Az Öreg Izomagár nem volt mindig „öreg”, és még „öregen” sem volt öreg – hogy miért is? Íme, egy szösszenet, miért is volt az Öreg Izomagár még „öregen” is izomagár…

Kép forrása: Brain Storming

Az Öreg Izomagár nem volt mindig „öreg”, és még „öregen” sem volt öreg – hogy miért is? Íme, egy szösszenet, miért is volt az Öreg Izomagár még „öregen” is izomagár…

1994 augusztus 24-én az akkor még 21 éves Izomagár ugyanazzal a Raleigh Gran Sport kerékpárral indult neki a „halálút” 2x10 kilométeres szakaszának, amin azóta is koptatja a aszfaltot. Az volt a célja, hogy 5 kilométeres távon legalább 40 km/h-s átlagsebességre tegyen szert. Szerény terv volt ez a részéről, mivel már akkoriban is tudta, hogy a valódi országúti nagymenőknél a 40 km/h-t legalább egy órán keresztül kellett tudni tartani… enélkül nem lehetett senki a „40-es klub” tagja, és nem volt esélye arra, hogy komoly kerékpáros pályafutást kezdhessen.

Aznap az első 10 km-es szakasza 36.1 km/h-ra sikerült, míg a második 38.1 km/h-ra – így a 20 km-re számított átlaga 37.1 km/h volt. Akkor ezt írta edzésnaplójába: „Ennél gyorsabb nem is kell.” Tudta ugyanis, hogy aki kb. ennyit tud, az már „versenyképes”, mivel ő maga úgysem számíthatott boy-vezető pozícióra, a boy szélárnyékában megbújva azonban ezzel a teljesítménnyel könnyedén végigteker akármilyen szokásos versenytávot.

Az élet azonban messzire sodorta ettől a teljesítménytől – felnőtt kora peremén volt ugyan pár jó éve, de sosem sikerült ezt a teljesítményt önállóan teljesítve utolérnie. Igaz, hosszú távú teljesítménysorában akad olyan, hogy egy óra alatt 36 km/h-s átlagsebességet tartott (bemelegítés nélkül), de erre az átlagsebességre általában képes volt. Ezt a szintet átlépni – ami mellesleg pontosan 10 m/s-nak felel meg – nehezére esett, mígnem el nem érkezett 2010… mely számára az újjászületés éve volt. Van, aki az élet megpróbáltatásaiban a barátaira támaszkodik, van, aki a hozzátartozóira – az Öreg Izomagár azonban (aki ekkor már senior korosztályba tartozónak számított) sosem volt másokra támaszkodó típus… sajnálta is, mivel igazi filantróp gazember volt (olyan, aki mások kedvéért követ el „csínyeket”), de sajnos számára így hozta az élet… tehát ő nem emberekre támaszkodott, hanem pl. a veterán kerékpárja pedáljaira.

… és eljött 2010. augusztus 22-e, amikor megismételte, sőt, túlszárnyalta magát a történelem.

Az Öreg Izomagár némi bosszankodással indult útnak, mivel csak nagy sokára talált megfelelő benzinkutat, ahol keményre fújhatta a gumikat. Amikor neki iramodott, már érezte, hogy aznap jól fog menni… már mérte az időt, amikor elszáguldott a laktanya mellett, ahol mindig megnézte a két hatalmas zászlót, amik az aktuális szélirányt jelezték neki… nem mozdultak, tehát szélcsend volt. Már régóta várt egy ilyen alkalomra az Izomagár, mert a szélcsend mindig megmutatja a rideg valóságot: sem ellenszélben, sem hátszélben nem pontos semmilyen átlagteljesítmény.

Az első 5 km-es mérési pontnál már 38.3 km/h volt az átlaga, míg a másodiknál 39.2 km/h. Ezek összesítve 38.75 km/h-t adnak ki – vagyis már ez az átlag is jóval a 21 éves első 10 km-es mért időm felett van.

Ezután egy jó 40 km-es tekerés következett, végig igen magas átlagsebességet tartva, a következő résztáv-átlagokkal:

8 km – 32.6 km/h

26 km – 30.1 km/h (Szeged belvárosa)

2 km – 39,2 km/h (egy traktor üldözésekor, a beéréséig)

4.5 km – 34,1 km/h (a 2x5km-es mérési zónáig)

Ez után a 40 km-es, kimerítő hajsza után következett a 2. 2x5 km-es mérési szakasz: az első 5km-en 36.9 km/h, míg a másodikon 37 km/h volt az átlagom, melyeket összesítve 36.95 km/h-nak kapunk.

Az első és második 10 km-es szakasz összesített átlaga tehát:

38.75 km/h + 36.95 km/h / 20km = 37.85 km/h!

Sokan vannak olyanok, akik amikor „újjászületésről” beszélnek, akkor egyfajta lelki megfiatalodást értenek alatta… az Öreg Izomagárnak is volt ilyen érzése, de ő ezt másképp közelítette meg – ő megelégedett azzal, hogy a maga számára már 21 évesen is elégedettséget nyújtó fizikai teljesítménye, az életének másfél évtizednyi viharai után sem kopott meg, vagyis ha úgy vesszük: nem öregedett, sőt…!!!

Ezen felül külön öröm volt számára, hogy mindez szeretett kisfia, Bertalan névnapja környékén következett be – így ezt a teljesítményt neki ajánlotta…

***

Brain Storming, 2010-08-23

Egy hosszú pillanatfelvétel egy tapasztalt hosszútávfutó életéből…(Valós tapasztalatok és élmények hiteles leírása.) …

Kép forrása: Brain Storming

 

Az Öreg Izomagár ismét útra készült… ezúttal nem két keréken, hanem a saját lábán: érezte, hogy tagjai mozdulásra szólítják, és ki kell szakadnia a hétköznapi robotlét nyomasztó keretei közül. Erre a munka utáni futás jelentette mostanában a legjobb alkalmat.

Az Izomagár, a mozgás iránti elkötelezettsége ellenére tisztán szellemi munkával kereste meg a megélhetését – volt, hogy napi 12, 13 vagy akár 14 ügyfele is akadt, akikkel majd egy órán át kellett intenzíven foglalkoznia… Nem volt hát csoda, hogy az egész napos szőlőcukor-pusztító agymunka után a test is megkövetelte a magáét.

Mivel még eléggé hűvös idők voltak, az Öreg Izomagár alaposan bebugyolálta magát – valójában senki nem kellett volna, hogy felismerje annyi ruhában, és annyira réteges fejfedői alatt… De ez őt nem is izgatta – a futás alatt mindig is a futás és az általa előidézett állapot volt számára a legfontosabb… annak ellenére, hogy volt olyan futópartnere, aki nem egyszer ráripakodott, hogy ne beszéljen folyton az edzéseik alatt, sőt: verseny közben. Az Öreg Izomagár azonban nem tehetett róla: amikor valami mechanikus, sokáig tartó tevékenységet végzett, mindig beindult az agya. A kívülállók azt hihették, hogy a futás mintha elindított volna nála valamit, mint a kábszereseknél – az állapota támaszkodott valamire, ami nála a mozgás volt, míg a kábszereseknél a kábítószer; a drogosoknál maga az állapot volt a lényeges, az Izomagárnál az állapot által előidézett tevékenység… a futásnál a cikázó gondolatai.

Ezúttal is a szokásos egy órácskát szerette volna csak teljesíteni – kevesebbel nem érte be, többre nem akart időt áldozni. Kellett neki az egy teljes óra – a végén mindig sétált még 10-15 percet, ami maga volt a mennyország a számára: a futás alatt a futás keltette állapotot élvezte, az utána való séta alatt pedig a hirtelen megkönnyebbülés okozott élvezetes perceket – akár egy kiadós szex után, a kellemes lebegés állapota, ahhoz volt fogható a futás utáni séta.

De addig még várt rá egy teljes órányi mozgás…

A városból a lehető legrövidebb úton igyekezett kijutni – meglepő módon, dacára annak, hogy a város legbensőbb szívében lakott, mégis alig 5 perc alatt olyan helyre jutott, ahol este 9 körül már egy lélekkel sem lehet találkozni. Egy, a szomszéd városba tartó bicikliúton futott, amellett az út mellett, amelyen általában biciklizni is szokott: a halálút mentén (a Hódmezővásárhely és Szeged közötti 47-es út). Amikor nemrég újra visszatért régi szenvedélyéhez, azt tűzte ki célul, hogy mindenképpen rákényszeríti magát, hogy megfussa a tervezett időt – erre a legegyszerűbbnek azt találta, ha egyenesen kifut a városból jó félórányit, majd onnan már mindenképpen vissza kell térnie… ami ugye futva a leggyorsabb és legegyszerűbb. Ezért esett a választása a bicikliútra, amely egyenesen bevezetett az országút mentén honoló különös, csendes, sokak által félelmetes világba.

Körülbelül egy kilométer megtétele után már nem volt már fény, ami megvilágította volna az utat, csak a távoli közvilágítás lámpáinak a város fölött lebegő párából és porból álló felhőiről visszavert derengése. Meglepő módon mégsem volt mélyfekete sötétség a megszokott városi környezetből kijutva. Sőt – a legutolsó félhold alkalmával olyan erővel tűzött a Földre égi kísérője, hogy akár olvasni is lehetett volna mellette: futás közben látta maga mellett az éles kontúrral szegélyezett árnyékát is.

Amikor elmeséli valakinek, hogy merre is szokott futni éjszakánként, szinte mindenkinek az az első kérdése, hogy „Nem félsz a sötétben?”. Erre az Öreg Izomagár mindig határozott „Nem!”-mel felel, mivel réges-rég legyőzte már a sötétséggel kapcsolatos félelmeit. Ő maga mindezt a racionális és a valóságot nem torzító gondolkodásával magyarázta – amiben valóban lehetett valami. Gyermekkorában ugyanis rettegett a sütéségtől, bár mindig is érezte, hogy talán túlságosan is… és tennie kellene ez ellen valamit. Egyik első ilyen megmozdulása az volt, amikor egyik erősen havazó téli éjszakán, még általános iskolás korában, egy szál magában kifutott a falujából ahhoz a kis folyóhoz, ahová a barátaival nyaranta horgászni jártak. Akkor ő maga is meglepődött, hogy mennyire nincs sötét a téli, hófödte tájra boruló éjszakában… Másik alkalommal akkor birkózott meg a sötétséggel, amikor szintén egy szál magában elzarándokolt geográfiai szerelméhez, a Mecsek alatti, a Villányi-hegység lábánál lévő Szársomlyóhoz, a Magyar Kikerics lakhelyéhez. Az aprócska, alig 420 méter magas hegyecske a legszebb volt, amit valaha látott, ahogy ő mondta „szerelem volt első látásra”. Az Öreg Izomagár természetesen a maga izomerejéből, biciklivel kereste fel a hegyet, és bár már akkor is szigorúan védett természetvédelmi területnek számított, két éjszakát töltött a hegyen, sátorban meghúzva magát. A mai napig élénken emlékszik arra, hogy fejjel a sátor ajtaja felé feküdt, és a feje alatt lévő kezében egy hosszú és szélespengéjű vadászkést szorongatva aludt – azzal a megfontolással, hogy ha valami megtámadná, minél hamarabb észrevegye, és azonnal vissza tudjon támadni. A hegygerincen átbukó szelek erősen mozgatták a tábor környékén lévő növényzetet, így minduntalan olyan hangokat vélt hallani, amik settenkedő állatok lépteire hasonlítottak… de ez csak az első éjszaka zavarta, a másodikon már nem. … Az igazi áttörést azonban mégis az adta, amikor a sötétségtől való félelmére végleg pontot tett: egy vad, szinte zuhatagos esővel, vakító villámokkal és fülsiketítő mennydörgésekkel lecsapó vihar kellős közepében fogta magát, és elfutott a város melletti erdőbe, és végigjárt egy ösvényt… Azóta a jó másfél évtizeddel korábban történt rövid „horror-túra” megtétele óta végképp szakított a sötéttől való félelemtől.

Néha eszébe jut azonban, hogy mitől is ijedne meg talán – valószínűleg attól, amitől napközben, nappali világosság mellett is: a kutyáktól. Merthogy azoktól sajnos valóban félt – élete folyamán nem egy kutya harapta meg; a legutolsó alkalommal még veszettség ellen is be kellett oltatnia magát. Mindazonáltal, ahogy eszébe jut a kutyáktól való félelme, azonnal el is hessegeti a gondolatot: a hideg, szinte télies éjszakában az éhes, fázó kóbor kutyák sokkal jobban megijednek mindentől, ami náluk nagyobb, így azoktól cseppet sem kell tartania…

 

Az országút melletti futó-túra érdekes, „földöntúli” élmény – olyat nyújt, amit a városi emberek nemigen tapasztalnak meg… holott bármelyik este, csekélyke fél óra leforgása alatt alaposan belekóstolhatnának abba az élményvilágba, amit elődeik életük során nap-min-nap, pontosabban éjszakáról éjszakára átéltek – mivel ebben éltek: egy olyan világban, ahol csak nappal volt fény, és világos, éjszaka pedig a nagyon korán a semmibe vesző látóhatár, ahogy a nappali vizuális káosz helyett az azonosíthatatlan hanghatások háromdimenziós, néha sejtelmes, néha ijesztő „sokszínűsége” veszi körbe az embert. Ez utóbbi egyesek számára ijesztőbbnek és félelmetesebbnek tűnik – az ember megszokta ugyanis, hogy amit hall, azt könnyűszerrel láthatja is: csak oda kell fordulnia. Az éjszakai sötétségben azonban mindebből a tapasztalatból az domborodik ki, ami hallható, de nem látható – a lélekre kínzóan hatnak azok a hangok, zörejek, zajok, amiket csak hallhat, de nem láthat. … Az Öreg Izomagár ebben is különbözött az átlagemberektől: ő maga úgy vélte, ha választania kellene, hogy a látását, vagy a hallását veszítse-e el, ő habozás nélkül a látást áldozná fel, a hallását soha. Nem tudott elképzelni egy hangok nélküli világot – vannak olyanok, akik már igen gyengén hallanak, vagy hallókészülék nélkül teljesen süketek, és ők azt mondják, hogy amikor kikapcsolják a készüléket olyan érzésük támad, mintha víz alatt lennének… Ezt a véleményt az Izomagár nem osztotta: ő ugyanis a katonasága idején búvárként teljesített szolgálatot, és jól tudja, hogy milyen érzés a víz alá merülni: cseppet sem hasonlítható a hangvilága ahhoz, ami a teljes némaságot jellemezné, éppen ellenkezőleg! A víz mélyén minden hang felerősödik, és az ember szinte az egész testével hallani véli a környezete mozgásait. Nem, a hangok nélküli világot teljes egészében elviselhetetlennek érezte. Inkább a félelmetes zajokkal teli sötétség… És talán ez vonzotta be a nappali, emberekkel teli kavargásból a sötét feketeségbe – ez jelenettett számára kikapcsolódást.

Kikapcsolódást mindenből – az emberi társaságból, a meleg otthonból, a kényelemből, a kényelmes szórakozásokból, amire az ember egy agyzsibbasztó nap után általában vágyik (hogy a tv menjen, de ő nem), a megszokott zajokból, zörejekből és hangokból álló világból, ki a városból, annak megnyugtató biztonságérzetéből… és mindenből, amit a ma emberének a város és a városi méretű emberi közösség nyújtani tudott.

Soha nem vitt magával „zenegépeket” – azaz pár alkalommal, még nagyon-nagyon régen… de leszokott róla. Mindezt amellett, hogy kedvenc mondása volt az, hogy „Ha hétköznapi életedet a neked tetsző zene mellett éled, akkor rájössz: a világ rólad szól.”. Talán azért sem vitt magával zenét, mert régen rájött már: a világ nem róla szól, és érzése szerint jobb volt, ha a hétköznapi életvitele megszokott zajvilágából sikerül néha kiszakadnia – élvezettel hallgatta a zenét éppúgy, mint a számára ritkán hallható hangokat: a kocsija motorjának egyenletes zúgását, a biciklije láncának és a fogaskerekeknek a ciripelését, nemkülönben a tücskökét(!), a biciklije gumijának surrogását a betonon, akár a cipője alatt megcsikorduló kavicsokat; a csöpögő csapokat, a nyikorgó ajtókat…saját maga zihálását a futások során, ami időnként beleveszett az elhaladó járművek egyre hangosodó majd halkuló zúgásába… Ilyenkor – ahogy fogalmazott – „beszélgetett a világgal”: ő volt csak ott, ahol volt, és egyedül ő tapasztalta, élte át azt az élményt, amit az éppen-akkor-ott lét tudott csak nyújtani… egy olyan élményt, amit a városi emberek többsége önkéntesen általában a világért sem akarna átélni… amikor a mélysötétbevesző vakságtól, amit az elhaladó kocsik fényszórói okoztak, csak a puha talajba süppedő lábai jelezték, hogy bizony letért az útról, és mindjárt az árokban fog kikötni, hacsak időközben neki nem ütközik egy út menti fának… mivelhogy ilyenkor még az orráig sem látott…

 

Az ember, amikor tudja, hogy mi a dolga a sötétben, és azt is teszi, mint most az Izomagár, azt sokszor megszállja egy olyan földöntúli nyugalom, ami az elme koncentrációjának tudható be – az ember ilyenkor képes végiggondolni olyasmiket is, amiket a hétköznapok zűrzavarában nincs alkalma – előretekinthet az időben, vagy akár hátra is: terveket szőhet, megtörtént eseményeket és élményeket elemezhet, régi eseményeket idézhet fel… Az Izomagár esetében mindez sokszor egyszerre volt jelent: jelen futása „szellemiségét” is az „egyszerre-minden” állapot jellemezte. Játszi könnyedséggel tervezgette az előtte álló néhány év pénzügyeit, miközben magánélete történéseit vette górcső alá; elmélázott azon, hogy aznap valójában mindet átélt, amit szeret az életben – amellett, hogy azon a napon történetesen reggeltől késő estig egyfolytában munkában volt, és szorosan beosztott időrendjét követte… mégis minden volt, amit szeretet az életben: intimitás, barátkozás, szellemi párviadal, fizikai erőfeszítés, új ötletek megfogalmazása, régen tervezett dolgok megvalósulása… stb..

Ahogy elmerült gondolataiban, már oda is ért a fordulóponthoz – a városhatártól körülbelül egy kilométernyire volt egy aluljáró, ami átvezetett az immár négysávos 47-es út alatt. Ezen rendszerint átfutott és a túloldalon fordult vissza – és így tett most is.

A visszaút kissé másként festett az Izomagár szemszögéből: a bicikliút, amin a városból kifelé futott, az autóút jobb oldalán vezetett ki a városból, így a kifelé tartó járművek időről-időre valamennyire megvilágították számára a fákkal néhol sűrűn szegélyezett utat. A városba érkező járművek fényszórói nem vakították el annyira, mivel azok egyrészt a négysávos út másik oldalán közelítettek, másrészt pedig a dupla sávok közötti térközlők miatt nem is jutott át a fény a szemben haladó sávba. A város felé futva azonban a szomszéd város felé tartó járművek szinte egyenesen belevilágítottak a szemébe, és ezzel teljesen megvakították az amúgy is fényérzékeny szemét. Ezen a szakaszon gyakrabban fordult elő, hogy nem látta az utat, amin futott, és néha csak a léptei alatt besüppedő talaj jelezte, hogy „kisiklott”…

Ahogy tehát félig, esetenként teljesen vakon tartott visszafelé, egyszer csak észrevett egy árnyat, ami úgy 20-30 méterre maga előtt imbolygott, az út menti sövényen. Nem tudta pontosan kivenni, csak azt, hogy úgy fél méter magas lehetett… de még abban sem volt biztos, hogy valóban volt ott valami… Az Izomagár megtorpant… ezúttal meg is állt – nem úgy, mint akkor, amikor egy terepszínű ruhás alak közeledett szemből, pár nappal korábban, amikor tejfölsűrűségű köd burkolta be az útvonalát és környékét. A szemben közeledő alak léptei már a felbukkanása előtt is hallhatóak voltak – amikor az Izomagár és a mellette elhaladó alak alig egy méternyire voltak egymástól, mindkettő a másik arcába nézett… volna: de egyik sem látott többet, mint egy arcszerű foltot, a köd miatt.

Az Izomagár tehát megállt – kevesen tudták róla, hogy korábban nagyon ijedős volt; nem gyáva, nem félős, hanem ijedős; az a fajta, aki képes volt nagyon elmélyülni valamiben, hogy aztán bármilyen apró, és hirtelen jelenség ugrásszerű sokkot váltson ki nála… no, nem olyan felugrik-és-elszalad típusút, hanem látványosan összerezzenőset. Ez a megállás azonban már hírül sem hasonlított ezekre az ’összerezzenésekre’ – nem is az önmaga kontrollált félelme, vagyis óvatossága volt az, ami aggasztotta, hanem a másik fél reakciója, ha ő maga esetleg megijesztené… merthogy ő nem akart ártani senkinek sem azzal, hogy ott van, ahol. Leguggolt, és erősen hunyorítva próbált valamit kivenni az előtte imbolygó árnyból… de nem ment: semmi konkrét elképzelése nem volt arról, hogy mi is lehet az – természetesen egy nagytestű kutya volt a legrosszabb eshetőség. Ezt azonban ő maga sem gondolta már komolyan – a kóbor kutyák nemigen merészkednek az éjszakai forgalmas, és állandóan zajos, villódzó autóút környékére; inkább elkerülik, mint a legtöbb állat; és ezek az állatok sem támadnak csak úgy – ez elsősorban a gazdájuk és így a saját portáját védelmező, magát „otthon érző” házőrzőkre jellemző, de azokra is inkább az, hogy inkább ugatnak, de nem harapnak.

Az Öreg Izomagár leguggolt, égy úgy próbálta felmérni az előtte imbolygó árnyat – de akárhogy erőltette a szemeit, mégsem látott semmit. Rövid habozás után továbbindult; biztos, ami biztos, a bicikliúthoz csapkodó léptekkel, csak hogy a másik is észrevegye, hogy közeledik valaki. Lesz, ami lesz” – gondolta. … Már csak olyan 10-15 méterre lehetett a feltételezett valamitől, amikor valami miatt (ma sem tudja, miért) visszanézett, és akkor megpillantotta… Egy éles fény hasított a szemébe, és ezzel azonnal „megvilágosodott” az elméje is: egy bizonytalanul, imbolyogva közeledő jármű lámpája tűnt fel a mélységes sötétségben a bicikliút vonalán. Egyértelmű volt, hogy vagy egy bicikli, vagy valami hasonló dolog reflektora adta a fényt.

Mikor erre rádöbbent, egy pillanatig megállt, majd azonnal félreállt a pár másodperc múlva mellette majdnem hangtalanul elsuhanó Motoros Nyúl elől... Miután a „jármű” elhaladt, az Öreg Izomagár csípőre tett kézzel kilépett a bicikliútra és addig kísérte szemmel a Nyúl hátsó, helyzetjelző vörös  lámpáját, amíg az beleveszett a fák között kanyargó út menti fák sűrűjébe… Azután hangosan összegezte magának a helyzetet, mert a körülötte vélhetően ólálkodó gonosz lelkek sem tudhatták mire vélni a jelenetet: „Na, barátom – te megijedtél a SAJÁT ÁRNYÉKODTÓL!!!”… majd hangosan elnevette magát.

És még akkor is vigyorgott az eseten, amikor már bőszen hazafelé tartott. A kalandja miatt ezúttal néhányszor visszanézett a maga mögött hagyott mélységes sötétségbe, miközben elgondolkodott: vajon mitől ijedne meg ebben a szituációban? Mi lehetne valóban az, ami önmagában teljesen ártalmatlan, ám mégis ijesztő így, hogy ő önszántából, saját akaratából merészkedik ki a kilométer hosszú, kietlen terepre… nem kellett sokáig gondolkodnia, magától jött a megoldás: tulajdonképpen önmagától, vagyis egy hasonszőrű kocogótól, aki pár tucat méterre tőle lemaradva követi a sötétben, talán kissé tempósabban, mint ő – tehát fokozatosan követné valaki, aki szintén csak kocog, és nemsokára utoléri. Igen, ez valóban legalább olyan rémisztően ijesztőnek hatna, mint amennyire ártalmatlan. Ezen azonban megint csak szélesen elmosolyodott: ugyan ki lenne olyan eszement, hogy éjnek évadján a kondíciója megtartása érdekében, és a napi munkastressz feloldása érdekében… Hát persze, hogy senki. Mert ehhez bizony nem kevesebb kellene, hogy a másik is olyan legyen, mint az Öreg Izomagár… az Öreg Izomagárból azonban csak egy, egyetlen egy volt ezen a kerek világon…

***

Brain Storming, 2010-04

Egy hosszú pillanatfelvétel egy tapasztalt országúti kerékpáros életéből… (A történet megtörtént eseményeket mutat be.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

... Az Öreg Izomagár ismét útra kelt. Szokás szerint most sem tartott sehová – csak menni akart, úton akart lenni. Felöltötte jól ismert jelmezét, amely fehér-piros-fekete színeivel jól passzolt a járművéhez – egy Raleigh Gran Sport országúti versenybiciklihez. A típust 1962 óta gyártják, de a mérete, amit az Izomagár hajtott, sosem tartozott a valódi versenykategóriába. Még az Izomagárnak is nagynak számított – volt, hogy ő maga is azt mondta, hogy olyan magas neki a váz, hogy inkább úgy érzi, hogy repül az út fölött és nem pedig azon gurul.

Szokásához híven most is csak némi sajtot, egy félliteres kulacsnyi vizet és a telefonját vette magához – soha nem vitt magával sem szerszámot, sem mást, ami a hirtelen adódó műszaki problémáknál jól jönne. Az elmúlt 20 évnyi országúti zarándoklásai során szinte sosem történt semmiféle komoly problémája, és most is ebben bízott. Talán azt is mondhatná valaki, hogy elhanyagolja hűséges drótszamarát, de ez nem így van – immáron másfél évtizede róják együtt az utakat, és az Izomagár semmi pénzért nem válna meg a mára már értéktelennek számító géptől. Különösebben nem fejlesztett sokat rajta az idők során – pusztán a fékeket cserélte ki rejtett kábelesre. Még a pedálokon is hagyományos szíjas kengyelek voltak, amiket manapság sokan életveszélyesnek tartanak: az ember lábfeje erősen be van szíjazva a kengyelbe, hogy tekerés közben a láb nem csúszkáljon a pedálokon, s így határozottabban tudja a láb átadni a meghajtó erőt. Bukáskor emiatt az embert magával ránthatja a tehetetlenül és nagy lendülettel elrepülő bicikli. Az Izomagár látott már ilyet, de vele még sohasem történt hasonló – érdekes módon ö maga mindig ki tudta húzni a lábát a szíjazatból, ha arra volt szükség. Persze általában igyekezett ezt elkerülni – előfordult, hogy egyszer nem volt kedve egy kereszteződésben a pirosnál megállva (Szegeden a Liget egyik sarkánál) kivenni a lábát, majd újra beszíjazni (valójában ez soha nem esett nehezére), így az ellenkező irányba (Makó felé) kanyarodott be, és így ellátogatott egy másik városba is (Makóra), így az előre eltervezett kb. 30km-es hazaút helyett még tett egy 60km-es kerülőt! … Ez egyeseknek megszállottságnak tűnhet, de országútis körökben nem meglepőek is ilyen hirtelen ötlettől vezérelt plusz kilométerek.

Az Izomagár tehát beszíjazott lábban indult neki az aznapi útnak: a 47-es úton, amit (pontosabban a Hódmezővásárhelytől Szegedig, még pontosabban a Tisza-hídig tartó nyílegyenes, 10km-es szakaszát) korábban – erős politikai felhanggal – „halálútnak” keresztelt a helyi önkormányzat vezetője pusztán azért, hogy nagyobb nyomatékot adjon az út négysávosítása befejezéséhez kért összeg igényléséhez. Még tüntetést is szerveztek emiatt, amikor is ezzel megakadályozták, hogy az Izomagár arra tekerjen – pedig szerette azt az útvonalat, mivel imádott hidakon áttekerni. Ha Szegedre ment, 4-szer is áthajtott a Tisza felett ívelő hidakon.

Az út persze nem volt veszélytelen – mindig akadtak olyanok, akik rossz néven vették, hogy egy biciklis keveredett az autóútra. Volt, aki hangot adott az elégedetlenségének: hangos dudálással, ordibálással, esetleg úgy, hogy a jobboldali utas a kilógó kezével rácsapott az autója ajtajára, éppen akkor, amikor az Izomagár mellett elhaladtak… a többség azonban elfogadta, hogy az országúti kerékpárosok nem tehetnek mást: az országúti viszonyokra készített és a sebességük miatt is odavaló biciklik hajtói az országútra valók. Nem meglepő talán, hogy nemigen lehet hallani arról a híradásokban, hogy országúti versenykerékpárost gázoltak volna. Aki kimerészkedik az országútra, az rendszerint tud vigyázni magára – és ezt általában a rendőrök és a közúti ellenőrök is tudják: nagyon ritkán fordul elő, hogy megbüntetnék őket, vagy pedig leküldenék őket az utakról (ahol azonban fehér alapon piros karikában díszelgő bicikli jelzi, hogy ott bizony tilos lenne közlekedniük). Az Izomagárral mindössze kétszer fordult elő a 20 év alatt, hogy rendőrök állították meg az országúton: egyszer akkor, amikor éjszaka, hajnal 2-3 körül egy többsávos hídon tekert át, és az éppen arra hajtó rendőrjárőrnek kedve támadt kérdezősködni; villogó lámpákkal, az út másik oldaláról átkiabálva kérdezte meg, hogy az Izomagár hová tart és miért nincs rajta elegendő világító ketyere. Merthogy a szimpla piros villogó lámpa szerinte nem volt elég. Amikor Izomagár közölte, hogy a Mátrába tart (és ebből kiderült, hogy még jó 200 kilométert kell ehhez megtennie), a járőr jó utat kívánt. A másik alkalom már a „halálúton” történt, amikor a négysávos út egyik egysávosodó szűkületénél trafipaxoztak, és bántotta a közútisok szemét az Izomagár, aki a tiltó tábla és az út mentén húzódó bicikliút ellenére az orruk előtt akart eltekerni. Az Izomagár már számtalanszor tekert el rendőrök előtt, és soha nem szóltak rá. Most azonban megállították és közölték vele, hogy a még 200 méternyi bicikliutat legyen szíves igénybe venni.

Az Izomagár tehát nekilódult. Jól felismerhető figura volt a biciklisek között – nemcsak a piros-fehér csíkos pólója miatt, hanem amiatt is, hogy sosem viselt bukósisakot, hanem csak baseball-sapkát, és ritkán viselt napszemüveget, csak a már 15 éve meglévő 0.5-ös szemüvegét. Emellett még jellemző volt rá az is, ami sok országútisra nem: soha nem vitt magával semmiféle zeneketyerét – egy időben szokása volt; majd egy darabig rászokott a minirádiók hallgatására, de idővel arról is leszokott… ma már megelégedett a gépe gumijának halk surrogásával, a lánc és a fogaskerekek szintén halk ciripelésével (amik frissen teflon-sprayzve semmi hangot nem adta), és nem utolsósorban a forgalom zajával, mivel az országútra merészkedő lélekvesztő acélhálókon lovaglóknak a füle volt a visszapillantója! Az Izomagár azonban gyakran hátranézett – idővel észre is vette, hogy balra bizony jobban fordul a nyaka, mint jobbra – sőt: volt egy időszak, amikor kissé megfájdult a nyaka, és nem tudta a fejét balra fordítani, és akkor bizony nem is tudott elmenni tekerni. Egyszer kipróbálta, hogy mi van, ha jobbra fordulva néz vissza: az eredmény majdnem az lett, hogy az út menti árokban kötött ki!

Az Izomagár útja tehát a „halálúton” vezetett, amely olyan volt, mint bármelyik másik, igen forgalmas autóút – az út szélén kb. egy 40-50 cm-es sáv volt az, amiben a biciklisek, és a lassú kétkerekűek aránylag biztonságban közlekedhettek. A nem bicikliző és az országúti kerékpározásban nem járatos emberek mégis inkább halálzónának tarthatták ezt a részét az útnak, mivel nehezen tudják elképzelni, hogy valaki viszonylag nagyobb sebességgel hajtva biztonságban tudna haladni a négy és többkerekűek között. Az Izomagár azonban otthonosan mozgott közöttük – amikor csak tehette, beállt, vagy befogott egy lassabb járművet stéherezni. Többnyire traktorok, vagy megterhelt teherautók voltak erre alkalmasak, amik nem mentek 50-60 km/h-nál gyorsabban. A stéherezést igazán veszélyesnek szokták tartani, még országútis körökben is, ami érthető: az országutakon, különösen a városokból kivezető szakaszokon a lassabb járművek rendszerint lelassítják a városból kimenő forgalmat, vagyis igen hosszú sort szoktak maguk mögött felsorakoztatni. Ha a kerékpáros ezen a szakaszon áll be a „felvezető” jármű mögé, akkor maga mögött tudhat jó néhány autót, amik közül pár biztosan átmegy rajta, ha el találna borulni egy úton heverő kavicson, vagy egy durrdefekttől vagy egyéb probléma miatt. A gyakorlott biciklista azonban ilyenkor teljesen más tudati állapotba kerül: a figyelme az előtte haladó jármű valamely pontjára koncentrálódik, a füle pedig kihegyeződik a jármű motorhangjára. A közhiedelemmel ellentétben a biciklist nem az előtte haladó jármű hirtelen fékezése veszélyezteti, hanem mint előbb olvashattuk: a mögötte haladók. A stéher-járművel nem véletlenül haladnak lassabban – éppen azért, mert lassabban is tudnak megállni. Egy teherautó vagy egy traktor sofőrje, még ha hirtelen is fékez, előbb leveszi a gázról a lábát és csak azután lép a fékre; ennek következtében a motorzaj hirtelen változása jóval előbb figyelmezteti a kerékpárost, mint hogy lassulni kezdene. A gyakorlott kerékpáros könnyűszerrel le tud fékezni a jármű mögött, azzal azonos tempóban is, vagy akár még gyorsabban is.

Az Izomagár úgy 60 km/h-s sebességgel tudott követni nagyobb járműveket, amik elegendő szélárnyékot és szívóhatást tudtak produkálni – merthogy az is közismert tévedés, hogy a kerékpáros egyszerűen a szembeszél hiányában tud gyorsabban haladni. A haladó járművek mögött a visszabukó légörvények egyrészt alacsonyabb nyomású teret hoznak létre, ami szívó, vagy ha úgy tetszik, toló hatást biztosítanak a tekerőnek. A gyorsabban haladó nagyobb járművek, amikor elszáguldanak az útszélén haladó biciklista mellett, éreztetni is szokták a hatásukat – a gyakorlottabb biciklista, ha teheti, ilyenkor kissé az út belső széle felé húzódik, hogy minél jobban ki tudja használni a száguldó légáramlatot. Ez a hatás az esős, párás időkben felerősödik – ezt az Izomagár még kezdő hosszútávúzó korában figyelte meg: a biciklijét gyakran meglódították a mellette elszáguldó teherautók, amikor még 16-17 éves korában biciklivel kezdett járni a kollégiumába, 40 kilométernyire az otthonától.

Ez az út sem számított különösebben különlegesnek – mint ahogy egy alkoholt kedvelő számára sem számít különlegesnek az a bor, amihez már hozzászokott, mégis reményteljesen hörpinti fel, mert előre tudja, hogy jó hatással lesz a lelkére. Az Izomagár ugyanígy volt ezzel – rendszerint már a városon belül rákapcsolt: alig 10 kilométernyire volt egy híd, ami a Tiszán ívelt át, így a bevezető tempóját ez az első 10 kilométer szokta meghatározni.

Az Izomagárra ugyanúgy jellemző volt a „vadász- és prédaösztön”, mint az összes többi országútisra: ha messze maga előtt meglátott egy másik kerékpárost, azonnal a nyomába eredt és megpróbálta utolérni, vagyis üldözni kezdte; míg ha maga mögött vett észre egy hasonszőrű versenytársat, hát igyekezett meglógni előle. Ez kellően szokta motiválni a kerékpárosokat a nagyobb teljesítményekre, és sokan ezért szeretnek edzőtárssal edzeni.

És az Izomagár ezen az útján észrevett valakit, aki jóval előtte haladt az úton, és úgy tűnt a távolból, hogy nem ment túl gyorsan. Fokozta hát a tempót, és a kényelmesnek mondható 30-32 km/h-ás utazósebességet 34-35km/h-ra növelte. Azért tudta ilyen pontosan a sebességét, mert egy Cateye CC8000 típusú sebességmérő volt a biciklijén – olyan mérőműszer volt ez, ami nemcsak a maga korában (jó másfél évtizeddel ezelőtt, a 90-es évek elején, amikor vásárolta), hanem még manapság is igen jónak számított: hőálló, vízálló, ütésálló volt, résztáv átlagsebességet mért, össz- és napi távmérő is volt rajta (ami kilométerenként 5 méteres pontossággal mért), a sebességet pedig 0.1 km/h-ás pontossággal mutatta.

Amikor kb. 3-400 méterre volt tőle, már tisztán kivehető volt, hogy valami motoros szerkentyű robog előtte. Talán egy Dongó, vagy valami hasonló. Az Izomagár nem ismerte ezeket a masinákat, bár sokat látott a városban belőlük… az elektromos halálmasinák mellett. Ezeknek – mint annak is, ami előtte pöfögött – legalább volt hangjuk, míg a „villanybiciklik” (amiket sokan „motoroszauruszoknak” is neveztek, mivel jó ideig jobbára csak idősebbek használták őket) hangtalanul száguldoztak a bicikli utakon, gyakorta halálra rémítve az őket váratlanul észrevevő járókelőket. Ez a gépezet azonban hangosan duruzsolt és halvány fehér füstöt eregetett a kipufogóján. Az Izomagár gyorsan felmérte a lehetőségeket – általában nem szeret biciklisek után beállni, csak utolérni szereti őket, és eliszkolni előlük. Ha az országúton vesz valakit üldözőbe, akkor igyekszik utolérni, majd gyorsan elhagyja. A nagyobb lassú járműveket általában csak úgy tudja befogni, ha elhaladnak mellette, ő pedig felveszi a tempójukat. A most előtte haladó segédmotoros bicikli azonban pompásan beválhatott Motoros Nyúlként – érdemes volt hát tovább fokoznia a tempót, és mindenáron utolérni. Biztos volt benne, hogy gyorsan beéri, annak ellenére, hogy az Öreg Izomagár alapvetően és elsősorban erős volt és kitartó, de különösképpen nem volt gyors – legalábbis azzal a nem versenyekre készült géppel, amivel tekert; mégis gyorsabb volt, mint a korabeli, és a hozzá mérhető erejű biciklisták. Képes volt tartani a huszonévesek tempóját, persze szélárnyékban, de ő maga már nem tudott tartósan az ilyen bolyok élére állni. A hegyi lejtőkön 70km/h fölé is fel tudott (és mert) gyorsulni, és egy alkalommal 150 kmt tett meg megállás nélkül kevesebb, mint 5 óra alatt, vagyis 30/h-s átlagsebességnél gyorsabban! Röviden összefoglalva: erős volt és fürge, különösen, ha utol kellett érni valakit. (Ezért volt ő az Izomagár.)

A sebességkülönbségük nem volt túl nagy – alig 2-3 km/h. Mindezt onnan lehetett megállapítani, hogy a Motoros Nyúl olyan ütemben közeledett hozzá, mintha kényelmesen sétált volna felé. Tudta, hogy alig 3-4 perc és utoléri. Az éppen adott tempóval így még kb. 3 kilométert fogja üldözni. Ezt kissé sokallta, mivel már éppen az első hídátkelés közelében voltak, a híd után pedig azonnal egy kis település (Algyő) következett, így arra számíthatott, hogy a motoros nyúl ott lekanyarodik. Ebben az esetben csak motivációnak lehetett jó, de stéhernek nem. Az Izomagár tehát ismét fokozta a tempót és már közel járt a 40 km/h-hoz. Amikor a tekintete látta a számok közeledését a 40-hez mindig ugyanaz jutott az eszébe, így most is: a 40 km/h sajnos (35 évesen) már elérhetetlen, hosszú távú utazósebesség volt a számára, de rövidtávon még elég jól tudta egyedül tartani pár kilométeren át. A sebessége így már a sietős léptű gyalogoséhoz volt mérhető, már ami a különbséget illeti. Mindez azért is volt becsülendő tőle, mivel a hídra felmenő út erősen emelkedett. Ő azonban ezt nem bánta, mivel a híd tetején már vízszintes volt az út, utána pedig hasonló meredekséggel tartott lefelé – biztos volt hát benne, hogy a Motoros Nyúl már „az övé”.

És utol is érte, nem sokkal a híd csúcspontja előtt.

A Motoros Nyulat követni azonban legalább akkor izommunka volt, mint utolérni. Az efféle stéherek ugyanis nem különösebben jó szélfogók; valóban csak inkább szélárnyékot adnak, szívóhatásuk nemigen van, úgy, mint a nagy járműveknek. Probléma velük továbbá, hogy ezek bizony valóban hajlamosak arra a hirtelen megállásra, amit általában a követett négykerekűekkel kapcsolatban szoktak felemlíteni. Azt sem lehet tudni, hogy az illető Motoros Nyúl mennyire gyakorlott országúti közlekedő, és mennyire ijeszti meg, vagy zavarja meg a mögötte haladó biciklis. Röviden összefoglalva tehát: az Öreg Izomagár és Motoros Nyúl találkozása sokkal jelentőségteljesebb és veszélyesebb esemény volt az országúton, mint azt a felszínes szemlélő gondolná. Sokkalta veszélyesebb volt, mintha az Izomagár egy boronát vontató traktort fogott volna be (mint ahogyan az már nem egyszer megtörtént az évek során). Kezdetét vette tehát – az üldözés!

Az Izomagár már a szélárnyékba beálláskor érezte, hogy hirtelen könnyebb lett tekernie – és azt is, hogy nem sokáig fog stéherelni. A Motoros Nyúl ugyan valami kis fogyasztású motorral volt ellátva, mégis émelyítően tömény füstöt eregetett hátulra. Eszébe jutott, hogy vajon a valódi stéhermotorok – amiken a vezető szinte áll, és a széles kormányrudat markoló széttárt karjai mögött jobban meg tud bújni a biciklista – hogyan oldják meg a kipufogófüst elvezetését. Mindezen nem filózott sokat, mivel lekötötte a figyelmét a sok egyenetlenség, amiket kerülgetnie kellett az úton. Az alkalmi ministéherek – mint ez a Motoros Nyúl is – nem adott akkor menedéket a szél elől, hogy a derék pihentetése érdekében a kerékpáros felegyenesedjen, és egy ideig elengedett kormánnyal tekerjen. Maradt tehát a görnyedés, és a feszült koncentráció.

Egy pillanatra felötlött benne, hogy innia kellene egy korty vizet, mivel erőteljes tekeréskor, és az eddigi hajsza miatt is már régóta erőteljesen zihált, és belegondolt, hogy vajon mennyi füstöt szipogott be a Nyúl mögött. Mivel a szélárnyék igen szűk volt, és egyelőre inkább élvezte a menedék adta megkönnyebbülést, az ivást a stéherezés utánra tervezte.

1-2 perc alatt felvette a steady state tempót, és megengedhette magának, hogy jobban szemügyre vegye a Nyulat. A Motoros Nyúl egy 60-körüli, kerekded testalkatú, ősz bajuszos bácsi volt, aki a meleg idő ellenére alaposan beöltözött (tán „régi motoros” lehetett, akinek megvolt a megszokott téli-nyári motoros öltözéke). Az Izomagár onnan látta mindezt, hogy időnként belepislantott a visszapillantó tükrébe: a Nyúl gyakran nézett vissza a tükörbe, de nemigen lehetett látni a tekintetét, mivel régifajta, gumiszalagos motorosszemüveg volt rajta. A gyakori visszatekintgetés azt jelezte, hogy a Nyúl nagyon is tudatában van az üldözőjének, sőt: amikor az Izomagár sebessége csökkenni látszott, a Nyúl is visszavett kissé a gázból. Mindez szimpatikusnak tűnhetett, vagy legalábbis ilyen benyomást akarhatott tenni az Izomagárra, az üldözőjének azonban ez cseppet sem tetszett. A stéherezők inkább szeretik az állandó sebességgel haladó üldözötteket, mivel így egyedül az ő sebességük az egyetlen változó a képletben; ha azonban a stéher is változtatja a sebességét, akkor az üldözőnek néha a tempója ellenére, önmagát visszafogva kell lassítania – a gyakorlott, és az üldözésre beállítódott kerékpárosok azonban ezt nem szeretik. Inkább kitekerik magukból az utolsó szuflát is, a stéhert utolérendő, és megpihennek majd lendületből, minthogy lassítaniuk kelljen, nehogy beleszaladjanak a stéherbe. A Motoros Nyúl is ugyanígy ingadozott, és éppen az ellenkező hatást érte el ezzel, mint amit szeretett volna: az Öreg Izomagár kb. 3-4 km-en át követte, majd megelégelte az állandó visszalassítást. Egyébként sem szeretett senki háta mögött tekerni.

Visszafogta tehát kissé a sebességét, ami azt jelentette, hogy kb 50-100 méteren keresztül üresen tekerte a pedálokat. Mindez nem tartott tovább 10 másodpercnél. Ezután erősen behajolt a kormány fölé, erősen megmarkolta a kormányszarvakat, gyors mozdulattal leváltott a legnagyobb áttételére, majd kiállt a nyeregből, és a lendületét még meglódítva egyszerűen lehagyta a Motoros Nyulat. Amikor visszatért a sávjába, alaposan összehúzta magát, és kihasználva a maradék lendületét még jó 2-300 méteren keresztül a legnagyobb fokozaton maradt. Amikor már érezte, hogy a lábai nem bírják, gyorsan visszaváltott a második fokozatra, és azzal folytatta a tekerést. Kb. egy percig hallotta még a Motoros Nyúl duruzsolását, ami lassan beleveszett a forgalom szokásos zajába. …

Az Öreg Izomagár és a Motoros Nyúl rövid randevúja nem számított jelentőségteljes eseménynek az országúti biciklizés történetében, és még az Izomagár kerékpáros történelmének is majdhogynem jelentéktelen eseménye volt… azonban remélem, hogy ennek ellenére mégis sikerült némi bepillantást nyújtania abba a különös, néha veszélyes és megerőltető, ámde annál izgalmasabb és élményteli világba, amibe az Öreg Izomagár, és minden országútra merészkedő versenykerékpáros minden alkalommal elmerül, amikor szokásos „egyenruháját” felöltve nekilódul, hogy kilométerek tucatjait hajtsa a pedáljai alá…

 

Brain Storming, 2009

 

***

Kerékpárokról lásd még:

 

Rendhagyó, életrajzi útikalauz, imádott hegyemről – SZÁRSOMLYÓ-ról! (1. rész)

Brain Storming - 2007.01.16 01:44

’94 jún. 2.-4-én 526 km-es biciklitúrát tettem M.o. leggyönyörűbb hegyéhez, Szársomlyóhoz – Róla, a megismerkedésünkről, a túráról és egyebekről szól a beszámolóm.

http://www.bsstudio.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=11970

***

Rendhagyó, életrajzi útikalauz, imádott hegyemről –SZÁRSOMLYÓ-ról! (2. rész) - A TÚRA

Brain Storming - 2007.01.17 00:56

http://www.bsstudio.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=12021

***

BS-funpic comments Válogatás: Ha nincs ki a 4 kereked, told meg 2-vel! – I. (1.-10.)

Brain Storming - 2008.01.29 23:46

http://bsstudio.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=37697

***

BS-funpic comments Válogatás: Ha nincs ki a 4 kereked, told meg 2-vel! – II. (11.-20.)

Brain Storming - 2008.02.02 19:51

http://bsstudio.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=37952

 

 

 

 

***

„Brain Storming Was Here… And Will Be Back…”

***

 

 

 

 

 

 

***

„A bocsánatkérést soha nem a vétkes kezdi, hanem az, akiben nagyobb a szeretet!”

BRAIN STORMING:

Gondolom, azzal is egyetérthetünk, hogy aki szándékosan árt valakinek, attól azért nem fogadunk el egy egyszerű "Bocsi!"-t... Mellesleg tökéletesen egyetértek... Én néha még azoktól is bocsánatok kérek, akik velem szemben voltak bunkók...

***

‎"Minden ember hasonlít egy állatra."

BRAIN STORMING:

... és minden állat hasonlít egy emberre... Pl. ott van a kutya – amire azt mondják, hogy "az ember legjobb barátja"... ezen mindig jót röhögök: ugyan ki kötné ki egy póznához a legjobb barátját, ki pitiztetné, és persze ki heréltetné ki, vagy ivartalaníttatná a legjobb barátját???

***

"A legjobb úgy elaludni h a hátadon dorombol egy kis cica"

BRAIN STORMING:

... lehet, hogy elaludni úgy a legjobb, de álmatlanul forgolódni biztosan nem...

***

„Ha valakinek nincsenek álmai, nincs többé értelme annak, hogy éljen. Álmodnunk szükséges, még akkor is, ha álmainkban megsejtjük a valóságot.”

BRAIN STORMING:

…én évekig nem álmodtam... Legalábbis nem alvás közben...

***

„A szagelszívónkban van egy madár, és szerintem fészke van bent, mert mintha nem egyedül lenne…”

BRAIN STORMING:

Legalább így nem érzitek, ha galambokat ereget...

***

„Az egyik legnehezebb dolog az életben azt látni, hogy akit szeretsz, valaki mást szeret.”

BRAIN STORMING:

Pláne, ha olyasvalakit szeret, akit te utálsz...

***

„Nem az első csók a legnehezebb, hanem a legutolsó.”

BRAIN STORMING:

„Ez abban az esetben nem igaz, amikor egy elvarázsolt királyfit még varangyos békaként csókolsz meg...”

***

,,Aki küzd, veszthet, de aki nem harcol, az máris veszített."

BRAIN STORMING:

Röviden: aki veszít, az küzdhet, tehát veszthet, és akkor megint küzdhet, ámde akkor már megint küzdhet... Tehát röviden:...

***

„A Nemzeti Erőforrás Minisztérium dohányzást megszigorító törvénye a munkahelyek számának növekedését és kevesebb szívinfarktust eredményezne.” (2011. február)

BRAIN STORMING:

Én nem dohányzom, de kurva sokat szívok... ... ám perpill úgy néz ki, hogy a dohányosokat is szívatni fogják...

***

"A szív szeret, az ész tudja, nem lehet. Így ketten örök ellenfelek. Az ész már lemond, a szív még remél ám hiába az okos ész, az érző szív ezerszer többet ér!”

BRAIN STORMING:

... és ezerszer jobban is képes fájni...!

***

„Fiúk!!! Ha akartok valamit egy lánytól, tegyétek egyértelművé! Ne a lánynak kelljen lépni, ti kezdeményezzetek! És azt is tegyétek egyértelművé, ha nem akartok tőle semmit!”

BRAIN STORMING:

FIÚK! A lányok azért terjesztik ezt, mert imádnak visszautasítani... Meg persze a legtöbbük baromira lusta... A legtöbb nő/lány elvárja, hogy a pasik/fiúk kezdeményezzenek, de csodálkoznak, hogy a fiúk óvakodnak ettől, mivel a nők/lányok túlnyomó többsége mindössze visszaigazolást szeretne a vonzóságáról, és végül egy pofára ejtéssel jutalmazza az igyekezetet... Ez tény – a legtöbb nő visszaél ezzel a "beidegződésünkkel"... Sok nő/lány ilyenkor megkérdezné, hogy „És ez baj?” … és ha esetleg nem lenne ez szokása, azért mind vágyik arra, hogy ezt egyszer, kétszer, sokszor megtehesse. Ám a legtöbben megteszik, mégpedig úgy, hogy észre sem veszik. Szerintük „ez mindössze csak filozofálgatás, sok értelme nincsen”…Nos, illene hozzátenni a fenti gondolathoz – a lányok részére –, hogy "Lányok - tessék értékelni, ha egy fiú veszi a bátorságot a kezdeményezésre...!", vagy hogy "Mi, lányok értékeljük a bátorságot...!!!" DE a „női logikát” nehéz megfejteni… mivelhogy a nők sokszor "logikának" tekintik azt, ami nem az... Pontosabban számukra mindig is logikus az, ami éppen nekik kedvez... Bár ezzel mindenki így van. FREUD nem tudott választ adni arra a kérdésére, hogy "Mit akar a nő?" ... Pedig egyszerű: mindig mást!

Az okos nők erre azt felelik, hogy „mindig van valami logika abban, amit csinálunk.. csak mindig az a logikus, ami nekünk jó... hogy lehetne az logikus, ami nem jó ?” – Hát úgy, hogy később sokkal jobb lesz!!!! Persze, ez nekik már túl bonyolult.. Hiszen mindenki tudja, hogy „Úgyis a nőknek van igaza.” Pontosabban: mindig (az) anyucinak (tekintett nőnek) van igaza!

Mellesleg azt mindkét nem elfelejti, hogy mindig annak adnak igazat, akitől akarnak valamit... Ez egyértelmű... Különben soha senki nem érné el a célját sehol. Pedig annyira könnyű lenne, kimondani, hogy "nekem teljesen más a véleményem, de folytasd csak, érdekes, amit mondasz..." Nem? Merthogy a "nem értek egyet" nem egyenlő azzal, hogy "hülyeségeket beszélsz"..

***

„Jóccakát minden jó embernek! A rosszaknak is, hogy legalább éccaka ne zavarjanak senkit.”

BRAIN STORMING:

Úgy érted, hogy a rosszak is aludjanak jól, és majd reggel felfrissülve gonoszkodjanak?!?!

***

„Soha nem késő kimondani: SZERETLEK! Soha nincs későn bocsánatot kérni, ha úgy érzed: VAN MIÉRT! És hogy ne kövessük el ugyanazt a hibát? Úgyis a SZÍV DIKTÁL!”

BRAIN STORMING:

"Soha nem késő kimondani: SZERETLEK!" - Ezt mindig azok mondják, akik nem akkor mondták ki, amikor kellett volna...

"Soha nincs későn bocsánatot kérni, ha úgy érzed: VAN MIÉRT!" - Mindenesetre ne várd meg, h az általad okozott sérelemért bosszút álljanak rajtad...

"És hogy ne kövessük el ugyanazt a hibát? Úgyis a SZÍV DIKTÁL!" - Újabb megfogalmazása annak, hogy a saját hülyeségét az ember mindig "tapasztalatnak" vagy "személyiségjegynek" véli...

***

BRAIN STORMING:

A "maradjunk barátok" azért hülye duma, mert felmerül a kérdés: "Eddig barátok voltunk?"

***

„Ez a nap is rohadt jól indul…”

BRAIN STORMING:

De azért ne felejtsd el, hogy a "szar" egyben "trágya" is"!

***

BRAIN STORMING:

… A jó tanács elsősorban annak kellene, hogy használjon, aki adja, mert a jó tanács, és minden megszívlelendő gondolat arról szól, hogy az azt adó mit baltázott el, és mit nem vett figyelembe korábban... És amikor egy ilyen ember "jó tanácsot" ad, akkor az az illúziója támadhat, hogy a múltbéli balfékségét ezzel kompenzálhatta...

No de most, egy igazi jó tanács - ilyenkor vagy ne csinálj semmit, ("aki kalimpál a mocsárban, az mélyebbre süllyed"), vagy csinálj valami számodra is merőben szokatlant, az sem baj, ha hülyeség – ezzel igazolod magad előtt, hogy a saját hülyeséged a te kezedben van... legalább...

***

BRAIN STORMING:

Ha nyár közepén el vagy havazva, akkor egy szavad sem lehet!

***

Figyelj erősen, és ha rájössz, mi az, amit meg kell figyelned, az lesz a jövőd. (Arthur Golden)

BRAIN STORMING:

Ha az ember bármilyen témával csak annyit foglalkozna, mint a tévéműsorral, überprofi lehetne bármiben!

***

„Ha kegyetlen az élet én mért legyek kegyes?!”

BRAIN STORMING:

Az élet azért tűnhet kegyetlennek, mert a többség nem azon áll bosszút, aki ártott neki, hanem azon, akivel el tud bánni. Tehát nem kell kegyesnek lenned, de lehetőleg azzal legyél kegyetlen, akivel veled volt az. Ha nem így teszel, akkor viseld el, h a nálad erősebbek minden sérelmükért rajtad állhatnak bosszút...

***

"Sohasem felejtem el az arcokat, de a te esetedben kivételt teszek."

BRAIN STORMING:

Ez paradoxon: a kivétel mindig erősíti az emlékezetet... Ez a "pofátlan memória"?

***

„Akik bátran utána néznek a jó csajoknak!”

BRAIN STORMING:

... azok ezt nem a facebook-on meg egyéb közösségi oldalakon teszik...

***

„Remélem egyszer rájössz, hogy kit veszítettél. Nem azért, mert én olyan szép, okos vagy bármi más vagyok, hanem azért, mert úgy Szeretlek, ahogy vagy! Az összes hibáddal együtt...”

BRAIN STORMING:

A bejegyző valószínűleg nem ismeri azt a szerelmi axiómámat, miszerint: Nem kötelező szeretned valakit, csak azért, mert szeret.

***

"Lány: Te szeretnél engem, ha én lennék az egyetlen lány az egész földön??"

BRAIN STORMING:

Fiú: Lenne más választásom akkor, ha szexelni akarnék?

***

„Ne a múltba élj, Ne azon gondolkozz, hogy hogyan kellett volna, Mit kellett volna tenned, hanem amit megtettél, Azután mit fogsz megtenni, hogy jó legyen.”

BRAIN STORMING:

‎"Ne a múltba élj"... valóban, de azért ne felejtsd el, hogy a múltban már éltél, a jövőben azonban még nem.... ‎

***

Folyt. köv.

Csapongó elmélkedések egy UFO-előadás jegyzeteiből

 

Kép forrása:

http://www2.astro.psu.edu/~mce/A001/lect03_fig2.jpg

7.___

Az előző rész végén a Föld korát és rajta az űrhajózásra is képes intelligencia kialakulását vetettem egybe. A 4.5 milliárd évhez képest persze elenyészőnek tűnhet az az idő, ami alatt a kifejezetten emberi emberelődöktől eljutottunk a technikai civilizáltság űrbe vezető szintjéig. Akkor is, ha az elődeink két lábon járásának megjelenését vesszük (ami kb. 7 millió évvel ezelőtt következett be), vagy ha az első technikainak nevezhető tevékenység – a tervszerű eszközkészítés – megjelent (kb. 2.5 millió évvel ezelőtt).

Van olyan UFO-lógus, aki előtt csak a Kennedy-bejelentéstől a tényleges Holdra-szállásig eltelt idő röpke évtized jelenti az „űrbe jutás időigényét”, elfelejtve a kérdést, hogy ha a kifejlett Homo Sapiens Sapiens-nek csak ennyi idő kellett volna ahhoz, hogy erre képes legyen, akkor vajon miért nincsenek ennek jelei, nyomai a régészeti leletek között. (A Däniken-féle teóriákat egyelőre hagyjuk; bár elsősorban ő sem az ember saját maga általi űrutazását vetette fel, hanem idegen beavatkozását a múltunkba.) Megállapodhatunk abban, hogy az emberi civilizáció nem azért fejlődött, hogy az embert az űrbe juttassa, annak ellenére, hogy az ember a legtöbb technikai újítását igyekszik a köz szolgálatába állítani – a mai napig a hétköznapi életet nem az emberes űrrepülések befolyásolják a leginkább, hanem az ember nélküli űreszközök praktikus felhasználása. Ezekhez képest jelenleg az emberes űrutazások jelentősége eltörpül az ember nélküli űrhajózás, az űrkutatás és az űrtechnikai „hétköznapi hasznosítása” (lásd. pl. a műholdas kommunikációs rendszereket, a meteorológiai műholdak, stb.) mellett.

Nos, visszatérve az eredeti mondandómhoz – amikor az emberek az „évvel”, mint időegységgel „dobálóznak”, elfeledkeznek a planetológiai értelemben vett „év” és „évszakok” jelentőségéről – különösen, ha egy adott bolygón az élet kifejlődésének és fejlődésének a lehetőségeit vizsgáljuk. … És már hallom is a „szakértő” és „nem szakértő” olvasók felmerülő gondolatait: „Vajon mi köze az UFO-lógiának az „év” és az „évszak” fogalmához?”. Rögtön mondom: nagyon is sok! Ha pusztán abba gondolunk bele, hogy akár az ember életében is mekkora jelentőséggel bír mind az évek elmúlása, mind az évszakok váltakozása, akkor már megsejthetünk valamit abból a szerepből, amit általában az ÉLET alakulásában játszik. Az ökológiai rendszerek cirkadián (24-órás) és cirkannuális (egy éves) ciklusainak váltakozása alapvető fontosságúak, mivel ezek az élet keletkezése óta jobbára változatlanok, tehát az életet legalább annyira befolyásolják, mint a Föld gravitációs tere, a légkör összetétele, a világóceánokban a tengervíz sótartalma, a Földfelszínen a magassággal csökkenő nyomás, a világóceánokban a mélységgel növekvő nyomás, stb.. A Föld biomasszájának tarka sokféleségét ezek a tényezők mind alapvetően meghatározzák már a kezdetek óta – a földi életnek ezekhez a környezeti feltételekhez kellett alkalmazkodnia, így ehhez alkalmazkodott. A korábbiakban utaltam már egy hipotetikus, ún. „Kozmikus Élet Törvény”-re, miszerint „AZ ÉLET ALAPEGYSÉGE AZ ÉGITEST.” Nos, ha azt vesszük, hogy a Földi élet mennyire meghatározott a Földön adott fizikai és kémiai feltételrendszer által, akkor már ezen a ponton is erősen kétségbe kell hogy vonjuk azokat a UFO-lógus (hívő) körökben népszerű elképzeléseket, miszerint „az Univerzum egy élő organizmus”, vagy másként „az Univerzum és az élet kölcsönös viszonyáról” beszélnek. Miért is? Mindössze azért, mert a földi élet annyira a Földhöz kötött viszonyokban képes csak fennmaradni, hogy nevetséges a bolygóközi „életáramlásnak” még csak a feltételezéséről is beszélni. Vigyázat – itt nem az esetleg reprodukálódni képes vírus-fajtákról beszélek, amik esetleg(!) átvészelhetnek egy bolygóközi utazást (mint azt a pánspermia-elmélet hívei képzelik), és pláne nem a szerves molekulák „áramlásáról”, mivel az még csak kémia (lenne), nem pedig biológia! Az, hogy az aminosavak jelen vannak a világűrben, „nem túl nagy dolog”, mivel maguk az aminosavak sem túl bonyolult vegyületek: az egyik esszenciális aminosavunk, az  alanin (2-aminopropánsav) képlete pl. C₃H₇NO₂. A lizin kémiai képlete: C₆H₁₄N₂O₂. Persze az „egyszerűség” senkit se tévesszen meg – a kevés építőelem még nem jelent egyszerűséget! A fullerének pl. csak szénatomokból állnak, de a keletkezésük/előállításuk nem tartozik az egyszerű folyamatok közé. Röviden kijelenthetjük, hogy az élet molekuláris építőkövei kedvező körülmények között természetes módon is keletkezhetnek – mivelhogy a világűrben is kimutatták a jelenlétüket, botorság lenne kétségbe vonni, hogy az ún. Ősóceán „ősleves” állapotában minden bizonnyal nagy mennyiségben fordulhattak elő. A folyékony közeg, amit a víz szolgáltatott, tökéletes „valószínűségi táptalaj” volt a „molekuláris biológia statisztikai csodáihoz”. … És valahol itt vissza is kanyarodnék lassan, hogy újra felvegyem a kifejtendő téma fonalát.

A „folyékony víz” a földi élet esetében olyannyira fontos tényező, hogy az asztrobiológia egyik alapvető kérdése éppen az, hogy milyen körülmények között találhatunk egy bolygón folyékony vizet. És ez nem véletlen. Ámde – az asztrobiológiának az elsőrendű kérdése mindössze az, hogy a „bolygó + folyékony víz” elsőrendű társíthatóságát pontosan meg tudja állapítani – és nem az, hogy egy adott bolygó vízkészlete milyen körülmények között marad hosszú időn át folyékony! És az élet esetében ez a döntő szempont! A Marson a talajba van fagyva, a Vénuszon a légkörben kavarog a víz… egyedül az Európán, a Jupiter egyik holdján képzelhető el folyékony vízréteg mélyen a jégréteg alatt. A Földön azonban a felszínen hömpölyög, és akkora mennyiségben, hogy tkp a Földet nem is a szárazföld után kellett volna elnevezni, hanem az uralkodó vízfelszín alapján, pl. Akvának.

A népszerű elképzelés szerint a Földön azért van folyékony víz, mert ehhez éppen a megfelelő távolságban van a Naptól. Úgy vélem itt lenne az ideje, hogy ezt a gondolatot alapjaiban elvessük – a következőkben megpróbálom felvázolni, hogy a Naptól való távolság mellett milyen egyéb tényezők játszanak legalább olyan fontosságú szerepet!

A kitartó (vagy éppen türelmetlen?) olvasóim most fellélegezhetnek – végre visszatérünk a bevezetőben említett témához – az évszakokhoz!

Elsősorban biológiai szempontból fontos, hogy az évszakok jelentőségét vizsgáljuk, pontosabban az élővilág évszakokhoz való alkalmazkodási kényszerét értve a „biológiai szempont” alatt. A korábbiakban említettem, hogy az élőlényeknek alapvetően két irányban kell alkalmazkodnia: egyrészt az élettelen környezeti feltételekhez, vagyis az élőhelyhez; másrészt pedig az élő környezethez, vagyis ha ragadozó, akkor a zsákmányához, ha zsákmány, akkor a ragadozójához, ha pedig közbülső helyet foglal el a táplálékláncban (mint amilyenek a rágcsálók többsége), akkor mindkét irányban.

Evolúciós tényezőként az élettelen környezet állandó variációs faktorai a 1. napok váltakozása, és 2. az évszakok váltakozása, ami (természetesen nem elliptikus pályán keringő bolygót feltételezve!) tulajdonképpen nem más, mint a napok jellemző (átlag)adatainak periodikus, és tendenciózus váltakozása. A két tényező tehát valójában egy, azzal  a különbséggel, hogy az évszakok cirkadián ritmusai huzamosabb időn át bizonyos biológiailag fontos határétkek között mozognak (pl. a felszíni vizek felülete befagy, vagy nincs csapadék, esetleg adott terület folyamatosan árnyékba kerül, pl. a domborzat miatt, stb.).

A napok váltakozásának jellege önmagában is igen sokféle lehet: a „nap” – vagyis a cirkadián ritmus alapegysége –, ahogyan mi itt a Földön elképzeljük, igencsak szűk spektruma a lehetséges „megjelenési” formáknak. Ugyan évszakról-évszakra megtapasztaljuk a nappalok hosszának és a Nap látszólagos pályájának változásait, ez mégis könnyen befolyásolhatja ezirányú képzelőerőnket.

Elképzelhető olyan „nappal”, mely örökké tart, továbbá olyan is, amely fél éven át. Az „örök nappal” egyrészt úgy jöhet létre, hogy a bolygó tengelykörüli forgási sebessége megegyezik a pályájának keringési idejével, így az égitest állandóan csak az egyik oldalát mutatja a központi csillaga felé. Másrészt úgy is elképzelhető, hogy a bolygó forgási tengelye a keringési síkjába esik, tehát a pálya egy adott pontján a tengelye pont a központi csillag felé mutat az egyik pólusból, majd a pálya átellenes pontjában a másik pólusa mutat a központi csillaga irányába.

Vegyük elsőként szemügyre azt az „ideálisnak” mondható „szélsőséget”, amikor a bolygó forgási tengelye pontosan merőleges a keringési síkjára. Ebben az esetben a bolygó minden pontján, minden nappal pontosan ugyanakkor kezdődik és ugyanaddig tart, és a besugárzás szöge is végig, a cirkannuális ciklus folyamán tökéletesen változatlan marad – röviden tehát: minden nap egyforma, tkp évszakok nélkül. Ebben a pozícióban egyedül a központi csillagtól való távolság lenne az egyedüli változó faktor, ami csak a körtől lényegesen eltérő pálya esetén lenne szembetűnő. A Föld esetében az átlagos 149 millió km-es Nap-távolság kb ±2.5 millió km-rel ingadozik, és ez az 5 millió km-es változás semmiféle hatással sincs az éghajlatra, holott ez kb 3.5%-nyi eltérést is jelenthet.

Láthatjuk tehát, hogy bár a cirkannuális és cirkadián ritmusok nem választhatók élesen külön, hiszen szorosan összefüggenek, mégis a forgás-tengely pályasíkhoz viszonyított helyzete (és természetesen a forgás szögsebessége) az, ami alapvetően meghatározza ezeket.

Nézzük meg most közelebbről az „ideális” pozíciót, amikor a nappalok hossza és a nap látszólagos helyzete egész évben állandó értéken marad! A központi csillag ilyenkor az egyenlítőt folyamatosan felperzseli. Gondoljunk csak a Föld Ráktérítőjének és Baktérítőjének a környékére – egy röpke pillantás bármely világtérképre, és azonnal megértjük: a huzamosan merőleges vagy kis szögben érkező napsugárzás teljesen halottá égeti a szárazföldeket. A legnagyobb sivatagok mind ebben a sávban vannak (kivéve persze a Góbi-sivatagot, mivel azt nem a napsugárzás energiája, hanem a csapadéktalan klíma tesz szárazzá)! Mindez azonban csak a szárazföldekre van ilyen hatással – az óceánok élővilágának jót tesz. Mi következik ebből az egyszerű tényből? Mindössze az, hogy ebben az esetben a folyékony víz jelenléte erős kiegyensúlyozó hatással bírhat. Nem szabad persze elfeledkezni arról sem, hogy a legpusztítóbb tengeri és a szárazföldre is behatoló viharok mind a meleg tengervízből nyerik az energiájukat, tehát egy homogén, igen erősen és állandó jelleggel besugárzott zóna egy igen erősen, és emellett állandó jelleggel tomboló viharzónát is jelentene. És ezen nem biztos, hogy változtatna az a tény, hogy a besugárzás intenzitása folyamatosan állandó értéken maradna, és a pólusok felé is egyenletesen csökkenne. Egyesek szerint ebben a tengely-ekliptika helyzetben a mai térítők környéke lenne olyan, mint a mai egyenlítői klíma. Ezt én erősen kétlem, mivel a mai trópusi övezet is egy periodikusan változóan besugárzott zóna. A napsugárzás intenzitása itt egész évben, folyamatosan és egyenletesen változik, és itt az egyenletesen változó jelleget emelném ki. A térítők sávjában is állandóan változik a besugárzás erőssége, ott azonban van egy erős lassulási periódus, a napfordulók előtt és után: ebben az időszakban lelassul a naponkénti változás sebessége. A napfordulók környékén a legerősebb ezeken a területeken a napsugárzás, és emiatt alakulnak itt ki a legszárazabb és legforrób területek. A sarkok felé haladva csak a domborzat és a csapadékosság szintje lehet a helyi klímát befolyásoló tényező, de ebben sem lehetünk túlságosan biztosak – a Földön a tetemes felszíni víztömeg és az időjárás alapos légkörkeverési sajátossága sem tudja lényegesen befolyásolni a klimatikus zónák elég jól behatárolható voltát. Egy állandósult besugárzási jelleg még határozottabbá tenné ezeket a határokat – nemigen lennének szélesen elterülő átmeneti zónák, mint pl. a Föld mérsékelt éghajlati övezete. Minden bizonnyal a pólusok felé haladva egy (domborzattól függő), igen szabályos Gauss-görbe jelleget felvevő bioszféra képet kapnánk, talán pár tíz-kilométeres övezetekre tagozódva.

Minden erősen korlátozhatná a szárazföldi létforma formagazdagságát – részben a túlbiztosítottan egyhangú, és az alkalmazkodást emiatt nemigen fejlesztő környezet miatt. Ezen elsősorban a tektonikus mozgások és a vulkáni tevékenység „javítana”, valamennyire változatosabbá téve az élőhelyeket, de mivel ezek a változások nem periodikusak, inkább a meglévő fajok nagymértékű kipusztulását eredményezné, semmint a változatosság fejlődését. Azok a létformák ugyanis, amelyek évszakról-évszakra alkalmazkodni kénytelenek a környezet fizikai változásaihoz, azok a tartós geológiai változásokhoz is könnyen alkalmazkodhatnak. Jómagam ezért is vélem a bioszféra fejlődése szempontjából elsődlegesnek az évszakok meglétét, mivel ez „vértelenül” kényszeríti az élővilágot az alkalmazkodásra igen nagy gyakorisággal. Az évszakok tehát olyan szelekciós nyomást jelenthetnek, amik nélkülözhetetlenek az evolúció „szükséges tempójához”, értve itt az alkalmazkodás hatékonyságát mindenképpen növelő intelligencia megjelenéséhez!

Pusztán az alaposság kedvéért tekintsük át röviden a másik végletet is – azt a tengelypozíciót, amikor az elhajlás nulla fok, tehát a bolygó forgástengelye hol az egyik, hol a másik pólusával mutat a központi csillag irányába!

Az első alapvető kérdés az lehet, hogy a bolygó forgástengelye vektoriálisan mindig ugyanabba az irányba mutat-e, vagyis a keringés folyamán az szintén tesz-e fordulatot. A válasz: nem, és ennek egyszerű fizikai oka van. Egy saját tengely körül forgó test mindaddig megtartja a tengelyirányát, míg külső erő nem hat rá. Az egyenes vonalú mozgást végző testek esetében ez a lendület, a forgó testek esetében ez a perdület. A perdületnek pedig az a fő sajátossága, hogy magától nem változtat tengelyirányt – ezen alapszik a giroszkópos navigáció is, melyben forgó tömegek tehetetlensége alapján határozzák meg egy test elmozdulását a térben. Hétköznapi csillagászati jelenségként megfigyelhető, hogy a Föld forgástengelye is állandóan a sarkcsillag felé mutat, bárhol van a pályáján. Nos, ezzel megválaszoltuk azt a kérdést is, hogy előfordulhat-e olyan, hogy egy bolygó tengelye állandóan a központi csillaga felé mutat, mivelhogy a perdület miatt ilyen eset nem fordulhat elő. Ha tehát a bolygó forgástengelye a pályája síkjába esik, akkor a pálya egyik pontján pontosan a csillaga felé mutat, majd a fél-pálya végig utazása után a másik pólus felé. A fő kérdés, hogy ezen zenit-pozíciók között milyen a bolygóról a csillag látszólagos útja az égbolton!

Képzeljük el, hogy a bolygónak azon a pólusán állunk, mely fölött éppen a zeniten van a csillag! A Földön a nappalok és éjszakák váltakozását az okozza, hogy a Földön álló szemlélő felszíni pontja a tengelyforgás következtében „elfordul” a Naptól, tehát az árnyékos oldalra kerül. Jelen esetben ez azonban nem lehetséges, mivel a napi forgás következtében a csillag a fejünk felett marad. Ha a Földet képzeljük el ebben a pozícióban, akkor napokat is várnunk kellene, amíg némi árnyékmozgást figyelhetnénk meg magunk körül, mivel a Nap a fejünk felett lassan imbolyogni látszana, 24 óránként visszatérve ugyanazon hosszúsági kör fölé. A Föld 365 napját alapul véve tehát, ez a lassú imbolygás idővel átmenne egy egyre kisebb szög alatti keringéssé az égbolton, fél év alatt egy kb. 183 fordulatú spirális vonalon szépen eltűnne a látóhatár alatt. Ennek a jelenségnek azonban a Földön is van megfelelője, mégpedig a sarkok közelében: a mi speciális tengelypozíciónkkal forgó bolygónk naplementéje olyan lenne, mint a sarkkörökön, amikor a Nap a legmagasabb nyári pozíciójából lassan leereszkedik a látóhatár alá. Ezután következne egy fél éves teljes sötétségben lévő periódus, legalábbis az előbb említett szemlélő számára.

A felületes szemlélő azt mondaná, hogy mindez mennyire fantasztikus – fél éven át lenne nappali világosság, állandó meleg, stb.. Nos, energetikai szempontból ez azt jelentené, hogy az életnek esélye sem lett volna kialakulni. A korábbiakban említettük azt, hogy a Földön mit tesz a Rák-térítő és az Egyenlítő, és Bak-térítő és az Egyenlítő közötti övezetben a pár hónapos intenzív besugárzás, ami ráadásul cirkadián ritmusban, csak 24 óránként éri el a csúcspontját, vagyis naponta van egy tetemes hőingadozás a szárazföldön (az óceánokon erőteljesebb a hőkiegyenlítés). Nem kell túl nagy fantázia hozzá, hogy belássuk, hogy azalatt a kb. 3 hónap alatt, míg a központi csillag a zenitről a 45 fokos magasságig süllyed, mindent hamuvá perzselne a felszínen, és ez a kegyetlenül magas energiaáram a bolygó felszínének kb. az egyharmadát érintené. Ha nem lenne a bolygón, csak légkör, akkor iszonyatos erejű szélviharok tombolnának állandó jelleggel, mivel az árnyékos oldal és a napos oldal hőmérsékletének a különbsége hatalmas erejű áramlásokban igyekeznének kiegyenlítődni, ám a gázok hőtároló kapacitása miatt ez nem lenne lehetséges, tehát folyamatosan mozgási energiává alakulna a felvett hőmennyiség – röviden: széllé. Ha a Földhöz hasonlóan tetemes mennyiségű víz lenne a felszínen, akkor sem lennénk jobb helyzetben: a napsütötte oldalon olyan erőteljes lenne a párolgás, hogy a bolygó teljes vízkészlete valószínűleg a légkörben kötne ki, ami üvegházhatásként a félárnyékos, majd az árnyékos területek vízkészletét is magával sodorná, tehát a Vénuszhoz hasonló állapot alakulhatna ki. Folyamatosan megmaradó, telített vízgőzből álló felhőréteg borítaná be a bolygót, és a melegcsapdaként viselkedő vízgőz pokoli forróságot alakítana ki a felszínen. Mellékesen jegyzem meg, hogy ugyan azt nem tudni, hogy a Vénusz miért forog ellentétes irányban a keringési pályán való mozgásához képest, de tény, hogy mindössze 2 fokos eltérés van a forgási tengelye és a pályasíkjára állított merőleges között. Nem elképzelhetetlen, hogy a megszaladt üvegházhatás, ami pokoli forróságot eredményezett a felszínén, részben emiatt is alakult ki – nem elfelejtve amellett, hogy a bolygó lassabban tesz egy tengelykörüli fordulatot, mint hogy a keringési pályáját végigfutja! A Föld esetében is láttuk, hogy a felszínt egy helyen érő folyamatos besugárzás milyen pusztító hatású lehet, és a teljes bolygó klímáját befolyásolhatja egyetlen „forró pont” is.

Ha a Naprendszer belső, kőzetbolygóinak forgási tengely elhajlását nézzük, akkor két meglepő dolgot tapasztalhatunk: a Merkúr tengelye merőleges a pályasíkjára, a Vénuszé 2 fokban tér el a merőlegestől, a Földé 23,44 fokban, a Marsé 23, 59 fokban. Durva statisztikai állítás lenne az, hogy a belső bolygók esetében 50%-ban olyan tengelyelhajlással bírnak, ami kedvező az évszakok kialakulása szempontjából – igen ám, de a másik két eset szinte a két véglet! Ha megnézzük a Naprendszer egészét, akkor is teljes összevisszaságot kapunk: Jupiter 3,12 fok, Szaturnusz 26,73 fok; az Uránusz alig 7, 86 fokban tér el a második, részletesen tárgyalt esettől, vagyis a forgástengelye majdnem a Nap felé mutat az egyik évszakban (persze esetében az év 30684,8 napig tart); Neptunusz 29,56 fok… és a Plútót már nem említem, mivel ma már nem tartozik a bolygók közé, és a pályája amúgy is 17.12 fokban eltér az Ekliptikától. A nyolc bolygóból tehát ismét négy az, aminek a tengely-elhajlása 20 és 30 fok között van. Mondhatjuk hát, hogy 50% lehet az esély arra, hogy évszakokkal rendelkező bolygóra bukkanunk egy bolygórendszerben? Akár mondhatnánk is, ha nem tudnánk a forgási tengelyek imbolygásának jelenségéről. A Föld esetében tudjuk, hogy kb. 40000 ezer éves ciklikusságot mutat a forgási tengely ferdeségének változása, ám ez igen szűk határok között mozog, 21,8 és 24,4 fok között; emellett a tengely még egy 21-26 ezer éves periódusú imbolygást is végez (akár egy forgó búgócsiga tengelye).

 

Úgy gondolom ez az aprócska eszmefutatás is érzékeltette, hogy egy bolygó esetében nem elegendő, hogy az ún. „biológiai zöld zónán” belül legyen a keringési pályája, hanem ezzel együtt alapvető jelentőségű a tengelyforgásának a pályasíktól való eltérése is, melyben mindkét szélsőség végzetes hatású lehet. A közepes mértékű elhajlás abból a szempontból fontos, hogy amellett, hogy kiegyenlített, és lassan változó hőmérsékleti tartományok jönnek létre, mindez még egy fordulatonként, fizikailag ugyancsak változó környezetet hoz létre. A perdület miatt állandósult tengelyirány aztán létrehozza az évszakokat is. Mindezek a hatások majdhogynem tökéletesen kiszámítható pontossággal váltakoznak, mégis adott tartományokon belül maradnak – az élőlényeknek számos alkalmazkodási faktort „felkínálva”, ami a fejlődésük szempontjából fontos. A sok-sok fizikai szükségszerűségből ez (a forgástengely pályasíkhoz képesti elhajlása) pedig csak egyetlen egy – és mégis, mekkora hatása lehet ennek a sajátosságnak!

A cirkadián és cirkannuális ciklikusság mintegy meghatványozza az élőlények olyan alkalmazkodási kényszerűségeit, amik nem ragadozó-préda jellegűek, így az élőlények még a nagyobb biztonságot nyújtó élőhelyeken és nagyobb populációkban is folyamatosan alkalmazkodni kénytelenek a fizikai környezeti tényezőkhöz. Véleményem szerint ez a fajta alkalmazkodási szükségszerűség alapvető fontossággal bírhat egy intelligens faj megjelenésében is… de ezt a következő részben fejtem ki bővebben!

 

Folyt. köv.

Csapongó elmélkedések egy UFO-előadás jegyzeteiből...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kép forrása:

http://www.cartoonstock.com/newscartoons/cartoonists/sge/lowres/sgen164l.jpg

Első rész:

http://www.bsstudio.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=108147

Második rész:

http://www.bsstudio.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=108198

 

6.___

Elgondolkodtató továbbá az UFO-lógusok „HUMAOID”-képzete. Elméletük, azaz az ő elmondásuk szerinti „tapasztalataik” és leírásaik alapján a HUMAIDOK – vagyis az UFO-ok utazói – AZ EMBERHEZ NAGYON HASONLÓ FELÉPÍTÉSŰEK! Innen is származik a „humanoid” elnevezés, amit magyarul akár „emberszabású”-nak is nevezhetnénk. No de, álljon meg a menet! Ha a legtöbb humanoid-, pontosabban UFOnauta(!)-ábrázolás ennyire „emberszabású”, akkor feltételezhetjük, hogy legalább ennyire hasonlók az érzékeik is. Mindebből nem elvadult feltételezés, hogy a kifejlődésük helye, az eredeti élőhelyük is nagyon hasonló lehet a miénkhez. … (Érdekes módon mindeddig nemigen láttam olyan számítást, ami azt fejtegette volna, hogy mekkora az esélye egy Föld-szerű bolygó létezésének? És ezzel a hasonlósággal még csak a töredékét érintettem egy humaniod faj létezésének a valószínűségéhez. – Erre később még visszatérek!) Lévén hasonló ingerekre kell, hogy reagáljanak, min itt a Földön. Szóval a hasonló felépítéstől eljutottunk a hasonló élőhely feltételezéséhez.

Ez azt is feltételezni sejtetné, hogy az élet kialakulásának és fejlődésének van egy bizonyos szabályszerű rendje, ami azonos, vagy közel azonos feltételeknek fennállása esetén közel azonos biológiai entitásokat produkál.

Ebből azt is leszűrhetnénk, hogy a Föld nem egyedi eset az Univerzumban, hanem olyan bizonyos feltételekkel rendelkezik, ahol törvényszerűen kialakul az ÉLET valamilyen formája – az UFOnauták leírása szerint pedig megtévesztően azonos módon.

Ez elméletnek szép, viszont csak akkor áll meg, ha a földi állapotokat standardnak vesszük, vagyis igen gyakorinak.

Valahol itt azonban belépnek a KOZMIKUS FELTÉTELEK. Itt a központi csillag és az adott bolygó távolságát, az adott csillag és bolygó tömegét, a bolygó rendszeren belőli pályahelyzetét (és a még sok egyéb tényezőt) értem… A legutolsóval kapcsolatban pl. képzeljük el, mi lenne, ha a kisbolygó-övezet közel lenne hozzánk – valószínűleg gyakrabban érnének minket a kozmikus töredékek bombái, ami igen kedvezőtlen az élet zavartalan fejlődése szempontjából… ami azonban megintcsak „ambivalensen antropomorf” szempont, mivel az evolúciót éppen a nagy kataklizmák tudják a leginkább felpörgetni. Közhelyes példa erre a legutolsó nagy kihalás, ami az emlősök előtt nyitotta meg a fejlődés útját, a szó legszorosabb értelmében egy csapással elsöpörve a dinoszauruszokat az útból. A kozmikus feltételek sorát azonban még lehetne folytatni az adott csillagrendszer egyéb tagjainak helyzetével, beleértve az anya-galaxison belőli mozgásokkal, stb. … De egyelőre túl is léptem a szükséges léptéken, hiszen elegendő most pusztán a földi adottságokat figyelembe venni.

(Már most jelzem, hogy a most következő fejtegetések már nem szokták érdekelni az UFO-lógusokat, mivel ezek nem tartoznak az érdeklődési körükhöz.)

Ha egy bolygót az életfeltételek biztosítása szempontjából szemlélünk, akkor a tömegnek igen nagy jelentősége van, mivel ettől rendkívül sok minden függ! Elsősorban az égitest gravitációs ereje, ami döntő befolyással van a folyékony és gáznemű anyagok elillanásának megakadályozására.

Aztán ott van a bolygóképző anyagok adott aránya – ami befolyással lehet mind a kezdeti hőfok csökkenésének mértékére, mind az ebből következő tektonikus mozgások keletkezésére, intenzitására is, amiből adott földrészmozgások is következnek.

És végül a klíma! A csillagászati és bolygófizikai kutatások eredményei szerint ELMÉLETILEG MEGVAN A LEHETŐSÉGE AZ ÉLET KIALAKULÁSÁNAK A VÉNUSZON ÉS A MARSON IS. A jelenlegi állapotban azonban maximum mikroorganikus szinten, ahol a csúcs esetleg a vírus vagy talán a baktérium lenne.

Meglehetősen szubjektíven, de az a meggyőződéses véleményem, hogy az Univerzumban – de ne is menjünk annyira „messzire” – de még itt a Tejútrendszerben is inkább az óriásmolekula szintű, a vírus, legfeljebb a baktériumszintű „csúcs”-életformában létező életet tudom olyan gyakorinak elképzelni, mint az UFO-hívők A HUMANOID FORMÁT.

Azt hiszem, fontos szempont még ebben a „humanoid vendég” témában a kozmikus elrendeződésnek az a momentuma, hogy az adott bolygónak van-e holdja, követője. Gondolok itt esetünkben a HOLD ŰRHAJÓZÁSRA GYAKOROLT HATÁSÁRA. Igaz, most azt mondhatná bárki, hogy alig egy évtized elegendő volt arra, hogy az emberiség addigi tapasztalatait képes volt úgy koncentrálni, hogy biztonságban kiléphetett a saját lényét teremtő és fenntartó körülmények közül olyan módon, hogy a másik égitestre ellátogatott, és ott a saját érzékeivel tapasztalatokat szerezhetett.

Ennél a pontnál léphet be egy olyan KOZMIKUS-ÉLET Törvény, amely kimondaná:

AZ ÉLET ALAPEGYSÉGE AZ ÉGITEST.

Tehát az élet, mint önálló entitás, mindig bolygófüggő. Mert ha csak egy kicsit is belegondolunk, akkor beláthatjuk, hogy a BOLYGÓK KÖZÖTT NINCS törvényszerű ANYAGI KAPCSOLAT, nincs (kölcsönös) anyagcsere! A fizikális hatásokon (vagyis fény-, gravitációs- és sugár-hatásokon) kívül nincs materiális kapcsolat, ami kettejük között valamiféle olyan hidat verne, ami az élet számára használható kapcsolatot jelenthetne.

… És ezért óriási dolog kilépni az egyik bolygóról és meglátogatni egy másikat. A Hold szerepéhez visszatérve. Ha a ’60-as évek elején Kennedy nem a Holdat, hanem a Marsot tűzi ki az évtized űrhajózási céljának, akkor biztosan kudarcot vall… és nemcsak ő, hanem az oroszok is, sőt, az egész emberiség is; mivel ha nincs a Holdért és az űrhajózási trófeákért folyó verseny, akkor nem lett volna talán semmiféle olyan intellektuális-technikai vetélkedés, ami eltérítette volna a korabeli nagyhatalmakat a III. Világháború felé vezető úton. Így is eléggé rezgett a léc, amivel sikerült átlendülni a közvetlen háborús ingerküszöbön… És persze az Apolló-program is borotvaélen táncolt, mire a Hold-utazásig eljutott. Az óriási, erőösszemérésből fakadó fejlődési tempó látványosan akadt meg az első közös orosz-amerikai űrrepüléssel, a Szojuz-Apolló találkozóval.

Azóta a csillagászati ismereteinket, a távközlésünket és az űrbe való kijárási képességeinket gyarapítottuk. Jelentős továbblépés – ami emberi léptékkel mérhető volna – az emberes Mars- vagy Vénusz-utazás lenne. Ilyesmi jelenleg kilátásban sincs! (Megjegyzem, hogy ezeket a sorokat 1996-ban írtam le – mind a mai napig, 2011-ben sincs még semmiféle érdemi előrelépés ezügyben. A technikai megoldások tekintetében persze hatalmas elméleti munka folyik, de ez mindig is folyt az 50-es évek vége óta.)

Pedig a legfontosabb lépést már megtettük. Bebizonyosodott, hogy képesek vagyunk olyan technikai feltételeket biztosítani, hogy fajunk képviselői személyes tapasztalatokkal térhessenek vissza egy másik égitestről. Ezek után „csak” anyagi és technikai lehetőségekre van, ill. lenne szükség. Valószínűnek tartom, hogy ennek emberi okai vannak, mármint annak, hogy nem történik tevékeny próbálkozás a következő jelentős lépések megtételére.

Szempont lehet még azoknak az anyagoknak a hozzáférhetősége is, amik az űrhajózásban használatosak. Mert mi van, ha geológiailag nem hozzáférhetők, vagy feldolgozásuk magának a repülésnek a „költségeivel”, pontosabban idő- és energia-igényével vetekszik.

Aztán itt van a kísérletezés kérdése is. Valószínűleg nem logikai úton, vagy elméleti okoskodásokkal következtetik ki azokat a hajtóműveket, technikai megoldásokat, amikkel járműveik rendelkeznek, és utána már csak meg kellett építeniük. Egy olyan képességekkel rendelkező járművet valószínűleg nagyon hosszú ideig fejlesztettek ki, vagyis a megalkotása igen hosszú időt vehetett igénybe.

Ehhez ugyan nem szorosan kapcsolódik, de magának az Univerzumnak a kora is belejátszhat az időben fennálló lehetőségekbe. Mert, ha alapnak vesszük a mi helyzetünket, miszerint a kb. 4.5 milliárd éves múlttal rendelkező Földön csak most jutottunk el az űrhajózás lehetőségéig, és helyzetünket ideálisnak mondhatjuk az élet zavartalan fejlődése szempontjából – természetesen az intelligencia fejlődését tekintve elsődlegesnek, mivel abban az UFO-lógusok is egyetértenének velem, hogy a „humanoid látogatók” sem a maguk természetes formájában érkeztek ide, hanem az űrben közlekedni képes járművekkel, vagyis technikai eszközökkel, amiket a maguk intelligenciájával alkottak meg. Ehhez pedig az kell, hogy elegendő ideig tudjon egy fejlett technikai civilizáció fennállni és fejlődni. Röviden: az adott élőhelyen elegendő ideig tudjon az evolúció oly módon működni, hogy az abban kifejlődött intelligencia elindíthassa a tervszerű technikai evolúciót.

A Föld, ebből a szempontból is elégé egyedi, mivel a rajta kifejlődött életnek nemcsak egy táplálékláncban való résztvevőként kell helytállnia, akár ragadozóként, akár zsákmányként, hanem magával az élőhellyel is meg kell küzdenie. Sejtésem szerint ez is lehet az oka annak, hogy a Földön a szárazföldön alakult ki magas szintű intelligencia, és nem pedig az óceánokban… Erről később még majd részletesen értekezem.

 

Folyt. köv.

Nézem és hallgatom a híreket, és persze gondolkodom – na, ezzel vajon mit akartak mondani??? 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kép forrása: BRAIN STORMING

 

Azt mondják „forráshiány”…

BS: talán elfolyt a pénz?

 

Azt mondják „kijárási tilalom”…

BS: úgy értik, hogy „ha valaki bezavar az utcán rendezett bulinkba, azt megbüntetjük”?

 

Azt mondják „tüntetés”…

BS: Mi ez? Esetleg mutiból készült vélemény?

 

Azt mondják „politikailag korrekt”…

BS: tehát nem úgy mondja, ahogy van?

 

Azt mondják „közúti ellenőrzés”…

BS: … vagyis a rendőrség kimegy az útra pénzt beszedni?

 

Azt mondják „fékezi az indulatokat”…

BS: talán behúztak neki?

 

Azt mondják „várjuk a FEJ-LE-ményeket”…

BS: úgy értik, hogy „szólunk, ha FEJek hullanak LE”?

 

Azt mondják „szemtanúk szerint”…

BS: úgy értik, hogy „nem mi találtuk ki, hanem a riportalanyok”?

 

Azt mondják „növekszik a csapadék valószínűsége, mert megenyhül az idő”

BS: vagyis a nyakunkba szakad a jó idő, vagy talán ránk borul a derű?

 

Azt mondják „a hatóság két bűnözőt ÁLLÍTOTT ELŐ az éjjel”…

BS: fura dolgokat GYÁRTANAK…

 

Azt mondják „megszakítjuk adásunkat”…

BS: úgy értik „kis színes szösszenet következik abban az egyvelegben, amit naponta többször is leadunk változatlan formába”???

 

Azt mondják „a legfrissebb hírünk”…

BS: vagyis még csak mi nem tudunk róla…

 

Azt mondják „a férfi exkluzív interjút adott csatornánknak”…

BS: úgy értik talán, hogy „csak a mi elkurvásított riporternőnkkel volt hajlandó szóba állni”?

 

Azt mondják „a politikus nem nyilatkozott riporterünknek”…

BS: úgy értik „nem volt elég pénzünk lefizetni”?

 

Azt mondják „sajnos megszakadt a kapcsolat”…

BS: esetleg a riportalany éppen valami kellemetlent készült mondani a csatornát pénzelő vagy támogató politikus(ok)ról vagy pénzember(ek)ről?

 

Azt mondják „a technika ÖRDÖGE közbeszólt”…

BS: közben valószínűleg (talán csak magukban, de) azt mondták, hogy „AZ ISTEN B*SSZA MEG!”

 

Azt mondják „NEM KÍVÁNT nyilatkozni”…

BS: lehet, hogy csak NEM KÍVÁNTA MEG a riportert…

 

Azt mondják „EGYEDÜLÁLLÓ felvételeket készített”…

BS: ez jelentheti azt is, hogy a fotoriporter EGYEDÜL ÁLLT ott, ahol fényképezett…

 

Azt mondják „a részletekről később számolunk be”…

BS: úgy értik „még nem találtuk ki, hogy mit hazudjunk”?

 

Azt mondják „maradjanak velünk”…

BS: úgy értik „másszanak vissza a fotelbe, folytatjuk a szemétre való műsort, amit a fáradt melósok képesek végignézni”?

 

 

… hasonlókat még itt: www.bsstudio.virtus.hu

 

BRAIN STORMING, 2011-09-07

Csapongó elmélkedések egy UFO-előadás jegyzeteiből...

5. ___

A következő megfigyelésem az UFO-lógusok észjárásával kapcsolatban az, hogy hajlamosak mindenbe „belelátni” olyasmiket, ami az UFO-hitüket igazolja. Ez némiképp érthető – az idegenek földi tevékenységének hite legalább annyira izgalmas, mint amennyire nem bizonyítható! A hitet tehát alá kell támasztani – és az igazán lelkes hívő bizony mindenben a kételyeinek igazolását látja. … Csak a pszichológiailag igen vak szemlélő nem látja ebben a nyilvánvaló mögöttes motivációt; ugyanaz itt is, mint minden hitrendszerben: aki az életével, a környezetével, a világ dolgainak jelenlegi alakulásával, esetleg az ő jövőbeli kilátásainak lehetséges alakulásával nincs megelégedve, annak mindenképpen keresnie kell egy „másvilágot”, ahol megtalálhatja azt, amit „evilágon” nem talál. A nyomorúságos, sötét középkori parasztság tömegeinek megnyugvást adhatott a túlvilágon való megnyugvás képzete, ami mindenképpen jobbnak látszott, mint az az evilági pokol, amit az uralkodói körök műveltek velük. A hazai rendszerváltás is felpörgette az ezotéria- és mindenféle para-hitet, mivelhogy a hirtelenjött szabadsággal az emberek rádöbbentek, hogy földrajzilag már nem, életmódjuk színvonalában igen-igen messze vannak attól a nyugattól, aminek termékei, képei, pusztán pénzért megvehető lehetőségei rászakadtak. Az emberek többsége nem fog hanyatt-homlok elköltözni egy jobb életszínvonalú közösségbe, mivel élete, szokásai, szociális kötődései oda kötik, ahol eddig is élt – az ember sokmindent nagyon jól tud, bizonyos életkor után azonban váltani már nemigen …Eszembe jut Szent-Györgyi Albert azon megjegyzése, amiben azon sajnálkozott, hogy minden igyekezete ellenére nem boldogul a kvantum-fizikával, holott sejtése szerint felhasználható lenne a biológiában… majd kifejtette azon megfigyelését, hogy az általa ismert tudóstársadalom kb 40, éves koráig képes merőben új ismereteket befogadni, utána – megfogalmazása szerint – „megmerevedik” az ember gondolkodása. Nos, így van ez mindenkivel. A rendszerváltáskor a szabadsággal nem jött el a nyugathoz való felzárkózás, de a szele megcsapta az embereket – ők is részesülni szerettek volna abban a jóléti-fogyasztói társadalom kínálta élménytobzódásban, amire azonban nemigen volt sem pénzügyi, sem kereskedelmi forrása – megnézhették a tévében, vagy tervezgethették, hogy majd ha lesz pénzük rá, akkor megveszik… De nem költöznek pusztán az anyagi jólétért oda, ahol ez könnyűszerrel elérhető lett volna. Így hát a tömegek maradtak a fenekükön, vagy egyes, a családjukért anyagi felelősséget érző családfenntartók, aki jó szakemberek is voltak, kiköltöztek pénzt keresni, hogy a családjuk idehaza boldoguljon… és igen gyakran ezzel fel is bomlott a család egysége. Persze a többség maradt, és maradtak a gyerekek, és a nagyszülők is, vagyis lényegében mindenki. Az itteni életlehetőségek mellett azonban megmaradtak a nyugatról már nemcsak beszivárgó, hanem beözönlő „szellemi- és érzelmi izgatószerek”, hatalmas írásos, képi és mozgóképi tömegben. Így tört be a köztudatba az UFO-hit is, színes magazinok jelentek meg az újságosbódékban, a köztévében is beindultak a para-műsorok (mint pl. a „Nulladik-típusú találkozások”), szerte mindenfelé klubok alakultak, és előadásokat is tartottak a „kutatók”.

Ezek a nagy hullámok ma már részben lecsengtek, és halkan beépültek egy nagyjából összefüggő egységbe, amin akár a New Age fogalmát is érthetjük… mindez azonban kb annyira egységes, mint amennyire egy szeméttelep. Merthogy az egésznek valójában tényleg nagyon olyan szaga van – olyan ideológiai és világnézeti szeméttelep, ahová a meglévő valóságukkal elégedetlenek játnak guberálni. Persze, akinek ez a metafora sértő lenne, annak javaslom a „bolhapiac”-képet, ami talán pontosabb is: egy szeméttelepen már nem kérnek pénzt a mások számára használhatatlan vackokért, a NEW AGE bolhapiacán azonban nagyon is borsos árat kérnek a „másvilágokért”: mindennek betetőzése a Scientológia Egyház lehet, de köztes, világnézeti pénzbehajtókat találunk úton-útfélen a mi házunk táján is – van aki gorfi-sütőlap-felületű műanyagbóvlit árulnak bűverővel, mások csak bőrön himbálódzó talizmán-kavicsokat.

Mára ez a valóságtorzító másvilág-kacat biznisz olyannyira elborította az emberek hétköznapjait – és ezzel együtt természetesen az elméjüket is – hogy ma már ezeknek a hívői képzelik magukat „nyitott gondolkodásúaknak”, „tisztánlátóknak”, „felvilágosultaknak”… persze, ez nagyon „trendi” azok körében, akik a lelkük mélyén belátták, hogy az életük alapvetően kisiklott, hogy a tini-kultúrából a munka-világába belépve alapvetően szembesülniük kellett volna a korábban a szemüket kiverő valósággal… és persze azok között is, akik már nem a nyugati világ életélvező tobzódását irigylik, hanem a tulajdonképpeni közelmúltjukat. És ilyenkor kell a fogódzó, kell a támasz, kell a magyarázat arra, hogy a jövőbe vetett gerjesztett remények miért is nem váltak valóra… és noha a többség magára erőszakolja azt a hamis vigaszt, miszerint „Tulajdonképpen megtaláltam a helyemet az életben…”, stb., alapvetően emiatt népszerűek azok, akik népszerűek, és azok is, akik CSAK népszerűek, vagy közismertek; ezért tombolhat ma a bulvársajtó, ezért élik sokan az életüket a szappanoperák szereplőivel; ezért hitetik el a szülők gyerekeikkel, hogy ők majd sokkal többre vihetik, mint ők… ezért alakul és alakult ki  a történelem során állandóan az a képzet, hogy „Kell, hogy legyen egy sokkal jobb világ, mint az, amiben élünk”, és „Lehet, hogy ez a világ nincs is messze, és lehet, hogy már itt is vannak a küldöttei, csak mi nem vesszük észre őket, vagy nem értjük az üzeneteiket”… A különböző kultúrák technikai és világnézeti fejlettségétől függően ezek hol szellemek, hol angyalok, hol UFO-k lettek – mindegy volt, hogy mik, a lényeg az (volt), hogy „megértsük a jeleiket”. És mivel soha, sehol nem álltak elő személyesen, így bármiben, vagyis mindenben lehetett az üzeneteik után kutatni. Ha valaki eléggé kreatív, akkor bármit „meg tud magyarázni” UFOkkal, szellemekkel, rejtélyes erőterekkel… anélkül, hogy komolyabban vizsgálódnak; ha pedig vizsgálódik is, akkor csakis a előfeltételezéseinek megfelelő valóságrészleteket ragadja és emeli ki tapasztalhatókból… Talán közismert a mondás, miszerint: „Ha egy hordó szennyvízbe egy pohár tiszta vizet öntesz, akkor szennyvizet kapsz; ha egy hordó tiszta vízbe egy pohár szennyvizet öntesz, akkor is szennyvizet kapsz.” Hogy ebből mi ebben a témában a tanúlság? Egyszerű – ha egy jelenségnek igen kevés mozzanata (akárcsak egy is), akár az UFOkkal is magyarázható, akkor egy hívő UFOlógus szemében az már az UFOkkal magyarázható. Merthogy: ha egy UFO-lógus éppen UFO-t akar látni, vagy tapasztalni, akkor ezt még a valóság sem tudja megakadályozni benne…

 

Folyt. köv..

Csapongó elmélkedés egy UFO-előadás jegyzeteiből... 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kép forrása:

http://fdvenglish2pbl.pbworks.com/f/1162385609/8527~Stupid-People-Posters.jpg

Magyarországon a rendszerváltás után, a 90-es évek voltak az UFO-hívők aranykora, legalábbis ami a médiában való megjelenést illeti. Egyre másra indultak a UFO-klubbok, előadásokat tartottak, és „komoly” UFO-kutatásokat folytattak, „komoly” (ál-)tudományos ismeretanyaggal felfegyverkezett kutatók, felfedezők.

Jómagam már alaposan benne voltam a valláskritika tanulmányozásában, amikor ez a terület felkeltette a figyelmemet. A valóságtorzító gondolkodás, és a tartalomtól független érvelési formák vizsgálata már összefüggő rendszert alkotott a fejemben, és akkor már kezdett kirajzolódni előttem az a felismerés, miszerint A VALÓSÁGTORZÍTÓ ELMÉLETEK EGYMÁST HASZNÁLJÁK FEL A MAGUK IGAZOLÁSÁRA ÉS MAGYARÁZATÁRA, ÉS A VALÓSÁGTORZÍTÓ ELJÁRÁSAIK HASONLÓ, VAGY AKÁR AZONOS SÉMÁK ALAPJÁN ÉPÜLHETNEK FÖL. Eszerint a vallásos irodalmak téveszmeterjesztő módszerei valószínűleg jól azonosíthatók lehetnek akár az UFO-lógusok érvrendszerében is, vagy bármely olyan területen, ahol a valóság torzított képét kell fenntartani, mint amilyenek pl. a Amway termékforgalmazók és vásárlók beszervezése, vagy bizonyos „természetgyógyászati” para-módszerek, mint a földsugárzás-tan, a Bach-virágterápia, a homeopátia, vagy akár a piramisenergia.

A fent kiemelt felismerés okán kezdtem látogatni különböző előadásokat, mint pl. egy (a korábban leírt) Rózsakeresztes-előadást, egy homeopátiáról szóló előadást, stb. Így kerültem el, 1996-ban, SÓS TIBOR, magyar UFO-kutató előadására is, melyet érdeklődéssel hallgattam végig, szorgosan feljegyezve minden momentumot, ami a későbbi témaelemzés során fontos lehet. Mindezeket most azokkal a felvetődött gondolatokkal adom közre, amik az előadások készült jegyzetekkel kapcsolatosan jutottak az eszembe. Az összefoglalásom így lehet, hogy kissé összefüggéstelennek tűnik majd, de mindvégig egy következetes gondolati rendszer mentén haladva fejtem ki a nézeteimet.

A jegyzeteim során haladva, nem tematikus, hanem kronológiai sorrendben írom le a gondolataimat.

 

1.___

Sós Tibor, mint minden UFO-előadó, meghökkentő esetek elmesélésével kezdi az előadását, melyek folyamán olyan dolgok történnek, pontosabban olyan dolgokat tapasztalnak egyesek, amikre „nem tudnak reális magyarázatot” adni a „szemtanúk”. Kézenfekvő a részéről a kérdés, amit a hallgatóságnak feltesz: „Van valakinek ötlete?” A kérdés persze provokatív, és az az egyetlen célja, hogy könnyen emészthető, hihetetlen de mégis „logikusnak tűnő” magyarázatot adjon a történtekre – amelyek persze nem „logikusak”, hanem egyszerűek, és jelen esetben meggyőzőbbek. Mert miért is ülne be valaki egy UFO-előadásra, ha nem azt akarná hallani, hogy a UFOkba vetett hitét mivel tudják megerősíteni. Megjegyzem, az UFO-lógusokra is jellemző, hogy nem „szakmai jellegű közönség” (tehát fizikusok, csillagászok, repülőmérnökök, meteorológusok, pszichológusok, stb.) előtt tartanak előadásokat, tehát nem egyetemekre, főiskolákra, tudományos közösségekbe v intézményekbe járnak előadásokat tartani, hanem jellemzően olvasó-körökbe, kultúrházakba, klubokba, stb. Ezeken a helyeken sem vitafórumokat tartanak, hanem előadásokat, ahol általában csak az előadástól „meggyötört” hallgatóságnak „válaszolnak” a kérdéseikre.

No de, haladjunk tovább! A „Van valakinek ötlete?” kérdés mindössze azt a célt szolgálta, hogy bemutassa, hogy ő maga miben hisz. Merthogy ő nem hiszi el, hogy pl. egy ponyvával letakart fémvázas bódét a szél sodort volna pár tíz méterrel távolabb. Egy olyan magyarázat, miszerint esetleg el akarták lopni, csak éppen nehéznek találták és otthagyták a mezőn, megint csak „értelmetlennek” lett minősítve – hát persze, mivel egy UFO-hívő „inkább elhiszi azt”, hogy egy titokzatos erős, energia, esetleg világűrből érkezett látogató (vagy annak járművének szele, esetleg a környezetére gyakorolt hatása) okozta a dolgot… Egy egyszerű talányra is „sokkal érdekesebb magyarázat”. Maga az előadó is előjött azzal a „képtelenséggel”, hogy „ha ő maga el akarná lopni a ponyvás bódét, akkor biztosan nem hagyná ott a mező közepén”… hát persze, „HA ő maga el akarná lopni”. Érdekes módon a meghiúsult lopási kísérlet inkább tudományosabb „magyarázat”, mint a UFO-k jelenlétének feltételezése.

2. ___

Természetesen szóba kerültek az éjszakai, félálomban tapasztalt élmények is. Az előadó állítása szerint, „amikor az ember este egy csattanásra felriad, akkor az a csattanás egy UFO-k által végzett testvizsgálat végét jelenti”. Ez is egy tipikus, „ha észre akarod venni, akkor mindig éppen lemaradsz róla” magyarázat; mintha azzal érvelnénk, hogy „Na látod: éppen azért lehet tudni, hogy egy titkos és rejtélyes erő hatott, hogy semmi nyoma nem marad!”. Vagyis „éppen azért bizonyíték ez, mert nem marad utána bizonyíték!”. Ebből kifolyólag bármit, amit az ember nem tud, de feltételez, az biztosan a feltételezése alapján történt. Még továbbmenve azt is állíthatnák, hogy „Ezennel értelmét veszti a ’Mi van akkor ha…’ feltételezés, mivel ha van olyan magyarázatunk, amire soha nincs bizonyíték, akkor így minden rejtélyes esetre csakis ez lehet a bizonyíték!”. Mindez kitűnő táptalaj az önbecsapás, és a valóság torzított észlelésének az öngerjesztő felpörgetésére.

3. ___

Feltűnt az is, hogy mennyire fontosak az apró részletek a bizonyításban. A már említett „UFO kontra szélvihar” esettel kapcsolatban az előadó egy kis mezei virág képét is mellékelte, mondván: „Ha az adott helyen szélvihar lett volna, akkor biztosan megtépázta, vagy leszakította volna ezt az aprócska növényt.” Mivel azonban a növénykének szemmel láthatóan semmi sérülése nem volt, így ezt is érvként hozták fel a UFO-beavatkozás mellett.

4. ___

És így tovább – számos olyan esetet mutattak be, ahol „valami történt”, ami nem értettek, de mivel azzal az előfeltételezéssel „kutattak”, miszerint „nem lehet tudni, hogy az UFOnauták mit tesznek, mire képesek, és mik a szándékaik” (mondhatni: kifürkészhetetlenek a szándékaik), így bármi, ami furcsa, elsőre nem érthető, akár lefolyásában, akár a jelenség értelmét illetően, akkor ott feltételezni lehet az UFO-jelenlétet és beavatkozást. Röviden: „amit nem értünk, azt biztosan azért nem értjük, mert azt akarják, hogy ne értsük – de ha már eleve sejthetjük, hogy mi lehet a jelenség mögött, akkor tkp meg is fejtettük”. Ismét: hatékony és önkéntes önbecsapás!

Mert egyáltalán nem mindegy, hogy elsőre nem megmagyarázható jelenségeket és tényeket milyen előfeltételezéssel vizsgálunk meg, merthogy az előfeltételezések nagyban befolyásolják a tényekből levont következtetéseket! És itt még azt is számba kell venni, hogy egy adott jelenséggel kapcsolatban az előfeltételezés erősen befolyásolja az észlelést is – vagyis ha van egy előzetes magyarázatunk az eseményekre, akkor az azt meg nem erősítő jeleket vagy nem vesszük észre, vagy nem vesszük figyelembe!

Emellett még azt is figyelembe kell venni, hogy bizonyos következtetések mennyire következnek az észleletekből, és – ami tán még fontosabb is – hogy az adott következtetés „visszafelé” megállja-e a helyét! Nem elég mindössze összevetni az észleletek halmazát az előfeltételezéseknek megfelelő olyan szelekcióval, ami által kiemeljük azon észleleteket, amik igazolják az előfeltevésünket, hanem azt is meg kell vizsgálni, hogy megy észleletek szólnak a előfeltevésünk ellen, és hogy az észleleteink miféle okból keletkezhettek még.

Ámde… (és itt jön a lényeg, ami annyira ellenállhatatlanná vagy csábítóvá teszi az UFOlógusok okoskodását a gyors megoldások kedvelői számára!)… ha bizonyos jelenségeket eleve közvetlenül általunk nem (csak legfeljebb mások által közvetetten) tapasztalható erőknek és okoknak tulajdoníthatunk, akkor olyan univerzális magyarázó-szerszám van a kezünkben, ami egyenértékű lehet pl. az istenhívők magabiztosan leegyszerűsítő világszemléletével. A Hívők Istent teszik az rejtélyek és kétségek univerzális okává válaszadójává, míg az UFO-hívők a hasonló kvalitásokkal felvértezett UFOnautákat! Ha bizonyos észlelések egyes elemeit az UFO-jelenséggel magyaráznak, akkor az ebbe a sémába nem passzoló észleletelemeket ad hoc módon természetesen úgy illesztik bele ebbe a képbe, hogy az UFOnauták eredeti célja éppen az volt, amit láttak – vagyis éppen azért hagytak a jelenlétüknek ellentmondó jeleket, nyomokat is, hogy ezzel „eltereljék” a figyelmünket magukról. Ismét oda lyukadtunk ki tehát, miszerint: „ha a bizonyítékok bizonyos része tökéletesen ellentmond a következtetésünknek, akkor jó nyomon járunk, mivel éppen ez volt a jelenség okozóinak célja”.

Így omlik össze az emberre jellemző, a valóság torzításmentes szemléletére törekvő agyának minden erőfeszítése – az UFO-hívő ember agyát lassan betölti egy „másik dimenzió”, ami az előfeltételezésén alapul, s így bizonyos jelenségekkel kapcsolatban nyugodtan hagyatkozik a fantáziájára. A tények magyarázatának fehér foltjait az előfeltételezései töltik ki, nem pedig az előfeltételezés-mentes vizsgálódás. Ezzel azonban megnyílik a kapu a hasonló esetek analóg módon való vizsgálásához is. Az emberben erős a hajlam a körülötte lévő világ megismerésére, és a tapasztalt jelenségek miértjére, működési mechanizmusuk hogyanjára ezért kérdez rá minduntalan – sokan azonban túlságosan türelmetlenek, és inkább egy egyszerűsített sémát húznak a világ hasonló jelenségeire; elfeledve, hogy az eseményláncolatok legalább annyira ok-okozatiak, mint amennyire nem: az események jelentős része nem egy egyértelmű eseménylánc egyértelműen azonosítható kapcsolata, hanem összekapcsolódó ok-okozati eseményláncok kapcsolódási pontjai. A világ eseménytere nem vonalszerűen terjedő ok-okozati járatokból áll, hanem inkább hasonlatos egy, a körülötte közvetlenül jelenlévő minden szemhez kapcsolódó szemekből álló szövethez. Egy esemény minden ok-okozati láncot befolyásol a maga környezetében is, és nem csak egyetlen irányban halad tovább, hanem minden irányban. Éppen ezért tűnik áltudományos exhibicionista perverziónak a „káosz-elmélet”, mivel elszigetelt apró változások (mint egy pillangó szárnyának verdesése) nem okozhatnak a távolban elemi erejű eseményeket (mint egy tornádó).

Sajnos az UFO-hívők nem veszik észre, hogy mennyire alapvető érvelési, és önmeggyőzési hibát vétenek, amikor az észleletekből pusztán az őket igazoló momentumokat használják az érveléskor, míg az elképzelésüket alá nem támasztókat vagy figyelembe sem veszik, vagy jelentéktelennek ítélve, valami blőd heurisztikával elutasítják. Minden elfogult érvelésnek sajátossága, hogy az érvelő szempontjából a legjelentéktelenebb érv jelentőségét is vagy felnagyítja, vagy hosszasan ecseteli, esetleg egy közelítő analógiával igyekszik alátámasztani – míg az övével ellentétes érvet lekicsinyli, vagy legalábbis mindenképpen csökkenteni igyekszik a jelentőségét. Mindez a döntési folyamatok önigazoló jellegéből fakad – már maga az észlelési folyamat is „károsodhat” a nyomok felderítése kapcsán. Akárcsak a gabonakörök esetében – a „gabonakörkutatók” sehogyan sem vesznek tudomást pl. a gabonaköröket átszelő traktornyomokról, vagy a helyszínen található lábnyomokról.

 

Folyt. köv.

A Magyar Köztársaság Köztársasági Elnöke mondta: … (nem a tartalom a lényeg, hanem a forma!!!) Kép forrása:http://www.kronika.ro/resources/cikkimg/Schmitt_Pal_100624.jpg

Díjat hoz létre a magyar nyelv védelmére Schmitt Pál

2010. augusztus 09.

A köztársasági elnök az Este Extrában beszélt az új alkotmányról, jövőbeni terveiről, s arról is, hogy konzultációt folytat majd a parlamenti pártokkal a közjogi méltóságok kinevezése előtt

http://www.hirado.hu/Hirek/2010/08/09/20/Dijat_hoz_letre_a_magyar_nyelv_vedelmere_Schmitt.aspx

… Ezzel a címmel olvasható cikk és látható a teljes riport az adott honlapon. Ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg. Tanulságos.

Felmerült bennem a kérdés, hogy miért ez a cím jutott a cikkíró eszébe, de a riport első végighallgatása után teljes mértékben meggyőződtem róla – iróniából. Magyarország jelenlegi Köztársasági Elnöke ugyanis percenként, vagy még nagyobb gyakorisággal követett el egy súlyos, esetenként komikus, néha fülsértő stilisztikai hibát; az alig 25 perces riportban számszerűleg 27-et jegyeztem fel már első meghallgatáskor, és miután egy riport valamekkora részében a riporter beszél, így a teljes riport idejéből kisebb rész jut a riportalanyra.

78. JOBBIK a JOBB-nak farkasa. 79. Fidesz tervez, Orbán végez. 85. Többet ésszel, mint érvvel. 86. A választó beveszi, nem veszi be, nem kap mást. 95. Nem zörög a Harrach, ha vaj van a Semjén. …

Bevezetés és előzmények:

http://bsstudio.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=90868

http://bsstudio.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=91210

http://bsstudio.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=91296

***

76. Ahány 2/3, annyi vélemény.

 (Az ember nem lehet elég óvatos.)

77. A politikus sose rágalmazhat eleget.

57. Nagy a magyar politika állatkertje. 62. Nem mind kormányprogram, amit (meg sem) ígérnek. 69. Két politikus között a JOBB a jobbik, és nem a JOBBIK. ...

Előzmények:

http://bsstudio.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=90868

http://bsstudio.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=91210

 51. Aki most megfelelő a feladatra, az később feleljen is meg az eredményért!

 52. Messzire elér a vagyonos nyelve...

… remek görbe tükör – a magyarok ugyan túlnyomó többségben nem tudnak angolul, de a népszerűvé vált példa alapján bizton állíthatjuk: ennek ellenére nagyon szeretnének nagyon jól tudni!

Kép forrása:

http://www.modernenglish.net/media/logo-front.gif

 

Még hogy a magyarok nem használnak idegen nyelveket – íme az ellenpélda: ez a figura angolul énekelt... Legalábbis azt hitte...

Aki tud valamelyest angolul, az jót bazsalyoghat rajta: "aranyos" gondolják... igen, aranyos, mint amikor egy beszélni tanuló bölcsis gügyög az anyanyelvén – mivel ezek analóg esettek.

28. Jó programnak nem kell a nyilvánosság. (Orbán); 42. Nem az egyenruha teszi a szélsőjobbikost!; 45. Goebbels-től még a legjobb politikusnak is van mit tanulnia. …

Kép forrása: https://m.blog.hu/ne/negymadar/image/090903.jpg

Előzmény itt is:

Javaslat az új rendszer közmondásügyi reformjára – avagy: magyar Viktoriánus közmondások

Brain Storming - 2010.05.03 http://bsstudio.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=90868

(Egy bolond beledobja a kútba a követ, száz okos se veszi ki.)

27. Egy politikus behúzza a csőbe az országot... 100 okos sem húzza ki belőle... magát.

1. Az ígéret szép szó, még akkor is, ha nem tartják meg. 5. Az országot egy 4-lábú ló húzza, mégsem botlunk meg egyikben sem. 6. A gazdasági fellendülésig egy 68%-os lábon is kibírjuk. …

Megérett a politikai reform a közmondások terén is?

A közmondás a nép bölcsessége – tükrözi tapasztalatait, világlátását, továbbá célja egyrészt a világban való eligazodás segítése, a döntési helyzetek tisztább megértése és a konfliktusok és problémahelyzetek értelmezése, értékelése.

Mivel a jelenleg kormányzási pozícióba került párt már most „történelmi eseményekről” beszél (holott „történelmivé” tenni egy eseményt a megtörténte után csak jóval később, és a történészek szoktak – nem pedig az, aki éppen benne van), így feltehető, hogy mindez a közgondolkodásra is kihat majd… legalábbis a most kormányzásra készülő politikai erő szerint.

Felmerül azonban, hogy a már most megszakítatlanul hosszútávra berendezkedő kormányzati erő számára valóban kedvező képet alakít-e ki magának a nép?

Pillantsunk be a jövő homályos kulisszája mögé, és nézzük meg: hogyan alakulnának át ismert közmondásaink… talán a nem is olyan távoli jövőben?