Fordításaim(4): Leo Kessler: Hajókaraván a katasztrófába, Duna Könyvkiadó, Bp., 2006

 Hat héttel az USA normandiai partraszállása előtt, hogyan és miért halt erőszakos halált egy partraszálló hadgyakorlat alkalmával 638 fiatal amerikai katona, alig 38 rettenetes perc alatt?

Leo Kessler: Hajókaraván a katasztrófába
Kiadó: Duna Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Eredeti cím: Convoy to catastophe
Oldalszám: 302
Kategória: háborús / történelmi

Nem áll jól a szénája Jungblut kapitánynak és Obermaat Frenssennek. A dél-kelet ázsiai vizeken elsüllyesztik tengeralattjárójukat és csak csodával határos módon sikerül túlélniük a katasztrófát.
Szerencséjükre egy arra haladó spanyol hajó felveszi őket a fedélzetére. Viszontagságos és kalandos utazás után visszajutnak Németországba.

Ahol a „Nagy Oroszlán” (Karl Dönitz tengernagy, a német tengeralattjáró flotta parancsnoka) személyesen bízza meg Jungblutot egy új és rendkívül veszélyes feladattal: ejtse foglyul és szállítsa a Birodalomba a partraszállást gyakorló szövetséges csapatok egyik olyan parancsnokát, aki tisztában van az „Overlord” hadművelet minden egyes részletével.

A háborúból egyre inkább kiábránduló Jungblutba új remény költözik, amikor megtudja, hogy a feladatot a flotta vadonatúj tengeralattjárójával kell végrehajtania.
A XXI-es típusú hajót újfajta, akusztikus torpedókkal szerelték fel, valamint rendelkezett egy víz alól a felszínre bocsátható levegőztető csővel. Ezzel egyrészt lehetővé vált a dízelmotorok víz alatti használata, illetve elméletileg korlátlan ideig tartózkodhatott víz alatt a tengeralattjáró.

Kessler szokásához híven megmarad a kalandokban bővelkedő, eseményorientált regény mellett, amelyet néha megszínesít némi háttér-információval, életképekkel vagy némi moralizálással.
Ebben a műben is szembesülnünk kell a II. világháború borzalmaival. Jungblut kapitány, miután elsüllyesztenek egy ellenséges hajót, a felszínre viszi tengeralattjáróját és a fedélzetre parancsolja fiatal legénységet, hogy szembesüljenek az általuk okozott pusztítással.

Szintén a háború árnyoldalát mutatja be az amerikai Savage ezredes (felesége elhagyta a háború miatt) és May, a fiatal angol özvegyasszony (férje elesett a fronton) keserédes románca.

Kiábrándító és mellbevágó az akusztikus torpedók bemutatója, ahol a fiatal Jungblutnak szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy nem csupán „vén tengeri medvének” számít, hanem az „ászok” közé tartozik, hiszen az idősebb, vagy vele egykorú parancsnokok kihaltak mellőle.

Ellenpontozásként Kessler ismét a jól bevált Obermaat Frenssen karakterét használja, akinek mulatságos kalandjai jól oldják, vagy legalábbis elviselhetővé teszik az emberben feltámadó komor gondolatokat.
Az előző regényben Fressen kapta azt a feladatot, hogy közelebb vigye Jungblutot a legénységhez. Itt most ez elmarad, az író nem fektet különösebb hangsúlyt erre a szálra.

Tekintettel arra, hogy a kapitányt most már jóval megelőzi a híre, nincs is szükség arra, hogy elfogadtassa magát a legénységgel. Ők már a hallottak alapján tisztában vannak azzal, hogy Jungblut jó parancsnokuk lesz, aki sosem fogja cserbenhagyni őket.

A könyvismertető forrása:

http://www.ekultura.hu/mutat.php?id=2326

Részlet a könyvből:

A Szerző megjegyzése

   Természetesen nincs arra semmilyen feljegyzés, hogy valójában mi is történt ezen a kies parton a negyven évvel ezelőtti télen. A hivatalos amerikai emlékmű természetesen ott áll, nem messze a homokkal befújt part menti úttól, és nyaranta turisták ezrei szokták lefényképezni, amikor a fővárosból érkező nyaralók elözönlik azt a partszakaszt.

   „Ezt az emlékművet az Amerikai Egyesült Államok Hadseregének emlékére emeltük … a South Hamsiaknak … akik nagylelkűen elhagyták az otthonaikat és a gazdaságaikat … hogy lehetővé tegyék az ottani hadgyakorlatokat … az 1944-es sikeres Normandiai partraszállás érdekében … és akiknek a tette sok száz élet megmentését jelentette …”

   És ez valóban így is volt. 1944, június 6-án, kora reggel, amikor az Amerikai Egyesült Államok Negyedik Gyaloghadosztálya, az ’Ivy League’ elérte a ’Utah’ kódnévvel ellátott partot Normandiában, az emberveszteségük alig 12 halott volt. De vajon ki tudja azt, hogy csupán hat héttel azelőtt, harmincnyolc rettenetes perc alatt 638 fiatal amerikai katona halt erőszakos halált egy partraszálló hadgyakorlat alkalmával!

   De több minden is történt ennél. Azon az áprilisi éjszakán, a negyedhold fényében, kint a tengeren, amikor a torpedónaszádok feltűntek, és meglepetésszerűen támadtak rájuk teljes erővel, az egész Európai Invázió terve és sorsa hirtelen megingott. A katasztrófát követő reggelen a tengernek azt a területét több mérföldes körzetben teljesen elzárták a környezetétől. Könnyű- és nehézbúvárok voltak mindenütt. A parton, ahová a halott fiatal katonákat kisodorta a víz, Eisenhower Tábornoki Karának a magas rangú tisztjei holtestről-holttestre megvizsgáltak mindenkit. Arra voltak kíváncsiak, hogy volt-e közöttük olyan, aki esetleg tudhatta a nagy titkot!

   A hadműveletiek, akik Londonban korábban kidolgozták a megszállás tervét, most lélegzet visszafojtva várakoztak. Vajon minden munkájuk hiábavaló volt? Most már a németek is ismerik a tervüket? Montgomerynek a Portsmouth közelében lévő főhadiszállásán a komor tekintetű tábornokok azon törték a fejüket, hogy az egész műveletet le kellene állítani, és a következő évre halasztani. Túlságosan nagy volt a kockázat. Úgy tűnt, hogy nem lesz – nem lehet! – invázió 1944-ben; és az egészet teljesen elölről kell kezdeniük. Történelmi pillanat volt ez, olyan, ami megváltoztatta volna egész Nyugat-Európa történelmét, és talán az egész világét. Vajon az a magányos tengeralattjáró, amit a tragédia után a fagyos vízben vergődő, pánikba esett túlélők láttak a felszínre emelkedni, magával vitt egy ilyen személyt, és elvitte Németországba, a Gestaponak, akik még a legbátrabb és legkitartóbb embereket is szóra bírták volna …? Lehetséges lett volna?

   Ez ennek a negyven évvel ezelőtti, áprilisi éjszakának az eddig el nem mondott története – a katasztrófába tartó hajókaraván története …

Leo Kessler, Wittlich, April 1985

(…)

   - „Egy kék madár száll, magasan, a doveri szikláknál, …, - hallatszott az éneklés tompán a csendes  fish-and-chips üzletben a túloldali kis sörözőből.

   A vöröses arcú szakácsnő az órájára nézett. – Most már nem sokáig megy ez odaát, - mondta a melle-nincs lánynak. – Mr. Ramsbotham tízkor kidobja őket … Ma reggel mondta nekem, hogy a sörkészlete nem fog kitartani a hétre.

   - Aha, - válaszolta a lány és kiszolgálásra készülve felszedett egy halom újságpapírt.

   A sornál a szakácsnő levette a fedőt a hatalmas serpenyőben fortyogó barna zsírról, és felemelt egy vödör feldarabolt krumplit, hogy beleöntse. Smith tudta, hogy nem várhat tovább. Összegyűrte a zsíros újságpapírt, majd tétován visszasétált a halüzlet hátsó részéből, és úgy tett, mintha csak azon tűnődne, hogy vajon mit is tehetne a papírral.

   Lee mindeközben árgus szemekkel figyelte, de úgy tett, mintha csak úgy játszadozna a krumplival, mert Smith azt mondta neki, hogy valahogy ki kellene ott húzniuk a komp indulásáig. Nem bízott Smith-ben. Most a limey, vagy bármi is volt, már tudomást szerzett a nagy titokról és megteheti, hogy átveri. Állandóan rajta kellett tartania szemét. Nem mintha a másik a hajlott, csontos vállával és a cérnavékony ujjaival megfélemlítette volna. Amellett, hogy a limey fegyvertelen volt – mint ahogyan már leellenőrizte – nála ott volt az ex-szakács 45-öse. Az olcsó ruhája durva anyagán keresztül megint végigtapogatta a pisztolyt és ez ismét megnyugtatta.

   - Add csak ide nekem, kedvesem, - mondta neki a szőke melletlen lány kedvesen, - Majd én megszabadulok tőle …

   Ugyanabban a pillanatban amikor a lány kinyújtotta a kezét az összegyűrt papírgalacsinért, Smith meglepő gyorsasággal cselekedett. Megragadta a halomba rakott újságpapírt, és egy hirtelen mozdulattal a fedetlenül fortyogó zsíros serpenyőre hajította, ami azonnal mindenfelé fröcsögni kezdett, és egy szempillantás alatt lángra kapott, ahogy néhány csepp az ősrégi öntöttvas kályha vörösen izzó főzőlapját érte. A szakácsnő sikítva tántorodott hátra, a hevesen égő zsír végigfutott a vödrön, és az izmos karján is, amiben azt tartotta. A bőre azonnal elkezdett ocsmány módon felhólyagosodni. A melle-nincs lány is sikoltozni kezdett. Odarohant, hogy segítségére legyen a társának, de a virágmintás köténye is egy pillanat alatt felgyulladt. Hisztérikusan odakapott, hogy lekösse magáról, de a kézfeje is szinte megolvadt a vad lángokban.

   Lee végre felocsúdott a sarokban. – Mi a franc …

   Smith ekkor egy gyors mozdulattal gyomron vágta, amitől a néger hátrahőkölt, majd a zsíros padlón elveszítette az egyensúlyát és azonnal elvágódott. Smith nem adott neki esélyt, hogy felálljon. Az ajtóhoz ugrott. Vadul remegő ujjaival kereste a kulcslyukat, hogy beletegye a kulcsot.

   Az út túloldalán az elsötétített sörözőben megint felharsant egy nóta, - „Most volt az első menet, futtában elkaptam és letepertem egyszer, aztán újra, meg újra! – és közben a háziúr hangját is hallani lehetett, miközben próbálta a csengővel magára vonni a figyelmet: - Záróra, uraim! Kérem, uraim, záróra van!

   - Nem is hallják, - gondolta Smith, miközben benyomta a kulcsot a zárba, és gyorsan elfordította. Odabentről most már csak a haldokló szakácsnő tompa sikoltásai hallatszódtak és érezni lehetett a heves égés szagát, de ezúttal nem a chips-szét. Lee vállal ment neki az ajtónak, de mivel vaskos, Viktória-korabeli darab volt, akárcsak maga az egész üzlet, így semmiképpen nem tudta volna betörni ebben a nagy sietségben.

   Smith odapillantott a bolt ablakára. Összeszegelt deszkalapokkal volt elsötétítve. Még ha Lee-nek lett is volna még elég ereje ahhoz, hogy széttörje az üveget a másik oldalon, az sem segítene már rajta.

   - Engedj ki, az isten szerelmére, engedj ki! – A limey a női sikítozás mögül jól kivehetően hallotta Lee kínlódó hangját, a nehéz és vastag tölgyfaajtó túloldaláról. De abban a másodpercben még inkább intenzívebbé vált a hőség odabent. Már ő is érezte odakint. A tűz közvetlen közelében lévő téglák külső oldala kezdett rózsaszínűvé válni az izzás következtében. Az ablak is kezdte megadni magát. A férfi hallotta, hogy az üveg kezdett itt-ott recsegve szilánkokra pattanni, máshol pedig olvadtan bedőlni az épületbe. Kétségbeesetten ugyan, de továbbra is ott maradt.

   Mögötte a háború meghurcolta városi utca teljesen kietlen volt. Még azokat a szerelmeseket sem lehetett látni, akik szokás szerint a légvédelmi ütegek fedezékeiben szoktak enyelegni a sarkon túl, a halvány kék utcai világításban. A sörözőben továbbra sem halkult a kántálás: -„És akkor jött a második, akinek a kéményébe megint beakaszkodik, …”

   Smith, akinek a keze úgy markolta az ajtókilincset, akár egy satu, már kezdett izzadni. A hő lassan már elviselhetetlen volt. Már az ajtó külső oldalán lévő festék is elkezdett felhólyagosodni, és a hólyagok itt-ott kipukkadtak, akár egy súlyos bőrbeteg gyulladásai. Az orrát az égett festék bűze és az égett hús édeskés szaga csapta meg. A benti sikolyok kezdtek egyre inkább elhalni és ritkulni. „Nemsokára vége lesz.” Gőzölgő és zavaros zsír kezdett kifolyni az ajtó pereme alatt.

   - Az isten szerelmére, Smith! – Bentről Lee-nek már csak egy szánalmas üvöltésre futotta; a másik érezte, hogy odabentről valaki őrült módon rángatja a kilincset.  A limey veszettül szorított, az erek kidagadtak a halántékán, a szemei kidülledtek, akár egy őrültté.

   - Smith!

   Hirtelen pisztolylövés zaja dörrent. A térde mellett a fa szilánkokat szórva szét szakadt át, és égető fájdalmat érzett az oldalában, mintha csak valaki egy izzó piszkavasat döfött volna a húsába. Smith visszafogottan bár, de fájdalmasan felsikoltott, és lehanyatlott az ajtó előtt. Vér kezdett szivárogni a combjából.

   Aztán valamiféle hasogató és recsegő hangot lehetett hallani az ajtó fateste felől. Még egy utolsó lövés dörrent és a lángokban álló ajtó nagy lendülettel benyílt, egy kapálódzó alakot felfedve két, már teljesen elszenesedetten lángoló, a kövezeten fekvő alak fölött; egyiküknek úgy meredt a magasba a karja, akár egy szenesre égett faág.

   A sebe ellenére Smith rémülten taszította magát még néhány méternyire az ajtótól. Az alak arca helyén csak valami fekete, gyűrött maszkféle forma éktelenkedett, amely itt-ott rózsaszínesen fel volt hólyagosodva. Ahol a szemeknek kellett volna lennie, csak két, hevesen rángatódzó, skarlátvörös üreg volt. Agonizálóan imbolygó lassúsággal ez az alak felemelte az egyetlen megmaradt, koromfekete kezét, amiből a csontok elefántcsont-szerűen csillogva látszódtak ki.

   - Ne! – Smith krákogva öklendezett; felemelte az egyik kezét az arca elé, mintha csak ezzel akart volna elmenekülni a rettenetes valami elől, amely ekkor vakon kezdett felé bukdácsolni, és az utat azzal a megszenesedett kezével tapogatta ki. Mászás közben nekivágódott egy lámpaoszlopnak, teljesen halálra rémülve ettől a rémes borzadálytól, ami egyfolytában közeledett felé; valami furcsán embertelen, állatias hang jött ki a torkán, a szája helyén lévő vörös üregből, de semmi jelentésre nem utalóan.

   A jelenség ekkor kissé meginogott. Smith már azt gondolta, hogy most már végre vége van. De mégsem! Visszataszító módon imbolygott és vonaglott, de végül felegyenesedett; a testére szivárgó vér élesen csillogott a halas üzlet égő maradványai tüzének fényénél, és hirtelen az egyetlen megmaradt karja kinyúlt feléje.

   - Ne, kérlek, NE! – Üvöltötte Smith, ahogy a csontszáraz ujjak megérintették az eltorzult, és az abszolút, magával sodró félelemtől falfehér arcát. – Én tényleg nem …

   Az szája helyén lévő üreg most szélesre tágult. Jelentés nélküli hangok törtek elő belőle, miközben a lábán lévő szétmállott és lelógó izommaradványok, vérvörös kocsonyaként remegtek és rángatóztak.

   Smith hátrahajolt, hogy elkerülje ezeket a szörnyű karmokat. – Ne … ne, ne …

   A gázpalackok, amik a krumplisütő serpenyő alatti kályhát fűtötték, minden előzetes figyelmeztetés nélkül robbantak fel. Smith érezte, hogy mintha láthatatlan karok ragadták és taszították volna meg, úgy repült át az utca túloldalára. A sokktól még erősen zihálva vágódott a teste tűzoltók víztározó tartályának jéghideg vízébe. Köhögve és öklendezve süllyedt el benne, ugyanabban a pillanatban, amikor a halas üzlet felrobbant, és mindent elemésztő tűzfáklya kíséretében mindent letarolt maga körül, erősen visszhangzó robajt, majd hirtelen mindent átható csendet hagyva maga után, amit kicsivel később csak a sörözőből kihallatszó riadt kiabálás tört meg. Nem maradt semmi, csak az a szörnyű figura, amik úgy feküdt a lángoló járdán, akárcsak egy elszenesedett fatuskó …

(…)