ANCSEL:„Valószínűleg baj van a vágyak erőviszonyaival. Mi mással magyarázzam, hogy a pokol tüzével se lehet minket, egyetlen pásztorórától elriasztani? Hacsak nem ez tesz emberré.”

Kép forrása:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Nagy_Kiugr%C3%A1s

A Különvélemény-sorozatom ezen részének alapja:

Ancsel Éva: „ 194 bekezdés az emberről”, Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1987. (A mű elkészítésének időszaka 1987. január 10 – május 10.)

***

7. RÉSZ

ANCSEL ÉVA, (Xciii):

„Nem állítom, hogy a szerelem nem probléma, még kevésbé, hogy nem kavar problémákat. De ha megszületett, akkor már inkább rejtély, mint például a búbosbanka.”

BRAIN STORMING:

Szeretünk

Állatok lenni;

Ezért szeretünk

… szeretni!

***

ANCSEL ÉVA, ( Xciv):

„A görög mítoszok annak köszönhetőek – vagyis azért történik egyáltalán valami az Olümposzaikkal –, mert emberek is szerepelnek ügyes-bajos dolgaikban.

Ők szegények halhatatlanok, nem lehetnek történeteik, mert miféle történet az, aminek nincsen vége. Hiszen annak eleje sem lehet, amúgy igazán.

Az Olümposziak ragaszkodnak is az emberekhez. Ha még élnének, és rajtuk múlna, nem is engednék, hogy kipusztuljanak.

De hát hol is vannak, és mi történik velük?”

BRAIN STORMING:

Eltűntek, azokkal a görögökkel együtt, akik hittek bennük. Ezért vannak mégis történeteik!

***

ANCSEL ÉVA, ( Xcvii):

„A gyávaságot nem szeretem, de értem. A szervilizmust, vagyis a preventív gyávaságot*, azt már megérteni sem vagyok hajlandó.”

BRAIN STORMING:

*perentív gyávaság = értsd: ÓVATOSSÁG!

***

ANCSEL ÉVA, ( Ci):

„Aki halált megvető bátorságot tanúsít, azt tisztelnem kellene, de én rettegek tőle. Hiszen még mennyivel jobban megvetheti az életet – nem is beszélve az élethez két kézzel, görcsösen ragaszkodó halandókról.

Én pedig halandó vagyok, nem vetem meg a halált – a félelmükben reszkető embereket tisztelem, azokat, akik mégis, így is bátrak.”

BRAIN STORMING:

(Egy eredeti BS-aforizma ennek a megfelelője:) „A bátorság nem az, hogy nem félünk. A bátorság az, hogy félelemmel telve is tesszük, amit úgy érezzük, tennünk kell. A bátorság tehát nem lelkiállapot, hanem a megnyilvánuló cselekvés, ami félelemmel telten is folyamatos marad.”

***

ANCSEL ÉVA, ( Ciii):

„A legjobban mégis azoktól félek, akik nem akarnak földrészeket hódítani, népeket leigázni, bemutatkozó szónoklataikban nem rázzák az öklüket senki ellen, csak azt ígérgetik roppant nyugalommal és türelemmel, hogy meg fogják változtatni az embereket. Nem azért ijedek meg ettől, mert ez oly nehéz, sőt lehetetlen, hogy máglyákat kell emelni megfélemlítés céljából, hanem azért, mert az embert rettentő könnyű rávenni a megváltozás látszatára. És azért is félek, mert nincs despotább szenvedély ennél: megváltoztatni az embereket.

Ha pedig azt mondják nekem megnyugtatás céljából, hogy mindezt természetesen „jó irányban” s az érintettek „érdekében” kívánják tenni, akkor már válaszolni se merek, de arra gondolok, hogy veszélytelenebb lenne a csillagok pályáját jó irányban megváltoztatni.”

BRAIN STORMING:

Ehhez a frappáns gondolathoz semmit nem lehet hozzátenni, hanem kiemelném azt a gondolati magvat, amit ha lenne, és szükségét érezném, szívesen a zászlómra tűzném, ha felvilágosító hadjáratot kezdenék:

az embert rettentő könnyű rávenni a megváltozás látszatára.

nincs despotább szenvedély ennél: megváltoztatni az embereket.

***

BRAIN STORMING:

S most bemutatnám azt az Ancsel Éva eredetű gondolatot, amely életem egyik legszívbemarkolóbb, kínzóan tehetetlen dühöt kiváltó pár sora:

ANCSEL ÉVA, ( Cv):

„A tudatlanság – tudálékosabban szólva: annak bizonyos alesetei – komikusak, így nevetést gerjesztenek. Nyilván ez az eset forgott fenn akkor is, amikor egy bizonyos – nevét nem tudom – fegyveres ember, éppen mielőtt szerszámát lövésre beállította volna, meghallotta, amint egy helyzetét tekintve tudatlan gyermek odakiált neki panaszosan, hogy fázik. (Tél volt, a gyermek pedig meztelen.) „Majd mindjárt segítünk ezen”, mondta a fegyveres ember, s olyan hahotázva oldotta meg a „problémát”, hogy a lövés alig volt hallható.”

***

ANCSEL ÉVA, ( Cvii):

„Valószínűleg baj van a vágyak rendjével és erőviszonyaival. Hiszen mi mással magyarázzam, hogy a pokol tüzével se lehet minket, embereket, egyetlen boldog pásztorórától elriasztani? Hacsak nem ez tesz emberré.”

BRAIN STORMING:

Részemről egyetértek ezzel – mármint, hogy ez tesz minket emberré. Jómagam helyenként már utaltam rá, hogy a modern ember biológiai eredete nagy valószínűséggel egy endokrin mutáció következménye, aminek egyik „tünete” a felfokozott szexuális motiváltság. De vannak ezzel kapcsolatban már antropológiai, csak nem elég merész elméletek … de erre inkább egy idézet:

„A Nagy Kiugrás kifejezést Jared Diamond amerikai tudós alkotta meg, és azt a viszonylag rövid ideig tartó folyamatot értjük alatta, amelynek révén az anatómiailag modern ember ( Homo sapiens) szert tett a ma is jellemző képességeire, viselkedésére.”

Részletek: http://hu.wikipedia.org/wiki/Nagy_Kiugr%C3%A1s

***

ANCSEL ÉVA, ( Cix):

„Egy atomháborúból még az élveteg pesszimistáknak se lenne semmi örömük, mert nem lenne érkezésük fölkiáltani: „Ugye megmondtam, hogy elkerülhetetlen!”

BRAIN STORMING:

Ebből csak az következik, hogy a pesszimizmus ≠ káröröm!

***

Folyt. köv.

Előzmények:

BS-Különvélemény: ANCSEL ÉVA „Bekezdései” -ről – BEVEZETÉS

BS-Különvélemény: ANCSEL ÉVA „Bekezdései” -ről (1)

BS-Különvélemény: ANCSEL ÉVA „Bekezdései” -ről (2)

BS-Különvélemény: ANCSEL ÉVA „Bekezdései” -ről (3)

BS-Különvélemény: Ancsel Éva „Bekezdései” -ről (4)

BS-Különvélemény: Ancsel Éva „Bekezdései” -ről (5)

BS-Különvélemény: Ancsel Éva „Bekezdései” -ről (6)

A.É.:„Az Olümposzi istenek meghaltak volna az unalomban, ha az emberek nem szórakoztatják őket.” - BS: Az emberek is meghaltak volna unalmukban – ha nem találják ki maguknak az Olümposzi isteneket.

Kép forrása:

http://www.utexas.edu/courses/larrymyth/images/Q-Zeus-Hera-Painting.jpg

***

ANCSEL ÉVA, LXXVII.:

„A pesszimista gondolkodók, írók, egyéb szerzetesek titkos nagy reménye, hogy vissza tudják tartani az embereket a fölösleges erőfeszítésektől, csalódásoktól, átadva tapasztalataikat. Ennyiben kiköpött optimisták.”

BRAIN STORMING:

Az optimista attól optimista, hogy azt hiszi – nem pesszimista.

***

ANCSEL ÉVA, LXXVIII.:

„Más ember szeme láttára sírni majdnem olyan, mint meztelenre vetkőzni. Nem is tesszük akárki előtt, s ha igen, nem büntetlenül.”

BRAIN STORMING:

Az alkohol mellett a könny az, ami leoldja az ember arcáról a maszkot.

***

ANCSEL ÉVA, LXXX.:

Ha azt hallom valakiről, hogy nagyon okos, ez nekem annyira nem mond semmit egy emberről, hogy ilyenkor legszívesebben megkérdezném: - „És két füle van-e, ha pedig igen, akkor elállnak-e?”

BRAIN STORMING:

- Okos?

- Igen.

- Csinos?

- Igen!

- Szegény!

***

ANCSEL ÉVA, LXXXI.:

„A legszebb és a legrútabb történések – legalábbis a számomra legtöbbet mondók – az ember arcán zajlanak le vagy a testünkkel esnek meg.”

BRAIN STORMING:

Igen – nem árt, ha látják, hallják, és van, amivel megjegyezzük; és nem árt, hogy maguk is ott legyenek.

***

ANCSEL ÉVA, LXXXII.:

„Meg lehet tudni egy-két fontos dolgot az emberi lényről, ha sokáig nézünk a szemébe egy környezetében élő háziállatnak*. Azt hiszem, a legjellegzetesebb, amit látnunk kell – ha van hozzá merszünk –, az a mélységes, már-már emberi zavar. Nem lehet, hogy ők is ezt látják a mi szemünkben?”

BRAIN STORMING:

* … Nos, ezt azért egy kutyával nem ajánlatos megtenni!

***

ANCSEL ÉVA, LXXXIII.:

„Ha Wittgensteinnek igaza van – ami nagyon valószínű -, és „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”, akkor már csak egy probléma marad: amiről lehet beszélni, arról érdemes-e?”

BRAIN STORMING:

És ha érdemes… akkor érdemes-e kiadni nyomtatásban? (Megjegyzendő, hogy Ancsel Éva valójában Wittgenstein-nek a stílusát utánozza a „Bekezdések”-ben, Wittgenstein ugyanis „A Bizonyságról” c művében ugyanezen stílussal vetette papírra gondolatait.)

***

ANCSEL ÉVA, LXXXVII.:

„A pénz – minden ellenkező híreszteléssel szemben – patyolattiszta nagyon sok fizetési eszközhöz képest. Hát nem tisztább, mint ha ellenszolgáltatásként például azt kell vallanom, hogy nem mozog a Föld, vagy tudok egy embertársam soha el nem követett bűnéről?”

BRAIN STORMING:

Akkor ezek szerint a pénz tisztábban és hűségesebben beszél, mint ahogyan a kutya ugat?

***

ANCSEL ÉVA, LXXXVIII.:

„Ha a mondat közepén csönd keletkezik, egy kicsinyke, félre nem érthető csönd, az olyan, mintha megnyílna halkan egy ajtó, s az ember betekintést nyer oda, ahol fontos dolgok éppen most születnek.”

BRAIN STORMING:

… és amikor folytatják, az olyan, mintha azt az ajtót a képünkbe vágnák.

***

ANCSEL ÉVA, LXXXIX.:

„A legfélelmetesebb kérdés a „Minek?” vagy a „Mi végre?” Aki ezt naponta több tucatszor fölteszi, az vagy őrült, vagy filozófus, vagy gyerek – de nagyon kell figyelni és vigyázni rá, mert aki nem tud napirendre térni a létezés felett, azzal baj szokott leni.”

BRAIN STORMING:

De azzal is, aki ezen fennakad, ill. nincs türelme válaszolni.

***

ANCSEL ÉVA, XC.:

„Az Olümposzi istenek majd' meghaltak volna az unalomban, ha az emberek dolgai nem szórakoztatják őket. De miket beszélek – hiszen halhatatlanok voltak; vagy nem?”

BRAIN STORMING:

Az emberek is meghaltak volna unalmukban – ha nem találják ki maguknak az Olümposzi isteneket.

***

ANCSEL ÉVA, XCI.:

„Az unalom a horror vacui (=űrtől/ürességtől való félelem) szülötte, csak éppen az idő a vacuum. Az élettől fél, önmagától fél, aki unatkozik. Nem tudja, hogy nem vasútállomáson tartózkodik, hanem hogy él. Igaz: az idő csak történettel kitöltve nekünk való.

Az unalom veszélyes, mert nagyon sok bűnt követ el unalmában az ember. Hiszen az unalmat kiváltó vacuum sokszor odabenn van. (Hát nem jogos a horror?!)”

BRAIN STORMING:

A bűn ezek alapján azt az energiát jelenti, amit felügyelet nélkül hagynak?

***

Folyt. köv.

***

Korábbi részek a Vélemény rovatban:

BS-Különvélemény: ANCSEL ÉVA „Bekezdései” -ről – BEVEZETÉS

BS-Különvélemény: ANCSEL ÉVA „Bekezdései” -ről (1)

BS-Különvélemény: ANCSEL ÉVA „Bekezdései” -ről (2)

BS-Különvélemény: ANCSEL ÉVA „Bekezdései” -ről (3)

BS-Különvélemény: Ancsel Éva „Bekezdései” -ről (4)

BS-Különvélemény: Ancsel Éva „Bekezdései” -ről (5)

John Maisel: „Isten-e Jézus?” hittérítő előadásának (1990, Moszkvai Állami Egyetem) elemzése (1996) III.

KERESZTÉNY „ÉSZÉRVEK” VIZSGÁLATA (III.) -

John M Maisel: „Isten-e Jézus?” előadásának átdolgozott anyaga alapján

/John Maisel: PO.Box: 795361, Dallas, Texas, USA – 7539-5361; Az elemző kritika alapjául szolgáló írás könyv formában is megjelent, az INTERNATIONAL CHURCH OF BUDAPEST (Budapesti Nemzetközi Egyház), (1525 Bp., Pf.:44) gondozásában, Szűcs Attila fordításával. - Az elemzés begépelése idején bukkantam rá az írás interneten is megtalálható helyére, így javaslom, hogy az elemzés elolvasása előtt érdemes talán azt átfutni:
http://maranatha.uw.hu/kijezus.htm
Az írás elemzését 1996-ben végeztem, (10 évvel ezelőtt, 23 évesen!), és a munkám nem terjedt ki a teljes anyagra, csak kb. egyharmadára. Szándékomban áll a mű eddig nem megvizsgált maradékát is alaposabban áttanulmányozni, de addig is közreadom, amit belőle elkészítettem./

***



Térjünk vissza Jézushoz, akitől a bibliában nem szerepel írásmű, és nem jegyezték fel, hogy írt volna. Természetesen nem erős érv ez, csupán kérdőjel, mint a többi logikai felvetés is.
Jézusnak, ha nem hosszútávon gondolkodott, és nem volt miért hosszútávon gondolkodnia, hisz’ az ő korában is a közeli világvégéről beszélt, - és ha a világvége közel, akkor miért írnának az utókornak – akkor esetlegesen feltételezhető, hogy ő nem is akarta szavait megörökíteni. Utal a Biblia arra, hogy ő esetleg tudatában volt annak, hogy bárki is megírja a történetét? /Ha így volt, ennek benne kellene lennie a bibliában./ Ha nem volt tudatában tettei megörökítésének, sem beszédei rögzítésének, akkor nem is tervezhetett hosszútávra. Ez azt jelentené, hogy az ő szavai akkor és ott számítottak NEKI, és az, hogy ő azokat elmondta. Eléggé rövidtávú tervezés ez egy Istenségtől! Ha tudatában volt szavai és tettei rögzítésének, akkor miért nem koncentrált ezekre? Esetleg nem volt ez fontos neki? Esetleg azért, hogy ezzel is mutassa, hogy ő igenis az „itt és most”-ról beszél, nem pedig üzenni akar az utókornak?
Ezen okfejtés Jézust – bármit mondott is – olyannak festi le, mint aki „itt és most”-ra koncentráltan akarja a figyelmet felkelteni, és önmaga iránt. Így nem különbözne a sok korabeli szélhámostól. /Csupán abban, hogy ő módszereiben volt talán hatékonyabb és esetleg humánusabb, emberközelibb dolgokat mondott./
Lehet, hogy az isteni eredetre való állandó utalás csak afféle retorikai fogás volt akkoriban a mondanivaló aláhúzására? /… és a saját igazság hangoztatása érdekében?/ Mivel a világvégének szagát terjesztette Jézus, így hogyan juthatott az apostolok eszébe tollat ragadni és írni, amikor nyilvánvalónak tűnt, hogy ott és akkor a gyakorolt hit a lényeg. Mit számít(ott) akkor az események feljegyzése? /A modern Biblia-tudomány már bebizonyította, hogy a kereszténység alapjául szolgáló írások sokkal később íródtak, mint ahogy azt az Egyházi hagyomány tartja!/ (21)
Jézus nem csak eszköz lehetett csupán arra, hogy egy legendát(?) feltámasztva ideológiai alapot lehessen nyújtani az akkori kemény társadalmi mozgalmak csatározásaiban a saját tagok lelkesítésére?
Ha összegezzük az utóbbi okfejtéseket, akkor súlyos megválaszolatlan kérdéseket találunk abban, hogy mit hittek az evangéliumokban és mit hittek azzal kapcsolatban, hogy Jézus üzenete ugyan az egész emberiségnek szólt volna, mégsem az írást választotta ennek eszközéül, stb. A „KINEK MOND ENGEM A VILÁG?” tehát Jézus idejében szűk körű kérdés volt, hiszen csak azokra vonatkozott, akik valamennyire akkoriban megismerték. /Valószínűleg nem nőtt ki nagyon az ő élete és tettei az akkori eseményekből, és az emberek nem fordítottak akkora figyelmet Jézus ügyének egyéb dolgaik mellett./ A „VILÁG” itt azokra vonatkozik, akik egyáltalán figyelemre méltatták őt. /Tegyük hozzá, ha egyáltalán létezett!/
A „KINEK MOND ENGEM A VILÁG?” akár valós, elhangzott kérdés, akár kitaláció, akkor is enyhe túlzás az akkori „Jézus-ismereti/ismertségi”-viszonyokhoz képest. Maga a „VILÁG”szó felvétele univerzálissá teszi a kérdést, mintha akkoriban a világon mindenkinek lett volna róla fogalma, hogy Jézus egyáltalán létezik, és hogy miket tesz? /Akkoriban még sem Amerikát, sem Ausztráliát nem ismerték, stb./ A „Kinek mondtok engem?” kérdésre pedig nem mérvadóak, sem bizonyító erejűek a válaszok, mint ahogyan látni is fogjuk!

De nézzük, mivel folytatja Maisel!
Előbb az 1. kérdést taglalja.
Van ebben egy simogatóan torzító fordulat: „valószínűleg egyetértenek a legtöbb gondolkodó emberrel abban,” – és ezután ismert magasztaló szólamok. „Még ateisták és szkeptikusok is elismerik Jézus egyedülálló voltát.” – szól ezután. Igen, igaz hogy az ateistáknak és szkeptikusoknak „nagy véleménye” volt Jézusról és van ma is. „A történelemben játszott páratlan szerepéről”, jól tudjuk, nemcsak pozitív, hanem negatív személyeknek is lehetne beszélni. Hitler is „egyedülálló személy” volt és a „történelemben páratlan szerepet játszott”.(*)

RENAN, francia gondolkodó és ateista véleményét, miszerint „Jézust senki sem fogja felülmúlni”, lehet negatívan is értelmezni. Miszerint míg a zsidók megmaradtak eredendő hagyományaik mellett, addig a Jézusnak tulajdonított kereszténység akadálytalanul rombolta a korabeli nem keresztény kultúrát, társadalmat, stb. Arra is gondolhat, hogy az emberiségre gyakorolt negatív hatásaiban „nem fogja senki felülmúlni Jézust.” RENAN kijelentése tehát csupán a Jézus-kép hatékonyságát jellemzi, ami valódi, történelmi létét nem bizonyítja.(*)

Fura, hogy ROUSSEAU-t segítségül hívják egy kijelentésében, hogy Jézus hatásait alátámasszák, viszont pld nevelésről írt munkáit nem használták fel oktatási módszereikben.
Viszont ROUSSEAU még ezeket is mondta: „… az igazi keresztények társadalma már nem emberek társadalma.” Vagy: „A kereszténység csak rabszolgaságot és behódolást prédikál. Szelleme túlságosan kedvez a zsarnokságnak, semhogy az valaha is elmulasztaná a maga javára fordítani. Az igazi keresztények rabszolgának születnek…” Arról sem beszél Maisel, hogy ROUSSEAU két művét, a „Társadalmi szerződés”-t és az „Emile”-t betiltották – mivel vallásellenes nézeteket fejtettek ki.

NAPÓLEON azt is mondta: „Jobb egy birkából összeverődött hadsereg, amelyet oroszlán vezérel, mint egy birka parancsnoksága alatt álló oroszlánhadsereg.”
NAPÓLEON hatalmas sereget vezetett, feltehetőleg keresztényeket is. Ismeretes, hogy milyen hatásosan képes volt megszédíteni a katonákat a „minden katona a tarsolyában hordozza a marsallbotot” kifejezésével, s ahogy mondta: „Egy népet csak úgy lehet vezetni, ha jövőt mutatunk neki; a vezető: reménységmondó!”

BYRONRÓL és a költészetről jól tudjuk, hogy az a valóságot próbálja megkapóan, érzékletesen kifejezni nyelvi eszközökkel, de mind–mind az egyéniségből fakad. A költők élete a hatás tanulmányozása.

E pár kiragadott mondással a háta mögött mondja Maisel azt, hogy „Jézus Krisztust tehát a szkeptikusok és azok, akik ismerték életét, a valaha élt legegyedülállóbb sze¬mélynek tartják.” elintézve ezt a kérdést, ilyen gyenge érvekkel.

Maisel ismét felteszi a kérdést, majd beszúr egy mondatot, amire nem is ad választ: „Néhány ember azt mondja, hogy Jézus csak legenda, vagy mítosz volt, hogy igazából sohasem létezett.”
Ezután előbb Philip Schaff, történész kijelentését említi fel (talán érvként?): „Jézus bizonyossága olyan biztos, mint az én személyazonosságom.” Természetesen a „BIZONYOSSÁG” alatt itt Jézus létére gondol, viszont összekeveri a „RÓLA SZÓLÓ ÍRÁSOKAT” a „LÉTÉVEL”.
Dr.F.F Bruce: „Néhány ember ELJÁTSZIK a Krisztus mítoszi, - legenda – eszményképével; akik így tesznek, nem történeti kutatás alapján teszik.” Bruce, az „eljátszik” kifejezéssel semlegesíteni próbálja a mítosznak tartás homályosságát, azt gyerekes dolognak titulálva. Azután azt sugallja, hogy mindazok, akik valótlanságnak tartják Jézus létét, azok járatlanok a történelemben, vagyis olyasmiről tesznek kijelentést, amit meg sem vizsgáltak. Ezzel kövezetlennek festi le őket. Elfelejti, hogy ha az ember még be is ásná magát a történelembe, akkor sem kapna egyértelmű választ rá. És még mindig itt van az, hogy ha Jézus léte igazolt is, hogy ti. létezett egy Jézus nevű próféta, és megtette azokat a „drámai kijelentéseket”… még ezek sem bizonyítják kijelentéseinek helyességét!
Majd FLAVIUS Josephus. Vele kapcsolatban J.A.LENCMAN: A kereszténység eredetében azt írja (55.o.), hogy a kereszténységről nem írt; s azt is megemlíti, hogy FLAVIUS nem Jézust, hanem VESPASIANUST nevezte messiásnak. Amit „Origenes és Celsus vitájában” is felemlítenek, szemrehányásként. Cornelius TACITUST is felemlíti, azonban róla tudni kell, hogy eléggé nem szívlelte a kereszténységet. Ezután WELLS kerül fel, mint a „Történelmi áttekintés” írója, aki ebben a művében Jézus létét és halálát történelmi nézőpontból bizonyítja.
A következőkben Maisel arra figyelmeztet, hogy „senki se kérdőjelezze meg az Evangéliumokat, ha nem gondos kutatásra alapozva teszi”. Természetesen itt arra az érvelési sorra gondolhat, amely Jézus léte mellett teszi le a voksot. A „KUTATÁS” alatt ő valószínűleg a Jézus létét alátámasztó érvek kutatását értheti, amelynek alapkérdése ugyanúgy szól, mint a bevezetés kérdése: „MI TÁMASZTJA ALÁ JÉZUS LÉTÉT ÉS HALÁLÁT?”, ahelyett, hogy helyesen tennénk fel a kérdést, amely érv-ellenérv módon szól: „MIK SZÓLNAK JÉZUS ÉLETE ÉS HALÁSA MELLETT ÉS ELLENE?”
Az első kérdés előfeltételezése az, hogy „TUDOM (=BIZONYOSNAK TARTOM), HOGY JÉZUS ÉLT ÉS MEGHALT – DE HOGYAN BIZONYÍTHATOM BE (=NEM MAGAMNAK, HANEM MÁSOKNAK!)?”

Maisel következő kijelentése: „Ami azt illeti, a 4 evangélium megbízhatóságára több világi bizonyíték van, mint bármely más klasszikus műére.”
Nem árt megfontolni, hogy a kereszténység magasztos Egyháza évszázadokon keresztül azon volt, hogy hatalmát megszilárdítsa, ideológiailag is, tehát „monopolizálva az ismereteket” csak olyan műveket engedett ki a témában a kezei közül, amelyek igazságát aláhúzták. /Gondoljunk csak az inkvizíció könyvégetéseire./ Ezért van évszázadokra visszamenőlegesen olyan bő irodalma a keresztény egyház dogmáinak alátámasztására.
A klasszikus műveknek (általában) nem kellett olyan pozícióban helytállnia, mint az evangéliumoknak, hisz’ pld Homérosz, és a többi klasszikus író általában nem akart ideológiát teremteni, sem védeni, csupán… szórakoztatni, magas irodalmi szinten.
S miért mondja Maisel, hogy „irodalmi műére”? Talán pont ezért? Miért kellene tüzetes vizsgálatnak alávetni újra és újra egy irodalmi művet? Hacsak nem azért, mert a tartalmát, a benne írtakat egy csoport folyamatosan a korabeli valóság hiteles forrásaként említ, arra hivatkozik, és annak alapján cselekvési döntéseket hoz, amiket nem igazol vissza a többség felé a hivatkozási alapjuk.

* * *

A következő fejezet a Bibliával foglalkozik:

„A BIBLIA, MINT MEGBÍZHATÓ FORRÁS”

Miben „megbízható forrás”? Ha bizonyítjuk, hogy az általa említett időpontokban keletkezett, hogy azok írták, akik a címekben szerepeltek… mit sem jelent ez a valóságtartalomhoz képest!
Maisel Barnes prof.-t idézi, „A klasszikus irodalom hitelességé”-ből, a történeti iratok megbízhatóságának 3 alapvető vizsgálatát írja le. Ezek röviden:
1.A bibliográfiai vizsgálat: az eredeti kézirat másolatainak számát, a köztük eltelt időt vizsgálja. 2.A belső bizonyítékok vizsgálata: a kéziraton belüli következetességeket és következetlenségeket vizsgálja. 3.A külső bizonyítékok vizsgálatát: más történelmi forrásokat vizsgál annak megállapítására, hogy azok megerősítik-e vagy cáfolják a kéziratban szereplő állításokat.
Ezután felsorol 4 elemzést, 4 valódi, történelmi személyekről szóló elemzést. CEASAR történelmi írásairól; PLATÓN és ARISZTOTELÉSZ írásairól, és TACITUS történelmi írásairól. Az alatta lévő táblázatban „szerző, mikor íródott, legkorábbi kézirat, időkülönbség, és kéziratok száma” szerint leírja a fentebb említett adatokat. Majd megemlíti, hogy „A bibliográfiai vizsgálatnak köszönhetően a szak¬emberek megerősítették (…) írásaiknak eredetiségét és a szerzők meg¬bízhatóságát.” A lényeg itt az, hogy a szerzők írták ezeket a műveket – a „szerzők megbízhatósága” itt a „szerzőknek tulajdonítás megbízhatóságát” jelenti, vagyis, hogy ők írták, és nem más. Könnyű a megbízhatóságot itt valamiféle „szavahihetőséggel” azonosítani, ez azonban az irodalmi műveknél nem szokott felmerülni, a történelmi írásoknál pedig egyéb megerősítő forrásokat keresnek.(22)
Szinte természetes, hogy a már megerősített történetírókról szólt elsőként. Így nagyobb a valószínűsége, hogy az Újszövetségi írások bibliográfiai bizonyítékait is hitelesnek fogjuk tekinteni. „13.000 másolatot” említ, amelyek az Újszövetségről készültek. /Csupán mellékesen, egy másolásnál elég nagy az átfogalmazás veszélye is!/ Abból azonban, hogy valami hiteles, nem lehet azt a következtetést levonni, hogy „határozottan isten által ihletett”, amit Maisel azonban megtesz. EZEN AZ ALAPON MIND A KALEVALÁT, MIND A GÖRÖG MITOLÓGIÁT ÉS BÁRMELY TEREMTÉSTANT VALÓSÁGOSNAK KELLENE TARTANUNK ÉS ELFOGADNUNK!
J. HAROLD GREENLEE hozzátéte követi ezt, aki az újszövetségi görög nyelvvel foglalkozó tudós: „Minthogy a tudósok ál¬talánosan megbízhatónak fogadják el a régi klasszikus írásokat, bár a legkorábbi kéziratok oly sok évvel az eredeti iratok után készültek, és a pontos kéziratok száma sok esetben oly kevés; világos, hogy az. Újszö¬vetség szövegének megbízhatósága hasonlóképpen ga¬rantált.” A megbízhatóság meghatározásában itt is az a félreértés lakozik, hogy az író személyének és az írás időpontjának pontosságát összemossa az írás tartalmának realitásával. Az, hogy valóban akkor írták, amikor írták, mit sem bizonyít abból, hogy ami benne foglaltatik, az valós és igaz. Lehet, hogy megfelel az akkori világképnek, de ez nem azt jelenti, hogy az szó szerint igaz is.

* * *

A „KINEK MONDJA A VILÁG JÉZUS KRISZTUST?” kérdés mellé hozzáteszi, hogy „az ér¬telmiségiek hajlamosak azt mondani: a vallásos érdek¬lődés csak arra való, hogy a kevésbé művelt embere¬ket SEGÍTSE (?); csak a tudatlan és tanulatlan embereket érdekli az, hogyan ismerhetik meg Istent, és csak ne¬kik van szükségük Istenre.” Természetesen ez nem igaz ebben a formában. Az értelmiséget, az igazi értelmiséget nem így lehet jellemezni; nem valószínű, hogy egy igazán művelt, tanult ember ezt mondaná. Szerintem ez a vélemény nem jellemző. Az már azonban VALÓS ELKÉPZELÉS, hogy a vallásos hívők, rajongók, amikor megpróbálják lekötni az értelmiségnek a figyelmét a „TAN” ismertetésével, akkor sokszor találkoznak elutasítással, közönnyel, értetlenséggel. Az igazán értelmiségiek világnézetébe nem fér bele a mai ismeretek mellett az „igaz keresztény” személyiség léte, hisz’ évszázadok óta sok dologról kiderült, hogy nem úgy működik, ahogy vallási prédikátorok ígérték és leírták; sok esetben csalódott bennük a köznép és a polgárság. Manapság más emberkép van jelen, és nem fér bele az ókori „hívő-kép”. Pláne azután, hogy a sorra felbukkanó szekták tényleg a műveletlen, kevésbé művelt, tudatlan, de jó szándékú emberek tömegeit vezették félre, csalatták meg és tették tönkre.
A különböző személyiségtípusoknak sokkalta több lehetősége van manapság a differenciált kibontakozásra, mint akár 200 évvel ezelőtt volt, és ez így van jól. Az ún. értelmiségiek csoportján belül pedig hatalmas különbségek vannak a szélsőségek irányában is. Nagyon sok társadalmi jelenség, lehetőség, ami ma természetes, nem lehetséges a keresztényiség kötelékén belül. Én úgy gondolom, hogy ez a vélemény (mármint Maisel előbbi, értelmiségiekről szóló gondolata) azt mutatja, hogy azért átlagban fejlődik a humánum.

* * *

Következő lépésként, és az értelmiség kereszténység-ellenességét ellensúlyozandó, Maisel védekezésül Goethét idézi, aki Jézust „isteni személynek”, „szent embernek” nevezte, és azt írta: „Ha az Isten valaha megjelent a Földön, az Krisztus személyében volt.”
Megjegyzésként pár szemelvény Goethe egyéb műveiből:

„Téged tiszteljelek? Miért?
Oltottad-e kínomat, a görcsöt apasztva,
Hogyha lerogytam?
Vagy könnyeimet tán’ csillapítottad,
Hogyha aléltam?”

„A földgolyót eléggé ismerem.
Azon túl nem hatolhat úgyse szem;
Bolond, ki pislán leskelvén az égre
Magát másolja a felhők fölébe.”

„Kis gondom is nagyon a túl-nál,
Ha e világot romba-dúlnád,
A másik tőlem el-lehet.
Örömeim e világból fakadnak,
Kínjaimra ez a nap sugaraztat;
Előbb el kell tőlük szakadjak,
Azután jöjjön, mi jön s jöhet.
Nem érdekel, hogy a jövőben
Van-é gyűlölség s szeretet,
S hogy van-e amaz ég-körökben
Is odafent és odalent?”

Számos más, hasonló idézetet lehetne még Goethe-től felhozni. Természetesen ez sem bizonyíték, hisz’ egy művész sokszor nem saját hitvallását, világnézetét jeleníti meg egy-egy művében, hanem csupán egy szereplőnek adja szájába, amit éppen a karakter és a szituáció megkíván. Mindazonáltal sokaktól lehetne olyan szavakat idézni, amik esetleg vallásosságra utalnak, viszont a valóságban csupán annyi közük lehetett a Maisel által elképzelt „hívő”-séghez, mint bármely más „átlag halandónak”.
A magam részéről nem tekinteném egy bizonyos művészeti ágban kimagasló teljesítményt nyújtó művész kijelentését egy világnézeti tan igazságának mércéjeként. Ez csupán az ún. „TEKINTÉLYRE HIVATKOZÁS”(23), amelynek lényege: semmi sem válik igazzá pusztán attól, hogy kik hisznek benne.
Az Alexander SZOLZSENYICIN-i példa sem túl bizalomgerjesztő. Nyilvánvalóan Szolzsenyicin nagyközönség előtt beszélt hitéről, így „méltó példát” állított a csendes hívőknek; mindazonáltal egy gulágban, a teljes reménytelenségben valószínű, hogy erőt adhat egy hívő kiállása, bátorsága, optimizmusa, és valóban követendő példa lehet. A teljes reménytelenségben egy ilyen kis kapaszkodó is „kapóssá” válhat.(24)
TOLSZTOJ-ról elfelejtik, hogy ő egészen másképp látta a vallást, mint az egyház, sőt, mélyen megvetette az egyházat, annak liturgiáját, és egy humánusabb életformát keresett. Elfelejtik, hogy ő nem hitbeli teljesítményeket produkált, hanem nagyon is gyakorlatias, zseniális volt a szerepe az újkori nevelési reformok idején. Azt pedig tudnunk kell, hogy ő abban az illúzióban élt, hogy a kereszténység a humanizmussal egyenlő.
Shakespeare-t is felhozta, egy halál előtti kijelentéssel, amely érzésem szerint szintén nem helyénvaló az érvelésben. Ha ilyen tényezőket is figyelembe veszünk, akkor a hétköznapi káromkodásokban, és szitkozódásokban idézett Teremtő a mindenkiben ösztönösen meglevő teljes hitetlenségre utalna – mert egy ilyen érvelés is létjogosultságot kapna ebben az esetben!
AMBROSE FLEMMING példája is amolyan „nesze semmi, fogd meg jól”: „Nincs semmi az egész Bibliában, ami a tudomány emberé¬nek problémát okozna Jézussal kapcsolatban.” Mindez akár egy cáfoló írás bevezetőjeként is megállná a helyét. Lásd az ellenpéldát a fogalmazás módjára és értelmezésére vonatkozóan: „Nincs semmi az egész MEIN KAPF-ban, ami a tudomány emberé¬nek problémát okozna HITLERREL kapcsolatban.”(*) Ez a mondat éppen az ellenkezőjét sejteti, vagyis azt, hogy a tudományos, kritikus gondolkodást és módszereket alkalmazó ember számára nem okoz a Jézus-sal kapcsolatos gondolatok értelmezése… De ez a megfogalmazás, mivel semleges, még nem mond ki mellette álló, vagy ezzel ellenkező ítéletet. Azt pedig minden józan gondolkodású ember tudja, hogy egy vélemény melletti állásfoglalás határozottságának mértéke semmit nem mond a vélemény helyreségéről, valóságtartalmáról. Kifejezi a határozottságot, és azt, hogy valaki ragaszkodik hozzá, de ennek (különösen hitbéli témákkal kapcsolatban) akkor sincs kapcsolata a valósággal. Ha valaki erre hivatkozik, akkor tkp erőből érvel, vagy rávezetésként alkalmazza.
KUZNYECOV „ateizmus nélküli tudomány”-ról írt cikkére is kíváncsi lennék. Itt megint az ateizmus fogalma körüli vallásos zűrzavarral találjuk szemben magunkat.
KARL BARTH-ot az írónak nem kellett volna felemlítenie, hisz’ „háztáji’ gondolkodója a vallásosságnak. Az elfogult vélemény pedig nem érv.
CHARLES MALEK, ENSZ főtitkár kijelentése („Meg kell szüntetnünk Krisztus és a világegyetem, értelem és hit szétválasztását.”) is érdekes, és kíváncsi lennék, hogy a szavai mögött az volt-e, amiről majd később Maisel is beszél.

* * *

A következőkben a kereszténység elleni (előítéletek és) aggályokról való lebeszélés, majd egy – az ő vonalát támogató simogató kifejezés következik: „Tehát kérem önöket, ne mondják, hogy Jézus csak egy tiszta erkölcsi elveket valló jó ember volt, és ne fogadják el azt a következtetést, hogy Ő sohasem létezett vagy csak mítosz volt. És kérem önöket, ne gondolják, hogy csak a tudatlan és tanulatlan embereket érdekli, hogy ki Jézus. NEM HISZEM, HOGY ŐSZINTÉN KERESIK AZ IGAZSÁGOT, HA EZT TESZIK.”… Vagyis, ha a fenti álláspontokat valljuk a kereszténységgel kapcsolatban (ti: Jézus ember volt, vagy senki, vagy mítosz, vagy a hívők tudatlanok és tanulatlanok), akkor már „nem az igazságot keressük”. Milyen mesteri alkalmazása ez a fogalmi gondolkodás kihasználásának! Itt is, mint általában, a pozitív „IGAZSÁG” fogalmát, a „KERESZTÉNYSÉGGEL KAPCSOLATOS POZITÍV HOZZÁÁLLÁS” fogalommal azonosítják.
Tehát e gondolkodásmód szerint: IGAZSÁG = KERESZTÉNYSÉG x POZITÍV ATTITŰD. Ha az egyikkel nem foglalkozik, akkora másikkal sem. Az „igazság” egy túlságosan relatív fogalom, viszont pontos meghatározása(i) van(nak). Az igazság olyan, mint egy szív, azaz mindig kapcsolódik valamihez, nem áll meg önmagában, azaz olyan, hogy „igazság” nincs, csak hogy különböző igazságok azonban vannak.
Nézzük csak meg a fenti képlet végletes értelmezését: Ha a valóság megismerésének főhalmazában részhalmazként képzeljük el a két területet, és az egyik oldalon az igazság keresése, a másik oldalon a kereszténység igazságának (vagy általában fogalmazva a vallási igazságnak tehát a fejükben lévő képek igazságának) keresése van, akkor a következőket kapjuk: Minél jobban nő az egyik – annál jobban csökken a másik. Ha a valóság vizsgálata szinte betölti a valóság megismerésének fogalmi területét, akkor a vallási, a gondolati képek igazolásának hajlama lecsökken. Ezt az elképzelést azonban könnyű mind kihasználni a felületesen gondolkodók körében, de könnyű kimutatni a fonákságát. Nevezetesen – aki sokat ad a tudásra, és tiszteli az emberi tudást, az hajlamos beleesni abba a csapdába, hogy csak a kereszténység alapos, tüzetes ismerete révén juthatna csak el oda, hogy azt elutasítsa, vagy hogy akár véleményt formáljon róla. A kereszténység azonban olyan módon épül fel, beleértve a propagátorainak módszereit, amely megkerüli a kritikus gondolkodást, és az érzelmekre hatva igyekszik elfogadtatni, vagy legalábbis a cáfolatról lebeszélni az azt tanulmányozót. Emiatt sok köztiszteletben álló személy hajlik arra, hogy kétértelmű semlegességgel (ami jelen esetben azt jelenti, hogy ha nem tudják cáfolni, akár érdektelenségből, vagy nem akarják cáfolni, akkor ezt /a kívülálló szemlélők számára is/ a propagátorok azonnal az ő álláspontjuk melletti érvként értelmezik és hangoztatják, vagyis: „ha nem megcáfolják, akkor igaz!”), vagy nem túl erős elfogadással tekintsenek rá és nyilatkozzanak róla - sokszor éppen az olyan konfliktusokat elkerülendő, amiket a vallási indíttatású viták szoktak jelenteni.

* * *

„KINEK MONDJÁK ÖNÖK JÉZUS KRISZTUST?”

Maisel következő nagyobb kérdése a hallgatósághoz: „Kinek mondják Önök Jézus Krisztust?” A válasz előtt „némi bizonyítékról és tényről” beszél, amelyre „szükség van egy intelligens döntés meghozásához”.
Kérdem én: intelligens hogyan lehet egy döntés, ha az ember lemond arról a jogáról, hogy egy kultúrtörténeti intézmény téziseit ésszel közelítse meg – mivel a következő bekezdésben éppen ez áll: „ésszel higgyünk”! No de… ésszel hogyan lehet hinni? Ezt valahogyan talán úgy lehetne megközelíteni, hogy amikor valaki tervez, vagy bármit csinál, akkor bizonyos dolgokat mindig adottnak vesz, és azok megbízhatóságára építi azt a bizonyos tevékenységet, amelyre figyelnie kell. Másképpen: az ember csak korlátozott számú dologra és korlátozott mértékben képes csak figyelni, vagy azokat felügyelni, azokat kézben tartani; így azok megbízhatóságáról előbb – amennyire tud – meggyőződik, majd kirekeszti azokat a figyelme fókuszából, s mint konstansokat, keretnek, környezetnek tekint. Emberi cselekvés csak így lehetséges, és a tanulás éppen ezt foglalja magába. Tehát tele vagyunk előfeltételezésekkel. DE – óriási különbség van előfeltevés és előfeltevés között! Vannak ugyanis olyanok, mint pl. „a kő kemény”, vagy „a víz nedves” típusú, megtapasztalt, adottnak vehető, kezelhető előfeltevések; és vannak olyanok, mint „Isten jó”, vagy „az ima segít” típusúak, azaz nem kezelhetőek, meg nem tapasztalhatóak, és inkább a még ismeretlen törvényszerűségekre alkalmazott „előfeltevések”.
Az ”ÉSSZEL HINNI” fogalma véleményem szerint a MÁR MEGTAPASZTALT, ADOTTNAK VEHETŐ ÉS KEZELHETŐ ELŐFELTEVÉSEK CSELEKVÉSEK KÖZBENI ALKALMAZHATÓSÁGÁT JELENTHETI; és a legkevésbé sem azt, hogy bizonyos eseményt, amelynek okait nem ismerjük fel, azt nem kezelhető, és nem megtapasztalt okokra vezetjük vissza.
Az azután következő érvelés tipikus „a szívem nem képes megtenni, amit az agyam elvet. (…) Sokszor találkoztam olyan, az értelem támasztotta akadállyal, melyet fel kellett dolgoznom, s a hitem csak ezután nyugodhatott azon az intelligens alapon, melyet Isten megkíván. Ha Isten létezik; és nem néma (…) akkor azt akarja, hogy felfogjam az értelmemmel az Ő tervét, melynek célja, hogy kapcsolatba kerüljön az emberekkel.”(= mellyel az embereket a vele létesíthető kapcsolathoz hozzásegíti). Ebből én a következőket olvasom ki: „amit hiszek, (ti. a képek a fejünkben) azt az értelmemmel is alá kell támasztanom ahhoz, hogy ne gyötörjön a bizonytalanság érzése”. Röviden: ÖNIGAZOLÁSRA BUZDÍT!
Manapság már a keresztények is megtanulták azt a körülbelül 5 lépésből álló érvelési és elkötelezési mechanizmust, amit a szekták gyakorlata is tanít, vagyis: /1./ vesd meg az alapot az ember érzelmeinél, /2./ kötelezd el, majd /3./ kérd, hogy magyarázza meg, miért gondolja azt helyesnek. Az ember az önmagáról való megnyilatkozásában a legritkább esetben vallja be tudott fogyatékosságait és antiszociális tulajdonságait, így persze hogy /4./ a „jó” (= az érzelmi elkötelezést megkívánó érvelő álláspontjának megfelelő) kép felé fogja magát tenni. Elég itt /5./ a „jó” képpel azonosítani a kívánt eszmét, s már le is köteleztük a leendő tagot!

***

„JÉZUS NÉHÁNY EGYEDÜL¬ÁLLÓ ÁLLÍTÁSA”

A következő cím: „Jézus néhány egyedül¬álló állítása”. Erre „egy bizo¬nyos állításának a következményei” jobb felfogása érdekében van szükség.
Mint már említettem, az önmagára vonatkozó kijelentés nem bizonyítéka a kijelentett dolog valóságának.
S mit jelent az, hogy „joga van bűnöket megbocsátani”?

Mert mi is a bűn? Néhány meghatározás (26):
A BŰN:
- a törvény megsértése;
- erkölcsi szabály megsértése;
- Teológiailag: az isten iránti engedetlenség állapota, ill. vmely vallás-erkölcsi törvény megszegése.
- Helytelen cselekedet, mulasztás.
A BŰNBOCSÁNAT:
- Teológiailag: elkövetett bűnök alóli felmentés, feloldozás.
- Ritkán és régiesen a büntetés elengedését jelenti.
BŰNHŐDIK: Bűn(cselekmény) következményeit viseli, az érte járó büntetést (el)szenvedi.
BÜNTET: Vétségért testi, ill. lelki szenvedéssel sújt.
BÜNTETÉS: Az a testi v. lelki hátrány, amelyet az elítéltre kiszabnak, és amelyet el kell viselnie.

Lássunk még néhány ehhez kapcsolódó és elhangzott fogalmat!

MEGBOCSÁT: /bűnt, sérelmet/ nem ró fel többé.
FELRÓ: vmely tettét, magatartását rosszallóan, számon tartja, és ezt ki is fejti
TÖRVÉNY: /4./ Az objektív világ jelenségeinek lefolyásában érvényesülő szabályszerűség, - ilyen szabályszerűségeknek tudományos megfigyelésen és következtetésen alapuló megállapítása, ill. annak megfogalmazott formája
TÖRVÉNYELLENES: Törvénnyel ellenkező, sértő
TÖRVÉNYSÉRTÉS: Törvény rendelkezéseivel ellentétesen cselekvő

Lehet, hogy én gondolom teljesen rosszul, de a személyes erkölcsi érzékem azt súgja, hogy a bűn megbocsátása nem isten dolga, sem nem annak küldöttéé, hanem elsősorban azé, akivel szemben a sérelmet a bűnös elkövette. A bűn fogalma is, mint látjuk, nem szigorúan meghatározott, hanem bizonyos törvények megsértését jelenti. A természeti törvényeken kívül és az emberi együttélést meghatározó szabályokon túl lévő törvények - érzésem szerint - inkább olyan funkciót töltenek be, mint az állatok egyéni jellegzetességei: KÖZÖSSÉGTEREMTŐ, AZONOSSÁGTEREMTŐ jellegük van, annak előidézésére, hogy az egyed, vagy ahogy láttuk, a közösség meg tudja magát különböztetni a környezetétől, a körülötte lévő egyedektől és más közösségektől. A közösségteremtő hajlam egyébként is természete az embernek és részét képezi azon genetikai tulajdonságainknak, amelyek a „csúcsra” juttattak minket.
Az emberi együttélést, és néha még a túlélést is sokszor pontos szabályok írják elő – de mindig kultúrához kötötten, amik gyakran élőhelyhez kötöttek is. Ezáltal míg egyik helyen ilyen, a másik helyen olyan praktikák alakultak ki.(27) Mindegyiknek megvoltak a maga törvényei, amiket be kellett tartani a túlélés érdekében.
Azt hiszem – bár ez túlontúl egyszerűsítő megfogalmazás – a vallási problémák és viszályok gyökere abból jött, hogy akkor találkoztak ezek a közösségek, amikor már kultúráik eléggé ki voltak fejlődve ahhoz, hogy a generációról-generációra hagyományozódás során már teljesen természetesnek vegyék, s mással találkozva az esetleg zavaró lett volna a hétköznapi életmenetüket tekintve, a területbirtoklásokról nem is beszélve. „Kell nekem ez a föld, ez a folyó(szakasz), stb. le kell a jelenlegi gazdáit győznöm, ha meg akarom szerezni. Hogyan tüzelhetném fel a népet a kiirtásukra?” Hát úgy, hogy a nem életbevágó nézeteiket és eszméiket életbevágónak kell feltüntetni, az azok egymással ellenkezve el kell, hogy tűnjenek! (28)

Jézusnak miféle törvényeket tulajdonítanak? Főképp vallási törvényeket; olyanokat, amelyek körül viszályok voltak. Nem a termelésre, az egészségre vonatkozóan lobbantott ki vitákat. Ezekben a kutató gazdálkodók és orvosok inkább közös nevezőre törekedtek, hiszen ebben a témában érzékekkel tapasztalható dolgok voltak, nem így a „láthatatlan világokkal” kapcsolatban. A gazdálkodással elkövetett „bűnök” azonnal, vagy közvetlenül kitűnhettek, és ehhez hasonlóan a kézművességgel kapcsolatosak is. Milyen területre kellett hát vinni az embereket, hogy felkeltsék a figyelmet? Olyanra, amiről nem volt és nem is lehetett tapasztalatuk. Egy nem létező világra! … Nézzük csak meg, hogy a teológia miféle problémákon rágódott világ életében? És nemcsak a teológia, hanem mindenféle elképzelt világon függő naiv világnézet! Valójában nem létező problémákat akartak megoldani!

A való világ problémái adták magukat, míg a vallási problémákat a teológusok adták. Sokan nőnek és nőttek fel úgy, hogy az ismereteket készen kapták, nekik csak alkalmazni kellett azokat. Megszokták, hogy a dolgok egyértelműek. Jönnek a szélhámosok és kihasználják ezeket a gondolkodásmódokat. Manapság annyi lehetőség van a választásra, hogy azok közül ha választunk, akkor megnézzük közelebbről. Ez mindenképpen gondolkodásra serkent. Minél szélesebb körben fejlődik tehát a civilizáció, annál többen fognak gondolkodni, és így egyre kevesebben fogják készpénznek venni a vallási propagátorok „szólamait”. Azt már egyre többen tapasztalják meg, hogy jobb, ha ők alkalmazkodnak a kialakult világhoz – amely viszont most is már szinte korlátlan változatosságot kínál – és nem a gyermekkori elképzeléseikhez és naiv ábrándjaikhoz próbálják a világot hozzáerőszakolni. Ez nem megy!

De nagyon elkalandoztunk már Jézus „bűnbocsátó” szerepétől!
A megbocsátása tehát abban állt, hogy egy elképzelt világ törvényeinek megsértéséből adódó bűnöknek adott feloldozást. Tkp semmilyen bűnöktől sem szabadít így meg, csak akkor, ha el tudja hitetni az emberekkel, hogy „márpedig tiszta lelkiismeretük ellenére ők igenis bűnösök!” Tehát - „hiába bocsátottak meg neked azok, akik ellen te vétkeztél… nem ilyen bűnökről van szó. Hanem egy olyan bűnről, ahol jelen sem voltál, amit megakadályozni nem tudsz, és nem is tudtál volna, amiről eddig még csak nem is tudtál.”
Nézzük csak, mit mond a erről a BIBLIAI NEVEK ÉS FOGALMAK:
- „BŰN”: A TEREMTETT VILÁGBAN MINDAZ, AMI A TEREMTŐ SZENTSÉGÉT NEM FEJEZI KI, VAGY AMI AZ ELLEN VALÓ.
Ez megint csak az isteni hitrege törvényeit emlegeti. Egy mítosz rendelkezéseit.
A VILÁGON AZ ELSŐ BŰN SZABAD AKARATBÓL TÖRTÉNT.
Ez a kijelentés lényegében megbélyegzi a szabad akaratot. Tehát azt mondja, hogy ENGEDELMESKEDNI KELL. (Szabad akarat ≠ engedelmeskedés! A kereszténység mégis azt akarja, hogy a hívő „szabad akaratából engedelmeskedjen”. Ez olyan lehet, mint az „ésszel hinni”, vagy „félve szeretni”.)
A bűnbeesési történet következetlenségeit több valláskritikus és bibliaelemző is már sokszor és bőven leírta. Az ölés, házasságtörés (örökösödési perek miatt!), a lopás, hamis tanúság (hazugság??, csalás??) dolgában mindenféle emberi közösség eligazodik, hisz’ ez a közösség alapja.


* * *

Megjegyzések, kiegészítések (21-28)

(21) lásd (13)!

(22) Ezen az alapon a széles körben publikált, temérdek irodalommal alátámasztott, megfigyelt és megvizsgált jelenségekről, és azok értelmezéséről szóló írásokat maradéktalanul hitelesnek, a jelenség létezését és azok értelmezését is hiteles, igazolást nyújtó bizonyítékoknak kellene tekintenünk. Ebben az esetben pl az UFO megfigyeléseknek, és azok értelmezéseinek is a valóság hű másának kellene lennie, hiszen sokan hisznek bennük, vagyis az UFO jelenségek értelmezését helyesnek kellene ítélnünk pusztán a milliónyi felhalmozott dokumentációból kiindulva.
Itt az író a meggyőzés mennyiségi, és minőségi felerősítő módszerét alkalmazza, melynek leírását lásd: Joseph Kirschner: A manipuláció művészete, 84.-85.o.

(23) „tekintélyre hivatkozás” forrása: www.szabadgondolkodo.hu/szkeptikus/szotar/tekintely.php

(24) http://www.vitalitas.hu/ismerettar/pszichszakkif/psziche.htm#elharitomechanizmusok
"Az egyik legalapvetőbb, legősibb, s a mindennapi életben előforduló védekezési mód a tagadás. Már maga Freud is (1925, 1927) kétféle formát különböztetett meg; az első esetben valaki egy állítást tagadóan mond el (Verneinung), a másikban pedig nem létezőnek vél valamit, ami tulajdonképpen a tudatában van (Verleugnung). A tagadás előbbi, enyhébb formájára jellemző..."

(25) önigazolás, lásd:ELLIOT ARONSON: A TÁRSAS LÉNY, 107.-155.o.

(26) Magyar Értelmező Kéziszótár meghatározásai

(27) részlet egy fórumvitából, 2006.08.22.én – forrás:
Filozófia, Vallás - keresztény-konzervativ értékrend -
http://www.vasarhely.us/phpforum/viewtopic.php?t=625&postdays=0&postorder=desc&start=300
(…) a közösség, mint az emberi lét alapformája, sőt, túlélésének alapformája megköveteli bizonyos szabályszerűségek követését, és ez jelenti a kultúra és az erkölcs alapját. DE! Mindezek erősen FÜGGNEK AZ ADOTT KÖRNYEZETTŐL – ezért van az, hogy mások az eszkimók, mások az afrikai törzsek, mások a mediterrán vidékeken élők, mások az alapvetően növénytermesztéssel, és mások az alapvetően állattartásból, vadászatból magukat fenntartó népek kultúrája és erkölcsei. (Lásd: kultúrantropológia!) Az ALAPVETŐEN MEZŐGAZDASÁGI alapon fennálló társadalmak békésebbek, hiszen a növénytermesztés helyhez kötött, időigényes, életbevágó ismereteket igényel tájegységről, annak időjárásáról, a termesztett növényekről, kártevőiről, stb. Itt kap rangot az emberi tapasztalat, de a helyhez kötöttség az adott termőterület megvédését is, de alapjában éppen védekezés alapú. Az ALAPVETŐEN ÁLLATTARTÓ, vadászó, vagy vándorló népek „állatközelibbek” – a táplálékukat gondozni kell ugyan, de elfogyasztás előtt le kell ölni, a táplálék védekezik, vére akár az emberé, biológiai tevékenysége sokban hasonlít az emberéhez (táplálkozás, ürítés, szaporodás, hangadás, pihenés, utódgondozás, betegségek, stb.). Ezek a népek erőszakosabbak, mivel könnyebb elorozni az állatokat, a vándorlások során a ragadozóktól is védeniük kellett őket, de pl. járványok esetén egy szomszédos hasonló törzstől könnyebb volt elorozni az állataikat. Így ezek a népek harciasabbak. Így az erkölcsiségük is másabb – hát nem volt igaza Marxnak, abban, hogy „A LÉT HATÁROZZA MEG A TUDATOT!”? A különböző tájegységek meghatározták az alapvető erkölcsi és kulturális jellemzőket, ezért másabb az iszlám, a hinduizmus, a kereszténység, stb., a taoizmus. Fontos szempont azonban még a konkrét, tételes vallás keletkezésének körülményei is, mert az előzőekben csak az „ősvallások” eredetére mutattam rá. Az emberi gondolkodás, azt hihetnénk, hogy követi a társadalmi fejlődést, de sajnos nem így van! Ugyanazzal a struktúrával születünk, mint 100.000 évvel ezelőtti elődeink! Az agyunk szerkezete változatlan, a környezetünk pedig semmiben sem hasonlít arra, amiben kialakult! Nem csoda hát, hogy sokan megmaradnak egy primitív valóságleképezési mechanizmusnál.(…)

(28) Ez a gondolatmenet erősen spekulatívnak tűnik magamnak is, ámbátor elképzelhető egy ilyen korai, politikai-stratégiai kezdemény is.

***

Copyright: Brain Storming, 1996

John Maisel: „Isten-e Jézus?” hittérítő előadásának (1990, Moszkvai Állami Egyetem) elemzése (1996) II.

KERESZTÉNY „ÉSZÉRVEK” VIZSGÁLATA (II.) -

John M Maisel: „Isten-e Jézus?” előadásának átdolgozott anyaga alapján

/John Maisel: PO.Box: 795361, Dallas, Texas, USA – 7539-5361; Az elemző kritika alapjául szolgáló írás könyv formában is megjelent, az INTERNATIONAL CHURCH OF BUDAPEST (Budapesti Nemzetközi Egyház), (1525 Bp., Pf.:44) gondozásában, Szűcs Attila fordításával. - Az elemzés begépelése idején bukkantam rá az írás interneten is megtalálható helyére, így javaslom, hogy az elemzés elolvasása előtt érdemes talán azt átfutni:
http://maranatha.uw.hu/kijezus.htm
Az írás elemzését 1996-ben végeztem, (10 évvel ezelőtt, 23 évesen!), és a munkám nem terjedt ki a teljes anyagra, csak kb. egyharmadára. Szándékomban áll a mű eddig nem megvizsgált maradékát is alaposabban áttanulmányozni, de addig is közreadom, amit belőle elkészítettem./

***

A CÁFOLATOKRÓL pár szót. Míg Isten létének cáfolata mindig „időszerű”, addig a csodák cáfolata csupán történelmileg lehetséges. A csodákról bőségesen írt Holbach, Hume és még sokan mások. Azt lehet megfigyelni, hogy manapság a csoda inkább a bűvészek, szemfényvesztők berkeibe húzódott vissza, és céljuk manapság ott az, amire valók: szórakoztatásra. A mai illuzionisták a szemünk előtt tesznek olyanokat, amikre csak az átlagon felüli megfigyelőképességű, logikai gondolkodású emberek sejtik csupán a lehetséges megoldást (vagy maguk a bűvészkollégák!); szóval, valósággal csodákat tesznek, mégsem jut eszünkbe, hogy a világról alkotott elképzeléseiket elfogadjuk, vagy személyes – előadáson kívüli – akaratának engedelmeskedjünk. A bűvészek nem is lépnek fel efféle igényekkel, őnekik a siker a tapsot, a szórakozás megfizetését jelenti. A „csodatevőket” manapság megfizetik. Szakma lett belőle.
Ma már röhej tárgya lenne valaki, aki azzal akarná természetfeletti hatalmak általi vezetettségét bizonyítani, hogy trükköket mutogat be. Randi, Hudiny is élesen bírálta, és lépten-nyomon lejáratta az efféle csodatevőket.
Szóval, Maisel szerint „azért fogadják el, mert nem tudják cáfolni”. Ez is elég gyenge érv. Vannak ugyanis „cáfolhatatlan képtelenségek”. Elvárják, hogy konkrét, pontos, szabatos cáfolatot gyártsunk egy olyan eseménysorra, amely elvileg 2000 évvel ezelőtt történt, vagy még régebben. Egyszeri eseményeket nehéz „megfogni”, pláne amik nagyon régen történtek. A természeti törvényeknek azonban fontos (ha nem a legfontosabb, hiszen éppen ezért törvények) jellemzője, hogy időben állandóak. Több ezer évvel ezelőtt sem voltak másmilyenek, mint manapság.
Kérdés: „bizonyítani” tudják (ti. a csodákat)? A bizonyítás egészen más, ahogyan ők (a vallási propagátorok) elképzelik. Sokszor alig tesznek különbséget a sejtés és a bizonyított állítások között. Ami az ő állításaikat alátámasztja azt BIZONYÍTOTT ÁLLÍTÁSNAK, ami gyengíti, azt SEJTÉSNEK veszik.
A.B. Migdal azt írta „Az igazság keresése” című nagyszerű tudományos gondolkodást népszerűsítő könyvében, hogy „Nem azt kell bizonyítanunk, hogy nincs különleges vagy szokatlan jelenség, hanem azt, hogy van. Ezért, amíg nincs kizárva minden természetes, vagyis valószínűbb magyarázat, nem kell kevésbé valószerűt keresni.”
A már ugyancsak említett Dr. H Rohrbach féle könyvben a csodáról azt írja szerző: „(…) Ha azonban hiszi, hogy egy csoda valóban megtörtént, akkor természettudományosan besorolhatja a statisztikailag ritka események közé: nagyon valószínűtlen, de nem lehetetlen.” (11)
A Bibliai nevek és fogalmak-ban a csodáról ezt írja: „a csoda célja a kijelentés(?), építés(?), HITBEN VALÓ MEGERŐSÍTÉS. CSAK A HIT ISMERI FEL, HOGY A CSODÁK ISTENTŐL VANNAK, az ISMERT törvények és törvényszerűségek érvényességi területén kívül mennek végbe.”
Ezek után feltehetjük a kérdést: Miért hittek Jézusnak? Azért, mert csodákat tett, bizonyítva isteniségét. Miért volt szüksége Jézusnak képtelenségek előidézésére? Az nem volt elég, hogy emberségre buzdította a körülötte lévőket? Abból a szempontból ravasz logikára utalna, hogy esetleg abban az időben is, ha sok vallásalapításra törekvő volt, és ők is hasonlók „térítő szólamokkal” próbálkoztak, akkor logikus olyan módszerrel fellépni a színre, amire felfigyelnek a tömegek. Így érdemes odafigyelni arra, amit az emberi kapcsolatokról, egyebekről mondott, viszont a szűk körű kapcsolatokra való buzdítást, a csodákat, Isteni eredetét, stb., nem kell komolyan vennünk. Az emberiességre, humanitásra utaló gondolatait tegyük magunkévá, de ügyeljünk, hogy ne tegyük tévedhetetlenné, és ne építsük rá életprogramunkat.

Ha Jézusnak valóban csupán az volt a célja, hogy boldogságot teremtsen az emberek között, akkor örülnie kellene annak, hogy sokan, sőt manapság egyre többen, szinte általános módon, öntudatlanul is, szinte természetszerűleg követik azokat az elveket, amikről ő beszélt. Ebből a szempontból az Egyház nem más, mint egy olyan hatalmi szervezet, amely pusztán takarózik Jézus tanaival, tehát ha úgy vesszük, akkor közelebb áll a diktatúrához, mint a szocializmushoz.(12) De az is inkább Mórus Tamás: Utópiájához hasonlít, mint a valós lehetőségekhez. Az elvek jól működhetnek kicsiny közösségekben, de állami méretekben (még?) lehetetlenség alkalmazni. Eleve az ellenőrzési képtelenség miatt is.
Az egyházat tehát jogosan lehet gyanúsítani azzal, hogy csupán egy humanizmussal burkolózó korlátlan hatalomra törekvő szervezet. Mivel nem ragaszkodik sem nyelvhez, sem rasszhoz, sem földekhez, - ”mindenkit befogad az én egyházam” – így nincsenek sem határhoz, sem népekhez kötve… korlátlanul terjeszkedhet. Ehhez egy kifinomult szimbólumrendszert használ, amellyel képes „becsalogatni az embereket” magához.
A következőkben úgy említi egy vita egyik szereplőjét, mint „aki magát ateistának vallotta”. Ez azt sugallaná, hogy csak vallotta magáról, hogy ateista; vagyis pusztán azt mondta, kijelentette – esetleg a valósággal ellentétben. Azt is súgja ez, kissé lekicsinylően, hogy ateisták nincsenek is, csak olyanok, akik szembeszegülnek egy olyan erővel, amit igazából a szívük mélyén elfogadnak, de makacsul ellenkeznek vele.
A beszélgetés logikailag bonyolult… elég a végére koncentrálni.
„Még sohasem láttam bizonyítékot, amely arra utalna, hogy Isten létezik, így hát nem tudom, létezik-e.”
Igen, ez így korrekt állásfoglalásnak látszik. A vitapartner így ismétli ezt meg: „Még sohasem szembesültem olyan bizonyítékokkal, amelyek Isten, az ÉLET(?), a halál utáni élet vagy az ÉLET ÉRTELME(?) mellett szóltak volna.” Felmerül a kérdés, hogy Maisel ugyan miért tette ebbe bele az „ÉLET”-et?
A bevezetés végén végre egy konkrét kérdés: „Van-e elégséges bizonyíték, amelyből arra következtethetnénk, hogy van Isten, és személyes kapcsolatom van vele?”
Ebben a vég-kérdésben megint csak úgy fogalmaz, ami isten léte, és a személyes kapcsolata felé vezető érvelést firtatja. Ez azt jelenti, hogy „most pedig lássuk azt az érvelési sort, amely alátámasztja a mi igazunkat.”
Maisel azt állítja, hogy „Jézus Krisztus személyében rendelkezésünkre áll az isten létére szóló bizonyíték”. A következő bekezdés Jézus néhány „drámai kijelentéséről” szól, és megemlíti, hogy azokat alá is tudta támasztani. „Jézus egyedülálló volta istenségének hirdetésében rejlik”; továbbá „Jézus egyedülálló a világ vallási alakjai között abban, hogy Istennek vallotta magát”.
Emberi logikával paradoxonnak tűnne, hogy egy végtelen hatalommal rendelkező természetfeletti lénynek korlátozottan véges formában kelljen megjelennie teremtményei előtt, mintha csak megalázkodna előttük. Ha valóban Isten volt, hogyan nem tudott hatni az emberek értelmére; miért azt az utat választotta, amit akkor is, ma is előszeretettel használnak ki a csalók és a szemfényvesztők? Egy Isteni hatalomtól elég szegényes teljesítményt jelentene az a befolyás, amit Jézus tett a kereszténységért. Tudjuk, hogy ha nincs Péter és Pál apostol, akkor eléggé más lenne a helyzet, mint manapság.(13)
„Buddha sohasem mondta, hogy ő isten. Mózes sohasem mondta, hogy ő isten. Mohamed sohasem mondta, hogy ő isten… Jézus azonban az IGAZ, és ÉLŐ istennek VALLOTTA magát.”Jézus személyében azonban az isteni fogalmak nem lehettek jelen, az olyanok, mint végtelenség, tökéletesség, stb. Ez paradoxon. A megfogalmazás viszont jó: „istennek vallotta magát” = annak mondta magát. Azt tudjuk, hogy az ÖNAZONOSSÁGRA VALÓ ÁLLÍTÁS NEM ELÉGSÉGES BIZONYÍTÉK ANNAK IGAZOLÁSÁRA.

A következő bekezdés azt firtatja, hogy Jézust nem csodatételeiért feszítették meg, hanem mert istennek vallotta magát.
Maisel három világvallás alapítójának kijelentéseit idézi a jézusi kijelentésekkel összevetve:

Buddha csak azt mondta: „Tanító vagyok, aki az igazságot keresi.” Jézus azt mondta: „Én vagyok az igazság.”
Konfuciusz azt mondta: „Sohasem állítottam, hogy „szent vagyok.” Jézus azt mondta: „Ki tud rám bűnt bizonyítani?”
Mohamed azt mondta: „Nincs reményem, hacsak Isten rám nem borítja kegyelme köntösét.” Jézus azt mondta: „Ha nem hisztek bennem, meghaltok bűneitekben.”

Hatásos szembeállítások, viszont itt is Jézus CSUPÁN ÁLLÍTOTTA ezeket. Ha valóban létezett és valóban tett ilyen kijelentéseket, ez még nem bizonyítja szavainak valóságtartalmát. Egy bonyolult fogalommal azonosulni, vagy spontán halállal fenyegetőzni nem megfelelő alapok az érvelésben.

„Jézus állításai választás elé állítják a hallgatót, az olvasót.” - Miért állítanák választás elé? Való igaz, ha Jézus valóban isten volt, akkor ez nagyon sokat segítene az embereknek. Semmi sem lenne nagyobb áldás, mint egy olyan hatalommal összejönni, azzal jó viszonyban lenni, amely a világot vezeti. Ha az abszolút tisztánlátást ígéri valami, azt bolondság lenne visszautasítani. Ostobaság lenne minden ellenkezés egy olyan erővel szemben, amely – állítása szerint is - csak a javunkat akarja.
Miért kellene választani? Pontosabban: milyen lehetőségek közül kellene választani? Maisel tesz pár utalást:
„MAI döntésük Jézus Krisztussal kapcsolatban a LEGFONTOSABB, MELYET VALAHA IS hozni fognak.” És még így folytatja a következő bekezdésben:
(…) „fontosabb, mint az eszméik”. Ezt talán maga Maisel sem gondolta komolyan. Hiszen, ha Jézus Krisztus mellett döntenek, ahhoz azt jelenleg is meglevő eszméikkel, azok hatására teszik. Vagy arra céloz, hogy ezen eszmék csupán addig fontosak, amíg J.K. hívei nem lesznek?
„(…) fontosabb, mint a karrierük.” Maisel itt talán olyasmikre gondol, mint vezető beosztás, anyagi javak, hírnév… stb., tehát esetleg álmokra, távlati tervekre, egyebekre. Hogy éti azt, hogy a karrierüknél is fontosabb? Valószínűleg nem az arról való lemondásról beszél, hanem talán az azt felkínálásról. Súlyos felelőtlenség lenne az embereket megfosztani attól a törekvésüktől, hogy fenntartsák különbségeiket. Ez nem holmi szeszély, hanem biológiai parancs is, csak éppen Homo Sapiens módra. Fajunk sikere agyvelőnk felhasználásában rejlett és rejlik, így nem kifogásolható az ambíció, az állandó alkotásvágy, hogy „legyen valaki belőlünk”.
„(…) fontosabb, mint élettársunk megválasztása.” Az érdekházasságra, a szexre alapozott kapcsolatra gondol? Talán nem mellékes, és felmérhető is lenne az, hogy valószínűleg sokan sokáig keresnék az „igazit”, a mentalitásnak, szokásoknak, érdeklődésnek megfelelő partnert, ha az elsietett kapcsolatok és házasságok, munkák nem kötnék őket béklyóba.

Ezután C.S.Lewis „csodálatos átváltozásairól” szól, aki „ATEISTA VOLT, MAJD KÉSŐBB KERESZTÉNY LETT”(14). Lewis a mellett kardoskodik, hogy Krisztust csak Istenként lehet felfogni. Az a kijelentést bombázza, hogy „Jézus csak erkölcsi tanítómester volt”. Miért? Nem lenne előrelépés a Kereszténység ügyében? Vagy, hogy gyakorlatiasak legyünk: abban, hogy az emberek nagyobb hajlandóságot tanúsítsanak arra, hogy tanait megismerjék? Lewis így mondja: „ha valaki csak ember lett volna és olyasmiket mond, akkor vagy őrült (…)”… ez itt érdekes. Jézus szavait tehát csak úgy fogadja el teljes értékűnek, ha Jézus isteni eredetét is elfogadjuk. Ha – szerinte – Jézus nem isten, akkor az, amit tett örültség volt… vagy ördögi gonoszság.
Sugallata szerint tehát, ha Jézus tanítását elfogadjuk, akkor ezzel istenségét is el kell fogadnunk. Furcsa dolog ez. Kétségkívül vannak olyan kijelentések a Bibliában, amelyeket vezérelvként elfogadva a humanitáshoz közelítünk. De e humanitás mindig személyre és helyre, és szituációra szabott. Az olyan kívánalmak, mint a Biblia rendszeres tanulmányozása, templomba járás, stb., inkább tartoznak egy engedelmességi rítus-rendszerhez, mint a humánusság gyakorlásához.
Lewis szerint nem lehet megelégedni azzal, hogy Jézust tanítómesterként felfogva elfogadjuk tanácsait – ha nem tekintjük istennek, akkor az ellentétes végletnek kell tekintenünk. Szép példája a „vagy-vagy” gondolkodásra való buzdításnak. A legtöbben szerencsére felismerik, hogy az erkölcsi igazságok nem annak az embernek a megítélésétől függnek, aki szóba hozta, hanem tkp. önmaguktól. Azt mondhatjuk tehát, hogy nyugodtan tarthatjuk Jézus bizonyos tanításait az életre nézve mértékadónak amellett, hogy személyével kapcsolatban, akár megválaszolhatatlanul vagy tagadólag fordulunk ahhoz a kérdéshez, hogy isten volt-e.
Lewis jól fejezi ki azt a törekvést, hogy egy humánus erkölcsi tanítás, amely az emberiességet állítja a középpontba, csakis olyan tökéletesnek lehetséges tekinteni, hogy azt ember nem alkothatta, és AKIK ANNAK KÖZVETÍTÉSÉVEL FOGLALATOSODNAK, AZOKNAK ENGEDELMESKEDNI KELL.(!!)
Közbevetőleg meggyjegyzendő, hogy a kereszténység égisze alatt sok-sok remekmű látott napvilágot – és egyáltalán nem a keresztényiség szellemisége hajtotta azokat, hanem az alkotásvágy. Ezekre azért lehetett lehetőség, mert az Egyház óriási hatalommal rendelkezett és megengedhette magának, hogy a maga dicsőségére támogassa az alkotókedvű hívőit. Nem belülről jött hát ez a serkentés, hanem kívülről. Figyelemre méltó emellett, hogy manapság szinte a Biblia a legelterjedtebb könyv a világon, és most, amikor már mindenki megengedhetné magának, hogy saját Bibliája legyen, hirtelen a fejlett országokban megcsappant iránta a kereslet.(15) Az egyház hatalma idején a keresztény kultúra hódított. Manapság is ez a forgatókönyv megy: ahol a hatalom, a gazdasági erő, ott a hatalom arra is hajlamos, hogy az alkotó szellemet befolyásolja.

Maradjunk viszont Lewis-nál. Azt, hogy Jézust nagy tanítómesternek mondjuk „leereszkedő sületlenség”-nek nevezi. Világos az üzenet: „Vesszen minden, ami az engedelmeskedéstől eltávolítja az embereket!”
Maisel ezutáni kijelentése: „Ha őszinték akarnak lenni, és logikusan akarnak gondolkozni, nem tételezhetnek fel semleges területet: Jézus vagy isten, vagy hazug.”
A válasz kínálja magát: ha hazudott, akkor egy szavában sem lehet bízni. Ha a bibliában Jézus kijelentéseit olvasgatjuk, akkor kétségtelenül találunk benne igazságokat, olyanokat, amiket természetünknél fogva nem tarthatunk hazugságnak. Ezek többnyire olyan dolgok, amikről saját tapasztalataink által már meggyőződhettünk. Maisel logikája azt mutatná ki eszerint, hogy: (Ha) nem hazug, (akkor/így) Jézus csakis isten (lehet).
Ezen logika alapján, aki erkölcsi szempontból pozitív dolgokat hirdet, az mind isten kell, hogy legyen!

* * *

A következő részek címe:

„JÉZUS KÉT KÉRDÉSE:
1. KINEK MOND ENGEM A VILÁG?
2. KINEK MONDTOK ENGEM TI?”

„KINEK MOND ENGEM A VILÁG?” – Talán áttételesen, de ez rávilágít egy érdekes kérdésre. Tudjuk, hogy az emberi felemelkedés alapját az agyvelő fokozott mértékű használatbavétele jelentette, amely képes eljutni az absztrakciókig, amelytől már nincs messze a beszéd és az írás képessége. Mindmáig nem talált fel az emberiség a beszédnél hatékonyabb kommunikációs formát a személyközi interakcióra, és hatékonyabbat az írásnál az ismeretek elraktározására, amely az ismeretek időbeli állandóvá tételének ma is fő és egyetemes módszere. Az írás tekintetében lényegtelen, hogy milyen formában jelennek meg a szimbólumok: legyen az kőbe vésve, papírra írva, vagy számítógép memóriában tárolva – csupán a szimbólumok megjelenítése a lényeg. Nem furcsa, hogy az Újszövetséget Jézus-RÓL ÍRTÁK… mások?
Ha Jézust komolyan vesszük, akkor mondanivalójának fontosságát olyannak tekintjük, hogy azt igenis minden nemzedéknek és népnek meg kell ismernie. Kérdéses, hogy ebben miért támaszkodik csupán szemtanúkra? Arra biztosan nem apellálhatott, hogy tetteit a történetírók majd megörökítik… De ha így is volt: ha ő a maga Isteni tudatában volt jelenléte, tettei, üzenete fontosságának, akkor miért nem már akkor is a leghatékonyabb módon próbálta rögzíteni azokat az üzeneteket, amiket az emberekkel megosztani akart? Nem tudott írni? A biblia szerint olvasni biztosan tudott, hisz’ ragyogóan ismerte az ószövetség írásait – vagy azokat is csak hallomásból ismerete?
A világtörténelem példája azt mutatja, hogy ha valakinek valami fontos mondanivalója volt, akkor azt leírta.
Miért nem maradt fenn Jézus írásaiból? Voltak egyáltalán Jézusnak írásai? Valószínűleg az ő tulajdon írásai lennének a legalapvetőbbek… de a biblia még csak nem is említi, hogy Jézus akár egy sort is papírra vetett volna. Könnyelműség ez egy ilyen fontos üzenetnél. „Előre elrendelt” dolog lett volna? Ha a biblia istentől ihletett művek gyűjteménye, akkor miért volt szükség Jézus eljövetelére? Ha az evangéliumok is istentől ihletettek, akkor hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy az evangéliumok (...) szemtanuk leírásai alapján történtek? Az „ISTENTŐL IHLETETTSÉG” a Biblia nevek és fogalmak szerint: „A Szent Szellem különleges befolyása, amellyel bizonyos személyeket arra indít, hogy kimondják, vagy leírják azt, amit isten másokkal közölni akart, anélkül azonban, hogy közben kikapcsolódnék személyes cselekvőképességük vagy jellemző sajátosságuk.” Az ihletettség és a szemtanúság tehát 2 különböző dolog. Az IHLETETTSÉG megkérdőjelezhető, mint ahogyan meg is kérdőjelezi – sőt tagadja, támadja és mindig is támadta az Egyház azokat, akik Isteni ihletettségre hivatkozva mást mondtak, mint ami az ő érdeküknek megfelelt. Nem volt nehéz dolog „ördögi megszállottságnak” és a „Sátán hatalmába kerítettségének” bélyegezni az illetőt; akárcsak ahogyan manapság szelídebb formában, a New Age területén „Pozitív és Negatív energiának” titulálják azt, ha valaki nem szimpatikus az ezt megállapítónak. A bennük való tükröződést negatívnak címkézik, de ezt nem veszik magukra – ismerős önkép: „okos, ügyes, tárgyilagos, jólelkű, igazságos vagyok”(16) – hanem azt az érzést kiváltó tárgyból eredeztetik. Azt mondják: „ez a valaki negatív hatást akar gyakorolni rám”, ahelyett hogy: „szokatlanságát nem tudom elfogadni”, vagy „nem tudom elfogadni, hogy érdekei az enyémmel ellentétesek”, stb. Ez pedig az előítéletességre (17) való hajlamot jelzi; a fasisztoid jellemvonások (18) egyike.
Az ihletettséget tehát messzemenően lehet úgy tévesen értelmezni, hogy „én ezt meg ezt gondolom valamiről” – ha eredetét nem fedezzük fel magunkban, vagy az olyan lenne, amely előttünk nem elfogadható – pl. „én utálom úgy általában az alacsony, kopasz embereket, függetlenül attól, hogy az illető milyen személyiség,” stb. – akkor ezt akár ihletettségnek is lehet nevezni, és úgy észlelni, mint nem saját, hanem kívülről kapott „eszmét”. Emiatt nem azt terhelné a felelősség, aki ennek következtében esetleg negatívan viszonyulna a másikhoz.
A „SZEMTANÚSÁGRÓL” pedig nehéz bíztatót mondani. A szemtanúk mindig saját észlelésüknek megfelelően írják le a történteket (19), viszont az észlelés mikéntjét mindig az egyéni alkat határozza meg. Nem beszélve a valóságtorzító mechanizmusok (20) végtelen tárházáról.




***

Megjegyzések, kiegészítések: (11-20)

(11) A szerző itt a nagyon valószínűtlen és a lehetetlen kategóriáját gyakorlatilag csak apró szintbeli különbségként kezeli, olyanképpen, hogy ha valami lehetetlen, akkor az épphogy csak nem lehetséges; ha nem lehetetlen, akkor csak statisztikailag ritka, nagyon valószínűtlen. Vannak azonban a statisztikailag ritka események között, amik annyira ritkák, hogy a fennálló világegyetem ideje alatt sem történhetnének meg egyszer sem. Richard Dawkins („A vak órásmester – Gondolatoka darwini evolúció elméletről”) és Stanislaw Lem („Az emberiség egy perce”) érzékletes példákat írtak hasonlókról. A fizika már elérte azt a fokot, hogy megmutassa: a világ kimutathatóan időben egy irányban történik, és egy esemény megtörténte (pl. történelmi írások tanúsága szerint) még nem bizonyíték arra, hogy az statisztikailag akár gyakori is lehetne (ahogy a francia közmondási mondja. „Egyszer, az még nem szokás!”), vagyis egyetlen előfordulása egy eseménynek (amit pl a történelemkönyvek leírnak) nem valószínűsíti a fennálló világegyetem ideje alatt annak újbóli azonos előfordulását.

(12) S ha már a szocializmusnál tartunk: a szocializmus elvei alapjában véve megfelelőek lennének az emberi társadalom számára. A felvetés lényege, hogy a közösségi élet nagyformákban, tömegtársadalmakban való működésének eszményi rendszerei lehettek volna, de sajnos figyelmen kívül hagyta a Homo Sapiens kisközösségekre való tudati berendezkedését.
SZOCIALIZMUS: a termelési eszközök társadalmi tulajdonán és a kizsákmányolás megszüntetésén alapuló állami és társadalmi rendszer, amelyben az elosztás az egyén munkájának mennyisége és minősége szerint történik – a kommunizmus első szakasza.
KOMMUNIZMUS: osztály nélküli gazdasági rendszer, melynek alapelve: „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.” S ha már itt tartunk, akkor definiáljuk a diktatúrát is!
Diktatórikus: parancsoló, ellentmondást nem tűrő; diktatúra: parancsuralom; erőszakra támaszkodó korlátlan hatalom.

(13) (21) lásd.: J.A. Lencman: A kereszténység eredete, Moszkva, 1958. Magyar kiadás: Fordította: Meggyesi János, Gondolat Kiadó, Bp., 1960.

(14) Az emberi tudatosság szokásos fejlődési menete a teisztikus gondolkodásmódtól az ateisztikus gondolkodásmód felé halad, vagyis a HIT abszolutizálása felől a TUDÁS abszolutizálásának irányába. Merőben ritka az, és mindig valami azonosítható oka van, ha egy meggyőződésesen ateista szellemiségű ember teisztikus irányban mozdul el. Ha látszólag ez történik, akkor az ateista jelző korábban nem volt megfelelő, és csupán annyi történik, hogy a teizmusra való hajlandóság a szervezetlen megnyilvánulásmódokból egy szervezett, már létező vallási rendszer elfogadását eredményezte. Röviden: a teisztikus gondolkodásmód nem azonosítható valamely világvallás, vagy egyéb vallási rendszer elfogadásával és követésével, mint ahogyan az ateisztikus gondolkodásmód sem azonosítható pusztán a világvallások elutasításával, vagy az, hogy azokról valaki nem vesz tudomást.

(15) igazolni kellene!

(16) ELLIOT ARONSON: A TÁRSAS LÉNY, 115.o. „A disszonancia-csökkentés és racionális viselkedés” : „A disszonancia-csökkentő viselkedést „irracionálisnak” neveztem. Ezen azt értem, hogy az ilyen viselkedés sokszor rossz alkalmazkodást jelent, megakadályozhatja az embereket abban, hogy fontos tényeket tudomásul vegyenek vagy problémáikra valóságos megoldást találjanak. A disszonancia-csökkentő viselkedés az ego (én) védelmét szolgálja: általa továbbra is fenn tudjuk tartani önmagunk pozitív képét – egy olyan képet, amely szerint JÓK, OKOSAK, ÉRTÉKESEK VAGYUNK. Bár ezt az énvédelmező viselkedést hasznosnak tekinthetjük, nemegyszer végzetes következményekkel járhat.”

(17) Gordon W. Allport: Az előítélet, 464.o. - Hogyan birkóznak meg az emberek a konfliktussal?

(18) Előítéletek és csoportközi viszonyok – Válogatott tanulmányok, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Bp. 1980. - Erős Ferenc: Kritikai elmélet és szociápszichológia („Az autoritariánus személyiség” kritikájának vázlata). 319.o.

(19) Mannhardt András: Mit szeretne látni a szemtanú? - Élet és Tudomány honlapján http://www.eletestudomany.hu/hirek/961.html: Lélektani lelemények-cikksorozatban: (Cikk bevezető:) „A lélektan sokat foglalkozik azzal, miért pontatlanok a szemtanúk vallomásai. Nem csoda, hiszen a tévedések emberek sorsát befolyásolhatják. Két amerikai pszichológus érdekes szempontot vet föl egy most megjelent cikkben: lehet, hogy a szemtanúk sokszor nagyon is célszerű okoktól vezérelve, ám tudtukon kívül ferdítik el a valóságot!”

(20) Brain Storming: "Tanulmányok a valóság észlelésről és értelmezéséről"

John M. Maisel: „Isten-e Jézus?” hittérítő előadásának (1990, Moszkvai Állami Egyetem) elemzése (1996) I.

KERESZTÉNY „ÉSZÉRVEK” VIZSGÁLATA (I.) -

John M Maisel: „Isten-e Jézus?” előadásának átdolgozott anyaga alapján

/John Maisel: PO.Box: 795361, Dallas, Texas, USA – 7539-5361; Az elemző kritika alapjául szolgáló írás könyv formában is megjelent, az INTERNATIONAL CHURCH OF BUDAPEST (Budapesti Nemzetközi Egyház), (1525 Bp., Pf.:44) gondozásában, Szűcs Attila fordításával. - Az elemzés begépelése idején bukkantam rá az írás interneten is megtalálható helyére, így javaslom, hogy az elemzés elolvasása előtt érdemes talán azt átfutni:
http://maranatha.uw.hu/kijezus.htm
Az írás elemzését 1996-ben végeztem, (10 évvel ezelőtt, 23 évesen!), és a munkám nem terjedt ki a teljes anyagra, csak kb. egyharmadára. Szándékomban áll a mű eddig nem megvizsgált maradékát is alaposabban áttanulmányozni, de addig is közreadom, amit belőle elkészítettem. A zárójeles megjegyzések a cikk végén találhatók./

***

„ELŐSZÓ”

Az előadás, amelyet megtartott, állítása szerint nagyrészt „ateisták hallgatták, templomba nem járó tanárok és hallgatók, akiknek nem volt ismeretük a keresztény hitről, sem bibliai tájékozottságuk.”
Kérdés, hogy az ateistát hogyan érti az író. Az ateizmus fogalma eléggé zavaros vallási és valláskritikai körökben egyaránt. Van, aki Isten-ellenességet, van, aki Isten iránti tudatlanságot, közönyt rtés alatta. Azt hiszem ez is – az is lehet. Mégis, elvárható lenne egy pontos definíció.
Az ateizmus az én megfogalmazásom szerint olyan dolgot takar, amire az ateizmus szó nem is megfelelő: a valósággal való kapcsolatra törekvést jelenti; nem tudományos értelemben, hanem „hétköznapiasan” – és itt megint bajban vagyok, hiszen a hétköznapi gondolkodásmódnak nem jellemzője a valósággal, azaz a minket körülvevő valósággal való teljes kapcsolatra való törekvés. Nem feledve emberségünket és nem keresve támaszt (és nem is számítva támaszra) magunkon kívül.
Ez a definíció talán túl univerzalista, viszont ragaszkodom ahhoz, hogy az ateizmus fogalmát ne szűkítsük le arra, hogy az a templomba nem járást, a biblia nem ismeretét és a keresztény hitről való tájékozatlanságot jelentse csupán. Ez burkolt formája a „vagy-vagy” gondolkodásmódnak. Elfedheti a való emberi közösség roppant bonyolult viszonyait és leszűkíti a hitében gyakorló keresztényekre és azokra, akik ezen kívül esnek.

A következő mondatok az előadás sikerességét húzzák alá, vagyis hogy az előadó, Maisel elérte célját. A hallgatóság nagy része, akik egyetemi hallgatók voltak, „megvallotta, hogy szeretne imádkozni” Maisel-lel, és „életét Jézusnak adta”.
Azért ez az eredményesség mégis rendkívüli. Képzeljük csak el, hogy egyetemi hallgatók az előadás végén tömegesen fejezik ki azon kívánságukat, hogy az előadóval együtt szeretnének imádkozni, és az, hogy „életét Jézusnak adta”… ez hithű keresztény körökben a megtérést jelenti.
23 éves létemre úgy gondolom, hogy bármely egyetem hallgatóitól eléggé éretlen (egy) reakció lett volna a vázolt eset.
Igaz, az előadás néhány tartalmi elemét még csak ezután fogjuk tanulmányozni, mégis számos lényeges kérdés lehetne, ami tisztábbá tenné az előadás körülményeit: pld. Van-e a Moszkvai Állami Egyetemnek Vallástudományi Tanszéke; az előadást hogyan hirdették; hányan voltak; milyenek voltak a résztvevők; jellemzők-e az egyetemre; a többi előadás is ilyen sikeres volt-e; milyen „távon” tértek meg a hallgatók?, stb. Ezekre az írás nem ad választ, így hatásaiban nem igazán lehet eredményességére következtetni.

***

Következik a
„BEVEZETÉS”

Az élet szokványos eseményeit nagy vonalakban említve egy önmagába kanyarodó görbe mentén helyezi el a szerző. A felsorolás annyira nagyvonalú, hogy abban csak valóban azok az események férnek el, amik többé, kevésbé mindenkivel megtörténnek.
„Az ember megszületik, azután…… iskolába megy…… dolgozni kezd…… megházasodik…… családot alapít…… tovább dolgozik…… nyugdíjba megy……  meghal”
Az élet szomorúan törvényszerű végét, a halált egy figyelemfelkeltő keretbe helyezi. „Egy befelé forgó spirál, aminek a halál a középpontja, a célja?” kérdezhetné valaki megdöbbenve, szinte megremegve a gondolatra. Ha kihagyjuk azt, hogy mindenki egyedüli és megismételhetetlen, és hogy ha nem is hangsúlyozzuk ki azt, ami egyéniséggé, mássá, lehetőségekké tesz bennünket, hanem ami szinte tömegaprólékká változtat, akkor jogos lehet az a kérdés, amit Maisel ezután a kép után feltesz: „Ennyi csak az élet?” Bizonyára üresnek tűnik az életről felvázolt ábra, ha kb. jó 10 évenkénti eseményeket ragadunk ki az életből. Ebből a felületes szemlélő azt hámozza ki, hogy „Tényleg, alig történik valami az életben!” Pedig mi minden történik azok alatt az évtizedek alatt!
Szerintem túlzóan elnagyolt ábrázolás, és inkább hatáskeltő, mint szemléletes.

Következő kérdése, azaz egy kijelentéssel kezdődő felvetése: „Az élet biztosan több ennél”, - az is, hiszen torz hiányossággal ’írta le’, - „de merre vezet az út innen?”

Jogos lenne a kérdés – Honnan? A halálból?

A fenti kérdés, nem a hallgatóságtól jött, ezt az előadó adja a hallgatóság szájába, jelezve, hogy merre kíván tovább haladni; kicsit durván fogalmazva: azt az utat jelöli, azt a problémát, amelyre ő megoldást lát, vagy vél. Az ilyen retorikai kérdésfeltevésekkel az a baj – pláne ebben a témában –, hogy egyértelműen behatárolják az általuk felvázolt probléma értelmezési fogalmi körét. Azért teszik fel a kérdést, hogy az általuk előre előkészített mederben tartsák a hallgatóság gondolkodását.
Kíváncsi lennék rá, hogy ha a hallgatóság csupán ezt az ábrát látja, akkor mit reagált volna. Ezt érdemes lenne megvizsgálni élőben is.

A következő „szájbarágások”:
„Mi a célunk? Mi a sorsunk? Hogyan lehet teljes az életem, hogyan válhat jelentőségteljessé megüresedett életem?”

„Mi a célunk?” – Az ábrán a nyíl a „halálra” mutat. Mintha az előadó ezt akarná kérdezni ezzel: „a halál a célunk? Azért teszünk mindent, hogy a végén meghaljunk?” A vázolt kép erre utal, kihangsúlyozva, hogy az ember az élete végén… meghal!
A szerző egy oldallal később „egy fontos filozófiai alapelvnek való ellentmondásra” hívja fel a figyelmet, hadd tegyem most ezt én is.
Az emberi élet célja nem a halál! - Ösztönünk, biológiai ismereteink logikája ezt súgja: SEMMILYEN ÉLŐ RENDSZERNEK NEM CÉLJA A SZÉTESÉS! Hogy szemléltessem: manapság nem úgy terveznek egy gépet, hogy elhasználódása után hova teszik az ócskavasat, melyik szemétégetőben olvasztják be, stb. Amikor valaki beszerez egy háziállatot, pld. Egy macskát, akkor nem az jár a fejében, hogy mi lesz majd, ha elpusztul. Ámbátor ezek a példák nem is igazán jók. /Mert ha pl. a vágóállatokra gondolok … igaz, ők nincsenek ezek tudatában/. A filozófiai (inkább logikai) elv a következő: egy létezőnek nem lehet célja önnön struktúráját nem-létezővé tenni, vagy a nemlét felé törekednie. Egy másik, ehhez szorosan kapcsolódó gondolat: A VÉGPONT NEM AZONOS A CÉLLAL. Ebből végzetes dolgok is születtek már, de szenzációs felfedezések is. Ez nem jó, vagy rossz jellemzője a természetes világegyetemnek. Egyszerűen csak: tulajdonsága. /Ez egyik érve a világban lévő „céltalanság” bizonyításának./

Szóval – „Mi a célunk?” Az, amit az ábra, ez a durván leegyszerűsített ábra mutat? Az, hogy meghaljunk? „Természetesen nem!” – villan át öntudatlanul agyunkon a gondolat. „Mi a célunk?” Ez? A halál? A halál természetesen mindenkivel bekövetkezik, és mivel a halál egyenlő a nemléttel, így csak addig izgat minket a halál, vagy ami utána következik, amíg élünk. Ez szintén érdekesnek, esetleg „igazságtalannak” hathat a felületes szemlélő számára. Milliárdok haltak már meg ezelőtt, és nem volt alkalmuk részt venni azokban a csodákban, amikben mi részesítjük magunkat. A világ egyre jobbá, lakhatóbbá, barátságosabbá válik a számunkra – ezen dolgozunk. A szemünk előtt játszódik most le, és játszódott már a XX. században az emberiség igazi felemelkedése. Mostanában aratjuk le a sok évszázadnyi és évezrednyi munkát, amit elődeink idáig végeztek! … Meg fogunk halni. És ezzel ki fogunk esni ebből a mára már nagyon is tudatosult folyamatból. A rövid emberöltő kevésnek tűnik ahhoz, hogy mindazt megélhessük, amit egy ember átélhet. /Ellenben a természetben élő állatvilággal, ahol a legtöbb egyed azonos tapasztalatokat szerez, és azonos módon, és azonos reagálásokkal éli le az életét. Tömören: ami egy állattal megtörtént, az biztos, hogy számos más fajtársával is megtörtént, méghozzá azonos módon./

A „Mi a célunk?” kifejezés arra mutat, hogy a halált ne tekintsük a lét végének. Igen, ebben van valami. Azt is mondhatjuk, hogy ha valaki olyan dolgot produkál, ami őr túléli, akkor valahogyan azt is mondhatnánk, hogy tovább élt. Szokták ezt mondani művészekre, hogy a szellem (tkp. a stílus) megmaradt a művel a művészből. Igen, ez így van. De a MŰ az nem a MŰVÉSZ… a vallásos nézetű feltámadás pedig a művész létét teremti újra. … Különös ez. Sokakat megelégedettséggel tölt el, hogy valami „maradandót” alkottak, vagy éppen olyat alkottak, ami szorosan kötődik hozzájuk (egyszeri és megismételhetetlenségükhöz) és az a valami az ő még létező személyét idézi majd fel abban, aki alkotásával kapcsolatba kerül. És sokan vannak, akiknek elég az, ha „a fejekben élnek tovább”, mint emlék. Képletesen szólva, ők kivettek magukból valamit, és átmentették egy náluknál tartósabb létezőbe. Lehet, hogy ez így van, lehet, hogy nem. A jelenség a lényeg, és nem annak magyarázata. Az egyik ilyen LÉTEZŐ, az írás; az egyik alappillére emberségünknek. A belső beszéd miatt – ami emberi sajátosság – olvasás közben olyan illúziónk támad, mintha az írót magát hallanánk, vagy vele beszélgetnénk… A sok-sok leírás, elképzelés, stb. élővé válik a fejünkben, olvasás közben. Az olvasás lehet talán az, ami a legközelebb hozhat egymáshoz két embert, hisz’ a közlő ugyan a befogadó érzékein keresztül, de a fejében szólal meg. Néha úgy érezzük, mintha mi gondolkodnánk ki a sorokat, stb. Szóval, íme néhány példa a „túlélésre”, a „feltámadásra”. Akik effélét nem élnek át, azoknak sokatmondó és ígérő, a „Mi a célunk?” kérdés. Akiket nem csapott meg a fentiek szelleme, annak ez nem jelent feltámadást vagy halál utáni létet, ők érzékletesen kívánnak részesei lenni a világnak haláluk után is. Ennek nincs más módja, csak az érzékekkel együtt lévő halál utáni lét, természetesen éntudattal. Ehhez kell minden, ami a földi testhez tartozik. Sokan azt mondják, hogy láthatatlanul és anyagtalanul jelen van a halottak szelleme. Mit érnek ők el vele – mit érnek az anyagtalansággal? Az anyagi test kell ahhoz, hogy az anyagi létet a maga valójában megtapasztalhassuk. A retina kell, amibe a fénysugarak beleütköznek; a dobhártya kell, hogy a hanghullámok megrezegtessék; a tömegünk kell, hogy a Föld felszínén tartson, stb.
Szóval ennyit a „Mi a célunk?” kérdésről.

A következő kérdés az, hogy „Mi a sorsunk?”. A „sors” sokak számára varázsszó! Különös dolgot figyelhetünk meg, ha az előbbi kérdés „cél” szavához hasonlítjuk: „Mi a célunk?” Ez annyi, mint: Mi lesz velünk? A célt is kétféleképpen lehet érteni. Úgy is, mint saját célt, mint elképzelést, de úgy is, minket vezetnek. Az első aktív, a második passzív. A „sors” mindig a jövőhöz kapcsolódott. Ami már megtörtént, arról nem kell beszélni, a lényeg az, hogy mi FOG történni! Az embereknél örök probléma, hogy állandóan azzal bajlódnak, amit ők befolyásolni tudnak, amit előre láthatnak, és amit nem láthatnak előre. Van olyan, aki ezeket összekeveri, és a saját erőfeszítésből bekövetkező eseményeket is úgy tekinti, mint véletlenül bekövetkező eseményeket. Nincs olyan, hogy valaki „véletlenül” irodalmi Nobel-díjat kap, vagy megnyeri a Tour de France-t, vagy „véletlenül” éppen ő az, ami megmászik egy ismeretlen csúcsot először, stb. A nagy, és nagyon egyéni teljesítményeket, a felismert motiváció követéséből eredő sikereket kevésbé lehet a „véletlennek” tulajdonítani, mint mondjuk azt, hogy egy balesetből ő kerül ki élve, stb.

„Mi a célunk?” – Az, hogy éljünk. „Mi a sorsunk?” – Az, hogy meg fogunk halni. A sors azt sugallja, hogy valamilyen események törvényszerűen bekövetkeznek az életünkben, azok elől nem térhetünk ki, azokat nem változtathatjuk – mi magunk – meg, viszont esetleg előre láthatjuk! A sors konkrét előrelátása, a prekogníció paradoxonjaira már régen rámutattak. Azok a dolgok, amikről biztosan tudjuk, hogy be fognak következni, és számunkra esetleg kellemetlenek lesznek, és elkerülhetnénk, vagy elkerülhettük volna, az nem utal a sorsszerűségre. Ez amolyan felelősségáthárítás-féle, és mivel általában utólagos, így nem is lehet racionális érvelés alapja, sem eleme.

„Hogyan lehet teljes az életem, hogyan válhat jelentőségteljessé megüresedett életem?”
Egy egyetemi előadás hallgatói, akik már bejutottak az egyetemre nem kevés iróniával gondolhatták végig hirtelen ezt a kérdést. Inkább költői lehet a kérdés, mintsem olyan, amire pont az egyetemisták ne tudnának válaszolni. /Kíváncsi vagyok, hányan jelentek meg az előadáson, hányan, és mikor hagyták el a termet közben, hányan hagyták el a végén „csak úgy”, hányan jelezték azt, hogy az előadóval szeretnének imádkozni?/
Maison választ ígér a kérdéseire, majd tesz egy „vagy-vagy” gondolkodásmódra jellemző kijelentést, miszerint: „segít majd tisztábban megérteni, hogyan található meg az élet igazi értelme egyedül J.K.-ban.” Természetesen nem ígér teljesen tiszta megértést, csak annak „tisztább” megértését, miért KELL OTT keresni.

***

Az első nagyobb rész címe:

„ISTEN-E JÉZUS?”

Jogos ez a kérdés? Egy keresztény szájából természetesen ez „ál-„vagy csak „tanító-kérdés” lehet. Szándékosan van jelen időben! Ha úgy fogalmazna, hogy „Isten volt-e Jézus?”, akkor mindez történelemmé változna, nem pedig jelen lehetőség maradna. A másik probléma a kérdéssel az „Isten” fogalmának ködössége, jelen esetben tisztázatlansága. A kérdés még csak nem is történelmi személyként tünteti fel. Hogyan hatna a következő?: „Nagy hódító-e nagy Sándor?”” Természetes, hogy múlt idő kívánkozik a mondathoz.
Az alapkérdés előbb az „Isten” fogalmának meghatározása kellene, hogy legyen. Főleg, ha a bevezető előtti sorokra gondolunk: „Hallgatóságom nagyrészt ateista, templomba nem járó tanárokból és hallgatókból állt, akiknek nem volt ismeretük a keresztény hitről, sem bibliai tájékozottságuk.” Ha ez „nagyrészt” helytálló, akkor hogyan lehet ilyen, az előadás szempontjából fontos fogalmat csak úgy bedobni? Ha valóban az „ateista” jelző illett a hallgatóságára, akkor hányan maradtak még ezután is a teremben? Feltételezhető, hogy az előadás címe a könyv címe is egyben, így hány ateistát lehetne várni egy ilyen alkalomra? Ha az ateizmus lényege az isten-tagadás, vagy az isteni dolgokkal szembeni közöny, akkor mekkora érdeklődést kelthetett volna az, hogy egy bibliai alak / szereplő rendelkezett-e egy olyan fogalom tulajdonságaival, amiket ők elleneznek vagy egyáltalán figyelembe sem vesznek? … Számomra ez sántít. … Akinek nincs érdeklődése a vallási dogok iránt, az nem megy el ilyen előadásra. Ha viszont érdeklődést feltételezünk – az egyetemistáktól talán feltételezhető, hogy nem holmi „random” módon ülnek be erre-arra – akkor az „ateista” jelző nem igazán helyénvaló, s így az eredményesség sem tűnik olyan hitelesnek sem.
Kíváncsi vagyok, hogy felették-e neki ezt a kérdést, miszerint: „Mielőtt arról beszélnénk, hogy Jézus isten-e, előbb tisztázzuk a következőket: mit jelent istennek lenni?” Ki volt Jézus? És egyáltalán: létezett-e? Minden valószínűség szerint a teljes előadás ideje e kérdések tisztázásával telt volna, ha szabad vitaelőadásként indult volna a dolog.

De haladjunk tovább!

„MANAPSÁG A VILÁG LEGNAGYOBB KÉRDÉSE: KICSODA J.K.?”
A „manapság” kifejezés úgy hat, mintha azelőtt a kérdés tisztázott lett volna, vagy pedig ez a kérdés csak most ütötte volna fel a fejét nagyobb méretekben. Ez a megfogalmazás tipikusnak tekinthető szinte minden vallási-, egyéb propaganda-, vagy reklámanyag megfogalmazásában, amely az eredményre utazik: a MOST-ra koncentrál, azt sugallva, hogy „most van itt az ideje ezzel foglalkozni, most kell ezt tenni”. Vagy: „mindig az a téma fontos, amiről éppen beszélünk, amit éppen szóba hoztunk!” Az, hogy ez a kérdés a „világ legnagyobb” kérdése, enyhe szépítő, de durva túlzás.
A fő kérdést két részre bontja, melyből egyik a fő kérdés, a másik így szól: „Hogyan ismerhetem meg őt személyesen?” Ez a kérdés megint terel, és jelzi, hogy a hallgatóság mire figyeljen, és hogy mi érdekelje.
A következő bekezdésben azt magyarázza, hogy „miért nem olyan kérdésekkel kezdi, mint: ’Van isten?’ Vagy ’Hogyan tudhatnám meg, hogy Isten valóban létezik?’”
A hétköznapi, de még műveltebb emberek is nagyon jól elvannak anélkül, hogy lenne egy pontos „Isten definíció”, vagy „isten bizonyíték”.(1)
A „VAN ISTEN?” egy igazán ravasz kérdés! - Aki azt mondja, hogy „VAN”, az máris alávetette magát azoknak, akik azt jobban ismerik, mint ő. A hívők szerint, ha tudatában vagy, hogy van isten, és elfogadod, de nem foglakozol vele, akkor vétkezel ellene, bűnös vagy… ezzel máris a konkrét cselekvésre felszólításnál vannak (azaz: nyeregben). Ha egyszerűen azt mondod: „NINCS”, akkor megszólnak azért, hogy hogyan tudod vagy mered ilyen egyszerűen elintézni ezt a (számukra) fontos kérdést – ezáltal még te vagy merevnek, szemellenzősnek, szűklátókörűnek titulálva; ami legalább olyan bántó lehet, mint az, hogy te igenis meg vagy győződve valamiről és rámutatnak, hogy nem cselekszel aszerint – ezáltal megint határozatlan, bizonytalan tudású vagy a szemükben – és ezt ők többnyire ki is jelentik.
Szóval A TÚL EGYSZERŰ KÉRDÉS CSAPDA IS LEHET, így nem kell görcsölni, hogy ilyenre válaszolj!

A következő felemlített kérdés is, az hogy: „Hogyan tudhatom meg, hogy isten valóban létezik?” szintén félrevezető. - Azt a látens állítást adja a kérdező szájába, hogy: „TUDNI AKAROM, HOGY ISTEN VALÓBAN LÉTEZIK”. Ha úgy tennénk fel a kérdést, hogy „Hogyan tudhatom meg(2), hogy isten valóban létezik-E?” - akkor már valóban kérdés jellege van! Az első megfogalmazás pusztán arra az érvelési sorra kérdez rá, amelyik Isten létét bizonyítja, az utóbbi az Isteni fogalom létjogosultságát firtatja, valahogy így: „hogyan ellenőrizhetném az isten-bizonyítékokat?” Ezt a hívők nagy része nem teszi fel, hiszen ők arra a kérdésre, hogy „Isten van?” – egyszerű „igen”-nel felelnek. A hívőket vezetők pedig nem kérdeznek rá, hogy „miért”.(3) A „miért” kérdés ilyen forma használata nemigen elterjedt. Ha egy csoport összejön, akkor a csoportlét, az ahhoz való hozzájárulás lesz a fő kérdés, nem pedig a belépési szándékok. Persze fontosak ezek a kérdések is, de adott csoport adott feladatában a csoportbéli tevékenység a döntő. Szóval, a hitvezetők nem azt kérdezik, hogy „Miért gondolod, hogy Isten van?”, hanem azt, hogy „MIT TUDNÁL TENNI A KÖZÖSSÉGÉRT?” Amikor már ezt a kérdést kell feltenni, hogy „Miért hiszel istenben?”, akkor már vagy a bizalmatlanság szele csapta meg a vezetőt, vagy valami külön erőfeszítésre buzdítja a tagot vagy tagokat.
A „Hogyan tudhatom meg, hogy isten valóban létezik?” kérdés azt az előfeltételezést rejti, hogy aki a kérdést felteszi, annak szándékában áll az istenhez vezető érvelési sort megismerni. Ezzel megint visszavezethetnénk a tárgyalás elejére: miszerint a hallgatóságban voltak olyanok, akik templomba vágytak, a bibliát akarták forgatni, a keresztény hitről akartak tudni – azaz ezek látensen mind bennük lett volna.

***

„KICSODA J.K:?”

Az egész bekezdés a „KICSODA J.K:?” kérdésbe torkollik. De van még előtte egy „érdekes” kifejezés: „ésszerű magyarázat(4) Isten létezésére”, „amely személyes és végtelen”. Ez lenne csak a nehéz dolog!
Századok óta azt hajtogatták a hitvédő szónokok, hogy az ész használata mit sem ér a hitbéli dolgok felfogásában, és hogy „a hitet nem MEGÉRTENI, hanem MEGTÉRNI kell”, stb.
Dr. H. Rohrbach például, a „Teremtés, tudomány, világkép, hit” című könyvének végén ezt írja a csodáról: „Minden valódi csoda isten cselekedete, az Ő szavának hatására a láthatatlanból a láthatóba hatolva jön létre, és ezt CSAK HITBEN LEHET MEGÉRTENI”.
Erről már korábban írtam, most csak tömören: ha valamit elhiszek, ahhoz azt úgy teszem, hogy a dolgot nem alapos meggyőződésből teszem. Egyszerűen elfogadom azt a valóságról alkotott képet, amit nekem gyártanak /azaz nem is megfelelő kifejezés az, hogy a „valóságról”, hiszen nem a valóságról készül, hanem azt elfedni igyekszik/. A „hit” azt jelenti, hogy a nekünk adott képet fogadjuk el a valóságnak. Ami rajta van, azt valónak fogadjuk el, ami nincs rajta, azt nem.
A megértés persze lehet a hit része, ha azt egyszerűen egy ok-okozati sorral azonosítjuk. A való világban is vannak olyan ok-okozati lépcsők, ahová már nem tesszük be a lábunk, mert nem tudjuk, hogy mi van ott – a tudomány próbálgatja ezt a lépést, szigorúan engedelmeskedve a valóságnak, hisz’ csak úgy léphet tovább, ha már azon szilárdan áll, és a tudomány valódi lépcsőket gyárt! És mozog is rajta, hiszen kiállták a próbát. A hit nem ismeri a lépcsőket, nagyon gyakran kerüli a használatukat, ha használja is, akkora tudomány által, annak segítségével teszi, nem pedig anélkül – amit nem is tudna önerőből. A hit képzelt lépcsőket fogad el, viszont amikor támaszkodni kellene rájuk, akkor vagy nem teszi, vagy bajba kerül.
A hit nem építhet az észre, hisz’ fogalmilag ellentétes vele. A hit az ENGEDELMESSÉGET jelenti, ami esetenként TUDATLANSÁGGAL is együtt járhat. Ezt a tudatlanságot pedig sokféleképpen lehet felöltöztetni: pl. Bibliai nevek és fogalmak egyik szócikke: „HIT=(…) A hit már az Ószövetségben sem jelenti csupán valamely tantétel elfogadását, vagy egy törvénnyel való külsőleges egyetértést, hanem MINDIG MÉLYRŐL FAKADÓ BIZALMAT ISTEN HŰSÉGE ÉS SZAVAHIHETŐSÉGE IRÁNT, ÉS AKARATÁNAK VALÓ SZERETETTELJES ENGEDELMESSÉGET.” A hit tehát ebben a megfogalmazásban is a VEZETETTSÉGET, AZ ARRA VALÓ HAJLAMOT, HAJLANDÓSÁGOT jelöli.
Eric Sauer: Isten, Emberiség és örökkévalóság c. könyvének 8/III. részében, melynek címe: „Az üdvösség gyakorlati megélése”, így írja le az IGAZ HIT BIRTOKLÁSÁNAK ISMÉRVEIT, jobban mondva KÖVETELMÉNYEIT, vagy megint másként „ELŐFELTÉTELEIT”: 1. Hit Krisztus elvégzett műveiben. (Ez gondolom a csodákban való hitet jelenti.) 2. TELJES ODAADÁS. (Ebben a fejezetben a „HIT” szóval egyenértékűvé avatja a „HŰSÉG”-et is. További kifejezései, amik az engedelmességre utalnak: „ELKÖTELEZETTSÉG, FELELŐSSÉG, NEKED SZENTELEM MAGAM, stb.”). 3. Hallgatás isten igéjére. … és a bekezdés befejezése: „HA AZ EMBER ENGEDELMESKEDIK, ISTEN CSELEKSZIK(!).” 4. Hűség a kevésben. (A „hűségről” már szóltam; itt is az engedelmesség szinonimájaként használják.). 5 Az imaélet. 6. Bátorság a bizonyságtételben. 7. Örvendező számolás Krisztus jelenlétével.
Ezekben az észnek, az ésszerűségnek vajmi kevés szerepe van.(5)
Tehát ésszerű magyarázattal nem lenne illő Isten létezését bizonyítani. Ennek ellent mond a „VÉGTELENSÉG” és „SZEMÉLYESSÉG” összekapcsolása is. Ebben a párosban valóban nem lehet ésszel eligazodni – hisz’ a „SZEMÉLY” lényegében behatárolt fogalom, az emberi létre jellemző, ezért: véges. Itt tehát a „véges és végtelen” össze van kapcsolva. Lehet valami véges és végtelen egyszerre? Egy ilyen párnál észre kell venni, hogy a végtelent, mint létezőt fogják fel, azonban a végtelen fogalma sajátságos, mert úgy üres fogalom, hogy valóban az ürességet is jelenti. Az abszolút űrt. Ehhez ismerni kell a végtelen és véges néhány sajátosságát (6).

***

„KICSODA ISTEN?”

A következő bekezdés fő kérdése: „KICSODA ISTEN?” Ez a kérdés, az „ISTEN VALAKI” előfeltételezése épül, és itt személyesnek ítéli. Szerinte a vallásos emberek némelyike azt mondaná, hogy személy, némelyek pedig azt, hogy személytelen.
Az „ISTEN VAN ÉS VALAKI” előfeltételezésre épülő kérdésre adott „ISTEN SZEMÉLY” – eléggé tág körben mozog, és igazából nem minősül válasznak, mert a kérdés, amire ezt a választ kapnánk, ezután is aktuális lenne. Az, hogy „ISTEN SZEMÉLYTELEN” már szűkíti a kört, és közelebb áll a végtelen fogalmához, ellentétben az előzővel.
Ezek után Maisel újabb mesterfogása következik, mégpedig a következő: felhívja a figyelmet a „vagy-vagy” gondolkodásmód alapjára, miszerint „AZ IGAZSÁG NEM VISZONYLAGOS” vagyis nem lehet isten egyszerre személy és személytelen /itt jobban hangzana a „NEMSZEMÉLY”, hisz’ a „SZEMÉLYTELEN” csupán tulajdonságot jelöl/. Furcsa ez a felvetés, Maisel azt is hozzá teszi, hogy „de ha hisszük, hogy az igazság nem viszonylagos, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy Isten nem lehet egyszerre személy és nemszemély vagy - ahogy ő mondja - : személytelen.”
(Az előző bekezdésben „ésszerű magyarázatról” beszélt, most megint egy hibás emberi gondolkodásmódbeli dolgot hoz fel… mi lehet ebből?)
Ebben a megfogalmazásban a „VALÓSÁG” lenne helyénvaló az „IGAZSÁG” helyén.(7)
Azután megint felteszi a kérdéseket, amelyek személyről kérdeznek: „Kicsoda Ő?”, „Hogyan ismerhetem meg őt?” Nem teszi hozzá azt, hogy „ha van…”
A bekezdést azzal zárja, hogy „elménk behatárolt és véges voltának következtében az emberiség sok különböző véleményt alakított ki.” - Ez valószínűleg vonatkozik azokra is, akik úgy vélik, hogy ismernek egy olyan lényt, aki egy Isteni fogalomba helyezhető.
A következő bekezdésben az „Isten nincs” kijelentéssel kapcsolatban megemlít egy „fontos filozófiai alapelvvel való ellentmondást”, mégpedig azt, hogy „Ő, mint véges értelemmel bíró személy tesz abszolút kijelentést a végtelen természetéről”.
Ezt azonban meg is lehet fordítani. A véges értelmű személy ugyanis jól ismerheti a végesség természetét, és ő csupán azért mondja, hogy Isten nincs, mert az a végességgel nem összeegyeztethető.(8) A „véges értelem” is homályosnak tűnő fogalom a számomra. És a kérdés: „Ő, mint véges értelemmel bíró személy”, ez egy bizonyos személyre utal, vagy úgy általában az emberre? Mert ha általában, akkor ez Maisel-re is vonatkozik, így ő sem tehet abszolút kijelentést a végtelen természetéről; ha nem általában fogalmaz, akkor ez az érvelés olyannak hat, mintha azt mondanánk, hogy ha egy meghatározott személy, pl., nem tudja megmagyarázni, hogy a bolygók miért keringenek a Nap körül, ahogy teszik is, és ő azt mondta, hogy valahogy keringenek, akkor az nincs úgy.
Természetesen, aki azt mondja, hogy „Isten nincs”, az nem holmi ellenállásból mondja ezt, hanem egyrészt csupán hétköznapi tapasztalatát mondja el arról, hogy a vallási propagátorok mit ígérnek a hittel, és abból mi minden válik valóra (ha egyáltalán). Másrészt valóban struccpolitikának tűnik az, ha valaki különösebb tanulmányok nélkül állítja, hogy „Isten nincs”, viszont ezt azért tette, mert semmi sem győzte meg arról, hogy van.
Persze, erre az is lehet a felelet, hogy sokan a hétköznapi tapasztalat után állítják, mindenféle tanulmány nélkül, hogy „Isten van”, de kérdem én: az ilyen istenismeret mennyiben hozható kapcsolatba a kereszténység Istenképével? Ha a mai állapotokat vesszük szemügyre, akkor láthatjuk, hogy számos olyan szellemi irányzat van, amely valamiféle szoros rokonságot mutat a vallásokkal, és sokban nem istenkép, hanem puszta felsőbb hatalmi, Természetfelettiségi képzet van. A képek nagyon különbözőek arról, amikben az emberek hisznek, és itt fontos a hitet kiemelni, mert ezeknél a való világgal való értő kapcsolat és hozzáállás körül forog a lényeg, nem pedig a kép van a középpontban. Hasonlítanak, de inkább azonosak abban, hogy nem a való világra tekintenek, hanem egy képre, amit ők a való világnak tekintenek.
A kulcsa a dolognak az, ahogyan az ISMERETLENT közelítik és nevezik, és jellemző az is, hogy ezt az ismeretlent nem valóságos módon közelítik, hanem csupán gondolatban. Van egy fogalom a pszichológiában, a GONDOLAT MONDENHATÓSÁGA: „a primitív felnőtt és a gyermek gondolkodási sajátossága, amelyben a gondolatokat nem az értelem, hanem a vágy, az érzelem kapcsolja rendszerbe. E rendszerben gondolkodó úgy hiszi, kívánságai hatására mintegy mágikusan bekövetkezik az esemény”.
Maisel azt, hogy „véges értelemmel bíró személy abszolút kijelentést tesz a végtelen természetéről” azzal hozza össze, hogy „mintha azt kérdeznénk, hogy mennyi az emberiség összes tudása.” Ezután Einsteinre hivatkozva, azaz őt idézve azt állítja, „hogy az emberiség a teljes tudásnak kevesebb, mint 1%-át képes befogadni.” Majd: „Ha a teljes tudás 1%-ával rendelkezünk csak, nem lenne lehetséges Isten számára, hogy a maradék 99%-ban létezzen?” … Súlyos érvelési hiba forrása egy olyan semmit mondó fogalom használata, mint „az emberiség teljes tudása”. Vajon Maisel mit érthetett ki Einstein kijelentéséből?
A hívők, amikor az emberi tudásról vagy felfogóképességről beszélnek, lépten-nyomon MÁSOKKAL hozzák ezeket kapcsolatba, és mindig úgy beszélnek, mintha ők az „emberi”, mint fogalmi körből kilógnának, vagy nem tartoznának bele. Azt is mondhatják, hogy ők képesek a valódi istent felfogni. Véleményem szerint ezt valahol összekeverik a fantáziával. Azt, hogy „FELFOGNI” képesek valamit, azt keverik azzal, hogy valamit „EL TUDNAK KÉPZELNI”.
Az már eddig is számos problémának volt gyökere, hogy a világot javarészt képekben fogjuk fel; hogy a memóriánk is javarészt képekkel operál (9); hogy módunkban áll nagy távolságban képeket továbbítani, stb.
Valahol elfelejtik, hogy a tudományok éppen e képeket próbálják megtisztítani a homályosságoktól; hogy arra kíváncsiak, hogy a kép valódi kép-e, vagy csupán művi ábrázolása a valóságnak.
A „maradék 99%” csupán Einstein kijelentését próbálja kiaknázni még jobban, elkövetve egy hibát, mégpedig azt, hogy Isten létét abba a „maradék 99%-ba” helyezi, amit „a teljes tudásból nem vagyunk képesek felfogni”. Ha Maisel komolyan gondolja ezt a hasonlatot, akkor is hívők és propagátorok ellen beszél, hisz’ ők is abszolút kijelentéseket tettek, és tesznek, abszolút képeket alkottak és alkotnak ma is arról, amit még nem tudnak.
Bacon híres mondását, miszerint „A tudás hatalom”, könnyen át lehet fogalmazni, és ezzel gyakorlati magyarázatát adni az ismeretlenről való abszolút kijelentések okairól. Vagyis: „A tudás látszata (is) hatalom”. A tudás látszatát az önbizalom, a magabiztosság, a céltudatosság, és egyéb lelki jelenségek szolgáltatják, azaz olyan jellemzők, amiket valóban azok viselnek magukon, akik valóban tudnak, rutinosak, szakértők; akik a látszatot aknázzák ki, azok pedig csupán ezen emberek viselkedését, stílusát utánozzák.
A „maradék 99%”-ra hivatkozás tehát az emberi felfogás jelenlegi körén kívül esne, így ez az érv nem helyénvaló.

Az utána következő ábra sem lehet a vizslató szemek előtt meggyőző, hisz’ itt az ember egy jellemzője összemérhető istenével. Nem csorbul ezzel isten végtelensége?
A következőkben azt mondja, hogy „csak akkor mondhatnák, hogy Isten nincs, ha a lehetséges tudás egészével rendelkeznénk”. A „TELJES TUDÁS” eléggé ködös kifejezés, és azt hiszem teljesen megközelíthetetlen dolgot takar. Furcsa dolog ez, hogy az abszolút tudást, a teljes tudást csak azoktól követelnék meg, akik azt mondják, hogy „Isten nincs”. Azoktól, akik azt mondják, hogy „Isten van”, nem követelik meg, hogy bebizonyítsák, vagy hogy indokolják meg, hogy mire alapozzák ezen kijelentésüket. Furcsa (vagy éppenséggel egyáltalán nem furcsa?), hogy a vallások tömegesen a „tudatlanokra” koncentráltak, nem pedig az iskolázott, alkotó, magas szinten gondolkodó emberekre (fontos kiemelni, hogy e három kategória nem feltétlenül egyenértékű, és nem ritka, hogy egymást nem foglalják magukba!).
Ha valaki azt mondja: „Isten nincs”, akkor a hívők a „teljes tudást” emlegetik, ezért ezt a kijelentést nem veszik komolyan, emellett viszont azt sem veszik figyelembe, hogy míg a cáfolatra számon kérik az érvelést, addig a helyeslésre alig-alig. Viszont a bizonyítás terén ők sem haladhattak el messzebb, mint a cáfolók, és ők azt bizonygatják, hogy az emberek nem tudhatják a „teljes tudást”! … Ebből következik, hogy ha az ember nem birtokolhatja a teljes tudást, addig nem mondhatja, hogy „Isten nincs”, viszont – mivel az ember nincs birtokában a teljes tudásnak, így azt sem mondhatja, hogy „Isten van”. Mind a bizonyításhoz, mind a cáfolathoz a teljes tudás kellene, de ők csak a cáfolatnál emlegetik annak hiányát ellenérvként. Ez pedig nem fair!
Sokan azt mondják, hogy – mint később Maisel is említ valakit – „azért fogadják el a kereszténységet, mert nem tudják cáfolni”, sem Isten létét, sem a „közvetítő csodáit”.(10)



Megjegyzések, kiegészítések: (1-10)

(1) Vizsgálati téma: „Szükségesnek érzi, hogy legyen tudomása egy pontos isten definíció, vagy isten bizonyíték? Ha igen, miért?”

(2) A kérdés egy összetett függő kérdés, ahol csak a bevezető kérdés kérdés-jellegű, a mellékmondatban való állítás tartalmára kérdez rá. A bevezető mondat, jelen esetben kérdés után, a függő kérdés csak akkor függő kérdés, ha a VAJON-E / -E elemet tartalmazza. E nélkül csak a bevezető mondat kérdés.)

(3) Ezt is ellenőrizni kellene, egy vizsgálatban, amelyben így szólna a kérdés: „Feltette-e a közösségük vezetője azt a kérdést, hogy miért csatlakoztak a csoporthoz?”

(4)az „ésszerű magyarázathoz”:
Circulus vitious: azzal bizonyít, amit be kellene bizonyítania
Idem per idem: ugyanazt ugyanazzal bizonyítani = olyan tétellel bizonyítanak, amely már maga is feltételezi a bizonyítandót
Deductio ad absurdum: a képtelenségig való levezetés, a bizonyítás indirekt módja
„Az úr félelme a bölcsesség kezdete.”
Credo, quia absurdum /Tertullianus/: Hiszem, mert lehetetlen… (a hitokokat nem lehet ésszel felfogni)
Jn20,27: Boldogok, akik nem látnak és hisznek.

(5) Vagyis az „ésszerűség” a hitéletben csak a meggyőződésig fontos, azután már csak a hit ésszerűsítése a lényeges követelmény – mintegy felszólítják a hívőket, hogy magyarázzák meg maguknak, hogy miért kell hinniük.

(6) Ez megtalálható lesz a még nem publikált "Brain Storming: Valláskritikai jegyzetek"-ben.

(7) Brain Storming: "Valláskritikai jegyzetek: IGAZSÁG ÉS VALÓSÁG FOGALMI ELLENTÉTEI ÉS KÜLÖNBSÉGEI."

(8) És azt furcsának találja, hogy Istent itt-ott a végesség tulajdonságaival ruházzák fel. Azt pedig úgy tapasztalta, hogy véges létezőnek nem lehet végtelen hatalma; ami logikus is, hisz’ egy végtelen lény számára bármekkora véges lény is csak végtelenül kicsiny lehet.
A „végtelen” fogalma azonosítható a „semmi”-vel is. Eben az értelemben Isten olyan fogalom, amely abszolút üres, és bármit bele lehet helyezni. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Isten mindig olyan dolgot jelent, amit nem tudunk már megmagyarázni. Az Isteni fogalom tehát olyan dolgokra vonatkozik, amiket még nem tudunk – ebben a vonatkozásban a vallás lemaradt, mert hiszen már elég sok kérdésre választ tudunk adni.
Az embert, a valóságot, az életet már elég jól ismerjük ahhoz, hogy kijelenthessük: Istenre utaló jeleket nem fedeztünk (még) fel.
Azt hiszem, a vallás csodálkozna a legjobban, ha a tudomány szolgáltatna Istenbizonyítékokat. Ez számára teljes kudarcot jelentene. /Tegyük fel a kérdést vizsgálatszerűen: Milyen következményekkel járna egy olyan Istenbizonyíték, amelyet a teljes tudományos világ elfogad?/)

(9) Itt az alakpszichológiára történik utalás. Alakpszichológia: - Lényegében az alakpszichológia az összefüggő mintázatokban való észlelés, értelmezés, a koherencia elv kognitív manifesztációjával foglalkozik, és eleddig az agy pontos biokémiai működésének leírásáig ez képviseli a leginkább használható materialista lélektani irányvonalat.
Alakpszichológia (Gestalt-pszichológia): A 20.sz. egyik pszichológiai irányzata, mely a lelki jelenségek dinamikus egész jellegét hangsúlyozza. A lelki jelenségek mindig belső struktúrával rendelkező dinamikus egészet alkotnak, amelyben a részek kölcsönösen hatnak egymásra és az egész határozza meg a részek jellegét és szerepét. (Pszichológiai Értelmező Szótár, Akadémiai Kiadó, Bp., 1981, Dr. Bartha Lajos, lektorálta: Dr. Kardos Lajos))

(10) A csodákról még, azaz a csodák bizonyításáról, azaz magáról a bizonyításról.
A bizonyításokban…[Bizonyítás: az a logikai művelet, amely szükséges, és elégséges feltételekből kiindulva kimutatja valaminek igaz voltát. Bizonyít: valaminek igaz, érvényes vagy megtörtént voltát igazolja; igaznak állít valamit; valami meggyőzően tanúsít valamit. Bizonyíték: valaminek bizonyítására adat, érv, tény. … Utóbbihoz kiegészítésként megjegyezhető, hogy a „tény” a vallási érvelőknél gyakran csupán egy „kijelentés”!]… mindig jelen van valami, amihez a bizonyítandót kapcsolják, és ami a meggyőzendő felek számára valószínűsíthetően mindennapi tapasztalat, vagy valamiképpen hozzákapcsolható jelenlegi, aktuális tapasztalataikhoz.
Kérdem én, hogyan bizonyítanák a csodákat? Nem lehet, hogy csupán valami természetes folyamatot írnak le csodaként? Miképpen tudják a mai tapasztalatokkal kapcsolatba hozni a csodákat?
Persze elképzelhető egy ellenérv. Ha egy korábban csodaként számon tartott jelenségről megállapítható, hogy egy természetes jelenségen alapul, még mindig állíthatják, hogy „lehet, hogy egy természetes magyarázata is elképzelhető, de abban az esetben akkor is csoda történt, vagyis a látszatnak megfelelően történtek a dolgok”. Ez nem cáfolható természetesen.

ANCSEL: „Jézus meg volt kímélve a legnagyobb próbatételtől: hogy meg tud-e bocsátani azoknak, akik ellen ő vétkezett. -- BRAIN STORMING: Jézus könnyen megbocsáthatott bárkinek, aki ellene nem vétett!

Kép forrása: http://www.badacsonyi.hu/mucsarnok/udvardi/jezus.jpg

Ancsel Éva: „194 bekezdés az emberről”, Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1987. (A mű elkészítésének időszaka 1987. január 10 – május 10.)

***

5. RÉSZ

ANCSEL ÉVA, (LXV.):

„Az emberek vágyai nagyon szerények és nagyon szerénytelenek lehetnek egyszerre. Mert ha valakinek az a vágya, hogy életben maradjon, ezt nem nevezhetjük szerénytelennek – föltéve, ha nem egy világégés közepette kívánja ezt.”

BRAIN STORMING:

Bármit is kérsz, ha kérsz – túl sokat kérsz.

***

ANCSEL ÉVA, (LXVI.):

„Az ember majd minden bűnre képes, csak hogy ne kelljen magát bűnösnek tudnia.”

BRAIN STORMING:

A bűntudat sokakat bűnre sarkall.

***

ANCSEL ÉVA, (LXVII.):

„Nagyon kétségbe lehetett esve Jézus, ha úgy döntött, hogy járnia kell a vízen, mert csoda nélkül nem hisznek benne.

Vagy ő se tudta, hogy csodát tesz, valahányszor megbocsát?”

BRAIN STORMING:

Jézus könnyen megbocsáthatott bárkinek, aki ellene nem vétett!

***

ANCSEL ÉVA, (LXVIII.):

„Jézus meg volt kímélve a legnagyobb próbatételtől: hogy meg tud-e bocsátani azoknak, akik ellen ő vétkezett.

De mivel ő ezt nem tette, honnan is tudta volna, hogy ez a neheze!”

BRAIN STORMING:

Jézus embertelen volt: hisz' fogalma sem volt, milyen természetű 10 parancsolatot tartatott be! – Nem tudta, milyen az a bűn, ami az emberi mivolt sötét, ámde szükséges része, mivel az élet részei.

***

ANCSEL ÉVA, (LXX.):

„Az lehet, hogy csak az ember tud nevetni, sőt lehet, hogy röhögni is, utóbbi akkor sem emberi megnyilatkozás, vagy ha igen, akkor az „emberi” szót meg kell fosztani minden pozitív mellékzöngétől. Megfosztani, de nyilvánosan!”

BRAIN STORMING:

A nevetséges emberek nem szeretik, ha az emberek kinevetik egymást.

***

ANCSEL ÉVA, (LXXII.):

„Embert csak ember tud a földhöz kötni, nem a nehézkedés.”

BRAIN STORMING:

No.1. A gravitáció erősen meghatározza a gondolkodásunkat, tehát menthetetlenül Földien gondolkodunk.

No.2. És csak ember tudja a másikat visszaküldeni az a****ba.

***

ANCSEL ÉVA, (LXXIV.):

„Ha a nők szerelmesek lesznek szerda délután 14 óra 11 perckor, ebben az esetben 14 óra 12 perckor fog bennük fölmerülni az aggodalom, hogy megmarad-e nekik, akit megszerettek. ….”

BRAIN STORMING:

… ahogy a férfiakban is ( ti. hogy megmarad-e nekik, amit megszerettek) – pl. kocsi, ház, bankbetét, legjobb barát …

***

ANCSEL ÉVA, (LXXV.):

„Aki azt meri mondani Malamud 'A mesterembere' után, hogy vannak szürke átlagemberek, attól meg kellene vonni a véleménynyilvánítás jogát. Csakhogy Malamud mesterembere nem tűrné ezt, már csak azért sem, mert ő úgy gondolja – és igaza van –, hogy léteznek átlagemberek, miért is ne, de ettől még képesek arra, amire ő – talán még inkább –, mivelhogy csöndesebben, magától értetődő csönddel teszik azt, amire a többiek – de hát kicsodák is?! – csak handabandával és rezesbandával kaphatók.”

BRAIN STORMING:

Az átlagemberek azok, akik nem merik vállalni azokat a körülményeket és helyzeteket, amik a különlegeset kihoznák belőlük!

***

Folyt. köv.

7. A keresztény-ideológiai családmodell kibővítése. - "... a többgyerekes, vagy a legalább kétgyermekes család-szerkezet is úgymond „ráhúzható” erre a teisztikus képre."

A TEIZMUS KRITIKÁJA ÉS KIKERÜLHETETLEN SZÜKSÉGSZERŰSÉGE – 7.


7. A keresztény-ideológiai családmodell kibővítése


A korábbi Isten-Apa, Jézus-anya, Hívő-gyermek analógiarendszer részben hiányos maradt – egy nagyon fontos hiányossága megmaradt, mivel az ún. atomikus családokon, az egygyermekes családokon kívül a többgyerekes, legalább kétgyermekes család-szerkezet is úgymond „ráhúzható” erre a teisztikus képre.

A kérdés ebben az esetben az, hogy a testvéreknek hol a szerepe!

Egyrészt, keresztény körökben természetes a hívőközösség tagjai között egymáshoz, mint testvér-jellegű kapcsolatban lévőkhöz való viszonylás, amit ők maguk is nyíltan elismernek a „testvér”, „nővér”, „húgom” megszólításokkal. Mindez még nem lenne érdekes, hiszen feltételezhető, hogy egyfajta, ha nem is „túlfűtött”, de legalábbis a szokásos baráti kapcsolatokon túlmenő intimitásfokú kapcsolatot tartanak, szándékoznak fenntartani, amit többek között ezzel is kimutatnak – mindez további analógiás hasonlóságot jelent a szociobiológia azon megállapításaival, amely szerint egy populációban alapvetően a rokonsági fok a mérvadó pl. az önzetlenségi cselekvések vállalásnak mértékét illetően. Ezt a biológiai mintát is utánozza tehát a kereszténység eme jelensége, ami egyértelműen egy evolúciós mintára történő gondolkodást jelent – szemben azzal, amit az evolúció valóságát tagadó egyház hirdetett, és a hívők többsége még manapság sem szívesen fogad el. (*)

Másrészt, - és jelen okfejtés szempontjából ez a lényegesebb! – mivel Istennel, és Jézussal nincs közvetlen kapcsolata a hívőknek, - dacára annak, hogy mindkettejük részére szinte kötelező az „élő” és „mindet betöltő”, „mindenütt jelen lévő” jelzők használata, – így szükség van valakire, aki a közvetítő szerepet betölti: ez lenne az ún. nagytestvér (részben hasonló felhangokkal, mint Orwell regényében).
Ki a kereszténység berkeiben ez a közvetítő? A papság, és tkp mindenki, aki prédikáló, hatalmi, irányító szerepet tölthet be, de mindenképpen a papság ennek a legalsóbb foka, vagyis azok, akik közvetlenül, napi szinten tartják a kapcsolatot a hívőközösség tagjaival.(**)

Vagyis családi modellünk a következőképpen bővül:
Isten=apa,
Jézus=anya,
Hívő=gyermek/jelen esetben kistestvér,
Pap(ság, vagy prédikátorok)=nagytestvér.

Figyelmünk jelen esetben tehát ez utolsóra irányul.
Ki ebben az analógiában a „nagytestvér”?

Valaki, aki a kistestvér(=hívő), és a szülők(=Istenkép, és /a kereszténységben/ Jézus) között közvetít. A nagytestvér vigyáz a kistestvérre, ha a szülők nincsenek otthon, vagy valami mással vannak elfoglalva. Ugyanúgy a nagytestvér tanítja a kistestvért, segít neki a mindennapokban, stb. De a legfőbb jellemzője – adott esetben ő helyettesíti a szülőket!(***)

Az analógia azért is megfelelő, mert a papság is elismeri, hogy ők ugyancsak „Isten gyermekei”.
A katekizmus így ír:
„286. Mire kapnak küldetést és hatalmat a felszentelt papok?: A felszentelt papok küldetést és hatalmat kapnak arra, hogy Krisztusnak, a főnek személyében teljesítsék a tanítói, megszentelői és kormányzói feladatot, és így Isten népének jó pásztorai legyenek.”
„290. Kinek van papi hivatása? : Annak a fiúnak van papi hivatása, akinek a lelkében Isten kedvet ébreszt a papi életre és szolgálatra, és akit erre a püspök alkalmasnak talál.”

A „Keresztény Élet” című Római Katolikus Hittankönyv (9-10 éveseknek!) így ír: „A szentmisén a püspök és a pap megcsókolja az oltárt. Helyéhez megy, keresztet vet, majd kitárt karral üdvözli a jelenlevőket. Az Úr Jézus 12-t választott ki a tanítványai közül. Ők, illetve utódaik az Isten munkatársai Krisztus művének folytatásában.”

Előbbi idézetből az olvasható ki, hogy maga a papság is – igaz, a katekizmus fogalmazása szerint részben szimbolikusan, de a szaporodás és rokonság fogalmai terén a kereszténység nemigen mutatott fel igazán következetes képet – ha nem is magának Jézusnak, de a kiválasztottak leszármazottja. Itt tehát mintegy a hétköznapi rokonsági kötelékek fogalomrendszere is megjelenik.(****)

A legelemibb csoportformának tehát nagyon megfelelt a kereszténységben mind az eszmeiség személyes vetülete (Isten, Jézus), és a papság működése is – vagyis mintegy teljes, idealizált családmodellt nyújthattak, és nyújthatnak azoknak, akik ennek híján nőttek fel (még ha ennek nincsenek is tudatában). A kereszténység szervezeti felépítése miatt tehát beláthatatlan ideig képes lesz fenntartani magát, legalábbis e sajátosságai miatt minden bizonnyal.

Az analógián kibontakozó jelenség azonban kétélű, mert: ha kialakítunk egy idealizált, az eredetitől független formát egy már létező társas formációra (értsd. család kontra egyházi közösség), akkor nyilvánvaló, hogy az idealizált formáció lesz az elérendő cél, vagyis a hagyományos, meglévő, valós család soha nem lesz elég jó, vagyis folytonosan egyfajta elégedetlenség forrásává fog válni, akármikor bármilyen probléma is lép fel. A gyakorló hívő folytonosan egy tökéletes „apa”(=Isten), egy tökéletes „anya”(=Jézus), és egy tökéletességre buzdító nagytestvér(=lelkipásztor) hatásának lesz kitéve, miközben ugyancsak folytonosan szembesülhet saját családi formációjának tökéletlenségeivel. Van aki ezt a kettősséget – a mindenkiben működő kognitív fösvénység miatt – csak úgy képes feloldani, hogy a biztosabb, a határozottabb kereteket nyújtó szerkezet felé fordul, vagyis szorosabbra húzza a hitközösségével a kötelékeit, miközben „természetes családja” kötelékeit lazítani igyekszik, minél kevésbé kitéve magát „a való élet szeszélyeinek”. (*****) Mindezek az agyműködés abszolútumokkal és szuperlatívuszokkal operáló kontrollálatlan üzemmódjait szemléltetik.

***

Megjegyzések:

* Amit természetesen könnyedén magyaráznak azzal, hogy tkp „ez is Isten szervezése”, de ezzel csak folytatják azt a kultúrpolitikai játszmát, aminek az a lényege, hogy mindaddig tagadnak valami érdekeiket sértőnek tartott jelenséget, tényt, amíg a tudomány nem igazolja hitelességét, és a modern társadalomban széles körben elfogadottá nem válik, majd előállnak egy olyan nyilatkozattal, hogy „mindez természetesen isteni eredetű”, és ez továbbra is „isten dicsőségét hirdeti”!

** Itt és most okkal nem térek ki az egész egyházi rendre, mivel elkötelezett hatalmi szerkezet lévén a tagok, ha nem is hiszik el a feljebbvalóikról, amit a hívőközösség tagjainak tanítanak róluk, elfogadják és követik, vagyis náluk az „önkéntesség” kifejezés használata nem indokolt, mivel hivatásuk folytán kötelességük feljebbvalójuk felé engedelmességgel viseltetniük, míg az egyházközösség tagjainak inkább önkéntességen alapul a hitéletük gyakorlása – jegyezzük azért meg: látszólag.

*** A szociobiológiában ismert tény, hogy a testvérek közötti viszály igen gyakori, mivel a túlélésért vívott harcban az utódok is a szülők legnagyobb szülői ráfordításáért küzdenek, természetes riválisaikkal: a testvéreikkel. Ebből a szempontból a legtöbb magasabb rendű faj nem kivétel. A szülők természetesen ez ellen kell hogy dolgozzanak, mivel génjeik továbbélésének nagyobb az esélye, ha több utóduk marad életben, és fejlesztenek ki minél nagyobb szaporodási alkalmasságot, így ők mindenképpen a „békés egymás mellett élésre” igyekeznek utódaikat rávenni. A modern ember mindezt nemigen figyelheti meg háziállatain, mivel a hasznosság elve alapján javarészt mindennel ellátja őket, amit a természetben kellene megszerezniük, vagyis azt a tényezőt kiiktatva, ami a szokásos „fennmaradásért való harcot” kiváltaná, ez a viselkedés csak halványuló ösztönként jelenik meg (lásd. a játékos kiscicák sem vígan hancúroznának egymással, ha a nagyritkán sikeres vadászat rájuk eső részéért kellene rendszeresen megverekedniük a testvéreikkel). Mindezt elsősorban a rendszeres természetrajz kutatók fáradságos és hosszú távú megfigyelései, és kísérletei alapján ismerhettük csak meg, akik az állatokat természetes környezetben tanulmányozták!

**** Ebben is megjelenik az, ami az egyházi hatalom mellett fenntartotta a nemesség fogalmát, vagyis azt az eszmét, hogy a kiválóságok egy-az-egyben öröklődnek, még a szerzettek is. A uralkodó házaknak és a nemességnek ez jól jött, mert ezzel folyamatosan fenntartható volt egy család kezében a korábban megszerzett vagyon (itt is evolúciós tendenciák érvényesülnek!). És erre szüksége volt magának az egyháznak is, hogy hatalmát folyamatosan „örökölhessék” azok, akiket erre a legalkalmasabbnak találtak, de persze volt ott is egy hatalmas ellentmondás: míg a nemesség valós testiségben öröklődött, addig a katolicizmus egyházi rendje nagy valószínűséggel „szelektált” azok között, akik a hatalom fenntartásához a leginkább kívánatos mentális jellemzőkkel, és intelligenciával rendelkeztek.

***** A médiát sokszor uralták a szekták által beszippantott fiatalok hozzátartozóinak értetlenül szenvedő riportjai - Magyarországon legutóbb a Hit Gyülekezetével kapcsolatban merültek fel ilyen hírek.

ANCSEL: „Csak egy nagyon autonóm ember lehet képes arra, hogy fügét mutasson az autonómiának.” - BRAIN STORMING: Az önállóság nem az, hogy mások önállóságát akarjuk, vagy képesek vagyunk irányítani.

Kép forrása:

http://users.static.freeblog.hu/f/o/r/fordq/files/pics/1224_fityisz.jpg

Ancsel Éva: „194 bekezdés az emberről”, Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1987. (A mű elkészítésének időszaka 1987. január 10 – május 10.)

***

4. RÉSZ

***

ANCSEL ÉVA, (XLIV):

„A kicsiny titok: jó titok. Az például, hogy hol a rejtekhelye az utolsó, vészhelyzetre eldugott ciginek. Az ilyen kis titkok teremtik a meghittséget. És a meghittség jó.”

BRAIN STORMING:

Kivéve, ha abban a tanácstalanságban gyújtunk rá, hogy hogy a fenébe kell elzárni a gázcsapot.

***

ANCSEL ÉVA, (XLVI):

„Az istenek nagyon sokfélék és nagyon különbözőek. Egy közös vonásuk mégis lehet: azt hiszem kivétel nélkül nagyon erős az idegrendszerük.”

BRAIN STORMING:

Ami nem lehet, ha a maga képére teremtett minket!

***

ANCSEL ÉVA, (XLVII):

„- Nem értem: miért csak annak ég a bőre, akit arcul ütnek? Miért nem sokkal inkább annak, aki megütötte? S miért nem ő visel vizes kendőt az arcán, de ahhoz nem hasonlót, amilyet – arcának égése ellen – Mózes viselt? - Légy igazságos: van, akinek tud égni az arca attól, hogy ütött.”

BRAIN STORMING:

Azzal lenne ez egyenlő, hogy : ”Nekem is szarul fog esni, hogy most elverlek!”???

***

ANCSEL ÉVA, (XLVIII):

„Találtam egy kicsinyke mentséget arra, hogy eszközként használjuk a másik embert. Túl nagy a kísértés.

Nem azért, mert néha minden másnál könnyebben egy ember esik a kezünk ügyébe, hanem inkább azért, mert túl gyakran látjuk az arcán a kétségbeesett kérést: „Használj már valamire!” Mert úgy látszik, Kant azt már nem tudhatta, milyen az, mikor az ember már eszköznek sem kell. Ez mégsem mentség, sőt!”

BRAIN STORMING:

No.1.: „Veled szívesen lefeküdnék, de inkább mással szaporodnék!”

No.2.: Élvezettel használni valakit még nem élvezet annak, akit használnak.

No.3.: A pornó lehet a válasz arra, hogy mire jó a szépség tkp ész nélkül. Lehet, hogy azt mondjuk, hogy „Csak erre?”. A válasz: „Nem, de erre nagyon jó!”

***

ANCSEL ÉVA, (L.):

„A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?”

BRAIN STORMING:

Az igazi sportbokszoló csak bokszolókkal akar bokszolni!

***

ANCSEL ÉVA, (LII.):

„Vannak élveteg mizantrópok, akiknek felcsillan a szemük egy jól fejlett alávalóság láttán. Vajon néha legalább önmagukban is kedvüket lelik?”

BRAIN STORMING:

Mazochista súlyemelő mondja, már a végkimerülés határán: „Úgy bírom, hogy már nem bírom!”

***

ANCSEL ÉVA, (LIX.):

„Egy asszony, aki fel tudja sorolni, mi minden fontosabb neki, mint az, hogy ő adjon enni annak, akit szeret, hogy jelen legyen, amikor az ételt megkóstolja, mert arcáról azonnal le akarja olvasni, nem hiányzik-e neki belőle a só vagy valami más fűszer – aki nő létére képes egy ilyen felsorolására, annak fogalma sincs arról, mit jelent szeretni” …

BRAIN STORMING:

… engedelmes, otthonülő asszonyként szeretni a rajta uralkodó férfit vagy gyerekeket.

***

ANCSEL ÉVA,LXIII.:

„Csak egy nagyon autonóm ember lehet képes arra, hogy fügét mutasson az autonómiának.”

BRAIN STORMING:

Az önállóság nem az, hogy mások önállóságát akarjuk, vagy képesek vagyunk irányítani.

***

Folyt. köv.

ANCSEL:„Az még mindig szórakozottság, ha valaki elfelejti, hogy az emberi specieshez tartozik?” - BS: Az is szórakozottság, ha valaki elfelejti, hogy a Homo Sapiens alapjában véve csak egy emlős?

Kép forrása: http://br.geocities.com/anna_rgs/imagens/homoSapiens.gif


A Különvélemény-sorozatom ezen részének alapja:
Ancsel Éva: „194 bekezdés az emberről”, Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1987. (A mű elkészítésének időszaka 1987. január 10 – május 10.)


***


3. RÉSZ



ANCSEL ÉVA (XXIX):
„Minden jelentős felismerés lavina-effektussal jár: egyik bizonyosság a másik után omlik össze tőle. Egyáltalán nem csoda, hogy néha maga a fölismerő is jobban szeretné, ha elakadna a torkán, amire rájött. De ilyenkor már késő. A fölismeréseket valahol az elménken kellene feltartóztatni, vagy letartóztatni. De minek?
Hogyhogy minek? Talán nem akadt még vállalkozó?!”

BRAIN STORMING:
Zseni = aki felismeri, hogy addig valamit nagyon is rosszul tudott.

***

ANCSEL ÉVA (XXX):
„Az emberi lényről elég sok mindent meg lehet tudni, ha ismerjük a történeteket, melyeket ősidők óta mesél – ha még mesél.
Amíg van történet, addig nincs veszve semmi. Mert addig van múlt, sőt emlékezés – van olyan emberi lény, aki át akarja adni másoknak, amit megélt vagy maga is hallott. Amíg van történet, addig majd’ minden van, ami fontos. Addig van vágy, mert mi másról szólna egy történet, mint arról, hogy valakinek van egy vágya, ezért indul útnak, ezért képes boszorkányokat és megközelíthetetlen asszonyokat egyaránt legyőzni.
Istennek is voltak vágyai. Például az, hogy próbára tegye Jóbot. Ha nem lennének vágyai, nem szólnának róla történetek. De olyan történet valóban nincs, amelynek egyedül ő lenne a hőse, ha csak nem a Teremtés története. Abban viszonyt rejtély marad: milyen vágy vezette vajon?”

BRAIN STORMING:
Ha hisszük, hogy Isten van, akkor bármi mást is elhihetünk!

***

ANCSEL ÉVA (XXXI): (XXX folytatása)
„A nagy írók történetei ugyanilyenek, csak talán kicsit szigorúbbak. Nem fogadnak el mindenféle vágyat. Például Csehov sem, aki megértő cvikkere mögül elnéz, és megír egy emberéletet – egy emberét, akinek az a vágya, hogy saját kertjében termett pöszmétéből ehessen, de amikor teljesül, már nincs öröm, mert hősének gyomra addigra súlyosan beteg.”

BRAIN STORMING:
Egyszerű vágyak = komoly esély a csalódásra?

***

ANCSEL ÉVA (XXXIV):
„Miért is fordul az ember képzelete oly könnyen és gyorsan a börtön felé? Hát csak azért, mert végül is az egy megnyugtatóan ismert, mondhatnám, már-már biztonságos tartózkodási hely.”

BRAIN STORMING:
Ez mind így igaz, különösen, ha az ember több mint 100 kg, ő a fiú a kapcsolatokban, embert ölt, nem beteges és világ életében rühellte az embereket.

***

ANCSEL ÉVA (XXXV):
„ha valaki szisztematikus rendben elő tudja adni, hogy mely okokból kifolyólag s milyen indokok alapján szereti azt, akit szeret, az vagy úgy hiszi, hogy jól nevelt embernek kell beszélnie, vagy sohase szeretett.”

BRAIN STORMING:
Tehát átlagos halandónak tekinthető.

***

ANCSEL ÉVA (XXXVII):
„Aki szeret egy embert, az megeszi főztjét akkor is, ha odakozmált. S ez teljesen racionális, hiszen úgy gondolja, hogy a másik ember lelke fontosabb az ő gyomránál. Különben is, a lélek a legfontosabb testrész…"

BRAIN STORMING:
… Az viszont nem szaporodik.

***

ANCSEL ÉVA (XLII):
„Vajon nem merő szórakozottságból – vagy, mondjuk, nappali aluszékonyságból – kifolyólag történt, hogy emberek azon a fontos napon, azon a hatalmas téren, ahol joguk volt választani, hogy melyik halálraítélt kapjon kegyelmet, nem annak a nevét kiáltották, akit pedig meg akartak menteni a kereszthaláltól?”

BRAIN STORMING:
Lehet, hogy a zsidók fogadtak, hogy a Pilátus meg meri-e feszíteni Jézust? – Pilátus nyert; a keresztényeké egy halott ember jelképe egy kereszten; a világ pedig vesztett egy fontos meccset.

***

ANCSEL ÉVA (XLIII):
„Az még mindig szórakozottság, ha valaki elfelejti, hogy az emberi specieshez tartozik?”

BRAIN STORMING:
Az is szórakozottság, ha valaki elfelejti, hogy a Homo Sapiens Sapiens alapjában véve csak egy emlős?


Folyt. Köv.

ANCSEL ÉVA (XIV): „Több kifogásom is van az atomfegyverek ellen. De azok szóra sem érdemesek.” ---- BRAIN STORMING: Az atomvillanás nem azt a célt szolgája, hogy jelezze: robbanás történt.

Kép forrása: http://www.thevintageplayhouse.com/image/atomicbomb/abomb.jpg



A Különvélemény-sorozatom ezen részének alapja:
Ancsel Éva: „194 bekezdés az emberről”, Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1987. (A mű elkészítésének időszaka 1987. január 10 – május 10.)


***

ANCSEL ÉVA (XIV):
„Több kifogásom is van az atomfegyverek ellen. De azok szóra sem érdemesek.”

BRAIN STORMING: Az atomvillanás nem azt a célt szolgája, hogy jelezze: robbanás történt.

***

ANCSEL ÉVA (XVI):
Micsoda század ez, amelyben majd mindent tudunk a fennkölt szabadságról, a szabadon vállat halálról, a rácsok mögé zártak szabadságáról, és még mindig nem lázad föl a szó, és senki nem meri megkérdezni, egy gyerek sem akad, aki fölemelné az ujját az iskolában, hogy megkérdezze: „Tessék mondani, tanító úr: és jó az a szabadság, hogy annyian halnak meg érte?”

BRAIN STORMING: Szabadság az, amikor azt hihetjük, hogy mi döntünk afelől, hogy mit teszünk. Legtöbbször azonban csak válogatunk azok között, akik mindenféle dologra akarnak minket rávenni. Vagyis valahogy úgy néz ki a szabadság, hogy (látszólag): „Szabadon dönthetem el, hogy kinek, ill. minek engedelmeskedem.”

***

ANCSEL ÉVA (XX):
„A másik emberrel általában a világon semmi más bajunk nincs, csak az, hogy ő a másik. Neki is látunk többnyire, hogy ezen változtassunk. Megpróbáljuk saját képünkre formálni, ami már az istennek sem sikerült, de abból azért annyi baj nem származott, mint a ki hasonló kísérleteinkből. Ehhez a művelethez ugyanis éles faragószerszámok kellenek, kegyetlen csonkítások és protézisek. Tudom, hogy lehetetlen, de van egy parancsolat, amelynek betartását nem tartanám utolsó dolognak. Az pedig így hangzana: „Ne állítsd magadat bálványként mások elé, s ne kívánd, hogy előtted hódoljanak!” ”

BRAIN STORMING: Isten 10-parancsolata csak egy a sok közül!

***

ANCSEL ÉVA (XXI):
„Az öröm komoly dolog – halálosan komoly. Nem azért van kevés örömünk, mert komolytalanok vagyunk?”

BRAIN STORMING: Kíváncsi lennék, vajon min nevettek a koncentrációs táborokban a rabok!

***

ANCSEL ÉVA (XXIV):
Senki se merje azt állítani, hogy ő soha nem tudna embert ölni, míg nem volt ott, abban az égő templomban, az égő ikonok között, ahol Andrej Rubljovval megtörtént.

BRAIN STORMING: Az ember nem öl meg senkit, akit emberszámba vesz!

***

ANCSEL ÉVA (XXV):
Nem állíthatom, hogy soha nem győzhetett még az igazság. Ez előfordulhatott. De az már nem, hogy föl is állt volna a győztesek dobogójára – oda, ahol minden záptojás eltalálhatja -, hanem ha győzött, hát észrevétlenül távozott a legeldugottabb hátsó kapun, ahová hívei vezették szorongva. Lehet, hogy ezért nincs adatunk arról, hogy előfordult-e már ilyen, akkor hol és mikor?

BRAIN STORMING: Az igazság emberi találmány, ezért győz olyan ritkán. A szükséget a természet rótta ránk, ezért az erősebb!

***

ANCSEL ÉVA (XXVI):
Ha az igazság nem is szokott győzni – vagy nagyon ritkán –, azért minden igazságtalanságon fel kell háborodni, mert ha mindenki vállat von, nem áll meg a lábán a világ.

BRAIN STORMING: De megáll … rajtunk!

***

ANCSEL ÉVA (XXVII):
„Az erény papjai kevélyek, mégse szabad komolyan megorrolni rájuk, mert az ő gőgjüknek is vége, mihelyt utoléri őket a fogfájás. … Hogy miért éppen fogfájás? Mert egy szívrohamban van némi méltóság, lévén közelebb a halálhoz.”

BRAIN STORMING: Rémálmom: egy fogfájásba belehalni!



Folyt. köv.

BS: (II/2) Szeretjük azt látni, hogy a valamiben kiválóknak hozzánk hasonló gyarlóságai vannak, mert ez megnyugtat minket, hogy mi csak abban nem vagyunk kiválóak, egyébként olyanok vagyunk, mint ők.

Kép forrása: http://timixyz.kepeslap.com/gallery.asp?userid=10250&cat1=9&cat2=0


Különvélemény-sorozatom ezen részének alapja:
Ancsel Éva: „194 bekezdés az emberről”, Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1987. (A mű elkészítésének időszaka 1987. január 10 – május 10.)


***


1. RÉSZ.

***

ANCSEL ÉVA – 194/II.
„Egy kiváló emberpéldányt gyarlóságai is fölékesítenek, ami persze nem igazság, mégis rendben van így. Az erények viszont nem díszítenek fel senkit, csak gyanússá tesznek.”


BRAIN STORMING, No.II/1.
Az orrtúrás és szellentés ezek szerint csak népszerű embereknél jópofa dolog társaságban.

BRAIN STORMING, No.II/2.
Szeretjük azt látni, hogy a valamiben kiválóknak hozzánk hasonló gyarlóságai vannak, mert ez megnyugtat minket, hogy mi csak abban nem vagyunk kiválóak, egyébként olyanok vagyunk, mint ők.

BRAIN STORMING, No.II/3.
Ha kiváló vagy, csak a gyarlóságaiddal együtt vagy/lehetsz népszerű.

BRAIN STORMING, No.II/4.
A közönségnek azért gyanús az erélyes kiválóság, mert jól tudják, hogy egy pár dolognál többen senki sem lehet kiváló, és bármiben a hétköznapi életben pedig végképp nem.

***

ANCSEL ÉVA: 194/XII.
"Az ember olyan lény, aki képes önmagát "szükségét végző vadállathoz" hasonlítani. Továbbá képes ezt versben tenni, betartva a poétika szabályait - rímbe kényszerítve a "vadállat" szót. A szükségét végző vadállat kiszolgáltatott és nyomorúságos. Az ember, aki hozzá hasonlítja magát, ugyanezt akarja állítani önmagáról. De nem sántít itt valami? El lehet hinni ezt az állítást annak a lénynek, aki ilyen hasonlatot alkot?"

BRAIN STORMING, No. XII:
Az a baj az emberrel, hogy nemcsak a világot, hanem magát is antropomorfista szemmel nézi.

ANCSEL ÉVA, költő, filozófus, esszéíró (’27.V.23.–’93.V.1.) - Dr Németh Endrénél kritikai hangot ütöttem meg, Ancsel Éva esetében inkább a továbbgondolás, kiegészítés, pontosítás a célom.

Kép forrása:
http://www.grafint.hu/grafologia_folyoirat/200505/panteon.htm



BEVEZETÉS

Az internetes forrásokból a következőket lehet olvasni Ancsel Éváról:

1945-50-ben az ELTE filozófia-társadalomtudomány-lélektan szakán tanult. 1950-től közgazdasági technikumokban, 1960-tól tanítóképző intézetben, 1968-tól a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán tanított. 1970-től az ELTE filozófia tanszékének adjunktusa, 1974-től docense, 1978-tól egyetemi tanára.

Filozófus, egyetemi tanár (1978-tól), a filozófiai tudományok kandidátusa (1973), majd doktora (1977), 1985-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1990-től rendes tagja.
Középiskolai (1950-tól), majd tanítóképző intézeti tanár (1960-tól), a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola docense (1968-tól), az ELTE bölcsészettudományi kara filozófiai tanszékének oktatója (1970-től).

Esztétikai és történelmi-filozófiai munkássága mellett különösen jelentősek etikai tanulmányai, amelyek pedagógusok nemzedékeinek gondolkodását befolyásolták. Nagy szerepet játszott a középiskolai filozófiaoktatás megvalósításában és általában a filozófiai műveltség terjesztésében.
VERSEI 1957-ig jelentek meg. Műveiben az etika és a történelemfilozófia érintkezési pontjait kutatta (Új Magyar Irodalmi Lexikon).
A filozófiai munkáit kevéssé ismerő olvasó előtt talán „BEKEZDÉSEI” a legismertebbek. Ő maga nevezte el így töredék-szerűségükben is teljességet átfogó, bölcs gondolat-futamait.

Munkásságát Állami Díjjal (1983) és SZOT-díjjal (1986) ismerték el.

MŰVEI:
*Művészet, katarzis, nevelés. Bp. 1970.
*A szabadság dilemmái. Bp. 1972. (angolul: 1978)
*A megrendült öntudat mítoszai. Bp. 1974.
*Töredékek az emberi teljességről. Bp. 1976.
*Történelem és alternatívák. A cse¬lekvés válaszútjai, tanulmány, 1978 (németül: 1984)
*Írás az éthosszról. Bp. 1981. (angolul: 1988)
*Polémia a történelemmel. Esszé Walter Benjaminról, 1982;
*Három tanulmány [tart.: A szabadság dilemmái, A megrendült öntudat mítoszai, Írás az éthoszról], 1983;
*Éthossz és történelem. Bp. 1984.
*Etikai tanulmány a tudásról és a nem-tudásról. Bp. 1986.
*SZÁZKILENCVENNÉGY BEKEZDÉS AZ EMBERRŐL, AFORIZMÁK, 1987;
*Száznyolcvankét új bekezdés az emberről, aforizmák, 1989;
*Bekezdések az emberről, 1987,1991,
*Az aszimmetrikus ember. Bp. 1989.
*Lélek, idő, emlékezés, 1992;
*Az ember mértéke vagy mérték-hiánya. Bp. 1992.
*Ancsel Éva utolsó bekezdései 1993,
*Ethos, Knowledge, History, 1994;
*Az élet, mint ismeretlen történet. Bp. 1995.”

A „BEKEZDÉSEKRŐL” olvasható:

„Gondolatprovokáló sorok a XX. századi magyar filozófia egyik legérdekesebb nőalakjától, aki fáradhatatlanul dolgozott élete utolsó percéig. Lánya, Gimes Katalin gyűjtötte össze édesanyja évek folyamán megjelent "BEKEZDÉSEIT", kibővítve a kórházban szerzett utolsó papírra vetett, illetve diktafonra mondott gondolatokkal.
A "BEKEZDÉS" sajátos és egyedi műfaj. Ancsel Évának köszönhetjük születését, és elkeresztelését: "...a névadó is édesanyám - írja Gimes Katalin -, s mindvégig ragaszkodott is az elnevezéshez: BEKEZDÉSEK EZEK, NEM AFORIZMÁK, NEM MAXIMÁK, NEM IS GONDOLATOK - ezek Ancsel Éva "bekezdései". (Eredeti gondolkodóhoz méltóan szerette a műfaji újításokat, nem véletlenül adta esszékötetének címéül: Töredékek az emberi teljességről.) Ma is rendkívül találónak érzem a bekezdés szót: TÁVOL TARTJA MAGÁT VELE AZ ÉLES ELMÉJŰ "OKOSKODÁSOKTÓL", A FRAPPÁNS MEGHATÁROZÁSOKTÓL - BÁR NÉMELYIK ÓHATATLANUL AZ -, TERET NYIT VISZONT A POÉTIKUS, OLYKOR METAFORIKUS KÉPEIVEL, HASONLATAIVAL AKÁR A KÖLTÉSZET FORMÁI FELÉ, AKÁR EGY-EGY FIKTÍV VAGY NÉHA NAGYON IS VALÓSÁGOS TÖRTÉNET "EGYPERCES" NOVELLÁBA SŰRÍTÉSE FELÉ." Az "EGYPERCESEK" említése nem véletlenszerű, mert Gimes Katalin édesanyja gyűjteményes kötetéhez írott előszavából azt is megtudhatjuk, hogy A FILOZÓFUS MÉLYEN TISZTELTE ÖRKÉNY ISTVÁN-T, A MAGYAR ABSZURD IRODALOM ATYJÁT, akire külön műben emlékezett meg (Örkény-hiány). Ancsel Évát is a kényszer viszi rá, hogy poétai tömörségű "BEKEZDÉSEKET" szerezzen: többszöri kórházban töltött időszak termékei, az írógép- és - nagyobb lélegzetű művekhez elengedhetetlen - szakirodalom hiánya szüli őket.”


***


ANCSEL ÉVA, mint szellemi fejlődésem egyik fontos, tiszteletre méltó nőalakja


Ancsel Éva, Heller Ágnes, Hankiss Ágnes, Mohács Lívia, Lux Elvira, G Havas Katalin,
Oriana Falacci, Lomb Kató, Bartha Csilla, Dr Szentiványi Ágnes, … Néhány nő, akinek munkásságának, tanulmányainak áttanulmányozása nagy segítséget nyújtott szellemi fejlődésem során.

Ancsel Évát elsősorban „Az aszimmetrikus ember”, és a „194 bekezdés az emberről, aforizmák” című műve alapján ismerem, mégis, leginkább az aforizmás kötete alapján.
Amellett, hogy tisztelem, mint filozófust, talán ő maga is elnézné nekem, hogy tovább gondoltam, kiegészítettem, értelmezgettem, megforgattam gondolatait … hiszen a filozófia maga is erről szól, hogy lehetőleg minden oldalról megvizsgáljunk dolgokat, gondolatokat, eszméket, stb, mivel ez ősibb és eredendőbb hajlama az embernek, mint a konkrét, „szakosodottan” művelt tudományok. A filozófia, a filozofálás az emberiség nyiladozó értelmének olyan végtelen lehetőségével kecsegtető forrása, amiből az emberiesség mértéke állít majd irányt és céltudatosságot. Ha úgy vesszük – a filozofálás az emberré válás legelemibb jele lehetett, amikoris a szimbólumokkal kognitív műveleteket lettünk képesek elvégezni, és az egyre inkább erősödő nyelvhasználat is kezdte generációkon átívelően örökíteni a genetikus úton nem örökíthetőt, a közösség felgyülemlett/összegyűjtött közös tudását. A filozofálás tehát egyfajta törzsfejlődésünkből eredő, törvényszerűen jelentkező, az értelmi fejlődéshez elengedhetetlen fázis, ami egyaránt átalakulhat a szakosodott tudományok művelése felé, vagy az ideológiákat alátámasztó dogmatizmus felé, vagy megmaradhat ebben az örökké tartó „boldog állapotban”, miszerint a filozófia azt jelenti, hogy a valóság értelmezését soha nem lehet, nem kell, és nem is szabad abbahagyni, mivel egyfajta visszatérő kényszerként állandóan jelentkezik művelésének igénye. Egyfajta tiszta állapot az, amit Ancsel Éva képviselt, stílusában talán Eric Fromm-hoz tudnám hasonlítani – legalábbis, azon a területen, ami minden filozófia egyik sarkalatos pontja, a vallásosság, és az istenhit terén (bár ennek pontos megítéléséhez még nem biztos hogy eléggé jól ismerem őket).

Különvélemény-sorozatom következőkben bemutatott részei Ancsel Éva: „Százkilencvennégy bekezdés az emberről”, Kossuth Kiadó, Bp., 1989-es kiadása alapján készült.
Számomra részben érthető, hogy miért választotta a filozófusnő a „bekezdés”-t, az írása kategóriájaként: aforizmának időnként túl hosszúak, tartalmukban időnként nem nyújtanak olyan evidenciaélményt, mint az aforizmáktól elvárható – ez azonban nem jelenti azt, hogy a sokszor „kimondhatatlan”, „megfogalmazhatatlan” gondolatokat esztétikai élményt nyújtó, megragadható metaforákkal közelíti meg.

Míg Dr Németh Endre esetében elsősorban kritikai hangot ütöttem meg, Ancsel Éva esetében inkább a továbbgondolás, kiegészítés, pontosítás a célom.

***

FORRÁSOK, linkek ANCSEL ÉVÁRÓL:
* Ancsel Éva (Pedagógiai Lexikon)
http://human.kando.hu/pedlex/lexicon/A6.xml/Ancsel_Eva__Bp.html
* Kortárs magyar írók 1945-1997 - bibliográfia és fotótár
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/katalog/irlex/html/a.htm
* Idézetek neten Ancsel Évától:
http://www.netorian.hu/szerzo/ancseleva
* B-612 Kulturális Műhely
http://www.b612.hu/ancsel_eva.html
* Ancsel Éva lapok
http://www.mimi.hu/magyarok/ancsel_eva.html
* ANCSEL Éva : HÁROM TANULMÁNY
http://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li0026
* Ancsel Éva - Idézetek a BEKEZDÉSEK műből
http://hu.wikiquote.org/wiki/Ancsel_%C3%89va
* Ancsel Éva Összes bekezdése
http://www.sulinet.hu/tart/fcikk/Kdh/0/22202/1
* Ancsel Éva gondolatai - Érvelést gyakoroltató feladatot bevezető gondolatok - a középszintű írásbeli magyar érettségihez (A feladatsor Ancsel Éva Összes bekezdése c. mű alapján készült)
http://www.sulinet.hu/irod/2004/ancsel_eva_gondolatai.doc
* Grafológia folyóirat
http://www.grafint.hu/grafologia_folyoirat/200505/panteon.htm

Luther néha szót emelt az iszákosok ellen, mondván, hogy a német nemességnek kellene példát mutatni a népnek. Erre a szokásos válasz ez volt: „Mutatunk – különben nem innának annyit Németországban!”

RÉSZEGSÉG, AVAGY AZ ALKOHOL "-IZMUMUSA"

Mindenekelőtt a mértéktartásról…
A mértéktartás nehezen meghatározható fogalom. A legfontosabb ismérvei:

1. Megközelítően azt az italfogyasztást tekintik mértékletesnek, amely SOHA NEM VEZET RÉSZEGSÉGHEZ ÉS ÁLTALÁBAN ÉTKEZÉSHEZ, ALKALOMHOZ KÖTŐDIK, TEHÁT NEM RENDSZERES.

2. A mértékletes ivó magatartása NEM BOTRÁNKOZTATJA MEG A KÖRNYEZETÉT, NEM SÉRTI A TÁRSADALMI NORMÁKAT.

Veszélyes mértéknek minősül a napi 60 gramm tiszta alkohollal egyenértékű csaknem egy deciliter pálinka, két korsó sör vagy három deciliter bor rendszeres elfogyasztása.

A kifejlett alkoholizmuson beteges, kényszeres alkoholfüggőséget értenek, a szenvedélybeteg törekvését az után, hogy az alkoholból egyre újabb és újabb mennyiséget vegyen magához a teljesség, a boldogság és a békés hangulat iránti vágytól vezérelve.

Világviszonylatban (ahol feljegyzik) az italozók egyharmada fiatal, 18-24 éves, és míg régen a kocsma, és az otthoni töltögetés is kizárólag a férfiak kiváltsága volt, ma egyre több nő nyúl pohárért.

"Beszéljük meg egy sör mellett! - Erre pezsgőt kell bontanunk! - Koccintsunk rá! - Dobj be egy felest, és megnyugszol! - Egészségedre!"


Az alkohol élvezete nem rossz szokás – jelenség, ami volt, van és lesz. Tehetünk bármit, ez már mélyen a köztudatban van, és csak rövidlátó elmék állíthatják azt, hogy végleges, fekete-fehér megoldás bármikor is előállhat ezen a téren. De mindenekelőtt hadd szemléltessem ezt egy keményen számszerűsíthető, elsőre ugyan csak látszólagosan szigorú bizonyítékkal, de ahogy majd később látni fogjuk, eléggé jellemzővel és kifejezővel.

Egy szinonimaszótár anyagában a következő szinonimák találhatók:

Absztinensre – 4!
Borravalóra - 12
Heroinra – kb. 70
Iszákosra - 200
Marihuána - 200
Nőcsábász - 200
Kurva - 550
Ostoba - 900
Részegre - kb 1000 szinonima!

Vagyis: az absztinensek annyira ritkák, hogy szavunk is alig van rá, a legismertebb is olyan, mint egy latin orvosi kifejezés. Az iszákosakat azonban 250-szer annyiféleképpen nevezik – talán a gyakoriságuk, vagy a sokszínűségük miatt?

A képen: McMath-Pierce napteleszkóp, Kitt Peak National Observatory, Arizona. 1962-ben épült, és máig a világ legnagyobb ilyen teleszkópja. Nevét Robert McMath és Keith Pierce csillagászokról kapta.

(Kép forrása: http://www.answers.com/topic/kitt-peak-national-observatory)


Mi kell hozzá? Csupán a képzelet ereje - amit egy kis konkretivitással is megtámogatunk.