy ezt egy még jobb nő éppen látja!

Macc kiegészítése: Főleg ha az a még jobb nő, éppen a társad."

 

BRAIN STORMING:

No.1. Szegény Ádám ezzel a szabállyal nem sok mindent tudott volna kezdeni...

No.2. Ez kiegészíthető lehetne azzal, hogy: "Mindegy, milyen csúnya a barátnőd - van annál csúnyább is!"

***

… Epilógus …

Ez az írás

Nem jött volna létre,

Ha elmémet

A Jeges-mézesmadzag

Nem csalta volna

- lépre!

 

(2007.06.21.)

"Ne mérgelődjünk fölöslegesen! Megtörténhet ugyanis, hogy a pillanatnyilag rossznak látszó dolog, később hasznosnak bizonyul."

 

BRAIN STORMING: Vesd össze: Ne örüljünk feleslegesen! Megtörténhet ugyanis, hogy a pillanatnyilag jónak látszó dolog, később még károsnak bizonyul!

***

"A komputer, elsősorban a saját maga által okozott problémák megoldására való."

 

BRAIN STORMING:

Semmi probléma ezzel: az autóbalesethez is mentőt hívnak, és ember igyekszik meggyógyítani az embert, aki egy embert sebesített meg. Az orvosi műhibát is orvosokkal orvosolják.

***

"Hungaricum: Sebességkorlátozó tábla, mint univerzális útkarbantartó anyag."

 

BRAIN STORMING:

= "Lassan járj – az út tovább él!"

***

"Hányszor mondjam még, hogy a sokat bizonygatott dolgok gyanússá válnak!"

BRAIN STORMING:

= "Ha megengeded, szeretném még egyszer elmagyarázni, hátha kettőnk közül te legalább megérted!"

*** 

"A siker mindig átmeneti. Utána az embernek csak a jelleme marad."

BRAIN STORMING:

A siker úgy is lehet ÁTMENETI, hogy a szakmai siker után az ember ÁTMEHET egy többet fizető céghez.

Ha az ember sikere pénzben is kifejezhető, akkor, ha nem is volt jelleme, a tisztelői felruházzák vele.

***

"Mikromágia: Kevés szóból hazudni igazat."

BRAIN STORMING:

= "Nem én hazudtam neked, hanem te hittél el nekem valamit, amit én úgy mondtam, hogy nem voltam benne biztos."

***

 

"Milyen igaz!:

"...Csak ami nincs,

annak van bokra...""

BRAIN STORMING:

S így igaz az is,

Hogy így

Nem is eshet

daraBOKRA!

***

 

"Az életre csak rá fogják, hogy szép, ne fájjon annyira."

BRAIN STORMING:

Ha ezt a halállal tennék, talán sokkal normálisabbak lennénk!

***

 

"Az élet nem lehet túlságosan kellemes, ha mindenki a következőben bízik."

BRAIN STORMING:

A vallás jó dolog a hívőnek, vagyis annak, aki hisz - de nem igazán kellemes annak, aki a hívővel él!

***

"Én már az előző életemben sem hittem a reinkarnációban."

BRAIN STORMING:

Logikus - mivel nem volt előző életed, így hinni sem hihettél semmiben!
Vesd össze: A következő életemben nem leszek büszke arra, hogy az előzőben is ember voltam!

***

"Már hetedik éve, hogy anyósom átjön hozzánk karácsonykor. Idén újítunk: beengedjük."

 

BRAIN STORMING:

... leglább valaki vigyáz a házra, amíg odavagyunk síelni!

***

"Semmit sem felejtünk el, de mindent megbocsájtunk."

 

BRAIN STORMING:

A politikában ez bevett elv: "Hát persze, hogy most megbocsátok, mert most éppen nem tudlak semmivel sem megzsarolni!"

***

 

"Égi adomány: Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek."

 

BRAIN STORMING:

Akit meg nem szeretnek, annak örökre a nyakán maradnak a gyerekei!

***

"Mi a különbség az okos ember és a bölcs ember között? - Az okos embertől hülyét kapsz, a bölcstől megesz az unalom."

 

BRAIN STORMING:

Az okos tudja, mikor és hogyan kell ugrálni, és mikor mit kell tenni - a bölcs tudja, mikor nem kell ugrálni, és mikor érdemes inkább nem csinálni semmit.

***

"A világon semmi sem nyűgöz le annyira, mint a munka. Képes vagyok órákon át bámulni."

 

BRAIN STORMING:

Egy filmkritikus esetében ez azért unalmas lehet - órákon át bámulni valakit, aki órákon át bámul valamit?!?

***

 

"Addig jár a korsó a kútra, míg meg nem dugják a vízhordólányt."

 

BRAIN STORMING:

Ez nem vall előrelátásra attól, aki "elköveti" - aztán járhat ő a kútra vízért!

***

"Nem az a legény, aki állja, hanem aki adja. Aki állja, az valami egészen más."

 

BRAIN STORMING:

Aki meg csak áll, az egy nagy f*sz!

***

"Ha megdobnak kenyérrel, dobd vissza kővel!"

 

BRAIN STORMING:

Logikus: Általában egy kővel, amin van fogás és nagyobb a fajsúlya, könnyebb célozni, és nagyobbat dobni.

***

"A múlt éjszaka mondtam a barátnőmnek, hogy mennyire szeretem, erre azt mondta, biztos megint részeg vagy! Amikor kérdeztem, miből gondolja, azt mondta: "Mert én az Apád vagyok!""

 

BRAIN STORMING:

Ez még azt is jelentheti, hogy a barátnő(!) volt biztosan részeg!

***

"Nem az számít, hogy ki mondja, hanem az, hogy mit mondanak."

 

BRAIN STORMING:

Nono! Ha azt mondja egy csinos nő (nekem, férfinek), hogy "Kívánlak!", az azért teljesen mást jelent, mint ha ugyanezt egy férfi mondja nekem - bármennyire "csinos" is!

 

***

(2007.06.18.)

BRAIN STORMING:

A FÉLTÉKENYSÉGRŐL

Honnan ered? Mi az oka? Miért alakul ki? Szükségszerű a szerelemhez? Hogyan küzdhető le – ha egyáltalán? Kik szenvednek tőle, és miért? Van értelme? Ha van, mi? Mi egyáltalán, és hogyan "működik"? …

 

 

 

 

Tartalom:

1.___Alapkérdések

2.___A féltékenység meghatározásairól és ennek emberi vonatkozásáról

3.___Féltékenység kontra irigység

4.___A tipikus féltékeny szólamokról

5.___Féltékenység és szerelmi bánat

6.___A féltékenység csoportlélektani szemszögből

7.___A féltékenység és a feltétel nélküli szeretet

8.___A féltékenység – aforizmákban

9.___A féltékenység, mint „kényes” és „tabu” téma

10.__Megjegyzések – válaszok, ill. kommentárok

11.__Az „érzés-analógia”

12.__Féltékenység és egy kis endokrinológia

13.__A féltékenység fajtái

14.__A féltékenységi stratégia

15.__A féltékeny-stratégia eredménye

16.__A féltékenységi stratégia paradoxonja

17.__A féltékenység „értelme”

18.__A féltékenység szükségességéről

19.__További megjegyzések és reagálások

***

1. Alapkérdések

Vizsgálódásom kezdetén ezek voltak az alapkérdéseim:

Honnan ered?

Mi az oka?

Miért alakul ki?

Szükségszerű velejárója a szerelemnek?

Hogyan küzdhető le – ha egyáltalán?

Kik szenvednek tőle – és miért?

Van értelme? Ha van, micsoda?

Mi a féltékenység egyáltalán, és hogyan "működik"?

Úgy gondoltam, mivel számos egyéb lelki probléma alapja lehet, így talán nem felesleges beszélni róla!

***

2. A féltékenység meghatározásairól,

és ennek emberi vonatkozásáról

Az egyik forrás(1) ezt írja a féltékenységről (többek között):

„A féltékenység egy érzelem, melyet akkor élünk át, ha valaki, akitől vágyunk valamire (tipikusan figyelemre, szeretetre vagy gyengédségre), egy harmadik személynek nyújtja ezt a valamit.”
Definíciónak elég jó, de nézzük tovább:

„A féltékenység nem egyszerűen abból ered, hogy nem kapjuk meg, amire vágyunk: a gyerek* féltékenységét még csillapítja, ha ő is kap az édességből, de egy féltékeny szerető már kizárólag magának akarja a szeretett személy figyelmét.”
*A gyerekes példa jól mutatja a biológiai eredetet: olybá' tűnik, hogy itt bizony egyfajta kora gyermekkori állapot felidéződéséről lehet szó.

Nem feltétlenül "rossz beidegződésről" van szó, hanem egy biológiailag meghatározott ösztönös késztetés felelevenedéséről, miszerint: "ha nem kapok figyelmet a szülőmtől, akkor veszélybe kerül az életben maradásom!” Ezért van az, hogy az állatvilágban pl. a madaraknál és az emlősöknél, ahol több utód is születik egy fészekben vagy alomban, ott elindul a vetélkedés a szülő tápláló figyelméért.

Lásd. a madaraknál a több-fiókás fészkekben a tátogató reflexre való reagálása rovart hozó szülőknél, vagy a sertéseknél a "csecs-rend" kialakulása (nem is beszélve itt az olyan durván erőszakos konkrét példákat, mint pl. hiénáknál a legagresszívebb újszülött kölyök gyakran egyszerűen megöli a nála gyengébb testvérét!).
A féltékenységnek tehát megvan a biológiai alapja: ha a szülő-figura (az állatvilágban persze a valódi szülő) figyelmét nem birtokoljuk a testvéreink között, akkor a létünk maga kerül veszélybe!
Ezzel lehet analóg az emberi féltékenység is: a féltékeny ember a másikat szülőfigurának tekinti, és a figyelme csökkenését iránta így (eredetileg biológiai, de a Homo Sapiensnél) a mentális létezése veszélybe kerülésének tekinti.

***

3. Féltékenység kontra irigység

Az említett forrásban is különbséget tesznek a féltékenység és irigység között, miszerint:

„(…) különbséget tesznek féltékenység és irigység között: a féltékenység lényege, hogy meg akarjuk tartani, ami a miénk, míg az irigység lényege, hogy vágyunk valamire, ami nincs a birtokunkban.”
Azért fontos ez a különbségtétel, mert ez mutatja, hogy egyrészt …

1. a féltékenység inkább a már kialakult szerelemhez, intim viszonyhoz kapcsolódik; míg
2. az irigység inkább köthető a hódítás szakaszához, amikor szerelemről még nemigen van szó, hanem csak vágyról, akarásról. Persze egy hódítgató is érezhet féltékenységet, de csak akkor, amikor már úgy érzi, hogy a meghódítandó személy figyelme, vagy személyiségének, tevékenységének valamely aspektusa "már az övé", vagyis "befektetése részben már megtérült", úgy érezheti, hogy az illető azt a részét már "hozzá köti".

Sokan, akik "hódítanak", sokszor azzal nyűgözik le a meghódítandó felet, hogy úgy tesznek, mintha már "birtokolnák az illetőt" - egy szituatív kedvező kimenetelt (pl. egyszerű visszaköszönést, apró szívesség állandóvá tételét, stb.) általánosítanak a másikra: sok ember, ha valaki így tesz vele szemben, azon kezd gondolkodni, hogy vajon mivel adott erre okot, de mivel általában kellemes dologról van szó (kiszolgálják a meghódítandót, kielégítik valamilyen mentális szükségletét), ezért inkább élvezik, és hamar beleszoknak, ahelyett hogy mérlegelnének.... idővel aztán függőség is kialakulhat, stb., … sok esetben így működnek a hódítások.

***

4. A tipikus „féltékeny szólamokról”

Paul Hauck ezt írja a Féltékenység(3) c könyvében (40.o.):
A féltékeny ember irracionálisan gondolkodik. c. fejezet.

"Csak akkor vagyok valaki, ha szeretnek."

"Enyém vagy, tedd, amit parancsolok."

"Meg kell kapnom, amit akarok. Engedelmeskedj nekem, mert így igazságos, és jogos."

"Bolondot csináltál belőlem."

"Sose leszek többé szerelmes."

"Mindenki nős/férjnél van, aki hozzám illene."

"Már nem vagyok fiatal. Hogy tetszhetnék valakinek, amikor már oda a hamvasságom, a csinosságom?"

"Nincs, aki pótolhatná a régi partneremet."

Vetítsük le ezeket a kijelentéseket szociobiológia vetületre:

1. "Csak akkor vagyok valaki, ha szeretnek."

- Ha nem szeretnek, akkor nem teljesítik a létezésem feltételeit, tehát akkor nem egyszerűen nem vagyok valaki, hanem egyáltalán nem is vagyok – mivel elpusztulok. A féltékeny, mivel szülői, gondozói pótléknak tekinti a másikat, így ez alapján léte fenntartásának bizonytalanságát éli át – persze mentálisan.

2. "Enyém vagy, tedd, amit parancsolok."

- Kell, hogy azt tedd, amivel életben tartasz, mert ettől függ a létezésem. Az utódok szükségleteiket olyan jelzésekkel jutatják a szülők tudomására, ami azokban kényszeresen kiváltják azt a törekvést, hogy azokat teljesítsék – néha a szülők csak azért etetik az utódokat, hogy ez a kényszeresen kiváltott állapot „elmúljon”: vagyis nem azért etetik az utódokat, mert tudják, hogy enniük kell, hanem azért, mert az etetési tevékenységgel tudják a kényszeres reakciót kiváltó ingereket „megszüntetni”. Erre építenek a féltékenyek, amikor a másikban az utódgondozáshoz hasonló reflexet kívánnak előidézni az ő irányukban.

3. "Meg kell kapnom, amit akarok. Engedelmeskedj nekem, mert így igazságos, és jogos."

- Az „igazságosság” és „jogosság” elégé viszonylagos fogalmak – az önös érdek mindig igazságosnak és jogosnak tűnik. A gyermeki lét egyik jellemzője, hogy a gyermek alapvető önfenntartó stratégiáját alkalmazza: létfenntartási szükségleteit gátlás nélkül közli, és kiköveteli magának. Ha ez gyermekkorban egyrészt vagy sérül, vagyis tartósan kielégítetlen marad, vagy pedig túlságosan gyakran válik kielégítetté, vagyis a gyermek nem tanulja meg igényeit kontrollálni, önállóan kielégíteni, akkor ezek látszólag a felnőttkorban visszatérnek, valójában azonban soha el nem múltak, csak konszolidált formában működnek - amikor az ember intim viszonyba kerül valakivel, akkor ez a kora gyermekkorra jellemző intimitási helyzet kiváltja az ezekhez a viszonyokhoz való attitűdöket és az illető követelőző lesz, vagy szélsőségesen behódoló, de mivel alapvetően mentális egységét a másiktól teszi függővé, így féltékennyé is válik minden irányában, ami a szülő-figura figyelmét róla eltereli.

4. "Bolondot csináltál belőlem."

- Az előzőekből is következik, hogy ha a szülő-figura (=szeretett személy) figyelme elterelődik a gyerek-figuráról (=féltékeny személy), akkor a biológiai létfenntartással analóg módon a mentális létfenntartás kerül veszélybe. A féltékeny személy mentális sérelemként értelmezi, vagyis valóban úgy, mintha a másik direkte meg akarná szégyeníteni, meg akarná alázni, mintha bolondot akarna csinálni belőle.

5. "Sose leszek többé szerelmes."

- Szociobiológiai szempontból a szerelmes állapot egyenlő magával a biológiai létezéssel. Ha a féltékeny személy azon sajnálkozik, hogy ha elhagyják, akkor soha többé nem lesz szerelmes, akkor biológiailag arra érti, hogy ő maga „nem lesz”, vagyis meghal. (Ha szakítás után sajnálkozik valaki ezen, azzal azt jelzi, hogy mentálisan „meghalt”.)

6. "Mindenki nős/férjnél van, aki hozzám illene."

- Ezt a féltékeny személyek a szeretett személynek szokták mondogatni abból a célból, hogy a szeretett személyre való ráutaltságot hangsúlyozzák – ez is evolúciós stratégiának számít, mivel ezzel az utódgondozó reflexet igyekeznek kiváltani. … Mellékesen megjegyezhetnénk, hogy a házassági köteléket ugyanezek a személyek sokszor egyáltalán nem tartják tiszteletben, ha a saját boldogságuknak áll valakinek a házassága útjában, pontosabban a szertetett személy házastársa. Ilyenkor a házastárs folyamatos negatív kritizálásával igyekeznek a szeretett személy benne való bizalmát, felé való pozitív érzelmeit negatívan befolyásolni.

7. "Már nem vagyok fiatal. Hogy tetszhetnék valakinek, amikor már oda a hamvasságom, a csinosságom?"

- Lásd a 6. megjegyzést.

8. "Nincs, aki pótolhatná a régi partneremet."

- Ez analóg azzal, hogy ha valaki ráutalja magát valakire, és attól teszi függővé, mintegy utódként a biológiai létét, akkor ezzel a másik jelenlétéhez köti magát: ha a másik, a szeretett személy nincs jelen, akkor az illető veszélyben érzi a puszta létét. A szeretett személy mentális elveszítését itt úgy éli meg a másik, mint hogy ha a szülőjét, a gondozóját veszítené el.

***

5. Féltékenység és szerelmi bánat

A féltékenység, mint érzelem, gondolom eléggé hasonló lehet a szerelmi bánathoz, vagyis ahhoz, hogy az illetőt valóban elhagyták, vagy pedig mégsem sikerül meghódítania a kiszemeltet.

Úgy is tekinthetjük, hogy a féltékenység részben előszele annak a bánatnak, szomorúságnak, keserűségnek és dühnek, ami akkor szállná meg az embert, ha kiderülne, hogy valóban igaza van - mármint a féltékenységet, a gyanút illetően. Ebből a szempontból jelzi azt is, hogy az illető mennyire ragaszkodik a másikhoz, ez azonban nem összekeverendő azzal, hogy mennyire szereti a másikat!

Ha személyes, belső, esetleg elfojtott szükségleteinket elégíti ki a partner, akkor különösebb szeretet nélkül is lehetünk féltékenyek, mivel a szükségletünk kielégítését érezzük veszélyben forgónak, és ettől független, hogy mekkora a vonzalmunk valóban a másik személyéhez szóló része.

Másik dolog, hogy szinte soha nem lehet megmondani, hogy miért lesz valaki valaki más számára vonzó, mert ez is erősen szituatív jelleget mutat. Csak meg kell nézni, hogy mennyien (valósággal) kínlódnak egy régi, elsivárosodott kapcsolatban, ahelyett, hogy megpróbálnának új kapcsolat után nézni - és gyakran mindenféle hivatalos erőre emelkedett kapcsolati kötelék nélkül (pl. élettársi, házastársi, szülői közösség) is ez lehet a helyzet.

***

6. A féltékenység csoportlélektani szemszögből

Csoportlélektani szempontból is megközelíthető a féltékenység témája. Mindenekelőtt lássunk a csoport-szükséglet alapján való egyszerű (és persze eléggé elnagyolt) két alaptípust:

1. 
   Aki szűkcsoport-képzésre hajlamos, zárt közösségben érzi jól magát, az inkább hajlamos a féltékenységre, mint …
2. 
   a nagycsoport-képzésre hajlamos, aki azt szereti, hogy sok ember veszi körül.

A szűkcsoport tipikus biológiai formátuma a szülő-gyermek, pontosabban az anya-gyermek kapcsolat. Az anyaságra ösztönösen is "felkészült" nők (nőstények) ezért hajlamosabbak a féltékenységre - sokkal jobban kötődnek kisszámú (1-2) személyhez, és érzékenyebben reagálnak a "kis jelekre", amik az érdeklődés, a figyelem lanyhulását jelzik. Ez logikus és biológiailag szükségszerű, sőt, kívánatos, mivel az utódok figyelmi tevékenysége egészségi állapotukat is jelzi.
Ezzel látszólag ellentétben áll az a tapasztalat, hogy a nők alkalmasabbak, és "képesebbek" a nagyobb családok összetartására is - ez azzal is magyarázható, hogy számukra ösztönösen nagyobb fontosságú a szorosabb kötelékek fenntartása (a szülő-utód kapcsolat analógiájára), következésképpen: ha valami biológiailag szükségszerű, az sokszor boldogságélménnyel, kielégülés-szerű élménnyel jár, tehát a család, a csoportösszetartás inkább a szükséglet kielégítése miatt történik, vagyis a nők azért tartják szívesebben össze a csoportokat, családokat, mert ettől jobban érzik magukat. Mindez persze nagyon is jól van így - ezzel párhuzamos az a jelenség, hogy a férfiak inkább a munkában élik ki magukat, és nem feltétlenül a társas kapcsolatokban. És mindez jellemző a szerető-tartási szokásaikra is.
A nők inkább a figyelemhiányból eredő keserűség miatt keresnek alternatív partnert, ahol nem akkora jelentőségű a kapcsolat szexuális része; míg a férfiak inkább a "határozott körvonalú", és inkább szexuális jellegű kapcsolatokat részesíti előnyben, ... mert éppen elég nekik (legalábbis a házasoknak) a feleségük figyelem iránti igényének kielégítése.
A fentiek egyfajta működőképesség fenntartási háttérként is szolgálhatnak, vagyis eléggé kényes az erkölcsi megítélésük - okosabb dolog ezt inkább megérteni, mint mereven elítélni!

***

7. A féltékenység és a feltétel nélküli szeretet

Paul Hauck könyve(3) külön fejezetben foglalkozik a "feltétel nélküli szeretet"-tel.

Ezt írja:

"A feltétel nélküli szeretet csak akkor szolgálja jól nemes célját, ha tárgya olyan személy, aki profitálni tud az áldozatból: a gyermek és az érett felnőtt. Többnyire csak ők nem élnek vissza mások nemes lelkűségével és kedvességével. A kisgyerek még nem tud pszichológiai játékokat játszani, az érett felnőtt pedig csak ritkán folyamodik hozzájuk."

A „feltétel nélküli szeretet” olyasmi, amit inkább elvárnak, mint nyújtani akarnak – általában az szokta ezt szóba hozni, aki érzése szerint nem kap meg valamit, ami – szintén érzése szerint – járna neki! Hauck megfogalmazása szerint: a gyermek egyszerűen azt várja el, amit létfenntartó ösztöne diktál és parancsol neki: ő maga a puszta létével járul hozzá a szülei bizonyos igényeinek kielégítéséhez, vagyis minél inkább hangsúlyozza létét (vagyis kifejezésre juttatja, hogy valamilyen szükséglete van, és kiköveteli, hogy ezt a szülei kielégítsék neki), a szülők annál inkább biológiai funkciójuk szerint cselekedhetnek, mintegy irányt adva létezésüknek: az utódok gondozását. Minél kevésbé ösztönös valaki, és minél inkább tudatos, annál kevésbé visz egyfajta magától értődő értelmet az érzelmi vonzódásba: a „vonzódom hozzá, mert vonzó, és ezen vonzódása cselekvésre sarkall az érdekében” átalakul egyfajta „vonzódom hozzá, mert több ok miatt is hasznos hozzá vonzódnom önérdekemből, és érte cselekedve önmagamért is jót teszek” attitűddé. Az 1. esetben az önfeláldozó szeretet mintázatát láthatjuk, a második esetben az áldozatvállaló, de az önérvényesítést is figyelembe vevő, „kooperatív szeretet”-re láthatunk példát. Többségünkben nem vagyunk érzelmileg stabil érzelmi állapotú személyiségek, így ezek szinte hangulatként váltakoznak egy folytonos spektrum mentén – hol önfeláldozóbbak, hol önzőbbek, hol kooperatívan önérvényesítőbbek vagyunk, de tisztán és folyamatosan senki nem posztol egy-egy állapotban, hanem ezek az állapotok szinuszhullám-szerűen váltakoz(hat)nak.

A féltékenységet, a féltékeny hangulatokat, gondolatokat legyőzni nem lehet, de ha megértjük őket, akkor ez sokat segít az önmagunkban való felismerésükben, és azonosíthatjuk magunkban azt az állapotot, amikor követelőzőbbek vagyunk, mint általában, vagy pedig a partner képes kevésbé kielégíteni igényeinket, mint azt szeretnénk, stb., és ha azonosítottuk, felismertük ezeket az állapotokat, akkor – ha nem is tetszik nekünk amit látunk, tapasztalunk, de – átvészelhetjük ezeket a követelőzőbb és kielégületlen állapotokat.

A „feltétel nélküli szeretet” hauck-i gondolata talán kissé átfogalmazva erre is vonatkozhat: vannak oly időszakok, amikor igenis így kell szeretni a másikat, de előfordul, hogy amaz éppen nincs erre hangolva, és nem viszonozza; míg a legnagyobb hiba mindezt elvárni, sőt követelőzően elvárni a másiktól, hogy érezzen irántunk mindig így.

***

8. A féltékenység - aforizmákban

Aforizmaíróként természetesen fontosnak tartom ennek a műfajnak a bölcsességeit boncolgatni, mert egy szűk mondatnyi jelentés-sűrítmény értelmező felhígítása számos dolgot elárulhat számunkra a saját gondolkodásunkról is!

Íme néhány a féltékenységről:

Paolo Mantegazza:

"A féltékenység a legesztelenebb, legnevetségesebb és legbutább emberi szenvedély".

- Hát, ebből nem lettünk okosabbak, legfeljebb azt tudtuk meg, hogy a féltékenység nem egy okos dolog.

Friedrich Schleiemermacher:

"A féltékenység olyan szenvedély, amely hévvel keresi azt, ami szenvedést okoz."

- Ez jól demonstrálja, hogy a féltékenység legalább annyira tudatmódosító állapot, mint a szenvedélyes szerelem - az ember valóságszemlélete belső okok miatt teljesen "szemellenzőssé" válik, egyfajta endogén hormonális tudatmódosult állapot, ami egyszerűen legátolja bizonyos valóságszeletek feltárulását, ami a külső szemlélők számára lehet h teljesen reális és felfogható, és a hatás elmúltával az illető maga is ebben a képben látja saját magát, és az akkori kívülállókkal egyetértésben képes értelmezni a korábbi "tudatmódosult" állapotát.

Jack London:

"A féltékenység megvetendő és bestiális vonás. Állati maradvány."

Erre annakidején különvéleményt is írtam: "... Akárcsak a szenvedélyes szerelem is!"

Felekei László (a Mesterem!):

"A féltékenység bizalom és önbizalom hiánya."

Erre is írtam kettőt annakidején: "... A féltékenység olyan reakció, amely azonnal létrejön, ha a szeretett személy nincs jelen!"

És még egyet: "... A féltékenységet úgy lehet elkerülni, hogy ha a szerettünk nincs jelen, akkor nem szeretjük."

***

9. A féltékenység, mint „kényes” és „tabu” téma

Hovatovább sokaknak úgy tűnhet, hogy a féltékenység témája „kényes”, netán „tabu” – amikor valaki szóba hozza, akkor a társalgó felek olykor tétován hallgatnak, figyelnek, de alig tudnak mit reagálni: mások szeretetének birtoklási vágya nem feltétlenül tartozik a külvilágra; amikor valakit beavatnak ezen problémáikba az majdnem olyan intimitási fokú „aktus”, mint maga az a kapcsolat, amit ezzel másoknak is kiad. Nem véletlen – a féltékenység legalább annyira „elvakult” állapot, mint maga a szerelmi mámor; ilyenkor nem lehet az ember „józan eszével” beszélni. Lebeszélni legalább annyira nem lehet valakit arról, hogy szeressen valakit, mint arról, hogy ne legyen valakire féltékeny. A féltékenységgel kapcsolatban az emberek többsége, ha éppen nem féltékenyek, alig tudnak bármit mondani azon kívül, hogy a benne szenvedők szellemileg alacsony szintűnek ítélik, holott amikor belekerülnek ebbe az állapotba, míg benne vannak semmi másra nem tudnak gondolni, és követelik a környezetüktől, hogy az ő szemükkel és érzelmeikkel lássák a problémájukat. Ez keveseknek megy, így a féltékenység a szokványos társalgási témákon kívül szokott rekedni.

Pedig szerintem nagy szükség lenne rá, hogy megosszuk egymással a tapasztalatainkat, mert a féltékenység az egyik legléleknyomorítóbb belső önmarcang, amit meg kellene tanulnunk kezelni, ha másként nem is, hát úgy, hogy megnyilatkozunk vele kapcsolatban.
A leírt idézetekkel, és a saját elgondolásaimmal természetesen senkinek sem kell egyetértenie. Ez egy olyan téma, ahol nincs olyan "jó tanács", amit feltétlenül meg kell fogadnia bárkinek is, mert senki sem akar ilyen "állapotba kerülni", azonban a kikeveredés belőle sokszor csak önmegerőszakolás útján történhet, ami mindent rombol, ami csak az útjába kerül.
A féltékenység megélése legalább annyira egyedi, mint amennyire minden szerelem az - legalábbis annak tűnik kívülről. De benne lenni – ez semmi mással össze nem hasonlítható, igazi skizofrén téboly egyesek számára: felfogjuk, hogy valami történik, de egy önálló életre kelt gondolati vírust érzünk az agyunkban, ami kényszeresen irányítja gondolatainkat, figyelmünket, szavakat mondat ki velünk, amiket akaratunk ellenére nem tudunk visszatartani, gesztusokat teszünk, amiket azelőtt sohasem ... és a legőrültebb dolgokra is képesek vagyunk csak azért, hogy a lélektépő érzés csillapodjon – „legjobb” esetben veszekedés, vita, rosszabb esetben művi tudatmódosítás, alkohol és drogok, gyógyszerek, tovább fajulva a másik, vagy a féltékenységtől szenvedőnek önmaga tettleges bántalmazása, a legvégső esetben pedig, - aminél borzasztóbbat senki el nem képzelhet – akár a féltékenységet kiváltani vélt korábbi szerelmessel közös gyermek bántalmazása, vagy akár ... de ezt még leírni is annyira borzasztó lenne, hogy nem is teszem.
Nem tréfa dolog tehát a féltékenység, amit jól tudunk, ha benne vagyunk, de tudnunk kell ezt akkor is, ha másvalaki van benne a környezetünkben.

***

10. Megjegyzések – válaszok, ill. kommentárok

Mint korábban említettem, a cikkem alapja egy fórumvita, ahol remek lehetőség van a felmerülő gondolatok azonnali megbeszélésére. Mivel ezek a hozzászólások – amik talán hasonlóak bizonyos korábbi, és mai újságok „Pszichológus válaszol” rovatához intézett levelekhez – jól tükrözik a témához való viszonyulásokat, és igyekeztem is őket a lehető legrészletesebben megválaszolni, kommentálni.

A következőkben majd ezeket az általános hozzászólásokat, és a hozzájuk fűzött kommentárjaim is az olvasók elé tárom, mivel mind az olvasói reagálások, mind a kommentárok tanulsággal szolgálhatnak azoknak, akik a téma iránt érdeklődnek.

(1)

„Meglátásod szerint a kiút az önmegerőszakoláson át vezet, ami "mindent rombol, ami csak az útjába kerül". Szerintem ez így nem igaz, vagyis nem így kéne fölfogni.”

Szerintem sem, de a féltékenység teljesen felülírhatja az egyén akaratát - különösen, ha a tűrőképességén túl magában tartja. Nem feltétlenül kell erőszakosan "kijönnie" a dolognak, természetesen a féltékenység tárgya segíthet a legtöbbet a feldolgozásában: ebben valóban a kommunikáció a legfontosabb, hiszen valahol kommunikációs hiba is a féltékenység oka.

***

(2)

„Talán körül kell néznünk, hogyan állunk a birtoklási vággyal?”

Igen, a lényeg ebben is keresendő - ahogy korábban is írtam, sokan szülőfigurának tekintik az intim partnert, és az intimitás csökkenése, bármilyen okból, de különösen egy "harmadik felbukkanása" okán azt az illúziót kelti, hogy a szeretett személy figyelmének eltérülése az irányunkból végzetes következményekkel jár ránk nézve, ezért igyekszünk mindent megtenni a visszaszerzésére. Ebben az egyik közkedvelt ’trükk’, hogy azt érzékeltetjük a másikkal, hogy "mindenhol vele akarunk lenni, és ott is vagyunk vele", amit állandó hívogatással, a napi program előre kikérdezésével, a napi tevékenységek utólagos kikérdezésével, stb. szokták elérni. A lényeg itt az, hogy azt érzékeltetik, hogy "tudni fogom, ha valaki mással vagy, így meg se próbáld, ha nem 'tiszták a szándékaid'" - mivel a féltékeny azt hiszi, hogy az állandó szemeltartás meggátolja a szeretett személy figyelmének eltérülését.

Ahogy írtam – valóságos tudatmódosult állapot,... de ne legyünk ennyire szigorúak a féltékenyhez: a tömegtársadalmakban (sokszor, ha nem többnyire!) kikerülhetetlen ez az állapot.  Tegyük azonban azonnal hozzá: sajnos! A tömegtársadalmakban sokszor csak a személyes figyelem az, ami csak a miénk, mivel a tömegben szinte elveszettnek érzi magát az ember, így a másik figyelme szinte lélektani létszükségletté válik az egyéniség fenntartásához.... legalábbis úgy tűnik.

***

(3)

„(…) könnyű kívülről beszélni, de (…) az önfejlődés lehetőségét kellene látni minden nehéz élethelyzetben. Nem véletlenül éljük meg ezt a próbát, valamit meg kell tanulnunk általa.”

Ez összecseng azzal a gondolattal, hogy "Ami nem öl meg az megerősít!". Kissé zord, de igaz, mivel egyfajta szükségszerűségfélét találhatunk benne … ha már elkerülhetetlennek ítéljük, akkor könnyebb, és megnyugtatóbb szükségszerűnek tartani – ezzel is csökkenthetjük a megdöbbenés, a hirtelen csalódás esélyét. Ha úgy vesszük, lehet benne rációt keresni - mert valamit csinálni kell vele, a helyett, hogy őrlődne rajta az ember! A dologban azért mégsem keresnék szükségszerűséget - inkább elkerülhetetlennek tekintem, amit meg kell tanulnunk kezelni.

Felmerült bennem az a gondolat is, hogy valójában talán a féltékenység felmerülésekor világlik ki igazán, hogy milyen szükségletünket elégíti ki az illető szeretett személy.

A szociobiológia példa alapján az eredete a túlélés biztosítása még (vagy már?) a korai utódkorban, ami egyfajta átpszichologizált formában bukkan fel már érettebb korban – nem írnék itt felnőttkort, mert a felnőttséggel az érettséget rokonítjuk, a féltékenység azonban nem érett viselkedés, pontosabban nem az önismeret, nem az önbecsülés talaján áll. Persze, ezen az alapon senki sem mentesül a "réme" alól – a dolognak ugyanis lehet, hogy sajnálatos törvényszerűsége van bizonyos szituációkban.

Ha úgy vesszük, együtt jár a szerelemmel, vagyis azzal, amit annak tekintünk: mert legalább annyi okból kifolyólag lehetünk féltékenyek, mint amennyi miatt szerelmesek is leszünk. A szerelem - bármilyen világian is hangzik - valamilyen szükséglet kielégítése (esetenként kényszeré), a féltékenység pedig azt is megmutathatja, hogy hogyan viszonyulunk ehhez a szükséglethez: a szükségletünk kielégülésének elvesztésétől tartunk inkább, nem pedig a személy elvesztésétől. De sokszor mindaddig nem tudjuk meg, hogy mi is ez a szükséglet, amíg ki nem alakul ez a – valljuk csak be – nyomorúságos állapot.

Ebből a szempontból irigyelhetnénk az "egyszerű" embereket, akik egyszerű igényeket kielégítendő kötnek kapcsolatot másokkal – ámbátor itt is eléggé nagy a veszélye annak, hogy ha az illető kikerül a választási lehetőségek hálójából (nincs lehetősége lecserélni a partnert, ha már az nem elégíti ki a szükségleteit), akkor bizony a mégoly egyszerű szükséglet kielégítése is bajossá válhat. És ez jelzi azt, hogy bizony felütheti egy kisközösségben is a fejét a féltékenység, amint nincs "bőséges" lehetőség a párok közötti válogatásra – érdekes módon a 60-as évek (hippi) kommuna-kultuszában is, ahol a "mindeki-mindenkivel (és a gyerekeket közösen neveljük)" elvet akarták a gyakorlatba átvinni, is felütötte a fejét előbb az önkéntes páralkotás, majd ennek folyományaként a féltékenység, mert egy szűkebb csoportban bizony hamar kialakultak a párok, és a "hoppon" maradottaknak elég problematikussá vált a helyzetük.
De még mielőtt túl messzire vezetném az előző szálat.... a feltevésem tehát az, hogy a féltékenység által megtudhatjuk, hogy milyen szükségletünk kielégülését igényeljük a partnerünktől. – Bár ez szinte tökéletesen evidens: a figyelemét elsősorban! A figyelem érdeklődést is jelent, az érdeklődés az értékelést jelzi, az értékelés pedig jelzi az illetőnek, hogy érdekes, értékes ember, vagyis az önbecsülés fontos eleme az, hogy szeretnek bennünket. A kívülről jövő szeretetért, ha úgy vesszük, nem kell megdolgozni, és könnyű hozzászokni: akár valami droghoz. És legalább annyira nehéz leszokni is róla, pontosabban arról, hogy mindezt egyetlen személyhez kössük, mert a féltékenység tkp. erről szól - egyetlen ember általi önértékelésről.

Egyfajta utód-állapotba repít minket vissza az a tény, hogy szeretnek bennünket, és ez felidézi az anyai, szülői törődés általi gondtalanságot, biztonságérzetet. A megfosztottságától való kétségbeesés azonban ezzel együtt járhat, ha a teljes analógiát érvényesnek vesszük: az utód gondtalansága, biztonsága azonnal elszáll, ha a szülő nem figyel rá, magára hagyja.
Vagyis: az utódszerű boldogságmámorral vele jár az ezt fenntartó figyelem megszűnésekor vagy lanyhulásakor fellépő pánikhangulat! (Mindez akkor törvényszerű, ha az önértékelésünk nincs rendben (és ugye kinek van általában?), bár akkor talán "nehezebben" leszünk szerelmesek is)

***

11. Az „érzés-analógia”

Fontos szempont, hogy a féltékenységet nehéz megérteni, ha önmagában nézzük, de ha "érzés-analógiát" alkalmazunk, akkor tudjuk szemléltetni azok számára is, akik még nem élték át (ha voltak olyan szerencsések!)

Mint írtam, a féltékenység – most már használjunk szóetimológiát is, mert eddig ezt nem tettem – tkp. egyfajta szorongás valaminek az elvesztésétől, ami ugyan a birtokunkban van, vagyis FÉLELEM valami elvesztésétől, de részben már tárgyiasult formában, pontosabban úgy véljük tudjuk, hogy ki, vagy mi fog minket megfosztani attól, amink van.

Csak annyit kell tennünk, hogy veszünk egy dolgot, ami a miénk, és rendkívül fontos a számunkra, mivel valamilyen alapvető szükségletünket elégíti ki, ami akár a létfenntartásunkat is biztosítja – lehet itt "profán" dolgokra is gondolni, pl. a lakhelyünkre (lakás, ház), munkaeszközünkre (akár jármű, akár eszköz, stb.), és arra kell gondolnunk, el kell képzelnünk, hogy ezt egyszer csak valaki más is használni kezdi; mondjuk akkor, amikor mi nem használjuk. Pl. a házunkban a távollétünkben foglalatoskodik valaki, vagy a járművünket használja valaki, miután mi azt "letettük". Ha úgy vesszük, igazából semmi más nem történik, mindössze az, hogy az illető "birtoktárgyunk" "szabad kapacitását" valaki más kihasználja. (Sokszor a szerető-kapcsolatokban is "mindössze csak" ez történik!)

Tárgyiasítva ennyi az analógia, de a féltékenység vonalán továbbgondolva felmerül az "idomulás" kérdése, vagyis az a jelenség, hogy ha az általam, a sajátomként kezelt dolgot más is használja, ennek a használatnak kezdenek meglátszani a jelei. A dolog kezd nem úgy működni, mint megszoktuk, az eredeti általunk élvezett funkcióját nem tölti be úgy, mint korábban.

Ha magunkból indulunk ki, akkor egy használati tárgyunk használatakor "egyénre szabottan" használjuk, vagyis a dolog a mi használatunkhoz fog "idomulni", vagy a használati "stílusunk” nyomán feltételezzük, hogy az illető dolog milyen mértékben kopik, milyen mértékben megy tönkre, mikor kell karbantartani, stb.; ha azonban más is használja azt az eszközt, akkor mindez a képlet eléggé felborul - előre nem látható módon kezd viselkedni, váratlanul romlik el, és tkp. fogalmunk sincs, miért történik mindez, mivel nem voltunk jelen a "használatakor". Ha a létfenntartásunkhoz alapvetően szükséges eszközről van szó, akkor érthető, hogy ez nem fog tetszeni, és félni kezdünk, hogy amikor majd mi használjuk az eszközt, akkor már nem tudjuk, hogy mi fog történni. -- A szerető-kapcsolatok tudomásra jutásakor szinte mindig az az első gondolat, hogy a partnerünk szeretője csak ront a partnerünkön, de mindenképpen negatívan fogja befolyásolni a hozzánk fűződő kapcsolatát. - Tudni kell, hogy ez nem feltétlenül van így.

Rosszmájú társadalomkritikai megjegyzésnek tűnhet a következő (sajnos a forrását nem tudom):

"A modern, kiegyensúlyozott család minimum 4 főből áll: feleség, férj, gyerek, szerető." Korábban azt tettem hozzá, hogy "bármelyik oldalon" (értsd férj, vagy feleség oldalán).

Ha úgy vesszük, a féltékenység szinte törvényszerűen felüti a fejét a "törvényerőre emelt" monogám kapcsolatokban, és ez alapján azt is mondhatjuk, hogy a féltékenység a monogám törekvések kerékkötője, illetve csődje. A kizárólagosságra törekvés, és a házasságban ennek az elérésének az ígérete is elvezethet oda, hogy a másik birtoklásának érzése annyira természetessé és szükségletté válik, hogy annak már kis "nem birtoklása" is oda vezethet, hogy az illető valósággal terrorizálni kezdi azt, akit tkp. "szeret" - de itt fogalmazzunk úgy, hogy aki "birtokolni szeret"!

***

12. Féltékenység és egy kis endokrinológia

A féltékenységgel kapcsolatban végeztem egy „mini felmérést”, amire sajnos csak igen kevés választ kaptam, de ezeket összegeztem, és van benne némi iránymutató jelleg, amiből következtetés is levonható. (A felmérés elemeiből csak egyet lehetett választani, ami a válaszadó tapasztalatai alapján rá vonatkozólag a legjellemzőbb.)

A FÉLTÉKENYSÉG …	Válaszadók száma(17)	Arány
1. „Szenvedtem már tőle”	[ 7 ]	41%
2. „Nem szenvedtem még tőle”	[ 2 ]	11%
3. „Nem nagy ügy”	[ 0 ]	0%
4. „Képes lennék belehalni”	[ 0 ]	0%
5. „Magunknak okozzuk”	[ 2 ]	11%
6. „Tudom kezelni”	[ 3 ]	17%
7. „Jó lenne tudni, hogyan kezeljem!”	[ 3 ]	17%

 

Ezen mini felmérésből a két legszembetűnőbbet emelném ki: a 3.-ast, és a 4-est. Örömmel tapasztaltam ugyanis, hogy a szélsőségek azért elkerülik a válaszadóimat!

3. „Nem nagy ügy”

A féltékenységgel igenis foglalkozni kell – akár az emberrel magával, akár a partnerével esik meg. Vagyis valóban nem mondható rá, hogy "nem nagy ügy"!

4. „Képes lennék belehalni”

A második 0%-kal azonban fenntartásai vannak: persze a lehető legdurvább dolog ilyesmit kijelenteni, de tudni kell, hogy AMÍG az ember a tehetetlen tudatmódosult állapotban van, addig szokásos "tünet" és "érzés", hogy az életnek nincs értelme, az ember céltalanná válik, vagy korábbi lelkesen követett céljai hirtelen teljesen érdektelenné válnak a számára.

Ez természetesen felhívás arra is, hogy - NE LEGYÜNK TEHETETLENEK! (Gyenge szóvicc talán, de maga a féltékenység annak is a következménye, hogy előtte TELHETETLENEK voltunk!)

Természetesen nem kell általános érvényűen hitelesnek elfogadni azt, amit a témával kapcsolatban leírok, DE – korábbi megfigyelések, tapasztalatok, és mindenkinek az életében előfordult élmények alapján tudjuk, hogy időnként (vagyis nem mindig, így aranyszabály nem csinálható belőle!), a hangulatunkat a tetteinkkel is alakíthatjuk, vagyis a hangulatunk azzal is befolyásolható, hogy mit teszünk. Valahol persze a józan ész is ezt diktálja, ez igaz, azonban ez nem annyira egyértelmű elsőre.

Brian Tracy azt mondja a Főnix Szemináriumában, hogy ha akarunk egy érzést, akkor tegyünk úgy, mintha már elértük volna, és a tettek előhívják az érzést.

Jómagam ezt kissé másként úgy írom le, hogy bizonyos élmények előidéznek bizonyos hangulatokat, amik befolyással vannak akarati, tudatos tevékenységünkre – amiben nagy, vagy inkább döntő jelentősége van a kívülről jövő ingerek értelmezésének. Ismereteim alapján ezt hormonális hatásoknak tulajdonítom, amiknek mechanizmusai azonban azért nem feltétlenül követhetők, mert eléggé mélyen gyökerező ösztönös szinten hatnak, ahová azonban a tudatos neocortex (új agykéreg, tkp a szürke állomány) nem tud értelmezően lehatolni: mi már csak a hatásokat tapasztaljuk magunkon. Az emberré válás történetében tán még komoly viselkedés-szabályzó funkciójuk lehetett ezeknek a reakcióknak, azonban a megnövekedett agykérgi, tudatosulás túlságosan kifelé fordul, társadalmi gátlások közepette vergődik, így a társadalmi ingerkáoszban nem csoda, ha már csak egyes élmények hatásait észleljük magunkon, mintha csak egy fekete doboz bemenő jeleit ("a partnerem figyelmét egy másik személy tereli el"), és kimenő jeleit ("iszonyatosan érzem magam tőle") észleljük, és korábbi ismereteink alapján igyekszünk ezeket is értelmezni, mert az agykérgi tudatos, akarati hatás mindent elsöprően azt követeli tőlünk, hogy "igenis értelmezzük!!" a jelenséget, és cselekedjünk is a szerint ... ennek azonban sokféle szociális gátlás szab határt!

A fentiek alapján persze kézenfekvő lehet a megoldás: az egyik hormonhatást egy másikkal kell igyekezni kiütni. A probléma azonban az, hogy a féltékenységet egyértelműen a partnerrel való tisztázás tudja elsősorban "kiütni", de az akarati sémák erősen legátolják azt az igen mélylélektani alapot, amiből az érzés táplálkozik, hogy az ember egyszerűen nem tudja, mit is tegyen. Többségünkben kompenzációs stratégiákkal próbálkozunk, vagy egyszerűen "kutyaharapást-szőrivel" egy másik kapcsolatban igyekszünk "menedéket" találni a féltékenység elől - ezzel azonban elmenekülünk a valós probléma elől, és újabb féltékenységi hatásnak tehetjük ki magunkat.

S mindezt írom azért, mert tudni kell: a férfi-nő kapcsolat sokkal bonyolultabb, mint kívülről látszik, és amikor problémák ütik fel a fejüket, akkor eszünkbe kellene, hogy jusson - a kapcsolatoknak számtalan egyedi aspektusa van, amit valószínűleg még nem is tártunk fel, hiszen a problémák általában éppen ebben gyökereznek!

***

13. A féltékenység fajtái

A féltékenység fajtái - a figyelem "ellanyhulásának" értékelése alapján:

1. "gyanú - gyanúsított nélkül": a partner nem beszél róla, de "utaló jelek" vannak.
2. "gyanú - gyanúsítottal": a partner egyik ismerősének tulajdonítjuk a felénk fordított figyelem csökkenését.
3. "korábban nem gyanús tevékenység most féltékenységi alap - gyanúsított nélkül": pl. a partner futni jár, ami eddig nem zavart, de most azt hisszük, hogy nem futni jár, vagy valakihez fut, vagy valakivel fut. Ez csak akkor merül fel, ha a partner viselkedése megváltozik, esetleg ezek után a cselekvése után.
4. lásd. "3. pont gyanúsítottal": a mással folytatott tevékenységet eddig nem, mostmár gyanúsnak tartjuk.

***

14. A féltékenységi stratégia

Sok féltékenységre hajlamos ember az előbbieket egy eléggé sajátos stratégiával oldja meg: már a partner új ismeretségének kialakulásánál/kialakításánál eleve feltételezik, hogy az új kapcsolat/ismeretség az ő ártalmukra van/lesz.

Ha "trükkösek", akkor nem a partnerről fogják ezt feltételezni (vagy nem merik eleve őt gyanúsítani, akár azért, mert titokban remélik, hogy semmi ilyesmiről szó sem lesz, hogy a partnerük azért hűséges; vagy azért, mert egyszerűen félnek tőle), hanem az újdonsült ismeretségét fogja csábítással gyanúsítani/vádolni - mivel egy szeretői kapcsolatban "kettőn áll a vásár", így itt nyugodtan lehet bármelyik oldalt olyan kapcsolat kialakításának szándékával vádolni, ami kedvezőtlen hatással lehet ránk.

Ez a stratégia ugyan "beválhat" - mivel a féltékenykedő eleve megalapozza azt a másik tudatában, hogy a kapcsolat ilyetén alakulásának mindig van esélye, és eleinte a teljesen "ártatlan tettek is vezethetnek intimitáshoz", mint ahogyan az eredeti intim kapcsolatában is vannak "ártatlan, nem intim" dolgok, momentumok, tettek.

***

15. A féltékeny-stratégia eredménye

A féltékenység, pontosabban a féltékenykedés (értsd: rendszeres megjelenése a viselkedésben, kommunikációban) az érzelmi zsarolás egy fajtája: valaki felé azt közvetítjük, hogy vmely tette következtében kellemetlenül fogjuk érezni magunkat, és ebben a másikat tekintjük felelősnek. Mindezzel arra kondicionáljuk, hogy minden újdonsült ismeretségét ez alapján is értékelje: "mit fog szólni ehhez az ismeretségemhez a partnerem?"

***

16. A féltékenységi stratégia paradoxona

Ha a féltékenykedő a partnere minden új másnemű ismeretségét eleve úgy tekinti, mint "intim-veszélyt", és erre a partnerét is "megtanítja", akkor a partnere is úgy fog ezekre a kapcsolataira tekinteni, és eleve keresni fogja az intimitásra utaló jeleket ezekben a kapcsolatokban - ezzel azonban megalapozhatja éppen azt, amitől a féltékenykedő el szeretné téríteni!

Mondhatnánk azt is, hogy: A féltékenykedő szinte maga provokálja ki, hogy partnere mások után kezdjen érdeklődni! (…) úgy tűnik, hogy a szerelem, amit általában annak nevezünk, az nem más, mint az erős utód-szülő függőségi kapcsolatok felnőttkori újrajátszása heves érzelmek kíséretében. (…)

***

A FÉLTÉKENYSÉG MÉLYLÉLEKTANI VETÜLETE,

AVAGY A FÉLTÉKENYSÉG ÉRTELMÉRŐL

Van értelme a féltékenységnek? Ha van, micsoda? Az alapkérdések közül ezzel még nem foglalkoztunk.

A szociobiológia alapján a több utód közötti vetélkedésben életbemaradást biztosító szerepe van annak, ha a szülő minél intenzívebb és teljesebb figyelmét tudhatjuk magunkénak, ugyanakkor ennek a figyelemnek a csökkenése erősen csökkenti az esélyeket.
Ez hipotetikus alapként véve... Embereknél érdekes kérdés, hogy ez a mentális állapot miért elevenedik fel felnőtt korban – lehet valami funkciója? A szociobiológia ad erre is magyarázatot, de embereknél a kulturális és civilizációs körülmények között érdekesen alakul.

A féltékenység ténye sajnos még nem igazolás magára az "értelmére" is, vagyis hogy egyáltalán szükség lenne rá.
Van, de kellene-e lennie?
Jacob Bronowski: „Az ember felemelkedése” c. könyvében (TV-sorozat is készült belőle!) az utolsó fejezet címe: "A hosszú gyermekkor". Carl Sagan így ír róla: "Ebben azt a hosszú időszakot írja le, amely élettartamunkhoz viszonyítva hosszabb, mint bármelyik más állatfajé. Ez alatt az időszak alatt a fiatal emberi lények a felnőttektől függenek, és mérhetetlen alakíthatóságról tesznek tanúságot.

A földünkön a legtöbb organizmus elsősorban genetikai információkra támaszkodik, amelyek előre be vannak "huzalozva" az idegrendszerébe... sokkal inkább, mint azokra az extragenetikus információkra, amelyek az élete folyamán összegyűlnek. Az embernél, de úgy általában az emlősöknél ez mintha pont fordítva lenne. Bár viselkedésünket még mindig jelentős mértékben irányítja a genetikai örökségünk, agyunk révén sokkal gazdagabb lehetőségeink nyílnak arra, hogy rövid időegységeken belül új viselkedési és kulturális ösvényeket vágjunk magunknak. (...)"

Vagyis: hosszú gyermekkorunk van, nekünk embereknek. Nem elég, hogy a társadalomban is elég hosszú idő után számít az ember felnőttnek, hanem a tudattalan korszakunk is rendkívül hosszúra nyúlik, ahol azonban érzelmi életünk alapjellege megalapozódik – ezt ismerte fel Freud: az ember szüleihez való viszonya, de leginkább a másik nemű szülőjéhez való viszonya eléggé meghatározza a felnőtt társadalomban a másik nemhez való viszonyát. Tulajdonképpen az Ödipusz- és Elektra-komplxusok ezt írják le Freud személyiség-elméletében.
A hosszú gyermekkor alatt nemcsak kulturális ismereteket sajátítunk el, hanem érzelmi reagálásaink is kialakulnak, amikkel aztán nemigen törődik a közoktatási intézményrendszer, és egyfajta szabdság-jog szemlélet alapján ezt mindenkinek magának kell megoldania, vagy léteznek hivatalossá tett, merevnek is mondható megoldások, de ez távol áll az ember spontán élményforrásaitól... amire remekül ráépült a mai divat és popkultúra, és hatalmas vagyont tud felhalmozni azzal, hogy a tömegkultúrára szoktatja már kora gyermekkortól a csemetéinket. A szokásos, hagyományos, és valójában hasznos szemlélet, hogy "legyen a gyermeknek ingergazdag a környezete" valójában nem azt jelenti, hogy legyen minél tájékozottabb a tömegkultúrának az ő életkori korosztályát megcélzó médiazuhatagát illetően, vagy hogy kapjon meg mindent, amire a reklámdömpingből ráéhezik...
DE visszatérve a féltékenységhez kapcsolódó hosszú gyermekkorra....

A hosszú, szülőknek való kiszolgáltatottság és függőség időszaka alatt nem csoda talán, - különösen akkor, ha a fiatalkort egyfajta izoláltságban, egyfajta gyerekkultúraként kezelve külön időszakként kezeljük (lásd az önállósuló „tini-kultúrát”) – ha a gyerekként erősen belénk ívódik az erős érzelmi kötelékkel együtt a függőség érzése is, vagyis kialakul a szeretetkapcsolatokhoz kapcsolódó függőség és kiszolgáltatottság asszociációja is: Akit megszeretünk, azzal függőségi kapcsolatba akarunk kerülni, és aki minket megszeret, attól is azt várjuk el, hogy önkéntesen vállaljon függést tőlünk. Ezen az alapon bizony úgy tűnik, hogy a szerelem, amit általában annak nevezünk, az nem más, mint az erős függőségi kapcsolatok felnőttkori újrajátszása heves érzelmek kíséretében. És ennek a felidézett állapotnak a velejárója a féltékenység: ha csökken a figyelem irántunk a partnerük részéről, akkor ezt ahhoz hasonló pánikként éljük meg, mint a magára hagyott csecsemő, vagy kisgyerek – ő maga sem tudja, miért van egyedül, miért van maga, és a függősége oly' erősen kínozza, hogy azonnal pánikjelzést ad. Ugyanez igaz a féltékeny felnőtt emberre is, de nála már nem a túlélést célozza az érzése, ezért gyakran meghasonlik kissé önmagával, és sokszor nem is a másik figyelmének csökkenése bosszantja, hanem a megmagyarázhatatlan kellemetlen érzés.

Mivel ezt az érzést a másikhoz köti, így persze tőle eredezteti, és bizonyosságra akarván törekedni biztos akar lenni benne, hogy a másik nem rúgja fel az egymás iránti figyelem-megállapodást teljesen... egy másik ember iránti figyelem kialakításával, megnövelésével. Itt már a testvérféltékenység szép, analóg példáját láthatjuk. Ha nincs is szó a partnertől való elfordulásról, csak éppen a modern, civilizációs kötelesség-rendszer (néha inkább káosz!) időszakos elsodrásáról, így kezdődik a féltékenység rossz irányba terelődése: a másik figyelmi eltérülését a figyelmi preferenciája eltérüléseként értelmezzük, és egyszerűbb egy érzelmileg negatívan átitatott ellenségképet kialakítani, mint "türelmesen kivárni", hogy a másik a figyelmét ismét felénk fordítsa. "Érzelmileg átitatott", mivel a másik iránti rajongásból, függőségi érzésből ered, amit "le kell vezetni", akkor is, ha nem tudjuk azt a másik felé fordítani, vagy vele együtt "kiélni".
Mintha azt gondolnánk ilyenkor: "Ha nem tudom vele együtt élvezni a szerelmünket, akkor ezzel a hévvel fogom gyűlölni azt, ami éppen eltéríti a figyelmét rólam!" Ez megint csak analóg azzal, amikor egy alomban a több utód között versengés alakul ki a szülők táplálási figyelméért: aki nem hangoskodik, nem csapkod, annak nem jut a táplálékból, az esélyei csökkennek.

Az embernek még csecsemőkorában sem ilyenek már a környezeti viszonyai, de ezeket az ösztönöket nem az aktuális állapotokhoz, családi helyzethez mérik a kisdedek, hanem az évmilliók alatt felgyülemlett szelekció eredményeként gyakorolják: az embernél az alakult ki, hogy annak az utódnak a legjobbak az esélyei, amelyikre minél jobban és minél inkább figyelmek a szülei. A szelekció így kitermelte a minél hosszabb ideig való utódgondozást: 1. az utódok gondozására való igen magas érzékenységgel (az embernél különösen magas az ún. H.SZ.R. szintje, vagyis a "hím szülői ráfordításé"), ami elsősorban a szoros érzelmi kötelék kialakulása biztosít, és 2. az utódok ama képességével, hogy ezt a figyelmet minél inkább kiharcolni maguknak.

***

18. A féltékenység szükségességéről

Az alapján, amit a korábbiakban

a féltékenységi stratégiáról,ennek

eredményéről, és magának a

stratégiának a paradoxonáról megállapítottunk  ... úgy néz ki, hogy a féltékenység, ha játszma-szintjére emelkedik, vagyis nem egyszerűen jelenség (a partner figyelme elterelődik időlegesen, amit mi a ránk irányuló figyelmi-preferencia csökkenésével azonosítunk, és az elterelés tárgyát egyfajta ellenségként fogjuk fel), hanem valaki tudatosan használja, akkor ez egyfajta önpusztító stratégia, de valahol mégis szépen utánozza azt, ami a természetben játszódik, ami azonban a kultúrában felnövő ember részéről inkább hideg, érzelmi zsaroláson alapuló "mentális kegyetlenkedésnek" tűnik.

A kérdés tehát a féltékenység értelmével kapcsolatban talán úgy hangzik helyesebben, hogy ha nyilvánvaló „értelme” ugyan nincs is, mégis megtanulhatunk belőle valamit, mint valamennyi kudarcunkból, csalódásunkból; amik kellemetlenek ugyan, de az "ami nem öl meg, az megerősít" szemlélet alapján a hasznunkra is válhat, ha TANULUNK belőle, nem pedig belesüppedünk, vagy alakítunk ki általa életre szóló rossz beidegződéseket.

A választ valószínűleg mindenki maga tudja magának a legpontosabban megadni.

Röviden: szükség nincs a féltékenységre, de ha már átéltük, akkor olyan tapasztalatokra tehetünk szert, amit más módon nem tudunk megszerezni, így világlátásunkat szélesítheti, empatikus készségünket növelheti. Segíthet kialakítani jellemünkben egy olyan "félreeső zugot", amibe bevonhatjuk a féltékenység csapdájába bele eső embertársainkat, és segíthetünk neki kikecmeregni onnan. Ha csak azt tudjuk elmesélni a másiknak, hogy mi magunk hogyan keveredtünk ki belőle, már az segíthet neki is felismerni bizonyos dolgokat, amik átsegíthetik az egyébként múlandó, de annál kínzóbb állapoton, amit ha az ember önmaga nem kezel, akkor életre szóló torz kép alakulhat ki benne az emberekkel kapcsolatban, ami össztársadalmi szinten nem szerencsés. ... és hogy belegondoljunk, hogy ez menyire fontos: a legtöbb diktátor nem a megtestesült gonoszt képviselte, hanem a gyermekkorukból visszamaradt komplexusaikat akarták valamilyen módon csökkenteni, kompenzálni!

***

19. MEGJEGYZÉSEK ÉS REAGÁLÁSOK

Olvasói levélben kaptam:

 „Kedves Brain,
Nagyon logikus és tetszett, amiket eddig írtál. Az a kérdésem, hogy ha mindezt elfogadom és beépítem (partner szülővel való azonosítása, saját hűtlenségi hajlamunk kiélése torzítva, valamint, hogy ha – úgy tűnik – tényleg nincs alapom a féltékenységre, és ez csak elrontja a kapcsolatunkat stb.), akkor sem tudom, hogy mit kezdjek az értéktelenségem tudatával, amit egyrészt az én érzelmi fejletlenségem (a készen kapott szeretet tetszett, most nem tudom, mi tévő legyek), valamint a partnerem növekvő passzivitása miatt is ott van bennem.

Tehát tényleg elvesztettem az érdeklődést bármi más iránt, mint a párkapcsolat és a partnerem, vannak "álérdeklődéseim", amelyek nem kötnek le, és ettől, ill. a beteges féltékenységtől már igazán nem tartom magam szerethetőnek, érdekesnek és izgalmasnak.

Megpróbáltam pár élménnyel előidézni újra a régi érdeklődési témáimat: ideig-óráig sikerült, de a partneremmel kapcsolatos történések rögvest törölnek minden egyebet az agyamból.

Egy nagy-nagy szerelemmel kezdődött köztünk minden pár évvel ezelőtt – legalábbis szeretem/szeretjük ezt hinni, és most ezt siratom, mert úgy érzem, valami sokkal higgadtabb, kevésbé odaadó érzelem vette át a helyét őbenne.

Bízom válaszodban”

A válaszom így szólt:

Valahol korábban írtam arról, hogy a szerelmi bánat is hasonlóan kínzó "lelki baj" kategória, de azért másabb, mert itt már "manifesztálódik" az a fajta – ahogy írod – értéktelenség érzés, ami a féltékenység idején eléggé ambivalens, és valójában az illető belső félelmei táplálják, nem a partner, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben eléggé ritka, hogy valaki direkte kínozni akarna valakit azzal, hogy figyelmét más felé fordítja: éppen hogy nem kínozni akarja a másikat, hanem magának akar "jót" - és ezt vehetjük alapnak, bármennyire is kínzó ez a másik fél számára.

A féltékenységet nehéz, de még lehet "tisztázni", és kell is, és lépéseket is lehet tenni a megoldására a partnerrel – a szerelmi bánat, vagy az elhagyottság érzése teljesen más eset. Pozitívuma, hogy "kész helyzet" – bármerre lehet lépni belőle, és a tapasztalat azt mutatja, hogy a kínzó érzések azért kb. 1 hónap elteltével elviselhetővé válnak, ha az ember tudatosan dolgozik a csillapításukon. Negatívuma, hogy a szerelem a másik jelenlétét, kedvességét, törődését valósággal követeli, szinte kényszeresen: az ember hangoztatja, hogy "már nem törődik vele", stb., de mindez csak verbális leplezés.

Valami megoldásféle azért kínálkozhat – ha már biztosan megoldhatatlan a kapcsolat, akkor a legjobb intenzívebbé tenni a szociális környezetünket: felidézni régi ismeretségeket, rokonokat látogatni, kirándulni, lehetőleg túlélhető kalandokat keresni, és... bármilyen furcsán is hangzik: bármilyen kaland adódik (nem részünkről, hanem részünkre), azonnal beleugrani, de azzal a tudattal, hogy "ez csak átmeneti, kutyaharapás szőrivel" orvoslás. A lényeg az, hogy olyan élményeket kell keresni, amik szinte ideiglenesen "átprogramozzák" az elmét, igénybe veszik a teljes figyelmünket, koncentrálásunkat, stb. Bele kell fogni valami új, "tudatmódosító" szokásba, de nem evésről, italról, kábítószerről beszélek, hanem pl. ha nem mozogtunk rendszeresen, akkor mozgásról, úszásról, stb., egyebekről – az agyunk persze nem egyhamar szokik le a sajnálkozásról, de egyszerre minél tovább tudunk "kikapcsolni", annál könnyebben megy idővel .... senki sem hiszi el ilyenkor, de az emberi agy inkább szeret alkalmazkodni a külvilághoz, minthogy a belső káoszunk igazolását keresse a külvilágban – fogalmazhatunk úgy is, hogy: AZ AGY NEM HÜLYE, de segítenünk kell neki!

A kapcsolatok "lehűlése" sajnos törvényszerű, ha a kapcsolat elején is csak maga a szerelem, a kapcsolat volt a lényeg, ahogy mondani szokás: csak egymást nézik a párok, nem pedig egyfelé néznek. A szerelem egyfajta tudatmódosító állapot, és legalább annyi ideig megnöveli a párok hajlandóságát a közösségalkotásra (szociobiológiai értelemben) önkéntes alapon, amíg az utódok valamennyire önállóak nem lesznek (táplálkozás, stb.) ... ez kb. 4-7 év, és ha nem volt valami speciális közös érdeklődési kör, akkor sajnos tolerálni kell a figyelem eltérülését (nem kell feltétlenül szakítani), vagy keresni kell valami közös tevékenységet (ez a nehezebb, ha korábban nem volt).

Mellesleg a mai párkapcsolatok egyik legnagyobb problémájára tapintottál rá, legyen az bármiféle hosszú távú társulás: a figyelem, az érdeklődés csökkenése, és az ehhez való viszonyulás. "Sajnos" a szabadság világát éljük, így sokszor az ember magára marad ezekkel a problémákkal.

***

A fenti válaszra a következő reagálást kaptam:

„Kedves Brain Storming,

Köszönöm a választ, máris segített... Te már átestél a féltékenységen, vagy ilyen jól látod kívülről?* Mióta "kiteljesedett" bennem a dolog (pár hónapja), több barátnőm is ajánlotta, hogy menjek kineziológushoz**, mert odáig a férjemmel meg magamban is eljutottam, hogy mélyről jövő blokkolások és "parák" miatt jutottam ide, amik talán régesrégi, szülős stb. történetekben gyökereznek. Na és hogy egy kineziológus ezt meg tudja találni meg feloldani stb.

Tudsz ezügyben is tanácsolni?

Köszi”

Az erre írt válaszom a következő volt:

Nagyon szívesen!

*Hogy őszinte legyek, életem egyik legmaróbb féltékenységi szituációja váltotta ki bennem, hogy foglalkozzam a témával – jellemzőm, hogy igyekszem globálisan: intellektuálisan, fizikálisan, mentálisan megközelíteni a problémáimat... így jutottam el idáig, hogy alkalmazzam a korábbi tudásomat és ismereteimet a témára. Meg persze Paul Hauck könyvének előszava is adott némi motivációt, miszerint a féltékenységet még nemigen dolgozták fel tudományosan, nemigen van irodalma, ami van az felületes, és az igazat megvallva némi komplex tájékozottság birtokában még Hauck könyve is hézagosnak tűnik. Szinte kihívásként kínálkozott... (no meg, jobban szeretek "így siránkozni"...)

**A kineziológiáról nem tudok túl sokat, röptében utána olvastam, vannak fenntartásaim, de erről majd egy másik publicisztikában nyilatkozom. Annyit azonban megjegyzésképpen mondhatok, hogy bármilyen féltékenységgel kapcsolatos terápiát is forgat az ember a fejében, az csak akkor a leghatékonyabb, ha sikerül belevonnia azt is, akivel kapcsolatban a problémája felmerült.

Tanácsként egyébként azt tudom javasolni, hogy kommunikálni kell: el kell gondolkodni azon, hogy MIÉRT szereti az egyik ember a másikat, mit vár tőle, mit szeretne vele csinálni, milyen vágyai vannak, és ezt megbeszélni, egyeztetni – remekül fel lehet frissíteni egy kapcsolatot azzal, ha mindkét fél ír egy "kívánságlistát", amiben leírja, hogy mire vágyik, hogyan szeretne élni, és mi az, amelyikben a másikra konkrétan szüksége van – és ha kész, akkor ezeket kicserélni, aztán esetleg nem beszélni róla, hanem szépen végiggondolva elkezdeni megvalósítani azt, amit a másik szeretne, és ezt most már úgy tehetjük, hogy TUDJUK, hogy mit vár tőlünk ... Banálisnak tűnik? Tkp. az is – talán a legdirektebb megoldás, de lehet, hogy másképp egy már jó ideje, évek óta működő kapcsolatban nincs más lehetőség. Persze, ezt a drasztikus, kisiskolás fegyelmet követelő megoldási próbát kiválthatja valami közösen is kedvelt tevékenység végzése.

Lehet ezt egy kérdéssel bevezetni: "Mit szeretnél csinálni?", vagy ami a mi házunk táján is bevált: "Az csináljuk, amit te akarsz, de úgy, ahogy én akarom!"

Van olyan is, hogy az ember megérti, hogy nem lehet sem ő a teljes emberségével megoldás a partnere összes szociális igényére, és a partnerünktől sem várhatjuk el, hogy csak nekünk éljen – vannak olyan dolgok, amikben szeretünk vele lenni, de el kell engednünk, hogy a maga életét is kiélje, saját hajlamai után; és mi is megköveteltjük mindezt magunknak – vagyis keresünk társaságot olyan dolgokra, amiket mi szeretünk csinálni. "Egymás mellett élés" – ezt szokták erre mondani; de talán még ez is jobb, mint ilyen szociális vágyakat nem egyeztető, illúziókra építő kapcsolatban tengődni, arra várba, abban reménykedve, hogy "majdcsak fellángol egyszer a tűz" ... Mindenképpen azt érdemes célul kitűzni, hogy legyünk tisztában ezzel: hogyan akarunk élni, mit szeretünk csinálni, mitől vidulunk fel, mitől nyugszunk meg – a szerelem egy kellemes tudatmódosított állapot, ami elfedi a leendő hétköznapok kispolgári létezését, és sok házasság ezen alapszik, és megmarad "közgazdasági alapegység" szinten: "háztartássá" válik, ahol a hivatalos ügyek szövevénye alakít ki némi összetartó erőt, felszínes kényszerkapcsolat lesz belőle, ahol a felek néha puszta számlaegyenleg-tételekké válnak: "ki mennyit ad be a közösbe",  persze anyagilag, holott a boldogulás nem azonos a boldogsággal, és érzelmi befektetésre van szükség, olyan gesztusokra, amiktől a másik többnek érzi magát, és hajlandó lesz önként ő maga is belénk fektetni, hogy mi érezzük többnek magunkat. Egy régi-régi barátnőm mondta, hogy: "nem egymást kell nézni, hanem egy irányba" (ezt persze ő arra értette, hogy ha vele akarok lenni, akkor követnem kell a római katolikus magatartást!), de nem egy Akárki Úr, és Akárkiné, akiket sokféleképpen lehet önvalójukon kívül azonosítani – hanem konkrét személyekként, akik életük egy részletét a másiknak szentelik. Nem teljesen, mert az szolgalelkűséget alakíthat ki, hanem kölcsönösen.

És tudni kell azt is, hogy nincs egyszeri alkalomból eredő tartós változás: egy kapcsolatba állandóan be kell fektetni, néha éppen akkor, amikor úgy néz ki, hogy nincs szükségünk egymásra.

Egy kapcsolat nem állapot – hanem munka, amiért meg kell dolgozni, mindkét félnek.

Azt hiszem talán nem voltam túl lelkesítő, de remélem akadt egy-két gondolat, ami talán segített.

***

Az olvasómtól érkezett utolsó levél:

„Kedves Brain Storming,

Újfent köszi. (…) Ide egyelőre én adni nem, csak elszívni tudok, de nagyon, mert az ügy spékelve van egy 4 hónapos terhességgel, amit "elvileg" örömmel várunk. (vagyis "akit" - szóval a babát) Gyakorlatilag kicsit bonyolultabb a helyzet. De remélem, kis idő múlva már én is segíthetek valaki idelátogatónak esetleg, ha sikerült megküzdenem a démonokkal. Már mostanra is sok a tapasztalat és változás bennem, és megpróbálom a te gondolataiddal ezt felpörgetni.

Szia”

A levélből a következő kiemelésre:

(…) az ügy spékelve van egy 4 hónapos terhességgel, amit "elvileg" örömmel várunk. (vagyis "akit" - szóval a babát) Gyakorlatilag kicsit bonyolultabb a helyzet.

… a következőket reagáltam:

Nem is kicsit, talán. A terhességgel kapcsolatban tudni kell, hogy (bár ez sok mindentől függ, és egyénenként változik) eléggé erélyes hangulathullámzással szokott együtt járni – ha ilyenkor teljesen megváltozik a "világ színe" azon nem szabad csodálkozni. Persze, ez mind a várandós kismamára, mind a partnerére és a teljes szociális környezetére vonatkozik, vagyis nemcsak a kismamának kell tudni, hogy érzelmileg másképpen fog megélni dolgokat, és esetleg teljesen másként reagál a világra, másokra, de még a partnerére is, hanem ezt a partnerének is tudnia kell, akiben legfeljebb a kismama partnere terhességének a tudata újszerű, és "csak" a leendő apaság gondolata foglalkoztatja (bár néha ez elég fura dolgokat szokott a férfiakból is kihozni), ugyanakkor az ő szervezete nem megy át olyan drasztikus hormonális változásokon, és hónapról hónapra nem lép új, szokatlan fázisba a szervezete, ami a hangulatát, az érzelmi reagálásait is erősen befolyásolná – vagyis a "kispapának" is tudomásul kell vennie, hogy vannak a kismamának nem szándékolt reakciói, gesztusai, stb., amik a terhességének a következménye, "az csináltatja vele", és ha meg is kritizálják, sokszor a kritika nem neki szól - persze ez nem azt jelenti, hogy a kismamák panaszai lesöprendők – dehogyis, ez csak a másik személyére vonatkozó észrevételeket hangolja át: a konkrét cselekvésekre vonatkozó kívánságoknak eleget kell tenni, meg kell tenni, amit a kismama kér, és a személyes minősítéseket másként kell értékelni.

*** *** *** ***

FORRÁSOK, IRODALMAK, MELLÉKLETEK:

(1)

Féltékenység – Wikipédiából:
http://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A9lt%C3%A9kenys%C3%A9g

(3)

Paul Hauck: A Féltékenység (Mi az oka, és hogyan győzzük le?) – Hétköznapi Pszichológia sorozat, Park Kiadó, Bp., 1987

Melléklet

10. részhez:

Itt olvashatók a teljes olvasói megjegyzések

Olvasói megjegyzések, No. 1.

„Már az dicséretes, hogy ennyire tisztán látod a helyzetet. Ez valószínűleg megóv attól, hogy adott helyzetben a "rosszabb", a "tovább fajult" és a "legvégsőbb esetekhez" eljussál. Az érzés persze ettől még marad és marcangol.

Meglátásod szerint a kiút az önmegerőszakoláson át vezet, ami "mindent rombol, ami csak az útjába kerül". Szerintem ez így nem igaz, vagyis nem így kéne fölfogni.(1) Persze, könnyű kívülről beszélni, de szerintem az önfejlődés lehetőségét kellene látni minden nehéz élethelyzetben. Nem véletlenül éljük meg ezt a próbát, valamit meg kell tanulnunk általa.(3) Talán a megbocsátást, önmagunknak és a másiknak. Talán a bizalmat és az önbizalmat. Talán a valóság elfogadását. Talán a felelősségtudatot. Talán a veszteség elfogadását. A feldolgozásban pedig valóban sokat segít, ha beszélünk róla akár így (nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek), akár egy barátnak élőben vagy egy lélekgyógyásznak. (Szerintem remek módszer a pszichodráma és a kineziológia.) A versírást nem is mondom.”

Olvasói megjegyzések, No. 2.

Folytatnám a : "talán"-okat: Talán körül kell néznünk, hogyan állunk a birtoklási vággyal?(2) Mélyen-mélyen elgondolkodni azon, hogy birtokolhatunk e mást, vagy "csak" társak lehetünk! Azt nem mondtam, hogy ez könnyű, de ha eljutunk vele odáig, hogy ez a gondolat "koppan" ott bent, mélyen, akkor szerintem is feloldozható.

11. részhez

Olvasói megjegyzések, No. 3.

Erre a mondatomra: „Ahogy írtam - valóságos tudatmódosult állapot, ...”

Ezt a reagálást kaptam az egyik olvasótól:

„Igen!És aki benne van, később teljes fájdalommal mondja el, hogy Ő nem is akarta a másikat megbántani, de egyszerűen "elöntötte az agyát" valami. Azt hiszem itt is, mint bármely "lelki"-probléma megoldásnál a viszonylag hosszú idejű, tudatos odafigyelés hozhat eredményt. A szörnyű még az benne, hogy minél jobban próbálja kötni magához féltékenysége tárgyát, annál jobban eltávolítja.”

Válasz, kommentár:

Ez az "elöntötte az agyát" eléggé jól fejezi ki azt, ahogyan a dolog mechanizmusa működik. A féltékenység észlelési, hormonális vetületére azonban még nem térek ki részletesen, csak jelzem, hogy ilyenkor természetesen stresszhormon-szerű anyagok „öntik el az ember agyát”.

***

Eredeti cikksorozat bevezető:

„Egy magammal szembeni réges-régi adósságomat igyekszem törleszteni ezzel a cikk-, vagy inkább tanulmány sorozattal, amit jelen írással kezdek, és remélem sokaknak ugyanúgy tanulsággal, okulással szolgál majd, mint nekem tette, amikor az eredeti sorokat leírtam.

(Jelen cikk alapja a mára megszünt vasarhely.us fórumon indított „Lelki bajok - féltékenység” című topicom.”)

 

 

„Igaz, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap?”, „Melyik a leggyorsabb állat a Földön?”,

„Mely szavak helyesírásánál hoz hibás eredményt a Google módszer?”

(Előtte érdemes elolvasni a „Megválaszolhatatlan kérdések? – Áááá, dehogy!” című írásom bevezetését!)

***

„Igaz, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap?”

BRAIN STORMING:

Csak egy biztos: hogy harapás közben nem ugat! ... És még egy: ugatás közben nem harap!

***

„Melyik a leggyorsabb állat a Földön?”

BRAIN STORMING:

Amelyik utolér minket menekülés közben!

***

„Mely szavak helyesírásánál hoz hibás eredményt a Google módszer?

A Google módszer alatt azt értem, hogy a Google-be beírva a szót helyesen és helytelenül, kapunk egy találatszámot, és ezt összehasonlítva döntjük el, hogy melyik a helyesen leírt szó, azaz valószínű, hogy az, amelyikre a Google több találatot hoz. Tudtok olyan szavakról, amelyeknél téved a Google?”

BRAIN STORMING:

Ez a módszer azért sántíthat, mert a Google nem szelektál "helyesség" szempontjából, hanem az internethasználók nyelvhasználati sajátosságait mutatja be. Vagyis: nem arról ad tájékoztatást, hogy mi az, ami a leíró/előíró nyelvtan szerint "helyes", hanem azt, hogy az internethasználók nyelvhasználatában mi az, ami elfogadható, amit ők "helyesnek" éreznek. A Google nem preskriptív (előíró) jellegű rendszer, hanem inkább deskriptív (leíró), vagyis egy nagyobb találati érték nem "írja elő" azt, hogy a nyelv többség által használt formáját használjuk inkább, hanem leírja, hogy a többség mely formát használja a nyelvhasználatban.

Az összetett szavakkal kapcsolatban az ilyen keresős módszer nem feltétlenül jó támpont (és egyébként is sokszor a nyelvhasználótól függ, hogy mit érez inkább összetartozónak, és mit nem), mivel két egymás mellett lévő szó külön-, ill. egybeírásának több oka is lehet azon felül, hogy az illető azokat összetartozónak, vagy nem összetartozónak ítél, ill. hogy a leíró nyelvtan mit ír elő ezzel kapcsolatban.
Röviden: a Google nem írja elő, hogyan kell használnunk a nyelvet; hanem csak LEírja, hogy az internethasználók hogyan használják. A nagyobb találatszám nem feltétlenül mércéje a helyességnek, hanem csupán az interneten való előfordulás mértékét mutatja - és mivel a nyelvtani szabályok tkp szokásrendszerek és nem logikai szükségszerűségek, így a helyesség megítélésnek többségi alapon való módszere a többség szokását mutatja, és nem feltétlenül ez a "helyesség" alapfeltétele.
Ha egy fogalmazás tartalma, mondanivalója világos és követhető, akkor egyes "helyesírási hibák" nem kellene, hogy befolyásolják az értékét, és ha valaki ilyenekbe beleköt, azt a tartalom kevésbé érdekli amellett, hogy az ő hagyományismeretének és szokásának érvényt szerezzen.

***

Folyt köv.

***

Előzmények:

Megválaszolhatatlan kérdések? – Áááá, dehogy!

Újabb GYIK kérdések – újabb BS válaszok

 

A római mitológiában:

Jupiter – a legfőbb isten,

a villám és mennydörgés istene;

Janus – a nap istene,

minden bemenet és kijárat,

minden ajtó és kapu istene,

a kezdet és a vég

 Teleológia… A legtöbben a teológiával(2) keverik, és bár van közük egymáshoz, és a teológia is nagyban támaszkodik rá az érveléseiben … a teleológia az emberben egy mélyebben gyökerező valóságtorzítási mechanizmus, mint az istenhit irányában való torzítás. Az istenhit egy jóságos és könyörületes célzatossággal rendelkező, megszemélyesített erőt jelent, amit „gondviselésnek” is szokás nevezni – esetében a „megszemélyesítés” a lényeg, aminek a mechanizmusa általában az emberi kapcsolatok, szűkebb értelemben a szülő-gyerek gondviselői kapcsolatok mintájára működne (legalábbis a benne hívők szerint). A teleológiában való hit röviden így szól: „mindennek, ami történik, célja van”; vagy „minden valami magasabb cél érdekében történik”, továbbá: „semmi sem történik véletlenül”, stb., de számos formában és metaforával megfogalmazható. A teleológia nem jelent automatikusan kifejezett istenhitet, hanem csupán az események és a „sors” előre elrendeltségét, esetleg előreláthatóságát – mivel, ha valami célzatos, akkor tervezett és így előre látható.

A kreacionizmus is alapvetően teleologikus szemléletet jelent: azt feltételezi, hogy a ma látható komplex biológiai formák nem jöhettek létre véletlenül, vagy akár véletlen, esetleges események folyamán. A kreacionisták nem számolnak azonban azzal, hogy míg igazuk van egy egylépéses, vagy néhány lépéses komplexitás kialakulásának esélyével kapcsolatos kételyeiket illetően, a biológiai eseménysorozatok, amik a mai formákat „létrehozták” – amelyek a földtörténeti időtávlatokat tekintve óriási eseménytömeggel rendelkeznek –, az alapvető biokémiai törtvényszerűségek általi valószínűség mellett is létrehozhatták a mai bioszféra formagazdagságát. Furcsa, hogy a kumulatív szelekció(3) egyszerűen belátható logikusságát elutasító kreacionisták végtelenül nagyobb esélyt adnak egy soha konkrétan nem tapasztalható, megszemélyesített gondviselőnek és tervezőnek hitt erőnek. A kreacionista teleologika ott fut zátonyra, hogy az aktuális biologikumot tekinti tökéletességnek…

Furcsa mód teleologikus tévedésben vannak a fajmentő programok hívei is: többségükben vagy csúcsragadozókat (pl. tigris, fehér cápa), vagy jelentősebb ragadozó vagy vetélytárs nélküli élőlényeket (pl. kékbálna, elefánt, orrszarvú) óvnak a kihalástól, holott azok eltűnése van a legcsekélyebb hatással a bioszféra egyensúlyi állapotára), holott a faji jellegek változása ma is szemmel kísérhető (lásd a fajtanemesítést(4))

… nem beszélve a genetikai kísérletekről; továbbá az evolúciót előrelátható iránnyal és céllal igyekeznek felruházni. Ebben megint csak egy irányban gondolkodnak, hiszen semmivel sem igazolható egy faj adott formájának tökéletesebb foka egy másik fajvariáns formájához képest; továbbá egy adott élőhely fajtagazdagságának (biodiverzitásának(5)) okát – ha egy élőhely adott jellemzőket kívánna meg, mint „adott élőhelyhez legjobban alkalmazkodott formát”, akkor nem tudnak magyarázatot adni arra, miért élnek homlokegyenest ellenkező igényű és formájú élőlények egy adott élőhelyen. Egy eleve tervezett bioszférában nem lehetne lehetséges sem fajkihalás, sem fajtaváltozás, mivel elvileg ez az egyensúlyi állapot végzetes felborulását jelentené. A mai fajtavédő programok is ebben a tévedésben leleddzenek – a  bioszféra egyensúlyi állapotára is alapvető veszélyt jelentő fajtaváltozások vagy kihalások nem elsősorban a fejlett többsejtűeket érintenék, de többnyire még csak nem is a felszíni összefüggő biomasszát (lásd az esőerdőket), hanem a sekélytengeri élővilágot. Érdekes módon ezt éppen maga J.E. Lovelock(6) hírdeti, aki a görögöktől származó GAIA-elmélet(7)(8) felélesztésével kényes területre evezett: igaz, a könyvében(9) említi, hogy a GAIA-elmélet csak munkahipotézis, sokan mégis annyira „komolyan” veszik, hogy itt-ott a NEW AGE-mozgalomban(10) is szerves helyet kapott. Emellett fontos, hogy maga Lovelock is azt írja, hogy „a gaiai bioszféra a darwini természetes szelekció révén jött létre”, ám azonnal azzal folytatja, hogy „ennek célja minden körülmények között az élet számára optimális feltételek fenntartása”. Nem csoda talán, hogy mindez az elképzelés erős kritikát kapott olyan biológusoktól, mint Ford Doolittle és Richard Dawkins(11), akik szerint a természetes kiválasztódás nem képes az egész Földre kiterjedő önzetlenséghez vezetni. Ehhez mindenképpen az kellene, hogy az élő szervezetek genetikai szerkezete is előrelátást és tervszerűséget tartalmazzon.

Hogy ne mélyedjek el túlságosan a teleológiának a biológia területén elburjánzott témájában, összegzésképpen azt mondhatom a fentiekről, hogy a céltudat, mint olyan, hatékony evolúciós tényező az intelligenciával rendelkező fajoknál, de a felhalmozott tapasztalatok mellett az is csak egyfajta „próba-szerencse”-alapon való működést és hatékonyságot mutat. A tervezett tevékenység sikere felett érzett öröm kiváltója lehet a tervezettség és céltudat erejének egyfajta felsőbbrendű túldimenzionálásának – és ez javarészt elfedi a sikertelen tervek és kudarcot vallott célkitűzések feletti elkeseredést.

Vallási körökben a teleológiai okoskodások létjogosultságának tényét magából a létből vélik levezethetőnek, mondván, pl. "mivel szabad akarattal, öntudattal, boldogságkeresési vággyal rendelkezünk, vagyis a létünk Oka feltétlenül valami Célhoz köthető."

No persze, tegyük fel a kérdést, hogy vajon ki mondja meg, hogy mi lenne ez a Cél? Egy ok-okozati univerzumban nem lehet célnak tekinteni egy n esemény utáni n+1-edik eseményt, mivel azt követi az n+2-edik esemény, majd az n+3-adik, stb.. Mert így mi, vagyis melyik n-edik esemény lenne a valódi Cél? Mi alapján állíthatunk fel bármiféle célt a lét okaként? Egy létező dolog létezésének oka a létezését megelőző események lehetnek, de a célja nem a létezése maga, és nem a konzisztens létezésének megszűnése, mivel ezek csak egy eseménysor közbülső elemei.

A fenti kijelentés alapvetően csak azt igazolja, hogy valamiféle céltudatban hisz a kijelentője, de ezt igazolni nem tudja, legfeljebb csak további hitekkel.

További kedvelt szólam a következő: "Itt a Földön minden tettért felelősség jár, és egész életünk így maga után vonja egzisztenciálisan a felelősséget."

Mondhatni „lerágott csont” – ez az immanens igazságosság elképzelése – részletesebben:

"Az immanens igazságosság az az elképzelés, hogy a rossz cselekedetekért járó büntetés abszolút és elkerülhetetlen, hogy még a titokban maradt rossz cselekedetet is valamilyen megtorlás követi, balesetek, vagy balszerencse formájában, amelyet egy magasabb hatalom, például Isten hoz a vétkesre. Piaget szerint ez a gondolkodás jellemzi a nyolc (sok pszichológus szerint inkább nyolcvan) éven aluli egocentrikus gyerekeket, és sokszor felnőtteket, akik az énközpontúság miatt olyannyira csak önmaguk iránt érdeklődnek, hogy érdeklődési köréből minden más személyt kizár, képtelen, vagy alig hajlandó elfogadni mások perceptuális kereteit, vagyis mások szemével látni a világot. (12)"

De menjünk tovább… Van, aki a teleológiás gondolkodást a csillagászati jelenségekre is kiterjeszti, például valahogy így: „A célt az alapján állítjuk fel, hogy mi magunk az életünkben mit tervezünk el a jövőre nézve. És ami ezeket az egyéni célokat elősegíti, az mindig egy folyamat. Tehát a folyamat egymásra épülő részeit céltudatosság ötvözi. Pl. hogy a Jupiter mintegy védőbolygója a Földnek a meteorok és az üstökösök ellen, azt feltételezi, hogy nem véletlenül ilyen nagy a Jupiter, és nem véletlenül van viszonylag közel a Földhöz - mégpedig azért van, hogy mi ne pusztuljunk el, tehát véghez tudjuk vinni céljainkat.”

No de, kérdem én: még hogy a Jupiter a védőbolygója a Földnek? Az ember azt hinné, hogy mindez csak valami tetszetős szóvirág, de nem – ezt a National Geography csatorna egyik ismeretterjesztő dokumentumfilmjéből idézte az illető, és igen sajátosan értelmezte a kommentárszövegek metaforikus fordulatait – az ugyanis, hogy a Jupiter javarészt elszippantja a közelében elhaladó, és a Naprendszer belseje felé haladó üstökösök, aszteroidák, meteorok javarészét, nem jelenti azt, hogy ez azért lenne, mert a Jupiternek ez lenne a funkciója, valamiféle magasabb rendű cél elérése érdekében ...(13)

Egyesek számára a Jupiter „tisztogató” hatása példát nyújthat az élet kialakulását illető esélytelenségnek, és annak fenntartására, tovább működésére vonatkozó véletlen egybevágások miértségének.

Erre csak azt lehet válaszolni, hogy bizony az élet kialakulásának nem esélytelensége volt, hanem igen csekély esélye vagy valószínűsége.

A "véletlen egybevágóságok" itt nem feltétlenül értelmezhetők: az, hogy a Jupiter befog olyan égitesteket, melyek a Naprendszer belseje felé tartanak, az még nem jelenti azt, hogy ezt kifejezetten a Föld és a rajta virágzó élet kedvéért tenné. A Jupiter ugyanis mindenféle égitestet befog, még a Naprendszerből kifelé tartókat is, és olyanokat is, amiknek a pályája még csak meg sem közelíti a Földét... Én eddig nem olvastam még olyat, hogy bármikor is megállapították volna, hogy a Jupiter befogott egy Föld felé tartó égitestet és ezzel megakadályozott egy ütközést... ezáltal az a bizonyos "véletlen egybevágóság" sem releváns kijelentés, még akkor sem, ha a Jupiter valóban be is fog(ott) ilyen égitesteket. Merthogy befog olyanokat is, de nem azért van ott, hogy a Föld felé tartókat befogja.

Ez a félreértés abból adódik, hogy az érvelő egy létező dolog számos tulajdonsága közül kiemel olya(noka)t, mely az érve szempontjából érdekes, és azt az illető létező fő funkciójává teszi, ami számára, és az érvelése szempontjából lényeges – ez azonban torzítás, mivel egy létezőnek számos más hatással is bírhatnak a kiemelt tulajdonságai is, a Jupiter esetében pedig sok egyéb jellemzője is van (érdekes, hogy sokan elfeledkeznek a Jupiteren túli további 3 gázóriásról).

Továbbá – sokan abba a hibába is beleeshetnek a Jupiterrel kapcsolatos fent említett félreértés kapcsán, hogy a Naprendszer felépítését a Földi élet szempontjából vélik szükségszerűen olyannak, amilyen, holott a Naprendszer azért olyan, amilyen, mert olyan, amilyen! A földi élet semmiféle kozmikus hatással nem bír, legfeljebb a kiszabaduló apró mesterséges égitestek és a rádióhullámok adnak hírt arról, hogy "van itt valami", de ez is csak értelmes lények számára bírna jelentőséggel, a Világegyetem létezése szempontjából lényegében nem is létezünk – a földi élethez hasonló entrópia-csökkentő komplexitás annyira nem jellemző a világűr jelenségeire és észlelhető objektumaira, hogy nagyon úgy tűnik: "a világegyetem fejében még csak meg sem fordult az élet fogalma"; egyébiránt már tapasztaltunk volna máshonnan is érzékelhető és értelmezhető életjeleket.

(2009)