A római mitológiában:

Jupiter – a legfőbb isten,

a villám és mennydörgés istene;

Janus – a nap istene,

minden bemenet és kijárat,

minden ajtó és kapu istene,

a kezdet és a vég

 Teleológia… A legtöbben a teológiával(2) keverik, és bár van közük egymáshoz, és a teológia is nagyban támaszkodik rá az érveléseiben … a teleológia az emberben egy mélyebben gyökerező valóságtorzítási mechanizmus, mint az istenhit irányában való torzítás. Az istenhit egy jóságos és könyörületes célzatossággal rendelkező, megszemélyesített erőt jelent, amit „gondviselésnek” is szokás nevezni – esetében a „megszemélyesítés” a lényeg, aminek a mechanizmusa általában az emberi kapcsolatok, szűkebb értelemben a szülő-gyerek gondviselői kapcsolatok mintájára működne (legalábbis a benne hívők szerint). A teleológiában való hit röviden így szól: „mindennek, ami történik, célja van”; vagy „minden valami magasabb cél érdekében történik”, továbbá: „semmi sem történik véletlenül”, stb., de számos formában és metaforával megfogalmazható. A teleológia nem jelent automatikusan kifejezett istenhitet, hanem csupán az események és a „sors” előre elrendeltségét, esetleg előreláthatóságát – mivel, ha valami célzatos, akkor tervezett és így előre látható.

A kreacionizmus is alapvetően teleologikus szemléletet jelent: azt feltételezi, hogy a ma látható komplex biológiai formák nem jöhettek létre véletlenül, vagy akár véletlen, esetleges események folyamán. A kreacionisták nem számolnak azonban azzal, hogy míg igazuk van egy egylépéses, vagy néhány lépéses komplexitás kialakulásának esélyével kapcsolatos kételyeiket illetően, a biológiai eseménysorozatok, amik a mai formákat „létrehozták” – amelyek a földtörténeti időtávlatokat tekintve óriási eseménytömeggel rendelkeznek –, az alapvető biokémiai törtvényszerűségek általi valószínűség mellett is létrehozhatták a mai bioszféra formagazdagságát. Furcsa, hogy a kumulatív szelekció(3) egyszerűen belátható logikusságát elutasító kreacionisták végtelenül nagyobb esélyt adnak egy soha konkrétan nem tapasztalható, megszemélyesített gondviselőnek és tervezőnek hitt erőnek. A kreacionista teleologika ott fut zátonyra, hogy az aktuális biologikumot tekinti tökéletességnek…

Furcsa mód teleologikus tévedésben vannak a fajmentő programok hívei is: többségükben vagy csúcsragadozókat (pl. tigris, fehér cápa), vagy jelentősebb ragadozó vagy vetélytárs nélküli élőlényeket (pl. kékbálna, elefánt, orrszarvú) óvnak a kihalástól, holott azok eltűnése van a legcsekélyebb hatással a bioszféra egyensúlyi állapotára), holott a faji jellegek változása ma is szemmel kísérhető (lásd a fajtanemesítést(4))

… nem beszélve a genetikai kísérletekről; továbbá az evolúciót előrelátható iránnyal és céllal igyekeznek felruházni. Ebben megint csak egy irányban gondolkodnak, hiszen semmivel sem igazolható egy faj adott formájának tökéletesebb foka egy másik fajvariáns formájához képest; továbbá egy adott élőhely fajtagazdagságának (biodiverzitásának(5)) okát – ha egy élőhely adott jellemzőket kívánna meg, mint „adott élőhelyhez legjobban alkalmazkodott formát”, akkor nem tudnak magyarázatot adni arra, miért élnek homlokegyenest ellenkező igényű és formájú élőlények egy adott élőhelyen. Egy eleve tervezett bioszférában nem lehetne lehetséges sem fajkihalás, sem fajtaváltozás, mivel elvileg ez az egyensúlyi állapot végzetes felborulását jelentené. A mai fajtavédő programok is ebben a tévedésben leleddzenek – a  bioszféra egyensúlyi állapotára is alapvető veszélyt jelentő fajtaváltozások vagy kihalások nem elsősorban a fejlett többsejtűeket érintenék, de többnyire még csak nem is a felszíni összefüggő biomasszát (lásd az esőerdőket), hanem a sekélytengeri élővilágot. Érdekes módon ezt éppen maga J.E. Lovelock(6) hírdeti, aki a görögöktől származó GAIA-elmélet(7)(8) felélesztésével kényes területre evezett: igaz, a könyvében(9) említi, hogy a GAIA-elmélet csak munkahipotézis, sokan mégis annyira „komolyan” veszik, hogy itt-ott a NEW AGE-mozgalomban(10) is szerves helyet kapott. Emellett fontos, hogy maga Lovelock is azt írja, hogy „a gaiai bioszféra a darwini természetes szelekció révén jött létre”, ám azonnal azzal folytatja, hogy „ennek célja minden körülmények között az élet számára optimális feltételek fenntartása”. Nem csoda talán, hogy mindez az elképzelés erős kritikát kapott olyan biológusoktól, mint Ford Doolittle és Richard Dawkins(11), akik szerint a természetes kiválasztódás nem képes az egész Földre kiterjedő önzetlenséghez vezetni. Ehhez mindenképpen az kellene, hogy az élő szervezetek genetikai szerkezete is előrelátást és tervszerűséget tartalmazzon.

Hogy ne mélyedjek el túlságosan a teleológiának a biológia területén elburjánzott témájában, összegzésképpen azt mondhatom a fentiekről, hogy a céltudat, mint olyan, hatékony evolúciós tényező az intelligenciával rendelkező fajoknál, de a felhalmozott tapasztalatok mellett az is csak egyfajta „próba-szerencse”-alapon való működést és hatékonyságot mutat. A tervezett tevékenység sikere felett érzett öröm kiváltója lehet a tervezettség és céltudat erejének egyfajta felsőbbrendű túldimenzionálásának – és ez javarészt elfedi a sikertelen tervek és kudarcot vallott célkitűzések feletti elkeseredést.

Vallási körökben a teleológiai okoskodások létjogosultságának tényét magából a létből vélik levezethetőnek, mondván, pl. "mivel szabad akarattal, öntudattal, boldogságkeresési vággyal rendelkezünk, vagyis a létünk Oka feltétlenül valami Célhoz köthető."

No persze, tegyük fel a kérdést, hogy vajon ki mondja meg, hogy mi lenne ez a Cél? Egy ok-okozati univerzumban nem lehet célnak tekinteni egy n esemény utáni n+1-edik eseményt, mivel azt követi az n+2-edik esemény, majd az n+3-adik, stb.. Mert így mi, vagyis melyik n-edik esemény lenne a valódi Cél? Mi alapján állíthatunk fel bármiféle célt a lét okaként? Egy létező dolog létezésének oka a létezését megelőző események lehetnek, de a célja nem a létezése maga, és nem a konzisztens létezésének megszűnése, mivel ezek csak egy eseménysor közbülső elemei.

A fenti kijelentés alapvetően csak azt igazolja, hogy valamiféle céltudatban hisz a kijelentője, de ezt igazolni nem tudja, legfeljebb csak további hitekkel.

További kedvelt szólam a következő: "Itt a Földön minden tettért felelősség jár, és egész életünk így maga után vonja egzisztenciálisan a felelősséget."

Mondhatni „lerágott csont” – ez az immanens igazságosság elképzelése – részletesebben:

"Az immanens igazságosság az az elképzelés, hogy a rossz cselekedetekért járó büntetés abszolút és elkerülhetetlen, hogy még a titokban maradt rossz cselekedetet is valamilyen megtorlás követi, balesetek, vagy balszerencse formájában, amelyet egy magasabb hatalom, például Isten hoz a vétkesre. Piaget szerint ez a gondolkodás jellemzi a nyolc (sok pszichológus szerint inkább nyolcvan) éven aluli egocentrikus gyerekeket, és sokszor felnőtteket, akik az énközpontúság miatt olyannyira csak önmaguk iránt érdeklődnek, hogy érdeklődési köréből minden más személyt kizár, képtelen, vagy alig hajlandó elfogadni mások perceptuális kereteit, vagyis mások szemével látni a világot. (12)"

De menjünk tovább… Van, aki a teleológiás gondolkodást a csillagászati jelenségekre is kiterjeszti, például valahogy így: „A célt az alapján állítjuk fel, hogy mi magunk az életünkben mit tervezünk el a jövőre nézve. És ami ezeket az egyéni célokat elősegíti, az mindig egy folyamat. Tehát a folyamat egymásra épülő részeit céltudatosság ötvözi. Pl. hogy a Jupiter mintegy védőbolygója a Földnek a meteorok és az üstökösök ellen, azt feltételezi, hogy nem véletlenül ilyen nagy a Jupiter, és nem véletlenül van viszonylag közel a Földhöz - mégpedig azért van, hogy mi ne pusztuljunk el, tehát véghez tudjuk vinni céljainkat.”

No de, kérdem én: még hogy a Jupiter a védőbolygója a Földnek? Az ember azt hinné, hogy mindez csak valami tetszetős szóvirág, de nem – ezt a National Geography csatorna egyik ismeretterjesztő dokumentumfilmjéből idézte az illető, és igen sajátosan értelmezte a kommentárszövegek metaforikus fordulatait – az ugyanis, hogy a Jupiter javarészt elszippantja a közelében elhaladó, és a Naprendszer belseje felé haladó üstökösök, aszteroidák, meteorok javarészét, nem jelenti azt, hogy ez azért lenne, mert a Jupiternek ez lenne a funkciója, valamiféle magasabb rendű cél elérése érdekében ...(13)

Egyesek számára a Jupiter „tisztogató” hatása példát nyújthat az élet kialakulását illető esélytelenségnek, és annak fenntartására, tovább működésére vonatkozó véletlen egybevágások miértségének.

Erre csak azt lehet válaszolni, hogy bizony az élet kialakulásának nem esélytelensége volt, hanem igen csekély esélye vagy valószínűsége.

A "véletlen egybevágóságok" itt nem feltétlenül értelmezhetők: az, hogy a Jupiter befog olyan égitesteket, melyek a Naprendszer belseje felé tartanak, az még nem jelenti azt, hogy ezt kifejezetten a Föld és a rajta virágzó élet kedvéért tenné. A Jupiter ugyanis mindenféle égitestet befog, még a Naprendszerből kifelé tartókat is, és olyanokat is, amiknek a pályája még csak meg sem közelíti a Földét... Én eddig nem olvastam még olyat, hogy bármikor is megállapították volna, hogy a Jupiter befogott egy Föld felé tartó égitestet és ezzel megakadályozott egy ütközést... ezáltal az a bizonyos "véletlen egybevágóság" sem releváns kijelentés, még akkor sem, ha a Jupiter valóban be is fog(ott) ilyen égitesteket. Merthogy befog olyanokat is, de nem azért van ott, hogy a Föld felé tartókat befogja.

Ez a félreértés abból adódik, hogy az érvelő egy létező dolog számos tulajdonsága közül kiemel olya(noka)t, mely az érve szempontjából érdekes, és azt az illető létező fő funkciójává teszi, ami számára, és az érvelése szempontjából lényeges – ez azonban torzítás, mivel egy létezőnek számos más hatással is bírhatnak a kiemelt tulajdonságai is, a Jupiter esetében pedig sok egyéb jellemzője is van (érdekes, hogy sokan elfeledkeznek a Jupiteren túli további 3 gázóriásról).

Továbbá – sokan abba a hibába is beleeshetnek a Jupiterrel kapcsolatos fent említett félreértés kapcsán, hogy a Naprendszer felépítését a Földi élet szempontjából vélik szükségszerűen olyannak, amilyen, holott a Naprendszer azért olyan, amilyen, mert olyan, amilyen! A földi élet semmiféle kozmikus hatással nem bír, legfeljebb a kiszabaduló apró mesterséges égitestek és a rádióhullámok adnak hírt arról, hogy "van itt valami", de ez is csak értelmes lények számára bírna jelentőséggel, a Világegyetem létezése szempontjából lényegében nem is létezünk – a földi élethez hasonló entrópia-csökkentő komplexitás annyira nem jellemző a világűr jelenségeire és észlelhető objektumaira, hogy nagyon úgy tűnik: "a világegyetem fejében még csak meg sem fordult az élet fogalma"; egyébiránt már tapasztaltunk volna máshonnan is érzékelhető és értelmezhető életjeleket.

(2009)