Gondolatok az Ember és a kozmikus Ős-Ok viszonyáról…

Ahhoz, hogy azt képzeljük, hogy a világegyetemet teremtő Ős-Oknak hozzánk valami személyes fűződése, vagy velünk személyes kapcsolata volna… ehhez nagyon aprók vagyunk itt a világban. Ha megnézzük a Világegyetem „igazi objektumait”, – a csillagok és ezeknek csoportosulásai a világegyetemnek léptékének megfelelő objektumok, mert fényességüknél fogva méreteiknél sokszorta nagyobb távolságokra „hírt adnak” magukról – azok méretbeli és élettartambeli és persze számszerűségi viszonyaikat és mindezeket összehasonlítjuk a miénkkel, akkor megérthetjük, hogy számunkra ugyan beszédesek lehetnek, de nem értünk vannak!

Ha arra is felfigyelünk, hogy a testünket alkotó elemek a kozmikus események termékei, akkor elfogadhatjuk, hogy valójában mi is a Kozmosz termékei vagyunk… és (így) semmiféle hatásunk nem valószínűsíthető a világegyetem méreteit illetően és viszonyait illetően, hisz' létünk legalapvetőbb feltételei a kozmikus feltételek (Pl. a Föld-Nap távolság, Föld-tömeg, stb.). Sem az élet, sem semmi más nem jön létre, ha a kozmikus adottságok nem kedveznek neki. A nagyszámú kozmikus esemény a nagy távolságok miatt csekély, de inkább semmilyen hatással, sem hírrel nincs egymásra.

A felületes szemlélő számára ez azt jelentheti, hogy állapota egyedülálló. „Miért éppen most, miért éppen itt?” – Kínzónak ható, de felesleges kérdések. Ha úgy vesszük – rossz kérdések. Azaz, mint kérdések nem rosszak, viszont ha nem tényekre alapozva akarjuk őket megválaszolni, akkor emberi kicsinységünk és gyarlóságaink, még inkább kognitív torzításainknak fogunk áldozatul esni. A hétköznapi eseményeket levezetni szándékozó személyek esetleg jól látják, hogy egy Ős-Ok valóban létezik, de azt már elfelejtik – vagy nem vesznek róla tudomást; az is lehet, hogy szándékosan –, hogy az esetleges Ős-Ok nem közvetlen ok, és ez az Ős-Ok az okozója minden más eseménynek, olyanoknak is, amelyek a megítélési skálájuk végletei felé vannak. Az Ős-Oknak legfeljebb a létezését érdemes megállapítani, konkrét „mai következményeit” nem.

Egy másik lényeges tény az ilyen antropomorfista kauzalitás szempontjából, hogy (fura módon ezt szintén antropomorfizálással(2) lehet érzékletesen kifejezni) a Kozmosz nagy energiái nem vesznek rólunk tudomás. De még „teremtőnk” –itt pedig jobb kifejezés lehetne az „otthonunk”–, a Föld igazi energiái és eseményei számára sem jelentünk semmit /vulkánkitörések, földrengések, szökőárak, az időjárásról nem is beszélve!, stb./.

Ehhez kapcsolódik részben az is, hogy valószínűleg soha nem fognak csillapodni a vallási viták… Az ember információfeldolgozási, tehát észlelési, értelmezési és döntéshozatali kapacitásai végesek, és mert mindenkit minimum háromféle benyomás éri egyszerre, amikor másokkal van: 1. önmaga szubjektivitása, 2. a másik, és 3. a helyzet; és mivel pszichikailag erősen kötődünk a meghozott döntéseinkhez, így nagy a hajlamunk a döntéshozatali stratégiák hatékony egyszerűsítésére (és valljuk csak be, ebben a vallások élen járnak) és magas fokra fejlesztettük az önigazoló stratégiáinkat is (amiben a teológiai érvelések ugyancsak hatékonyan működő önmagukba forduló zárt logikai rendszert alkottak).

Nagy tömegben (természetesen az emberekre értve) nem valószínű, hogy egy nagy kozmikus világégés előtt történik valami érdemleges. Semmi földi nem állhat fenn tartósan. Már csak azért sem, mert a saját felépítésünk is nagyon labilis – instabil kémiai rendszerek vagyunk –, így végességünkben nem valószínű, hogy valami mesterségesen kiagyalt rendszert öntudatunkra ébredésünktől kezdve a külvilággal való kapcsolat végső elvesztéséig felfogni, követni és támogatni tudnánk.

A paradoxon az, hogy viszont a fenti tényeknek látszólag ellentmondóan mégis törekedni kell, mert törekedni jó!

És itt elérkeztünk az ember életében felmerülő célok kérdéséhez. … Már csak gyakorlati szempontból sem ésszerű kizárólagos célokra tömegeknek „ráhajtani”, mert úgysem éri, érheti el mindenki. Különböző célok kellenek és sokrétű alkalmazkodás! Lehet, hogy mi csak apró részei vagyunk egy nagy rendszernek, és talán nem is a legfontosabb részei – az viszont kétségtelen, hogy a Föld arculatával és kihasználásával kapcsolatban mi vagyunk a legtevékenyebbek.

Biológiailag lehet, hogy az egyik fő törvényszerűség a sokrétű alkalmazkodás, de nem egy egyedben vagy fajban! Ha ez így lenne, akkor persze mi lennénk a nyerők. De csak relatíve nyerők, mert ennek az elérésére ugyan rendelkezünk képességekkel, ám nem feltétlenül érjük el mindannyian. Ellentétben az állatokkal, ahol a létnek csaknem feltétele a képességek és lehetőségek fajra jellemző tökéletességének általános megléte. A magas fokú szociális specializáció, mint pl. az államalkotó állatok: a rovarok, baktériumok, egyes kisemlősök, stb. esetében olyan merev rendszereket hoznak létre, hogy enélkül az egyed elpusztul. De mert egymásra szükségük van a fennmaradáshoz, így együtt vannak és végzik apró műveleteiket. A közösség tartja életben az egyedet. A kirekesztettség egyenlő a halállal. Egy ilyen rendszerben az egyed létének feltétele a rá szabott mikroművelet elvégzése, ami egyértelmű önigazolást szolgáltat: „Ha nem teszem meg, elpusztulok; tehát azért teszem, hogy éljek. Az életem célja az, hogy ezt tegyem.”

Valahogy így van ez az embereknél is. A tudat a közösség műve. A közösséghez való viszonyunk határozza meg szinte egész életünket, felfogásunkat, céljainkat: mivel létünk is ettől függ. A közösség neveli fel az embert (elszigetelt neveltetésre ma már nemigen van sem mód, sem példa), így számos olyan hatás éri az öntudatra ébredésig, ami meghatározza későbbi életét.

A fentiekkel nem ideológiát próbálok gyártani –bár lehet, hogy annak látszik–, hanem csupán próbálom boncolgatni azt a kérdést, hogy mi vezeti, mi hozza létre a vallásokat; hogyan és mi  vezethet el egy vélekedést a Világegyetem Ős-Okától az emberig, aki egy teremtő képzetével összeköti a jelenlegi életét és cselekedeteit a világ eredendő létével; hogy milyen fokú ismeretek nem tudását és figyelembe nem vevését igényli az, hogy a vallások burjánzanak, szekták virágozzanak, hogy az emberek elfogadják azt a torz képet, amit a –sokszor minden jó szándékkal bíró– manipuláló vezetők elébük tárnak.

A kérdést csupán boncolgatni lehet, de megválaszolni….? Mindezen kérdések az agy lényegéhez tartoznak, és talán helyénvaló lenne – szó szerint – ha nem vetítenénk ki ezeket a való életre. Emberi mivoltunkhoz tartozik a tudat megléte, emberesen kifejlődve… nem azt sugallná ez, hogy az evolúcióban egy ilyen nyerő eszközt, mint az agyat, nem kellene sem terhelni, sem félrevezetni, hanem többet használni arra, amire a kezdetekben is való volt… a közösség létfenntartásában való aktív részvétel, és nem a fiktív termékeit tenni mércéül az élet feladatai elé…?

(2008)