2024.04.26. (írásgyakorlat)

Sosem hallottam a tengert élőben morajlani – most mégis valami hasonló, megnyugtatóan zúgó sistergést véltem hallani a sárgásan derengő ködből. Valószínűleg napkelte van. Valószerűtlenűl langyosan simogatta a homok a talpam, ahogy a zúgás felé lépkedtem. Legalábbis úgy éreztem, hogy homokon járok, mivel nem egészen láttam le a lábfejemig.

Egy fémkorlátnak látszó dolog mellett haladtam el, és ahogy kissé jobban megnézetm, egy kis forgó platformot véltem felfedezni – pont olyat, amilyet egy játszótéren is láthat az ember. … Talán egy tengerparti játszótéren vagyok? … Ahogy pár lépést megtettem, úgy tűnt, hogy egy újabb póznához közeledem. Igen, egy karvastagságú fémcső volt az, ami kiállt a földből, illetve a homokból. A csekélyke légmozgástól finoman gomolygó ködben kirajzolódni látszott egy egyszerű hinta, amiről lelógva három ülőke várta türelmesen az aznap soron következő gyerekeket, akiket időlegesen elszédítve repítenek majd egy másik dimenzióba – felidézve a fákon élő őseik mindennapos élményét, ahogy a lombkoronák között közlekedtek. … Elmosolyodtam az általában magamat is meglepő asszociációmon. Eszembe jutott, hogy beleüljek az egyikbe és úgy várjam meg napfelkeltét, ami majd eltünteti a ködöt és végre meglátom a tengert.

„Ugye, ugye – mik eszedbe nem jutnak?” – A kérdés valahonnan nem messziről érkezett. Ismerős hang volt – amit több mint három évtizede hallottam utoljára, és akkor hallottam életemben utoljára, … telefonon keresztül, talán. Nem női hang volt, hanem egy tinédzser lány hangja, aki talán éppen nagykorú lett. És aki nem érte meg a 22. születésnapját.

„Te … honnan?” – Kérdeztem meglepődve.

„Ó, én mindig itt vagyok, tudod.” – A hangján hallatszott, hogy ezt mosolyogva mondja. „Hát mennyi az idő?”

Ösztönösen az órámra néztem, és megértettem. 9:08. Kilenc óra nyolc perc. Ahogy megértettem, az arcom sírásba torzult, a számlapon a számok képe elmosódott a szemem előtt, hogy könnyekkel telt meg a szemem – nem a szomorúságtól, hanem éppen ellenkezőleg, a meghatottságtól. Az ajkamba harapva kérdeztem: „Hát, emlékszel erre?”

„Naná!” – Válaszolta, a szokásos teátrális vagánysággal, ami jellemző volt rá. „Hogy felejthetném el?”

9 óra 8 perc. Amikor két fiatal, akik együtt fedezték fel a testi örömöket, és akik tudják, hogy mikor kellene kikelni az ágyból. A lány a kötelességtudóbb, és megkéri a fiút, hogy állítsa be az órája ébresztőjét pontosan 9 óra 10 percre. A fiú pedig beállítja a 9 óra 8 percet a számlapon, de az ébresztést nem aktíválja: így az óra folyamatosan ezt az időpontot mutatja. A lány a hosszasan elhúzódó, ébredés utáni hancúrozás közben, amikor rápillant az órára nyugodt lélekkel állapítja meg, hogy még van egy kis idejük együtt. És persze egy hosszú félóra után újra az órára pillantva újra megnyugtatja, amit lát … ám gyanakodni kezd. Színpadias haraggal mutatja a fiúnak, hogy mit mutat az óra, és „Most megkapod, te …” felkiáltással esik neki a fiúnak, hogy birkózást mímelve újabb félórára egymásba gabalyodjanak.

„Ez a perc az enyém, tudod.” – Mondja a lány, immár kilépve a ködből.

„Naná!” – Válaszoltam. Odaléptem a lányhoz és átöleltem. Nem tudom, mikor öleltem utoljára – nemcsak őt, hanem bárki mást. Az átkarolás mámorában az agyam egyik szegletében erősen koncentrálva próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor öleltem Őt utoljára. Nem találtam a pillanatot – ám az érzés változatlanul megmaradt, és minden porcikámban éreztem ugyanazt a biztonságot adó melegséget, amit egy fél emberöltővel korábban is, amikor egy ideig a „nem hiszem, hogy ez velem megtörtént” folyamatos csodájában léteztem – amit a komolykodó, teljesen önátadó tiniszerelem jelent.

„Leülünk?” – Kérdezte a Lány, és fejével a hinták felé biccentett.

„Persze, gyere.” – mondtam, és a kezét megfogva elindultam az ülőkék felé.

Ahogy odaértem az egyik ülőkéhez a másik kezemmel megfogtam a láncot és a Lányt úgy irányítottam, hogy a mellettem lévő ülőkéhez, hogy közben nem engedtem el a kezét. A lány mosolygó értetlenséggel nézte a kezét markoló kezem, majd amikor elhelyezkedett, megkérdezte: „Miért nem engeded el?”

Olyan tekintettel néztem rá, amint amikor valaki azt kérdezi, hogy „az 1 meg 1 az miért kettő?”. „Mit gondolsz, miért nem?”

„Nyugi, nem megyek sehová. … Ebben a percben nem.” Majd elhúzta a kezét és mindkettővel megmarkolta a hinta láncait. Ellendítette magát. Ahogy párat lengett előre-hátra, rám nézett: „Na, te is!” – Aztán a távoli ködbe révedve így szólt: „Nemsokára felkel a nap. Majd meglátod, milyen szép itt ilyenkor.”

Én nem tudtam olyan önfeledten ellendülni, ahogyan Ő tette. Ahhoz túlságosan is hiányzott nekem. Az életemnek alig 4-5 évig volt része úgy, hogy Ő is élt – majd bezárkózott egy világítótoronyba, ami 12 óránként körbe forogva, mindennap két alkalommal, 9 óra 8 perckor az arcomba zúdította a mélysötét emlékeim kavargásából a mi boldog időszakunk legboldogabb időpontját. Az elmúlt több mint 30 évben minden nap, naponta kétszer mindig jelentkezik. Nem tudom, hogy az elmúlásra, az örökkévalóságra, a boldogság pillanatszerűségére, vagy magának az életnek a boldog pillanatokban megragadására emlékeztet. De ott van velem, minden nap.

Nem tudtam megállni, hogy a hiányának a nyomasztó keserűsége ne törjön ki belőlem: „Tudod, én úgy, … annyira sajnálom…. és annyira szeretném, hogy …”

„… hogy itt legyek veled?” – Fejezte be a mondatom.

„Igen.”

A Lány mosolyogva nézett rám. Ahogy a hintája a legalsó pontjára ért letette a lábát a homokba és megállt. Egészen közel hajolt az arcomhoz és úgy kérdezte:

„Ebben a percben mindig itt vagyok Veled. Ilyenkor mindig az eszedbe jutok, nem?”

„Persze.” – Mondtam, és már kezdtem szipogni.

„Amíg eszedbe jutok, addig itt vagyok Veled.” Majd finoman újra belendítette magát, és hirtelen a zúgás irányába mutatott: „Nézd, nézd, mindjárt!”

Abba az irányba néztem, amerre mutatott.

A köd gyors ütemben kezdett oszlani, és a tenger végre a teljes pompájában bukkant elő mögüle. A felkelő nap egy aprócska pontban jelent meg a láthatáron, majd, mint valami izzó lávafolyam, úgy terjedt szét a tenger hullámzása fölött.

„Na jó.” Nyugtáztam hangosan is kimondva. „Örülök, ha maradsz még.”

A Lány nem nézett rám – csak a felkelő sugarakat nézte. A szeme kristályosan csillogott.

„Amíg Te vagy, addig én is vagyok. Legalábbis ebben a percben mindenképpen.”

*** *** ***