BRAIN STORMING:

A FÉLTÉKENYSÉGRŐL

Honnan ered? Mi az oka? Miért alakul ki? Szükségszerű a szerelemhez? Hogyan küzdhető le – ha egyáltalán? Kik szenvednek tőle, és miért? Van értelme? Ha van, mi? Mi egyáltalán, és hogyan "működik"? …

 

 

 

 

Tartalom:

1.___Alapkérdések

2.___A féltékenység meghatározásairól és ennek emberi vonatkozásáról

3.___Féltékenység kontra irigység

4.___A tipikus féltékeny szólamokról

5.___Féltékenység és szerelmi bánat

6.___A féltékenység csoportlélektani szemszögből

7.___A féltékenység és a feltétel nélküli szeretet

8.___A féltékenység – aforizmákban

9.___A féltékenység, mint „kényes” és „tabu” téma

10.__Megjegyzések – válaszok, ill. kommentárok

11.__Az „érzés-analógia”

12.__Féltékenység és egy kis endokrinológia

13.__A féltékenység fajtái

14.__A féltékenységi stratégia

15.__A féltékeny-stratégia eredménye

16.__A féltékenységi stratégia paradoxonja

17.__A féltékenység „értelme”

18.__A féltékenység szükségességéről

19.__További megjegyzések és reagálások

***

1. Alapkérdések

Vizsgálódásom kezdetén ezek voltak az alapkérdéseim:

Honnan ered?

Mi az oka?

Miért alakul ki?

Szükségszerű velejárója a szerelemnek?

Hogyan küzdhető le – ha egyáltalán?

Kik szenvednek tőle – és miért?

Van értelme? Ha van, micsoda?

Mi a féltékenység egyáltalán, és hogyan "működik"?

Úgy gondoltam, mivel számos egyéb lelki probléma alapja lehet, így talán nem felesleges beszélni róla!

***

2. A féltékenység meghatározásairól,

és ennek emberi vonatkozásáról

Az egyik forrás(1) ezt írja a féltékenységről (többek között):

„A féltékenység egy érzelem, melyet akkor élünk át, ha valaki, akitől vágyunk valamire (tipikusan figyelemre, szeretetre vagy gyengédségre), egy harmadik személynek nyújtja ezt a valamit.”
Definíciónak elég jó, de nézzük tovább:

„A féltékenység nem egyszerűen abból ered, hogy nem kapjuk meg, amire vágyunk: a gyerek* féltékenységét még csillapítja, ha ő is kap az édességből, de egy féltékeny szerető már kizárólag magának akarja a szeretett személy figyelmét.”
*A gyerekes példa jól mutatja a biológiai eredetet: olybá' tűnik, hogy itt bizony egyfajta kora gyermekkori állapot felidéződéséről lehet szó.

Nem feltétlenül "rossz beidegződésről" van szó, hanem egy biológiailag meghatározott ösztönös késztetés felelevenedéséről, miszerint: "ha nem kapok figyelmet a szülőmtől, akkor veszélybe kerül az életben maradásom!” Ezért van az, hogy az állatvilágban pl. a madaraknál és az emlősöknél, ahol több utód is születik egy fészekben vagy alomban, ott elindul a vetélkedés a szülő tápláló figyelméért.

Lásd. a madaraknál a több-fiókás fészkekben a tátogató reflexre való reagálása rovart hozó szülőknél, vagy a sertéseknél a "csecs-rend" kialakulása (nem is beszélve itt az olyan durván erőszakos konkrét példákat, mint pl. hiénáknál a legagresszívebb újszülött kölyök gyakran egyszerűen megöli a nála gyengébb testvérét!).
A féltékenységnek tehát megvan a biológiai alapja: ha a szülő-figura (az állatvilágban persze a valódi szülő) figyelmét nem birtokoljuk a testvéreink között, akkor a létünk maga kerül veszélybe!
Ezzel lehet analóg az emberi féltékenység is: a féltékeny ember a másikat szülőfigurának tekinti, és a figyelme csökkenését iránta így (eredetileg biológiai, de a Homo Sapiensnél) a mentális létezése veszélybe kerülésének tekinti.

***

3. Féltékenység kontra irigység

Az említett forrásban is különbséget tesznek a féltékenység és irigység között, miszerint:

„(…) különbséget tesznek féltékenység és irigység között: a féltékenység lényege, hogy meg akarjuk tartani, ami a miénk, míg az irigység lényege, hogy vágyunk valamire, ami nincs a birtokunkban.”
Azért fontos ez a különbségtétel, mert ez mutatja, hogy egyrészt …

1. a féltékenység inkább a már kialakult szerelemhez, intim viszonyhoz kapcsolódik; míg
2. az irigység inkább köthető a hódítás szakaszához, amikor szerelemről még nemigen van szó, hanem csak vágyról, akarásról. Persze egy hódítgató is érezhet féltékenységet, de csak akkor, amikor már úgy érzi, hogy a meghódítandó személy figyelme, vagy személyiségének, tevékenységének valamely aspektusa "már az övé", vagyis "befektetése részben már megtérült", úgy érezheti, hogy az illető azt a részét már "hozzá köti".

Sokan, akik "hódítanak", sokszor azzal nyűgözik le a meghódítandó felet, hogy úgy tesznek, mintha már "birtokolnák az illetőt" - egy szituatív kedvező kimenetelt (pl. egyszerű visszaköszönést, apró szívesség állandóvá tételét, stb.) általánosítanak a másikra: sok ember, ha valaki így tesz vele szemben, azon kezd gondolkodni, hogy vajon mivel adott erre okot, de mivel általában kellemes dologról van szó (kiszolgálják a meghódítandót, kielégítik valamilyen mentális szükségletét), ezért inkább élvezik, és hamar beleszoknak, ahelyett hogy mérlegelnének.... idővel aztán függőség is kialakulhat, stb., … sok esetben így működnek a hódítások.

***

4. A tipikus „féltékeny szólamokról”

Paul Hauck ezt írja a Féltékenység(3) c könyvében (40.o.):
A féltékeny ember irracionálisan gondolkodik. c. fejezet.

"Csak akkor vagyok valaki, ha szeretnek."

"Enyém vagy, tedd, amit parancsolok."

"Meg kell kapnom, amit akarok. Engedelmeskedj nekem, mert így igazságos, és jogos."

"Bolondot csináltál belőlem."

"Sose leszek többé szerelmes."

"Mindenki nős/férjnél van, aki hozzám illene."

"Már nem vagyok fiatal. Hogy tetszhetnék valakinek, amikor már oda a hamvasságom, a csinosságom?"

"Nincs, aki pótolhatná a régi partneremet."

Vetítsük le ezeket a kijelentéseket szociobiológia vetületre:

1. "Csak akkor vagyok valaki, ha szeretnek."

- Ha nem szeretnek, akkor nem teljesítik a létezésem feltételeit, tehát akkor nem egyszerűen nem vagyok valaki, hanem egyáltalán nem is vagyok – mivel elpusztulok. A féltékeny, mivel szülői, gondozói pótléknak tekinti a másikat, így ez alapján léte fenntartásának bizonytalanságát éli át – persze mentálisan.

2. "Enyém vagy, tedd, amit parancsolok."

- Kell, hogy azt tedd, amivel életben tartasz, mert ettől függ a létezésem. Az utódok szükségleteiket olyan jelzésekkel jutatják a szülők tudomására, ami azokban kényszeresen kiváltják azt a törekvést, hogy azokat teljesítsék – néha a szülők csak azért etetik az utódokat, hogy ez a kényszeresen kiváltott állapot „elmúljon”: vagyis nem azért etetik az utódokat, mert tudják, hogy enniük kell, hanem azért, mert az etetési tevékenységgel tudják a kényszeres reakciót kiváltó ingereket „megszüntetni”. Erre építenek a féltékenyek, amikor a másikban az utódgondozáshoz hasonló reflexet kívánnak előidézni az ő irányukban.

3. "Meg kell kapnom, amit akarok. Engedelmeskedj nekem, mert így igazságos, és jogos."

- Az „igazságosság” és „jogosság” elégé viszonylagos fogalmak – az önös érdek mindig igazságosnak és jogosnak tűnik. A gyermeki lét egyik jellemzője, hogy a gyermek alapvető önfenntartó stratégiáját alkalmazza: létfenntartási szükségleteit gátlás nélkül közli, és kiköveteli magának. Ha ez gyermekkorban egyrészt vagy sérül, vagyis tartósan kielégítetlen marad, vagy pedig túlságosan gyakran válik kielégítetté, vagyis a gyermek nem tanulja meg igényeit kontrollálni, önállóan kielégíteni, akkor ezek látszólag a felnőttkorban visszatérnek, valójában azonban soha el nem múltak, csak konszolidált formában működnek - amikor az ember intim viszonyba kerül valakivel, akkor ez a kora gyermekkorra jellemző intimitási helyzet kiváltja az ezekhez a viszonyokhoz való attitűdöket és az illető követelőző lesz, vagy szélsőségesen behódoló, de mivel alapvetően mentális egységét a másiktól teszi függővé, így féltékennyé is válik minden irányában, ami a szülő-figura figyelmét róla eltereli.

4. "Bolondot csináltál belőlem."

- Az előzőekből is következik, hogy ha a szülő-figura (=szeretett személy) figyelme elterelődik a gyerek-figuráról (=féltékeny személy), akkor a biológiai létfenntartással analóg módon a mentális létfenntartás kerül veszélybe. A féltékeny személy mentális sérelemként értelmezi, vagyis valóban úgy, mintha a másik direkte meg akarná szégyeníteni, meg akarná alázni, mintha bolondot akarna csinálni belőle.

5. "Sose leszek többé szerelmes."

- Szociobiológiai szempontból a szerelmes állapot egyenlő magával a biológiai létezéssel. Ha a féltékeny személy azon sajnálkozik, hogy ha elhagyják, akkor soha többé nem lesz szerelmes, akkor biológiailag arra érti, hogy ő maga „nem lesz”, vagyis meghal. (Ha szakítás után sajnálkozik valaki ezen, azzal azt jelzi, hogy mentálisan „meghalt”.)

6. "Mindenki nős/férjnél van, aki hozzám illene."

- Ezt a féltékeny személyek a szeretett személynek szokták mondogatni abból a célból, hogy a szeretett személyre való ráutaltságot hangsúlyozzák – ez is evolúciós stratégiának számít, mivel ezzel az utódgondozó reflexet igyekeznek kiváltani. … Mellékesen megjegyezhetnénk, hogy a házassági köteléket ugyanezek a személyek sokszor egyáltalán nem tartják tiszteletben, ha a saját boldogságuknak áll valakinek a házassága útjában, pontosabban a szertetett személy házastársa. Ilyenkor a házastárs folyamatos negatív kritizálásával igyekeznek a szeretett személy benne való bizalmát, felé való pozitív érzelmeit negatívan befolyásolni.

7. "Már nem vagyok fiatal. Hogy tetszhetnék valakinek, amikor már oda a hamvasságom, a csinosságom?"

- Lásd a 6. megjegyzést.

8. "Nincs, aki pótolhatná a régi partneremet."

- Ez analóg azzal, hogy ha valaki ráutalja magát valakire, és attól teszi függővé, mintegy utódként a biológiai létét, akkor ezzel a másik jelenlétéhez köti magát: ha a másik, a szeretett személy nincs jelen, akkor az illető veszélyben érzi a puszta létét. A szeretett személy mentális elveszítését itt úgy éli meg a másik, mint hogy ha a szülőjét, a gondozóját veszítené el.

***

5. Féltékenység és szerelmi bánat

A féltékenység, mint érzelem, gondolom eléggé hasonló lehet a szerelmi bánathoz, vagyis ahhoz, hogy az illetőt valóban elhagyták, vagy pedig mégsem sikerül meghódítania a kiszemeltet.

Úgy is tekinthetjük, hogy a féltékenység részben előszele annak a bánatnak, szomorúságnak, keserűségnek és dühnek, ami akkor szállná meg az embert, ha kiderülne, hogy valóban igaza van - mármint a féltékenységet, a gyanút illetően. Ebből a szempontból jelzi azt is, hogy az illető mennyire ragaszkodik a másikhoz, ez azonban nem összekeverendő azzal, hogy mennyire szereti a másikat!

Ha személyes, belső, esetleg elfojtott szükségleteinket elégíti ki a partner, akkor különösebb szeretet nélkül is lehetünk féltékenyek, mivel a szükségletünk kielégítését érezzük veszélyben forgónak, és ettől független, hogy mekkora a vonzalmunk valóban a másik személyéhez szóló része.

Másik dolog, hogy szinte soha nem lehet megmondani, hogy miért lesz valaki valaki más számára vonzó, mert ez is erősen szituatív jelleget mutat. Csak meg kell nézni, hogy mennyien (valósággal) kínlódnak egy régi, elsivárosodott kapcsolatban, ahelyett, hogy megpróbálnának új kapcsolat után nézni - és gyakran mindenféle hivatalos erőre emelkedett kapcsolati kötelék nélkül (pl. élettársi, házastársi, szülői közösség) is ez lehet a helyzet.

***

6. A féltékenység csoportlélektani szemszögből

Csoportlélektani szempontból is megközelíthető a féltékenység témája. Mindenekelőtt lássunk a csoport-szükséglet alapján való egyszerű (és persze eléggé elnagyolt) két alaptípust:

1. 
   Aki szűkcsoport-képzésre hajlamos, zárt közösségben érzi jól magát, az inkább hajlamos a féltékenységre, mint …
2. 
   a nagycsoport-képzésre hajlamos, aki azt szereti, hogy sok ember veszi körül.

A szűkcsoport tipikus biológiai formátuma a szülő-gyermek, pontosabban az anya-gyermek kapcsolat. Az anyaságra ösztönösen is "felkészült" nők (nőstények) ezért hajlamosabbak a féltékenységre - sokkal jobban kötődnek kisszámú (1-2) személyhez, és érzékenyebben reagálnak a "kis jelekre", amik az érdeklődés, a figyelem lanyhulását jelzik. Ez logikus és biológiailag szükségszerű, sőt, kívánatos, mivel az utódok figyelmi tevékenysége egészségi állapotukat is jelzi.
Ezzel látszólag ellentétben áll az a tapasztalat, hogy a nők alkalmasabbak, és "képesebbek" a nagyobb családok összetartására is - ez azzal is magyarázható, hogy számukra ösztönösen nagyobb fontosságú a szorosabb kötelékek fenntartása (a szülő-utód kapcsolat analógiájára), következésképpen: ha valami biológiailag szükségszerű, az sokszor boldogságélménnyel, kielégülés-szerű élménnyel jár, tehát a család, a csoportösszetartás inkább a szükséglet kielégítése miatt történik, vagyis a nők azért tartják szívesebben össze a csoportokat, családokat, mert ettől jobban érzik magukat. Mindez persze nagyon is jól van így - ezzel párhuzamos az a jelenség, hogy a férfiak inkább a munkában élik ki magukat, és nem feltétlenül a társas kapcsolatokban. És mindez jellemző a szerető-tartási szokásaikra is.
A nők inkább a figyelemhiányból eredő keserűség miatt keresnek alternatív partnert, ahol nem akkora jelentőségű a kapcsolat szexuális része; míg a férfiak inkább a "határozott körvonalú", és inkább szexuális jellegű kapcsolatokat részesíti előnyben, ... mert éppen elég nekik (legalábbis a házasoknak) a feleségük figyelem iránti igényének kielégítése.
A fentiek egyfajta működőképesség fenntartási háttérként is szolgálhatnak, vagyis eléggé kényes az erkölcsi megítélésük - okosabb dolog ezt inkább megérteni, mint mereven elítélni!

***

7. A féltékenység és a feltétel nélküli szeretet

Paul Hauck könyve(3) külön fejezetben foglalkozik a "feltétel nélküli szeretet"-tel.

Ezt írja:

"A feltétel nélküli szeretet csak akkor szolgálja jól nemes célját, ha tárgya olyan személy, aki profitálni tud az áldozatból: a gyermek és az érett felnőtt. Többnyire csak ők nem élnek vissza mások nemes lelkűségével és kedvességével. A kisgyerek még nem tud pszichológiai játékokat játszani, az érett felnőtt pedig csak ritkán folyamodik hozzájuk."

A „feltétel nélküli szeretet” olyasmi, amit inkább elvárnak, mint nyújtani akarnak – általában az szokta ezt szóba hozni, aki érzése szerint nem kap meg valamit, ami – szintén érzése szerint – járna neki! Hauck megfogalmazása szerint: a gyermek egyszerűen azt várja el, amit létfenntartó ösztöne diktál és parancsol neki: ő maga a puszta létével járul hozzá a szülei bizonyos igényeinek kielégítéséhez, vagyis minél inkább hangsúlyozza létét (vagyis kifejezésre juttatja, hogy valamilyen szükséglete van, és kiköveteli, hogy ezt a szülei kielégítsék neki), a szülők annál inkább biológiai funkciójuk szerint cselekedhetnek, mintegy irányt adva létezésüknek: az utódok gondozását. Minél kevésbé ösztönös valaki, és minél inkább tudatos, annál kevésbé visz egyfajta magától értődő értelmet az érzelmi vonzódásba: a „vonzódom hozzá, mert vonzó, és ezen vonzódása cselekvésre sarkall az érdekében” átalakul egyfajta „vonzódom hozzá, mert több ok miatt is hasznos hozzá vonzódnom önérdekemből, és érte cselekedve önmagamért is jót teszek” attitűddé. Az 1. esetben az önfeláldozó szeretet mintázatát láthatjuk, a második esetben az áldozatvállaló, de az önérvényesítést is figyelembe vevő, „kooperatív szeretet”-re láthatunk példát. Többségünkben nem vagyunk érzelmileg stabil érzelmi állapotú személyiségek, így ezek szinte hangulatként váltakoznak egy folytonos spektrum mentén – hol önfeláldozóbbak, hol önzőbbek, hol kooperatívan önérvényesítőbbek vagyunk, de tisztán és folyamatosan senki nem posztol egy-egy állapotban, hanem ezek az állapotok szinuszhullám-szerűen váltakoz(hat)nak.

A féltékenységet, a féltékeny hangulatokat, gondolatokat legyőzni nem lehet, de ha megértjük őket, akkor ez sokat segít az önmagunkban való felismerésükben, és azonosíthatjuk magunkban azt az állapotot, amikor követelőzőbbek vagyunk, mint általában, vagy pedig a partner képes kevésbé kielégíteni igényeinket, mint azt szeretnénk, stb., és ha azonosítottuk, felismertük ezeket az állapotokat, akkor – ha nem is tetszik nekünk amit látunk, tapasztalunk, de – átvészelhetjük ezeket a követelőzőbb és kielégületlen állapotokat.

A „feltétel nélküli szeretet” hauck-i gondolata talán kissé átfogalmazva erre is vonatkozhat: vannak oly időszakok, amikor igenis így kell szeretni a másikat, de előfordul, hogy amaz éppen nincs erre hangolva, és nem viszonozza; míg a legnagyobb hiba mindezt elvárni, sőt követelőzően elvárni a másiktól, hogy érezzen irántunk mindig így.

***

8. A féltékenység - aforizmákban

Aforizmaíróként természetesen fontosnak tartom ennek a műfajnak a bölcsességeit boncolgatni, mert egy szűk mondatnyi jelentés-sűrítmény értelmező felhígítása számos dolgot elárulhat számunkra a saját gondolkodásunkról is!

Íme néhány a féltékenységről:

Paolo Mantegazza:

"A féltékenység a legesztelenebb, legnevetségesebb és legbutább emberi szenvedély".

- Hát, ebből nem lettünk okosabbak, legfeljebb azt tudtuk meg, hogy a féltékenység nem egy okos dolog.

Friedrich Schleiemermacher:

"A féltékenység olyan szenvedély, amely hévvel keresi azt, ami szenvedést okoz."

- Ez jól demonstrálja, hogy a féltékenység legalább annyira tudatmódosító állapot, mint a szenvedélyes szerelem - az ember valóságszemlélete belső okok miatt teljesen "szemellenzőssé" válik, egyfajta endogén hormonális tudatmódosult állapot, ami egyszerűen legátolja bizonyos valóságszeletek feltárulását, ami a külső szemlélők számára lehet h teljesen reális és felfogható, és a hatás elmúltával az illető maga is ebben a képben látja saját magát, és az akkori kívülállókkal egyetértésben képes értelmezni a korábbi "tudatmódosult" állapotát.

Jack London:

"A féltékenység megvetendő és bestiális vonás. Állati maradvány."

Erre annakidején különvéleményt is írtam: "... Akárcsak a szenvedélyes szerelem is!"

Felekei László (a Mesterem!):

"A féltékenység bizalom és önbizalom hiánya."

Erre is írtam kettőt annakidején: "... A féltékenység olyan reakció, amely azonnal létrejön, ha a szeretett személy nincs jelen!"

És még egyet: "... A féltékenységet úgy lehet elkerülni, hogy ha a szerettünk nincs jelen, akkor nem szeretjük."

***

9. A féltékenység, mint „kényes” és „tabu” téma

Hovatovább sokaknak úgy tűnhet, hogy a féltékenység témája „kényes”, netán „tabu” – amikor valaki szóba hozza, akkor a társalgó felek olykor tétován hallgatnak, figyelnek, de alig tudnak mit reagálni: mások szeretetének birtoklási vágya nem feltétlenül tartozik a külvilágra; amikor valakit beavatnak ezen problémáikba az majdnem olyan intimitási fokú „aktus”, mint maga az a kapcsolat, amit ezzel másoknak is kiad. Nem véletlen – a féltékenység legalább annyira „elvakult” állapot, mint maga a szerelmi mámor; ilyenkor nem lehet az ember „józan eszével” beszélni. Lebeszélni legalább annyira nem lehet valakit arról, hogy szeressen valakit, mint arról, hogy ne legyen valakire féltékeny. A féltékenységgel kapcsolatban az emberek többsége, ha éppen nem féltékenyek, alig tudnak bármit mondani azon kívül, hogy a benne szenvedők szellemileg alacsony szintűnek ítélik, holott amikor belekerülnek ebbe az állapotba, míg benne vannak semmi másra nem tudnak gondolni, és követelik a környezetüktől, hogy az ő szemükkel és érzelmeikkel lássák a problémájukat. Ez keveseknek megy, így a féltékenység a szokványos társalgási témákon kívül szokott rekedni.

Pedig szerintem nagy szükség lenne rá, hogy megosszuk egymással a tapasztalatainkat, mert a féltékenység az egyik legléleknyomorítóbb belső önmarcang, amit meg kellene tanulnunk kezelni, ha másként nem is, hát úgy, hogy megnyilatkozunk vele kapcsolatban.
A leírt idézetekkel, és a saját elgondolásaimmal természetesen senkinek sem kell egyetértenie. Ez egy olyan téma, ahol nincs olyan "jó tanács", amit feltétlenül meg kell fogadnia bárkinek is, mert senki sem akar ilyen "állapotba kerülni", azonban a kikeveredés belőle sokszor csak önmegerőszakolás útján történhet, ami mindent rombol, ami csak az útjába kerül.
A féltékenység megélése legalább annyira egyedi, mint amennyire minden szerelem az - legalábbis annak tűnik kívülről. De benne lenni – ez semmi mással össze nem hasonlítható, igazi skizofrén téboly egyesek számára: felfogjuk, hogy valami történik, de egy önálló életre kelt gondolati vírust érzünk az agyunkban, ami kényszeresen irányítja gondolatainkat, figyelmünket, szavakat mondat ki velünk, amiket akaratunk ellenére nem tudunk visszatartani, gesztusokat teszünk, amiket azelőtt sohasem ... és a legőrültebb dolgokra is képesek vagyunk csak azért, hogy a lélektépő érzés csillapodjon – „legjobb” esetben veszekedés, vita, rosszabb esetben művi tudatmódosítás, alkohol és drogok, gyógyszerek, tovább fajulva a másik, vagy a féltékenységtől szenvedőnek önmaga tettleges bántalmazása, a legvégső esetben pedig, - aminél borzasztóbbat senki el nem képzelhet – akár a féltékenységet kiváltani vélt korábbi szerelmessel közös gyermek bántalmazása, vagy akár ... de ezt még leírni is annyira borzasztó lenne, hogy nem is teszem.
Nem tréfa dolog tehát a féltékenység, amit jól tudunk, ha benne vagyunk, de tudnunk kell ezt akkor is, ha másvalaki van benne a környezetünkben.

***

10. Megjegyzések – válaszok, ill. kommentárok

Mint korábban említettem, a cikkem alapja egy fórumvita, ahol remek lehetőség van a felmerülő gondolatok azonnali megbeszélésére. Mivel ezek a hozzászólások – amik talán hasonlóak bizonyos korábbi, és mai újságok „Pszichológus válaszol” rovatához intézett levelekhez – jól tükrözik a témához való viszonyulásokat, és igyekeztem is őket a lehető legrészletesebben megválaszolni, kommentálni.

A következőkben majd ezeket az általános hozzászólásokat, és a hozzájuk fűzött kommentárjaim is az olvasók elé tárom, mivel mind az olvasói reagálások, mind a kommentárok tanulsággal szolgálhatnak azoknak, akik a téma iránt érdeklődnek.

(1)

„Meglátásod szerint a kiút az önmegerőszakoláson át vezet, ami "mindent rombol, ami csak az útjába kerül". Szerintem ez így nem igaz, vagyis nem így kéne fölfogni.”

Szerintem sem, de a féltékenység teljesen felülírhatja az egyén akaratát - különösen, ha a tűrőképességén túl magában tartja. Nem feltétlenül kell erőszakosan "kijönnie" a dolognak, természetesen a féltékenység tárgya segíthet a legtöbbet a feldolgozásában: ebben valóban a kommunikáció a legfontosabb, hiszen valahol kommunikációs hiba is a féltékenység oka.

***

(2)

„Talán körül kell néznünk, hogyan állunk a birtoklási vággyal?”

Igen, a lényeg ebben is keresendő - ahogy korábban is írtam, sokan szülőfigurának tekintik az intim partnert, és az intimitás csökkenése, bármilyen okból, de különösen egy "harmadik felbukkanása" okán azt az illúziót kelti, hogy a szeretett személy figyelmének eltérülése az irányunkból végzetes következményekkel jár ránk nézve, ezért igyekszünk mindent megtenni a visszaszerzésére. Ebben az egyik közkedvelt ’trükk’, hogy azt érzékeltetjük a másikkal, hogy "mindenhol vele akarunk lenni, és ott is vagyunk vele", amit állandó hívogatással, a napi program előre kikérdezésével, a napi tevékenységek utólagos kikérdezésével, stb. szokták elérni. A lényeg itt az, hogy azt érzékeltetik, hogy "tudni fogom, ha valaki mással vagy, így meg se próbáld, ha nem 'tiszták a szándékaid'" - mivel a féltékeny azt hiszi, hogy az állandó szemeltartás meggátolja a szeretett személy figyelmének eltérülését.

Ahogy írtam – valóságos tudatmódosult állapot,... de ne legyünk ennyire szigorúak a féltékenyhez: a tömegtársadalmakban (sokszor, ha nem többnyire!) kikerülhetetlen ez az állapot.  Tegyük azonban azonnal hozzá: sajnos! A tömegtársadalmakban sokszor csak a személyes figyelem az, ami csak a miénk, mivel a tömegben szinte elveszettnek érzi magát az ember, így a másik figyelme szinte lélektani létszükségletté válik az egyéniség fenntartásához.... legalábbis úgy tűnik.

***

(3)

„(…) könnyű kívülről beszélni, de (…) az önfejlődés lehetőségét kellene látni minden nehéz élethelyzetben. Nem véletlenül éljük meg ezt a próbát, valamit meg kell tanulnunk általa.”

Ez összecseng azzal a gondolattal, hogy "Ami nem öl meg az megerősít!". Kissé zord, de igaz, mivel egyfajta szükségszerűségfélét találhatunk benne … ha már elkerülhetetlennek ítéljük, akkor könnyebb, és megnyugtatóbb szükségszerűnek tartani – ezzel is csökkenthetjük a megdöbbenés, a hirtelen csalódás esélyét. Ha úgy vesszük, lehet benne rációt keresni - mert valamit csinálni kell vele, a helyett, hogy őrlődne rajta az ember! A dologban azért mégsem keresnék szükségszerűséget - inkább elkerülhetetlennek tekintem, amit meg kell tanulnunk kezelni.

Felmerült bennem az a gondolat is, hogy valójában talán a féltékenység felmerülésekor világlik ki igazán, hogy milyen szükségletünket elégíti ki az illető szeretett személy.

A szociobiológia példa alapján az eredete a túlélés biztosítása még (vagy már?) a korai utódkorban, ami egyfajta átpszichologizált formában bukkan fel már érettebb korban – nem írnék itt felnőttkort, mert a felnőttséggel az érettséget rokonítjuk, a féltékenység azonban nem érett viselkedés, pontosabban nem az önismeret, nem az önbecsülés talaján áll. Persze, ezen az alapon senki sem mentesül a "réme" alól – a dolognak ugyanis lehet, hogy sajnálatos törvényszerűsége van bizonyos szituációkban.

Ha úgy vesszük, együtt jár a szerelemmel, vagyis azzal, amit annak tekintünk: mert legalább annyi okból kifolyólag lehetünk féltékenyek, mint amennyi miatt szerelmesek is leszünk. A szerelem - bármilyen világian is hangzik - valamilyen szükséglet kielégítése (esetenként kényszeré), a féltékenység pedig azt is megmutathatja, hogy hogyan viszonyulunk ehhez a szükséglethez: a szükségletünk kielégülésének elvesztésétől tartunk inkább, nem pedig a személy elvesztésétől. De sokszor mindaddig nem tudjuk meg, hogy mi is ez a szükséglet, amíg ki nem alakul ez a – valljuk csak be – nyomorúságos állapot.

Ebből a szempontból irigyelhetnénk az "egyszerű" embereket, akik egyszerű igényeket kielégítendő kötnek kapcsolatot másokkal – ámbátor itt is eléggé nagy a veszélye annak, hogy ha az illető kikerül a választási lehetőségek hálójából (nincs lehetősége lecserélni a partnert, ha már az nem elégíti ki a szükségleteit), akkor bizony a mégoly egyszerű szükséglet kielégítése is bajossá válhat. És ez jelzi azt, hogy bizony felütheti egy kisközösségben is a fejét a féltékenység, amint nincs "bőséges" lehetőség a párok közötti válogatásra – érdekes módon a 60-as évek (hippi) kommuna-kultuszában is, ahol a "mindeki-mindenkivel (és a gyerekeket közösen neveljük)" elvet akarták a gyakorlatba átvinni, is felütötte a fejét előbb az önkéntes páralkotás, majd ennek folyományaként a féltékenység, mert egy szűkebb csoportban bizony hamar kialakultak a párok, és a "hoppon" maradottaknak elég problematikussá vált a helyzetük.
De még mielőtt túl messzire vezetném az előző szálat.... a feltevésem tehát az, hogy a féltékenység által megtudhatjuk, hogy milyen szükségletünk kielégülését igényeljük a partnerünktől. – Bár ez szinte tökéletesen evidens: a figyelemét elsősorban! A figyelem érdeklődést is jelent, az érdeklődés az értékelést jelzi, az értékelés pedig jelzi az illetőnek, hogy érdekes, értékes ember, vagyis az önbecsülés fontos eleme az, hogy szeretnek bennünket. A kívülről jövő szeretetért, ha úgy vesszük, nem kell megdolgozni, és könnyű hozzászokni: akár valami droghoz. És legalább annyira nehéz leszokni is róla, pontosabban arról, hogy mindezt egyetlen személyhez kössük, mert a féltékenység tkp. erről szól - egyetlen ember általi önértékelésről.

Egyfajta utód-állapotba repít minket vissza az a tény, hogy szeretnek bennünket, és ez felidézi az anyai, szülői törődés általi gondtalanságot, biztonságérzetet. A megfosztottságától való kétségbeesés azonban ezzel együtt járhat, ha a teljes analógiát érvényesnek vesszük: az utód gondtalansága, biztonsága azonnal elszáll, ha a szülő nem figyel rá, magára hagyja.
Vagyis: az utódszerű boldogságmámorral vele jár az ezt fenntartó figyelem megszűnésekor vagy lanyhulásakor fellépő pánikhangulat! (Mindez akkor törvényszerű, ha az önértékelésünk nincs rendben (és ugye kinek van általában?), bár akkor talán "nehezebben" leszünk szerelmesek is)

***

11. Az „érzés-analógia”

Fontos szempont, hogy a féltékenységet nehéz megérteni, ha önmagában nézzük, de ha "érzés-analógiát" alkalmazunk, akkor tudjuk szemléltetni azok számára is, akik még nem élték át (ha voltak olyan szerencsések!)

Mint írtam, a féltékenység – most már használjunk szóetimológiát is, mert eddig ezt nem tettem – tkp. egyfajta szorongás valaminek az elvesztésétől, ami ugyan a birtokunkban van, vagyis FÉLELEM valami elvesztésétől, de részben már tárgyiasult formában, pontosabban úgy véljük tudjuk, hogy ki, vagy mi fog minket megfosztani attól, amink van.

Csak annyit kell tennünk, hogy veszünk egy dolgot, ami a miénk, és rendkívül fontos a számunkra, mivel valamilyen alapvető szükségletünket elégíti ki, ami akár a létfenntartásunkat is biztosítja – lehet itt "profán" dolgokra is gondolni, pl. a lakhelyünkre (lakás, ház), munkaeszközünkre (akár jármű, akár eszköz, stb.), és arra kell gondolnunk, el kell képzelnünk, hogy ezt egyszer csak valaki más is használni kezdi; mondjuk akkor, amikor mi nem használjuk. Pl. a házunkban a távollétünkben foglalatoskodik valaki, vagy a járművünket használja valaki, miután mi azt "letettük". Ha úgy vesszük, igazából semmi más nem történik, mindössze az, hogy az illető "birtoktárgyunk" "szabad kapacitását" valaki más kihasználja. (Sokszor a szerető-kapcsolatokban is "mindössze csak" ez történik!)

Tárgyiasítva ennyi az analógia, de a féltékenység vonalán továbbgondolva felmerül az "idomulás" kérdése, vagyis az a jelenség, hogy ha az általam, a sajátomként kezelt dolgot más is használja, ennek a használatnak kezdenek meglátszani a jelei. A dolog kezd nem úgy működni, mint megszoktuk, az eredeti általunk élvezett funkcióját nem tölti be úgy, mint korábban.

Ha magunkból indulunk ki, akkor egy használati tárgyunk használatakor "egyénre szabottan" használjuk, vagyis a dolog a mi használatunkhoz fog "idomulni", vagy a használati "stílusunk” nyomán feltételezzük, hogy az illető dolog milyen mértékben kopik, milyen mértékben megy tönkre, mikor kell karbantartani, stb.; ha azonban más is használja azt az eszközt, akkor mindez a képlet eléggé felborul - előre nem látható módon kezd viselkedni, váratlanul romlik el, és tkp. fogalmunk sincs, miért történik mindez, mivel nem voltunk jelen a "használatakor". Ha a létfenntartásunkhoz alapvetően szükséges eszközről van szó, akkor érthető, hogy ez nem fog tetszeni, és félni kezdünk, hogy amikor majd mi használjuk az eszközt, akkor már nem tudjuk, hogy mi fog történni. -- A szerető-kapcsolatok tudomásra jutásakor szinte mindig az az első gondolat, hogy a partnerünk szeretője csak ront a partnerünkön, de mindenképpen negatívan fogja befolyásolni a hozzánk fűződő kapcsolatát. - Tudni kell, hogy ez nem feltétlenül van így.

Rosszmájú társadalomkritikai megjegyzésnek tűnhet a következő (sajnos a forrását nem tudom):

"A modern, kiegyensúlyozott család minimum 4 főből áll: feleség, férj, gyerek, szerető." Korábban azt tettem hozzá, hogy "bármelyik oldalon" (értsd férj, vagy feleség oldalán).

Ha úgy vesszük, a féltékenység szinte törvényszerűen felüti a fejét a "törvényerőre emelt" monogám kapcsolatokban, és ez alapján azt is mondhatjuk, hogy a féltékenység a monogám törekvések kerékkötője, illetve csődje. A kizárólagosságra törekvés, és a házasságban ennek az elérésének az ígérete is elvezethet oda, hogy a másik birtoklásának érzése annyira természetessé és szükségletté válik, hogy annak már kis "nem birtoklása" is oda vezethet, hogy az illető valósággal terrorizálni kezdi azt, akit tkp. "szeret" - de itt fogalmazzunk úgy, hogy aki "birtokolni szeret"!

***

12. Féltékenység és egy kis endokrinológia

A féltékenységgel kapcsolatban végeztem egy „mini felmérést”, amire sajnos csak igen kevés választ kaptam, de ezeket összegeztem, és van benne némi iránymutató jelleg, amiből következtetés is levonható. (A felmérés elemeiből csak egyet lehetett választani, ami a válaszadó tapasztalatai alapján rá vonatkozólag a legjellemzőbb.)

A FÉLTÉKENYSÉG …	Válaszadók száma(17)	Arány
1. „Szenvedtem már tőle”	[ 7 ]	41%
2. „Nem szenvedtem még tőle”	[ 2 ]	11%
3. „Nem nagy ügy”	[ 0 ]	0%
4. „Képes lennék belehalni”	[ 0 ]	0%
5. „Magunknak okozzuk”	[ 2 ]	11%
6. „Tudom kezelni”	[ 3 ]	17%
7. „Jó lenne tudni, hogyan kezeljem!”	[ 3 ]	17%

 

Ezen mini felmérésből a két legszembetűnőbbet emelném ki: a 3.-ast, és a 4-est. Örömmel tapasztaltam ugyanis, hogy a szélsőségek azért elkerülik a válaszadóimat!

3. „Nem nagy ügy”

A féltékenységgel igenis foglalkozni kell – akár az emberrel magával, akár a partnerével esik meg. Vagyis valóban nem mondható rá, hogy "nem nagy ügy"!

4. „Képes lennék belehalni”

A második 0%-kal azonban fenntartásai vannak: persze a lehető legdurvább dolog ilyesmit kijelenteni, de tudni kell, hogy AMÍG az ember a tehetetlen tudatmódosult állapotban van, addig szokásos "tünet" és "érzés", hogy az életnek nincs értelme, az ember céltalanná válik, vagy korábbi lelkesen követett céljai hirtelen teljesen érdektelenné válnak a számára.

Ez természetesen felhívás arra is, hogy - NE LEGYÜNK TEHETETLENEK! (Gyenge szóvicc talán, de maga a féltékenység annak is a következménye, hogy előtte TELHETETLENEK voltunk!)

Természetesen nem kell általános érvényűen hitelesnek elfogadni azt, amit a témával kapcsolatban leírok, DE – korábbi megfigyelések, tapasztalatok, és mindenkinek az életében előfordult élmények alapján tudjuk, hogy időnként (vagyis nem mindig, így aranyszabály nem csinálható belőle!), a hangulatunkat a tetteinkkel is alakíthatjuk, vagyis a hangulatunk azzal is befolyásolható, hogy mit teszünk. Valahol persze a józan ész is ezt diktálja, ez igaz, azonban ez nem annyira egyértelmű elsőre.

Brian Tracy azt mondja a Főnix Szemináriumában, hogy ha akarunk egy érzést, akkor tegyünk úgy, mintha már elértük volna, és a tettek előhívják az érzést.

Jómagam ezt kissé másként úgy írom le, hogy bizonyos élmények előidéznek bizonyos hangulatokat, amik befolyással vannak akarati, tudatos tevékenységünkre – amiben nagy, vagy inkább döntő jelentősége van a kívülről jövő ingerek értelmezésének. Ismereteim alapján ezt hormonális hatásoknak tulajdonítom, amiknek mechanizmusai azonban azért nem feltétlenül követhetők, mert eléggé mélyen gyökerező ösztönös szinten hatnak, ahová azonban a tudatos neocortex (új agykéreg, tkp a szürke állomány) nem tud értelmezően lehatolni: mi már csak a hatásokat tapasztaljuk magunkon. Az emberré válás történetében tán még komoly viselkedés-szabályzó funkciójuk lehetett ezeknek a reakcióknak, azonban a megnövekedett agykérgi, tudatosulás túlságosan kifelé fordul, társadalmi gátlások közepette vergődik, így a társadalmi ingerkáoszban nem csoda, ha már csak egyes élmények hatásait észleljük magunkon, mintha csak egy fekete doboz bemenő jeleit ("a partnerem figyelmét egy másik személy tereli el"), és kimenő jeleit ("iszonyatosan érzem magam tőle") észleljük, és korábbi ismereteink alapján igyekszünk ezeket is értelmezni, mert az agykérgi tudatos, akarati hatás mindent elsöprően azt követeli tőlünk, hogy "igenis értelmezzük!!" a jelenséget, és cselekedjünk is a szerint ... ennek azonban sokféle szociális gátlás szab határt!

A fentiek alapján persze kézenfekvő lehet a megoldás: az egyik hormonhatást egy másikkal kell igyekezni kiütni. A probléma azonban az, hogy a féltékenységet egyértelműen a partnerrel való tisztázás tudja elsősorban "kiütni", de az akarati sémák erősen legátolják azt az igen mélylélektani alapot, amiből az érzés táplálkozik, hogy az ember egyszerűen nem tudja, mit is tegyen. Többségünkben kompenzációs stratégiákkal próbálkozunk, vagy egyszerűen "kutyaharapást-szőrivel" egy másik kapcsolatban igyekszünk "menedéket" találni a féltékenység elől - ezzel azonban elmenekülünk a valós probléma elől, és újabb féltékenységi hatásnak tehetjük ki magunkat.

S mindezt írom azért, mert tudni kell: a férfi-nő kapcsolat sokkal bonyolultabb, mint kívülről látszik, és amikor problémák ütik fel a fejüket, akkor eszünkbe kellene, hogy jusson - a kapcsolatoknak számtalan egyedi aspektusa van, amit valószínűleg még nem is tártunk fel, hiszen a problémák általában éppen ebben gyökereznek!

***

13. A féltékenység fajtái

A féltékenység fajtái - a figyelem "ellanyhulásának" értékelése alapján:

1. "gyanú - gyanúsított nélkül": a partner nem beszél róla, de "utaló jelek" vannak.
2. "gyanú - gyanúsítottal": a partner egyik ismerősének tulajdonítjuk a felénk fordított figyelem csökkenését.
3. "korábban nem gyanús tevékenység most féltékenységi alap - gyanúsított nélkül": pl. a partner futni jár, ami eddig nem zavart, de most azt hisszük, hogy nem futni jár, vagy valakihez fut, vagy valakivel fut. Ez csak akkor merül fel, ha a partner viselkedése megváltozik, esetleg ezek után a cselekvése után.
4. lásd. "3. pont gyanúsítottal": a mással folytatott tevékenységet eddig nem, mostmár gyanúsnak tartjuk.

***

14. A féltékenységi stratégia

Sok féltékenységre hajlamos ember az előbbieket egy eléggé sajátos stratégiával oldja meg: már a partner új ismeretségének kialakulásánál/kialakításánál eleve feltételezik, hogy az új kapcsolat/ismeretség az ő ártalmukra van/lesz.

Ha "trükkösek", akkor nem a partnerről fogják ezt feltételezni (vagy nem merik eleve őt gyanúsítani, akár azért, mert titokban remélik, hogy semmi ilyesmiről szó sem lesz, hogy a partnerük azért hűséges; vagy azért, mert egyszerűen félnek tőle), hanem az újdonsült ismeretségét fogja csábítással gyanúsítani/vádolni - mivel egy szeretői kapcsolatban "kettőn áll a vásár", így itt nyugodtan lehet bármelyik oldalt olyan kapcsolat kialakításának szándékával vádolni, ami kedvezőtlen hatással lehet ránk.

Ez a stratégia ugyan "beválhat" - mivel a féltékenykedő eleve megalapozza azt a másik tudatában, hogy a kapcsolat ilyetén alakulásának mindig van esélye, és eleinte a teljesen "ártatlan tettek is vezethetnek intimitáshoz", mint ahogyan az eredeti intim kapcsolatában is vannak "ártatlan, nem intim" dolgok, momentumok, tettek.

***

15. A féltékeny-stratégia eredménye

A féltékenység, pontosabban a féltékenykedés (értsd: rendszeres megjelenése a viselkedésben, kommunikációban) az érzelmi zsarolás egy fajtája: valaki felé azt közvetítjük, hogy vmely tette következtében kellemetlenül fogjuk érezni magunkat, és ebben a másikat tekintjük felelősnek. Mindezzel arra kondicionáljuk, hogy minden újdonsült ismeretségét ez alapján is értékelje: "mit fog szólni ehhez az ismeretségemhez a partnerem?"

***

16. A féltékenységi stratégia paradoxona

Ha a féltékenykedő a partnere minden új másnemű ismeretségét eleve úgy tekinti, mint "intim-veszélyt", és erre a partnerét is "megtanítja", akkor a partnere is úgy fog ezekre a kapcsolataira tekinteni, és eleve keresni fogja az intimitásra utaló jeleket ezekben a kapcsolatokban - ezzel azonban megalapozhatja éppen azt, amitől a féltékenykedő el szeretné téríteni!

Mondhatnánk azt is, hogy: A féltékenykedő szinte maga provokálja ki, hogy partnere mások után kezdjen érdeklődni! (…) úgy tűnik, hogy a szerelem, amit általában annak nevezünk, az nem más, mint az erős utód-szülő függőségi kapcsolatok felnőttkori újrajátszása heves érzelmek kíséretében. (…)

***

A FÉLTÉKENYSÉG MÉLYLÉLEKTANI VETÜLETE,

AVAGY A FÉLTÉKENYSÉG ÉRTELMÉRŐL

Van értelme a féltékenységnek? Ha van, micsoda? Az alapkérdések közül ezzel még nem foglalkoztunk.

A szociobiológia alapján a több utód közötti vetélkedésben életbemaradást biztosító szerepe van annak, ha a szülő minél intenzívebb és teljesebb figyelmét tudhatjuk magunkénak, ugyanakkor ennek a figyelemnek a csökkenése erősen csökkenti az esélyeket.
Ez hipotetikus alapként véve... Embereknél érdekes kérdés, hogy ez a mentális állapot miért elevenedik fel felnőtt korban – lehet valami funkciója? A szociobiológia ad erre is magyarázatot, de embereknél a kulturális és civilizációs körülmények között érdekesen alakul.

A féltékenység ténye sajnos még nem igazolás magára az "értelmére" is, vagyis hogy egyáltalán szükség lenne rá.
Van, de kellene-e lennie?
Jacob Bronowski: „Az ember felemelkedése” c. könyvében (TV-sorozat is készült belőle!) az utolsó fejezet címe: "A hosszú gyermekkor". Carl Sagan így ír róla: "Ebben azt a hosszú időszakot írja le, amely élettartamunkhoz viszonyítva hosszabb, mint bármelyik más állatfajé. Ez alatt az időszak alatt a fiatal emberi lények a felnőttektől függenek, és mérhetetlen alakíthatóságról tesznek tanúságot.

A földünkön a legtöbb organizmus elsősorban genetikai információkra támaszkodik, amelyek előre be vannak "huzalozva" az idegrendszerébe... sokkal inkább, mint azokra az extragenetikus információkra, amelyek az élete folyamán összegyűlnek. Az embernél, de úgy általában az emlősöknél ez mintha pont fordítva lenne. Bár viselkedésünket még mindig jelentős mértékben irányítja a genetikai örökségünk, agyunk révén sokkal gazdagabb lehetőségeink nyílnak arra, hogy rövid időegységeken belül új viselkedési és kulturális ösvényeket vágjunk magunknak. (...)"

Vagyis: hosszú gyermekkorunk van, nekünk embereknek. Nem elég, hogy a társadalomban is elég hosszú idő után számít az ember felnőttnek, hanem a tudattalan korszakunk is rendkívül hosszúra nyúlik, ahol azonban érzelmi életünk alapjellege megalapozódik – ezt ismerte fel Freud: az ember szüleihez való viszonya, de leginkább a másik nemű szülőjéhez való viszonya eléggé meghatározza a felnőtt társadalomban a másik nemhez való viszonyát. Tulajdonképpen az Ödipusz- és Elektra-komplxusok ezt írják le Freud személyiség-elméletében.
A hosszú gyermekkor alatt nemcsak kulturális ismereteket sajátítunk el, hanem érzelmi reagálásaink is kialakulnak, amikkel aztán nemigen törődik a közoktatási intézményrendszer, és egyfajta szabdság-jog szemlélet alapján ezt mindenkinek magának kell megoldania, vagy léteznek hivatalossá tett, merevnek is mondható megoldások, de ez távol áll az ember spontán élményforrásaitól... amire remekül ráépült a mai divat és popkultúra, és hatalmas vagyont tud felhalmozni azzal, hogy a tömegkultúrára szoktatja már kora gyermekkortól a csemetéinket. A szokásos, hagyományos, és valójában hasznos szemlélet, hogy "legyen a gyermeknek ingergazdag a környezete" valójában nem azt jelenti, hogy legyen minél tájékozottabb a tömegkultúrának az ő életkori korosztályát megcélzó médiazuhatagát illetően, vagy hogy kapjon meg mindent, amire a reklámdömpingből ráéhezik...
DE visszatérve a féltékenységhez kapcsolódó hosszú gyermekkorra....

A hosszú, szülőknek való kiszolgáltatottság és függőség időszaka alatt nem csoda talán, - különösen akkor, ha a fiatalkort egyfajta izoláltságban, egyfajta gyerekkultúraként kezelve külön időszakként kezeljük (lásd az önállósuló „tini-kultúrát”) – ha a gyerekként erősen belénk ívódik az erős érzelmi kötelékkel együtt a függőség érzése is, vagyis kialakul a szeretetkapcsolatokhoz kapcsolódó függőség és kiszolgáltatottság asszociációja is: Akit megszeretünk, azzal függőségi kapcsolatba akarunk kerülni, és aki minket megszeret, attól is azt várjuk el, hogy önkéntesen vállaljon függést tőlünk. Ezen az alapon bizony úgy tűnik, hogy a szerelem, amit általában annak nevezünk, az nem más, mint az erős függőségi kapcsolatok felnőttkori újrajátszása heves érzelmek kíséretében. És ennek a felidézett állapotnak a velejárója a féltékenység: ha csökken a figyelem irántunk a partnerük részéről, akkor ezt ahhoz hasonló pánikként éljük meg, mint a magára hagyott csecsemő, vagy kisgyerek – ő maga sem tudja, miért van egyedül, miért van maga, és a függősége oly' erősen kínozza, hogy azonnal pánikjelzést ad. Ugyanez igaz a féltékeny felnőtt emberre is, de nála már nem a túlélést célozza az érzése, ezért gyakran meghasonlik kissé önmagával, és sokszor nem is a másik figyelmének csökkenése bosszantja, hanem a megmagyarázhatatlan kellemetlen érzés.

Mivel ezt az érzést a másikhoz köti, így persze tőle eredezteti, és bizonyosságra akarván törekedni biztos akar lenni benne, hogy a másik nem rúgja fel az egymás iránti figyelem-megállapodást teljesen... egy másik ember iránti figyelem kialakításával, megnövelésével. Itt már a testvérféltékenység szép, analóg példáját láthatjuk. Ha nincs is szó a partnertől való elfordulásról, csak éppen a modern, civilizációs kötelesség-rendszer (néha inkább káosz!) időszakos elsodrásáról, így kezdődik a féltékenység rossz irányba terelődése: a másik figyelmi eltérülését a figyelmi preferenciája eltérüléseként értelmezzük, és egyszerűbb egy érzelmileg negatívan átitatott ellenségképet kialakítani, mint "türelmesen kivárni", hogy a másik a figyelmét ismét felénk fordítsa. "Érzelmileg átitatott", mivel a másik iránti rajongásból, függőségi érzésből ered, amit "le kell vezetni", akkor is, ha nem tudjuk azt a másik felé fordítani, vagy vele együtt "kiélni".
Mintha azt gondolnánk ilyenkor: "Ha nem tudom vele együtt élvezni a szerelmünket, akkor ezzel a hévvel fogom gyűlölni azt, ami éppen eltéríti a figyelmét rólam!" Ez megint csak analóg azzal, amikor egy alomban a több utód között versengés alakul ki a szülők táplálási figyelméért: aki nem hangoskodik, nem csapkod, annak nem jut a táplálékból, az esélyei csökkennek.

Az embernek még csecsemőkorában sem ilyenek már a környezeti viszonyai, de ezeket az ösztönöket nem az aktuális állapotokhoz, családi helyzethez mérik a kisdedek, hanem az évmilliók alatt felgyülemlett szelekció eredményeként gyakorolják: az embernél az alakult ki, hogy annak az utódnak a legjobbak az esélyei, amelyikre minél jobban és minél inkább figyelmek a szülei. A szelekció így kitermelte a minél hosszabb ideig való utódgondozást: 1. az utódok gondozására való igen magas érzékenységgel (az embernél különösen magas az ún. H.SZ.R. szintje, vagyis a "hím szülői ráfordításé"), ami elsősorban a szoros érzelmi kötelék kialakulása biztosít, és 2. az utódok ama képességével, hogy ezt a figyelmet minél inkább kiharcolni maguknak.

***

18. A féltékenység szükségességéről

Az alapján, amit a korábbiakban

a féltékenységi stratégiáról,ennek

eredményéről, és magának a

stratégiának a paradoxonáról megállapítottunk  ... úgy néz ki, hogy a féltékenység, ha játszma-szintjére emelkedik, vagyis nem egyszerűen jelenség (a partner figyelme elterelődik időlegesen, amit mi a ránk irányuló figyelmi-preferencia csökkenésével azonosítunk, és az elterelés tárgyát egyfajta ellenségként fogjuk fel), hanem valaki tudatosan használja, akkor ez egyfajta önpusztító stratégia, de valahol mégis szépen utánozza azt, ami a természetben játszódik, ami azonban a kultúrában felnövő ember részéről inkább hideg, érzelmi zsaroláson alapuló "mentális kegyetlenkedésnek" tűnik.

A kérdés tehát a féltékenység értelmével kapcsolatban talán úgy hangzik helyesebben, hogy ha nyilvánvaló „értelme” ugyan nincs is, mégis megtanulhatunk belőle valamit, mint valamennyi kudarcunkból, csalódásunkból; amik kellemetlenek ugyan, de az "ami nem öl meg, az megerősít" szemlélet alapján a hasznunkra is válhat, ha TANULUNK belőle, nem pedig belesüppedünk, vagy alakítunk ki általa életre szóló rossz beidegződéseket.

A választ valószínűleg mindenki maga tudja magának a legpontosabban megadni.

Röviden: szükség nincs a féltékenységre, de ha már átéltük, akkor olyan tapasztalatokra tehetünk szert, amit más módon nem tudunk megszerezni, így világlátásunkat szélesítheti, empatikus készségünket növelheti. Segíthet kialakítani jellemünkben egy olyan "félreeső zugot", amibe bevonhatjuk a féltékenység csapdájába bele eső embertársainkat, és segíthetünk neki kikecmeregni onnan. Ha csak azt tudjuk elmesélni a másiknak, hogy mi magunk hogyan keveredtünk ki belőle, már az segíthet neki is felismerni bizonyos dolgokat, amik átsegíthetik az egyébként múlandó, de annál kínzóbb állapoton, amit ha az ember önmaga nem kezel, akkor életre szóló torz kép alakulhat ki benne az emberekkel kapcsolatban, ami össztársadalmi szinten nem szerencsés. ... és hogy belegondoljunk, hogy ez menyire fontos: a legtöbb diktátor nem a megtestesült gonoszt képviselte, hanem a gyermekkorukból visszamaradt komplexusaikat akarták valamilyen módon csökkenteni, kompenzálni!

***

19. MEGJEGYZÉSEK ÉS REAGÁLÁSOK

Olvasói levélben kaptam:

 „Kedves Brain,
Nagyon logikus és tetszett, amiket eddig írtál. Az a kérdésem, hogy ha mindezt elfogadom és beépítem (partner szülővel való azonosítása, saját hűtlenségi hajlamunk kiélése torzítva, valamint, hogy ha – úgy tűnik – tényleg nincs alapom a féltékenységre, és ez csak elrontja a kapcsolatunkat stb.), akkor sem tudom, hogy mit kezdjek az értéktelenségem tudatával, amit egyrészt az én érzelmi fejletlenségem (a készen kapott szeretet tetszett, most nem tudom, mi tévő legyek), valamint a partnerem növekvő passzivitása miatt is ott van bennem.

Tehát tényleg elvesztettem az érdeklődést bármi más iránt, mint a párkapcsolat és a partnerem, vannak "álérdeklődéseim", amelyek nem kötnek le, és ettől, ill. a beteges féltékenységtől már igazán nem tartom magam szerethetőnek, érdekesnek és izgalmasnak.

Megpróbáltam pár élménnyel előidézni újra a régi érdeklődési témáimat: ideig-óráig sikerült, de a partneremmel kapcsolatos történések rögvest törölnek minden egyebet az agyamból.

Egy nagy-nagy szerelemmel kezdődött köztünk minden pár évvel ezelőtt – legalábbis szeretem/szeretjük ezt hinni, és most ezt siratom, mert úgy érzem, valami sokkal higgadtabb, kevésbé odaadó érzelem vette át a helyét őbenne.

Bízom válaszodban”

A válaszom így szólt:

Valahol korábban írtam arról, hogy a szerelmi bánat is hasonlóan kínzó "lelki baj" kategória, de azért másabb, mert itt már "manifesztálódik" az a fajta – ahogy írod – értéktelenség érzés, ami a féltékenység idején eléggé ambivalens, és valójában az illető belső félelmei táplálják, nem a partner, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben eléggé ritka, hogy valaki direkte kínozni akarna valakit azzal, hogy figyelmét más felé fordítja: éppen hogy nem kínozni akarja a másikat, hanem magának akar "jót" - és ezt vehetjük alapnak, bármennyire is kínzó ez a másik fél számára.

A féltékenységet nehéz, de még lehet "tisztázni", és kell is, és lépéseket is lehet tenni a megoldására a partnerrel – a szerelmi bánat, vagy az elhagyottság érzése teljesen más eset. Pozitívuma, hogy "kész helyzet" – bármerre lehet lépni belőle, és a tapasztalat azt mutatja, hogy a kínzó érzések azért kb. 1 hónap elteltével elviselhetővé válnak, ha az ember tudatosan dolgozik a csillapításukon. Negatívuma, hogy a szerelem a másik jelenlétét, kedvességét, törődését valósággal követeli, szinte kényszeresen: az ember hangoztatja, hogy "már nem törődik vele", stb., de mindez csak verbális leplezés.

Valami megoldásféle azért kínálkozhat – ha már biztosan megoldhatatlan a kapcsolat, akkor a legjobb intenzívebbé tenni a szociális környezetünket: felidézni régi ismeretségeket, rokonokat látogatni, kirándulni, lehetőleg túlélhető kalandokat keresni, és... bármilyen furcsán is hangzik: bármilyen kaland adódik (nem részünkről, hanem részünkre), azonnal beleugrani, de azzal a tudattal, hogy "ez csak átmeneti, kutyaharapás szőrivel" orvoslás. A lényeg az, hogy olyan élményeket kell keresni, amik szinte ideiglenesen "átprogramozzák" az elmét, igénybe veszik a teljes figyelmünket, koncentrálásunkat, stb. Bele kell fogni valami új, "tudatmódosító" szokásba, de nem evésről, italról, kábítószerről beszélek, hanem pl. ha nem mozogtunk rendszeresen, akkor mozgásról, úszásról, stb., egyebekről – az agyunk persze nem egyhamar szokik le a sajnálkozásról, de egyszerre minél tovább tudunk "kikapcsolni", annál könnyebben megy idővel .... senki sem hiszi el ilyenkor, de az emberi agy inkább szeret alkalmazkodni a külvilághoz, minthogy a belső káoszunk igazolását keresse a külvilágban – fogalmazhatunk úgy is, hogy: AZ AGY NEM HÜLYE, de segítenünk kell neki!

A kapcsolatok "lehűlése" sajnos törvényszerű, ha a kapcsolat elején is csak maga a szerelem, a kapcsolat volt a lényeg, ahogy mondani szokás: csak egymást nézik a párok, nem pedig egyfelé néznek. A szerelem egyfajta tudatmódosító állapot, és legalább annyi ideig megnöveli a párok hajlandóságát a közösségalkotásra (szociobiológiai értelemben) önkéntes alapon, amíg az utódok valamennyire önállóak nem lesznek (táplálkozás, stb.) ... ez kb. 4-7 év, és ha nem volt valami speciális közös érdeklődési kör, akkor sajnos tolerálni kell a figyelem eltérülését (nem kell feltétlenül szakítani), vagy keresni kell valami közös tevékenységet (ez a nehezebb, ha korábban nem volt).

Mellesleg a mai párkapcsolatok egyik legnagyobb problémájára tapintottál rá, legyen az bármiféle hosszú távú társulás: a figyelem, az érdeklődés csökkenése, és az ehhez való viszonyulás. "Sajnos" a szabadság világát éljük, így sokszor az ember magára marad ezekkel a problémákkal.

***

A fenti válaszra a következő reagálást kaptam:

„Kedves Brain Storming,

Köszönöm a választ, máris segített... Te már átestél a féltékenységen, vagy ilyen jól látod kívülről?* Mióta "kiteljesedett" bennem a dolog (pár hónapja), több barátnőm is ajánlotta, hogy menjek kineziológushoz**, mert odáig a férjemmel meg magamban is eljutottam, hogy mélyről jövő blokkolások és "parák" miatt jutottam ide, amik talán régesrégi, szülős stb. történetekben gyökereznek. Na és hogy egy kineziológus ezt meg tudja találni meg feloldani stb.

Tudsz ezügyben is tanácsolni?

Köszi”

Az erre írt válaszom a következő volt:

Nagyon szívesen!

*Hogy őszinte legyek, életem egyik legmaróbb féltékenységi szituációja váltotta ki bennem, hogy foglalkozzam a témával – jellemzőm, hogy igyekszem globálisan: intellektuálisan, fizikálisan, mentálisan megközelíteni a problémáimat... így jutottam el idáig, hogy alkalmazzam a korábbi tudásomat és ismereteimet a témára. Meg persze Paul Hauck könyvének előszava is adott némi motivációt, miszerint a féltékenységet még nemigen dolgozták fel tudományosan, nemigen van irodalma, ami van az felületes, és az igazat megvallva némi komplex tájékozottság birtokában még Hauck könyve is hézagosnak tűnik. Szinte kihívásként kínálkozott... (no meg, jobban szeretek "így siránkozni"...)

**A kineziológiáról nem tudok túl sokat, röptében utána olvastam, vannak fenntartásaim, de erről majd egy másik publicisztikában nyilatkozom. Annyit azonban megjegyzésképpen mondhatok, hogy bármilyen féltékenységgel kapcsolatos terápiát is forgat az ember a fejében, az csak akkor a leghatékonyabb, ha sikerül belevonnia azt is, akivel kapcsolatban a problémája felmerült.

Tanácsként egyébként azt tudom javasolni, hogy kommunikálni kell: el kell gondolkodni azon, hogy MIÉRT szereti az egyik ember a másikat, mit vár tőle, mit szeretne vele csinálni, milyen vágyai vannak, és ezt megbeszélni, egyeztetni – remekül fel lehet frissíteni egy kapcsolatot azzal, ha mindkét fél ír egy "kívánságlistát", amiben leírja, hogy mire vágyik, hogyan szeretne élni, és mi az, amelyikben a másikra konkrétan szüksége van – és ha kész, akkor ezeket kicserélni, aztán esetleg nem beszélni róla, hanem szépen végiggondolva elkezdeni megvalósítani azt, amit a másik szeretne, és ezt most már úgy tehetjük, hogy TUDJUK, hogy mit vár tőlünk ... Banálisnak tűnik? Tkp. az is – talán a legdirektebb megoldás, de lehet, hogy másképp egy már jó ideje, évek óta működő kapcsolatban nincs más lehetőség. Persze, ezt a drasztikus, kisiskolás fegyelmet követelő megoldási próbát kiválthatja valami közösen is kedvelt tevékenység végzése.

Lehet ezt egy kérdéssel bevezetni: "Mit szeretnél csinálni?", vagy ami a mi házunk táján is bevált: "Az csináljuk, amit te akarsz, de úgy, ahogy én akarom!"

Van olyan is, hogy az ember megérti, hogy nem lehet sem ő a teljes emberségével megoldás a partnere összes szociális igényére, és a partnerünktől sem várhatjuk el, hogy csak nekünk éljen – vannak olyan dolgok, amikben szeretünk vele lenni, de el kell engednünk, hogy a maga életét is kiélje, saját hajlamai után; és mi is megköveteltjük mindezt magunknak – vagyis keresünk társaságot olyan dolgokra, amiket mi szeretünk csinálni. "Egymás mellett élés" – ezt szokták erre mondani; de talán még ez is jobb, mint ilyen szociális vágyakat nem egyeztető, illúziókra építő kapcsolatban tengődni, arra várba, abban reménykedve, hogy "majdcsak fellángol egyszer a tűz" ... Mindenképpen azt érdemes célul kitűzni, hogy legyünk tisztában ezzel: hogyan akarunk élni, mit szeretünk csinálni, mitől vidulunk fel, mitől nyugszunk meg – a szerelem egy kellemes tudatmódosított állapot, ami elfedi a leendő hétköznapok kispolgári létezését, és sok házasság ezen alapszik, és megmarad "közgazdasági alapegység" szinten: "háztartássá" válik, ahol a hivatalos ügyek szövevénye alakít ki némi összetartó erőt, felszínes kényszerkapcsolat lesz belőle, ahol a felek néha puszta számlaegyenleg-tételekké válnak: "ki mennyit ad be a közösbe",  persze anyagilag, holott a boldogulás nem azonos a boldogsággal, és érzelmi befektetésre van szükség, olyan gesztusokra, amiktől a másik többnek érzi magát, és hajlandó lesz önként ő maga is belénk fektetni, hogy mi érezzük többnek magunkat. Egy régi-régi barátnőm mondta, hogy: "nem egymást kell nézni, hanem egy irányba" (ezt persze ő arra értette, hogy ha vele akarok lenni, akkor követnem kell a római katolikus magatartást!), de nem egy Akárki Úr, és Akárkiné, akiket sokféleképpen lehet önvalójukon kívül azonosítani – hanem konkrét személyekként, akik életük egy részletét a másiknak szentelik. Nem teljesen, mert az szolgalelkűséget alakíthat ki, hanem kölcsönösen.

És tudni kell azt is, hogy nincs egyszeri alkalomból eredő tartós változás: egy kapcsolatba állandóan be kell fektetni, néha éppen akkor, amikor úgy néz ki, hogy nincs szükségünk egymásra.

Egy kapcsolat nem állapot – hanem munka, amiért meg kell dolgozni, mindkét félnek.

Azt hiszem talán nem voltam túl lelkesítő, de remélem akadt egy-két gondolat, ami talán segített.

***

Az olvasómtól érkezett utolsó levél:

„Kedves Brain Storming,

Újfent köszi. (…) Ide egyelőre én adni nem, csak elszívni tudok, de nagyon, mert az ügy spékelve van egy 4 hónapos terhességgel, amit "elvileg" örömmel várunk. (vagyis "akit" - szóval a babát) Gyakorlatilag kicsit bonyolultabb a helyzet. De remélem, kis idő múlva már én is segíthetek valaki idelátogatónak esetleg, ha sikerült megküzdenem a démonokkal. Már mostanra is sok a tapasztalat és változás bennem, és megpróbálom a te gondolataiddal ezt felpörgetni.

Szia”

A levélből a következő kiemelésre:

(…) az ügy spékelve van egy 4 hónapos terhességgel, amit "elvileg" örömmel várunk. (vagyis "akit" - szóval a babát) Gyakorlatilag kicsit bonyolultabb a helyzet.

… a következőket reagáltam:

Nem is kicsit, talán. A terhességgel kapcsolatban tudni kell, hogy (bár ez sok mindentől függ, és egyénenként változik) eléggé erélyes hangulathullámzással szokott együtt járni – ha ilyenkor teljesen megváltozik a "világ színe" azon nem szabad csodálkozni. Persze, ez mind a várandós kismamára, mind a partnerére és a teljes szociális környezetére vonatkozik, vagyis nemcsak a kismamának kell tudni, hogy érzelmileg másképpen fog megélni dolgokat, és esetleg teljesen másként reagál a világra, másokra, de még a partnerére is, hanem ezt a partnerének is tudnia kell, akiben legfeljebb a kismama partnere terhességének a tudata újszerű, és "csak" a leendő apaság gondolata foglalkoztatja (bár néha ez elég fura dolgokat szokott a férfiakból is kihozni), ugyanakkor az ő szervezete nem megy át olyan drasztikus hormonális változásokon, és hónapról hónapra nem lép új, szokatlan fázisba a szervezete, ami a hangulatát, az érzelmi reagálásait is erősen befolyásolná – vagyis a "kispapának" is tudomásul kell vennie, hogy vannak a kismamának nem szándékolt reakciói, gesztusai, stb., amik a terhességének a következménye, "az csináltatja vele", és ha meg is kritizálják, sokszor a kritika nem neki szól - persze ez nem azt jelenti, hogy a kismamák panaszai lesöprendők – dehogyis, ez csak a másik személyére vonatkozó észrevételeket hangolja át: a konkrét cselekvésekre vonatkozó kívánságoknak eleget kell tenni, meg kell tenni, amit a kismama kér, és a személyes minősítéseket másként kell értékelni.

*** *** *** ***

FORRÁSOK, IRODALMAK, MELLÉKLETEK:

(1)

Féltékenység – Wikipédiából:
http://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A9lt%C3%A9kenys%C3%A9g

(3)

Paul Hauck: A Féltékenység (Mi az oka, és hogyan győzzük le?) – Hétköznapi Pszichológia sorozat, Park Kiadó, Bp., 1987

Melléklet

10. részhez:

Itt olvashatók a teljes olvasói megjegyzések

Olvasói megjegyzések, No. 1.

„Már az dicséretes, hogy ennyire tisztán látod a helyzetet. Ez valószínűleg megóv attól, hogy adott helyzetben a "rosszabb", a "tovább fajult" és a "legvégsőbb esetekhez" eljussál. Az érzés persze ettől még marad és marcangol.

Meglátásod szerint a kiút az önmegerőszakoláson át vezet, ami "mindent rombol, ami csak az útjába kerül". Szerintem ez így nem igaz, vagyis nem így kéne fölfogni.(1) Persze, könnyű kívülről beszélni, de szerintem az önfejlődés lehetőségét kellene látni minden nehéz élethelyzetben. Nem véletlenül éljük meg ezt a próbát, valamit meg kell tanulnunk általa.(3) Talán a megbocsátást, önmagunknak és a másiknak. Talán a bizalmat és az önbizalmat. Talán a valóság elfogadását. Talán a felelősségtudatot. Talán a veszteség elfogadását. A feldolgozásban pedig valóban sokat segít, ha beszélünk róla akár így (nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek), akár egy barátnak élőben vagy egy lélekgyógyásznak. (Szerintem remek módszer a pszichodráma és a kineziológia.) A versírást nem is mondom.”

Olvasói megjegyzések, No. 2.

Folytatnám a : "talán"-okat: Talán körül kell néznünk, hogyan állunk a birtoklási vággyal?(2) Mélyen-mélyen elgondolkodni azon, hogy birtokolhatunk e mást, vagy "csak" társak lehetünk! Azt nem mondtam, hogy ez könnyű, de ha eljutunk vele odáig, hogy ez a gondolat "koppan" ott bent, mélyen, akkor szerintem is feloldozható.

11. részhez

Olvasói megjegyzések, No. 3.

Erre a mondatomra: „Ahogy írtam - valóságos tudatmódosult állapot, ...”

Ezt a reagálást kaptam az egyik olvasótól:

„Igen!És aki benne van, később teljes fájdalommal mondja el, hogy Ő nem is akarta a másikat megbántani, de egyszerűen "elöntötte az agyát" valami. Azt hiszem itt is, mint bármely "lelki"-probléma megoldásnál a viszonylag hosszú idejű, tudatos odafigyelés hozhat eredményt. A szörnyű még az benne, hogy minél jobban próbálja kötni magához féltékenysége tárgyát, annál jobban eltávolítja.”

Válasz, kommentár:

Ez az "elöntötte az agyát" eléggé jól fejezi ki azt, ahogyan a dolog mechanizmusa működik. A féltékenység észlelési, hormonális vetületére azonban még nem térek ki részletesen, csak jelzem, hogy ilyenkor természetesen stresszhormon-szerű anyagok „öntik el az ember agyát”.

***

Eredeti cikksorozat bevezető:

„Egy magammal szembeni réges-régi adósságomat igyekszem törleszteni ezzel a cikk-, vagy inkább tanulmány sorozattal, amit jelen írással kezdek, és remélem sokaknak ugyanúgy tanulsággal, okulással szolgál majd, mint nekem tette, amikor az eredeti sorokat leírtam.

(Jelen cikk alapja a mára megszünt vasarhely.us fórumon indított „Lelki bajok - féltékenység” című topicom.”)

 

 

„Igaz, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap?”, „Melyik a leggyorsabb állat a Földön?”,

„Mely szavak helyesírásánál hoz hibás eredményt a Google módszer?”

(Előtte érdemes elolvasni a „Megválaszolhatatlan kérdések? – Áááá, dehogy!” című írásom bevezetését!)

***

„Igaz, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap?”

BRAIN STORMING:

Csak egy biztos: hogy harapás közben nem ugat! ... És még egy: ugatás közben nem harap!

***

„Melyik a leggyorsabb állat a Földön?”

BRAIN STORMING:

Amelyik utolér minket menekülés közben!

***

„Mely szavak helyesírásánál hoz hibás eredményt a Google módszer?

A Google módszer alatt azt értem, hogy a Google-be beírva a szót helyesen és helytelenül, kapunk egy találatszámot, és ezt összehasonlítva döntjük el, hogy melyik a helyesen leírt szó, azaz valószínű, hogy az, amelyikre a Google több találatot hoz. Tudtok olyan szavakról, amelyeknél téved a Google?”

BRAIN STORMING:

Ez a módszer azért sántíthat, mert a Google nem szelektál "helyesség" szempontjából, hanem az internethasználók nyelvhasználati sajátosságait mutatja be. Vagyis: nem arról ad tájékoztatást, hogy mi az, ami a leíró/előíró nyelvtan szerint "helyes", hanem azt, hogy az internethasználók nyelvhasználatában mi az, ami elfogadható, amit ők "helyesnek" éreznek. A Google nem preskriptív (előíró) jellegű rendszer, hanem inkább deskriptív (leíró), vagyis egy nagyobb találati érték nem "írja elő" azt, hogy a nyelv többség által használt formáját használjuk inkább, hanem leírja, hogy a többség mely formát használja a nyelvhasználatban.

Az összetett szavakkal kapcsolatban az ilyen keresős módszer nem feltétlenül jó támpont (és egyébként is sokszor a nyelvhasználótól függ, hogy mit érez inkább összetartozónak, és mit nem), mivel két egymás mellett lévő szó külön-, ill. egybeírásának több oka is lehet azon felül, hogy az illető azokat összetartozónak, vagy nem összetartozónak ítél, ill. hogy a leíró nyelvtan mit ír elő ezzel kapcsolatban.
Röviden: a Google nem írja elő, hogyan kell használnunk a nyelvet; hanem csak LEírja, hogy az internethasználók hogyan használják. A nagyobb találatszám nem feltétlenül mércéje a helyességnek, hanem csupán az interneten való előfordulás mértékét mutatja - és mivel a nyelvtani szabályok tkp szokásrendszerek és nem logikai szükségszerűségek, így a helyesség megítélésnek többségi alapon való módszere a többség szokását mutatja, és nem feltétlenül ez a "helyesség" alapfeltétele.
Ha egy fogalmazás tartalma, mondanivalója világos és követhető, akkor egyes "helyesírási hibák" nem kellene, hogy befolyásolják az értékét, és ha valaki ilyenekbe beleköt, azt a tartalom kevésbé érdekli amellett, hogy az ő hagyományismeretének és szokásának érvényt szerezzen.

***

Folyt köv.

***

Előzmények:

Megválaszolhatatlan kérdések? – Áááá, dehogy!

Újabb GYIK kérdések – újabb BS válaszok

 

A római mitológiában:

Jupiter – a legfőbb isten,

a villám és mennydörgés istene;

Janus – a nap istene,

minden bemenet és kijárat,

minden ajtó és kapu istene,

a kezdet és a vég

 Teleológia… A legtöbben a teológiával(2) keverik, és bár van közük egymáshoz, és a teológia is nagyban támaszkodik rá az érveléseiben … a teleológia az emberben egy mélyebben gyökerező valóságtorzítási mechanizmus, mint az istenhit irányában való torzítás. Az istenhit egy jóságos és könyörületes célzatossággal rendelkező, megszemélyesített erőt jelent, amit „gondviselésnek” is szokás nevezni – esetében a „megszemélyesítés” a lényeg, aminek a mechanizmusa általában az emberi kapcsolatok, szűkebb értelemben a szülő-gyerek gondviselői kapcsolatok mintájára működne (legalábbis a benne hívők szerint). A teleológiában való hit röviden így szól: „mindennek, ami történik, célja van”; vagy „minden valami magasabb cél érdekében történik”, továbbá: „semmi sem történik véletlenül”, stb., de számos formában és metaforával megfogalmazható. A teleológia nem jelent automatikusan kifejezett istenhitet, hanem csupán az események és a „sors” előre elrendeltségét, esetleg előreláthatóságát – mivel, ha valami célzatos, akkor tervezett és így előre látható.

A kreacionizmus is alapvetően teleologikus szemléletet jelent: azt feltételezi, hogy a ma látható komplex biológiai formák nem jöhettek létre véletlenül, vagy akár véletlen, esetleges események folyamán. A kreacionisták nem számolnak azonban azzal, hogy míg igazuk van egy egylépéses, vagy néhány lépéses komplexitás kialakulásának esélyével kapcsolatos kételyeiket illetően, a biológiai eseménysorozatok, amik a mai formákat „létrehozták” – amelyek a földtörténeti időtávlatokat tekintve óriási eseménytömeggel rendelkeznek –, az alapvető biokémiai törtvényszerűségek általi valószínűség mellett is létrehozhatták a mai bioszféra formagazdagságát. Furcsa, hogy a kumulatív szelekció(3) egyszerűen belátható logikusságát elutasító kreacionisták végtelenül nagyobb esélyt adnak egy soha konkrétan nem tapasztalható, megszemélyesített gondviselőnek és tervezőnek hitt erőnek. A kreacionista teleologika ott fut zátonyra, hogy az aktuális biologikumot tekinti tökéletességnek…

Furcsa mód teleologikus tévedésben vannak a fajmentő programok hívei is: többségükben vagy csúcsragadozókat (pl. tigris, fehér cápa), vagy jelentősebb ragadozó vagy vetélytárs nélküli élőlényeket (pl. kékbálna, elefánt, orrszarvú) óvnak a kihalástól, holott azok eltűnése van a legcsekélyebb hatással a bioszféra egyensúlyi állapotára), holott a faji jellegek változása ma is szemmel kísérhető (lásd a fajtanemesítést(4))

… nem beszélve a genetikai kísérletekről; továbbá az evolúciót előrelátható iránnyal és céllal igyekeznek felruházni. Ebben megint csak egy irányban gondolkodnak, hiszen semmivel sem igazolható egy faj adott formájának tökéletesebb foka egy másik fajvariáns formájához képest; továbbá egy adott élőhely fajtagazdagságának (biodiverzitásának(5)) okát – ha egy élőhely adott jellemzőket kívánna meg, mint „adott élőhelyhez legjobban alkalmazkodott formát”, akkor nem tudnak magyarázatot adni arra, miért élnek homlokegyenest ellenkező igényű és formájú élőlények egy adott élőhelyen. Egy eleve tervezett bioszférában nem lehetne lehetséges sem fajkihalás, sem fajtaváltozás, mivel elvileg ez az egyensúlyi állapot végzetes felborulását jelentené. A mai fajtavédő programok is ebben a tévedésben leleddzenek – a  bioszféra egyensúlyi állapotára is alapvető veszélyt jelentő fajtaváltozások vagy kihalások nem elsősorban a fejlett többsejtűeket érintenék, de többnyire még csak nem is a felszíni összefüggő biomasszát (lásd az esőerdőket), hanem a sekélytengeri élővilágot. Érdekes módon ezt éppen maga J.E. Lovelock(6) hírdeti, aki a görögöktől származó GAIA-elmélet(7)(8) felélesztésével kényes területre evezett: igaz, a könyvében(9) említi, hogy a GAIA-elmélet csak munkahipotézis, sokan mégis annyira „komolyan” veszik, hogy itt-ott a NEW AGE-mozgalomban(10) is szerves helyet kapott. Emellett fontos, hogy maga Lovelock is azt írja, hogy „a gaiai bioszféra a darwini természetes szelekció révén jött létre”, ám azonnal azzal folytatja, hogy „ennek célja minden körülmények között az élet számára optimális feltételek fenntartása”. Nem csoda talán, hogy mindez az elképzelés erős kritikát kapott olyan biológusoktól, mint Ford Doolittle és Richard Dawkins(11), akik szerint a természetes kiválasztódás nem képes az egész Földre kiterjedő önzetlenséghez vezetni. Ehhez mindenképpen az kellene, hogy az élő szervezetek genetikai szerkezete is előrelátást és tervszerűséget tartalmazzon.

Hogy ne mélyedjek el túlságosan a teleológiának a biológia területén elburjánzott témájában, összegzésképpen azt mondhatom a fentiekről, hogy a céltudat, mint olyan, hatékony evolúciós tényező az intelligenciával rendelkező fajoknál, de a felhalmozott tapasztalatok mellett az is csak egyfajta „próba-szerencse”-alapon való működést és hatékonyságot mutat. A tervezett tevékenység sikere felett érzett öröm kiváltója lehet a tervezettség és céltudat erejének egyfajta felsőbbrendű túldimenzionálásának – és ez javarészt elfedi a sikertelen tervek és kudarcot vallott célkitűzések feletti elkeseredést.

Vallási körökben a teleológiai okoskodások létjogosultságának tényét magából a létből vélik levezethetőnek, mondván, pl. "mivel szabad akarattal, öntudattal, boldogságkeresési vággyal rendelkezünk, vagyis a létünk Oka feltétlenül valami Célhoz köthető."

No persze, tegyük fel a kérdést, hogy vajon ki mondja meg, hogy mi lenne ez a Cél? Egy ok-okozati univerzumban nem lehet célnak tekinteni egy n esemény utáni n+1-edik eseményt, mivel azt követi az n+2-edik esemény, majd az n+3-adik, stb.. Mert így mi, vagyis melyik n-edik esemény lenne a valódi Cél? Mi alapján állíthatunk fel bármiféle célt a lét okaként? Egy létező dolog létezésének oka a létezését megelőző események lehetnek, de a célja nem a létezése maga, és nem a konzisztens létezésének megszűnése, mivel ezek csak egy eseménysor közbülső elemei.

A fenti kijelentés alapvetően csak azt igazolja, hogy valamiféle céltudatban hisz a kijelentője, de ezt igazolni nem tudja, legfeljebb csak további hitekkel.

További kedvelt szólam a következő: "Itt a Földön minden tettért felelősség jár, és egész életünk így maga után vonja egzisztenciálisan a felelősséget."

Mondhatni „lerágott csont” – ez az immanens igazságosság elképzelése – részletesebben:

"Az immanens igazságosság az az elképzelés, hogy a rossz cselekedetekért járó büntetés abszolút és elkerülhetetlen, hogy még a titokban maradt rossz cselekedetet is valamilyen megtorlás követi, balesetek, vagy balszerencse formájában, amelyet egy magasabb hatalom, például Isten hoz a vétkesre. Piaget szerint ez a gondolkodás jellemzi a nyolc (sok pszichológus szerint inkább nyolcvan) éven aluli egocentrikus gyerekeket, és sokszor felnőtteket, akik az énközpontúság miatt olyannyira csak önmaguk iránt érdeklődnek, hogy érdeklődési köréből minden más személyt kizár, képtelen, vagy alig hajlandó elfogadni mások perceptuális kereteit, vagyis mások szemével látni a világot. (12)"

De menjünk tovább… Van, aki a teleológiás gondolkodást a csillagászati jelenségekre is kiterjeszti, például valahogy így: „A célt az alapján állítjuk fel, hogy mi magunk az életünkben mit tervezünk el a jövőre nézve. És ami ezeket az egyéni célokat elősegíti, az mindig egy folyamat. Tehát a folyamat egymásra épülő részeit céltudatosság ötvözi. Pl. hogy a Jupiter mintegy védőbolygója a Földnek a meteorok és az üstökösök ellen, azt feltételezi, hogy nem véletlenül ilyen nagy a Jupiter, és nem véletlenül van viszonylag közel a Földhöz - mégpedig azért van, hogy mi ne pusztuljunk el, tehát véghez tudjuk vinni céljainkat.”

No de, kérdem én: még hogy a Jupiter a védőbolygója a Földnek? Az ember azt hinné, hogy mindez csak valami tetszetős szóvirág, de nem – ezt a National Geography csatorna egyik ismeretterjesztő dokumentumfilmjéből idézte az illető, és igen sajátosan értelmezte a kommentárszövegek metaforikus fordulatait – az ugyanis, hogy a Jupiter javarészt elszippantja a közelében elhaladó, és a Naprendszer belseje felé haladó üstökösök, aszteroidák, meteorok javarészét, nem jelenti azt, hogy ez azért lenne, mert a Jupiternek ez lenne a funkciója, valamiféle magasabb rendű cél elérése érdekében ...(13)

Egyesek számára a Jupiter „tisztogató” hatása példát nyújthat az élet kialakulását illető esélytelenségnek, és annak fenntartására, tovább működésére vonatkozó véletlen egybevágások miértségének.

Erre csak azt lehet válaszolni, hogy bizony az élet kialakulásának nem esélytelensége volt, hanem igen csekély esélye vagy valószínűsége.

A "véletlen egybevágóságok" itt nem feltétlenül értelmezhetők: az, hogy a Jupiter befog olyan égitesteket, melyek a Naprendszer belseje felé tartanak, az még nem jelenti azt, hogy ezt kifejezetten a Föld és a rajta virágzó élet kedvéért tenné. A Jupiter ugyanis mindenféle égitestet befog, még a Naprendszerből kifelé tartókat is, és olyanokat is, amiknek a pályája még csak meg sem közelíti a Földét... Én eddig nem olvastam még olyat, hogy bármikor is megállapították volna, hogy a Jupiter befogott egy Föld felé tartó égitestet és ezzel megakadályozott egy ütközést... ezáltal az a bizonyos "véletlen egybevágóság" sem releváns kijelentés, még akkor sem, ha a Jupiter valóban be is fog(ott) ilyen égitesteket. Merthogy befog olyanokat is, de nem azért van ott, hogy a Föld felé tartókat befogja.

Ez a félreértés abból adódik, hogy az érvelő egy létező dolog számos tulajdonsága közül kiemel olya(noka)t, mely az érve szempontjából érdekes, és azt az illető létező fő funkciójává teszi, ami számára, és az érvelése szempontjából lényeges – ez azonban torzítás, mivel egy létezőnek számos más hatással is bírhatnak a kiemelt tulajdonságai is, a Jupiter esetében pedig sok egyéb jellemzője is van (érdekes, hogy sokan elfeledkeznek a Jupiteren túli további 3 gázóriásról).

Továbbá – sokan abba a hibába is beleeshetnek a Jupiterrel kapcsolatos fent említett félreértés kapcsán, hogy a Naprendszer felépítését a Földi élet szempontjából vélik szükségszerűen olyannak, amilyen, holott a Naprendszer azért olyan, amilyen, mert olyan, amilyen! A földi élet semmiféle kozmikus hatással nem bír, legfeljebb a kiszabaduló apró mesterséges égitestek és a rádióhullámok adnak hírt arról, hogy "van itt valami", de ez is csak értelmes lények számára bírna jelentőséggel, a Világegyetem létezése szempontjából lényegében nem is létezünk – a földi élethez hasonló entrópia-csökkentő komplexitás annyira nem jellemző a világűr jelenségeire és észlelhető objektumaira, hogy nagyon úgy tűnik: "a világegyetem fejében még csak meg sem fordult az élet fogalma"; egyébiránt már tapasztaltunk volna máshonnan is érzékelhető és értelmezhető életjeleket.

(2009)

… He is toady today. /hÍiztOuditdÉj/– Ő ma hízelgő. A TOAD egyébként varangyos békát jelent, ami remek lehetőség mások kellemetlenségének jelölésére, amire használják is. …

***

Továbbra is érdekességek, csak úgy, szavakról…

***

Boncoljuk fel Pétert!

… No, de csak verbálisan! PETER OUT /pÍtőAut/ – lassan kimerül/elfogy, elenyészik. PETE – /pÍt/ Peti, Péterke. PET /pet/ – kedvenc, legkedvesebb; becéző, bece-; dédelgetett háziállat; kedvenc, kegyelt; dédelget, becéz, cirógat, nyal-fal /ebből ered a PETTING /petin/ kifejezés is!/ … ennek ellenére a PET olyanokat is jelent, mint: rosszkedv, duzzogás; PETTY /peti/ – piti; PATTY /pEti/ – húspástétomos apró vajas sütemény (persze ezt megtanulni azért már túlzás!!). PE /pÍÍ/ – Physical Education /fizklEgyukÉsn/ rövidítése, ami a rövidítésmániás angoloknál kb. a „tesi” megfelelője.

A P /pí/ önmagában lehet a (car) park /pÁk/ = parkoló; Pater (=Father); pawn /pÓn/; pedestrian (crossing) /pidEsztriön krAszin/ = gyalogos átkelőhely; post, president rövidítése is.

***

today ¹ toady /tudÉj, tOudi/

… A következő mondat mindent elmond: He is toady today. /hÍiztOuditdÉj/– Ő ma hízelgő. A TOAD egyébként varangyos békát jelent, ami remek lehetőség mások kellemetlenségének jelölésére, amire használják is.

***

know

Hogyan tud az ember a KNOW /nOu/ ige segítségével most több új szót is saját részre megtanulni nem túl hosszú idő alatt? – Vagyis a no, now, new, own szavakat. Miért lehet ez fontos? Könnyen belátható: a haladottabb szókincs fontos tulajdonsága, hogy egy egy-két, max. 3 szótagos szóra sok más, hangzásában hasonló szóra tudnak asszociálni. Például: KRÉM, RÉM, PRÉM, stb. A más ismert szavakhoz való hasonló hangzás néha fontosabb egy szó megjegyzésében, mint a jelentés konkrétsága. No, de hogyan lehet a KNOW-ból kinyerni a fen nevezett szavakat? Igaz, hogy a know-ban benne foglaltatik a NO is, viszont mindkét szó kiejtése azonos: /nOu/. Nem így a NOW, aminek a kiejtését sajnos rendre elvétik, mivel így szól /nAu/. De hogy kerül ide a NEW? Egyszerű: A know múlt ideje KNEW, aminek kiejtése /njÚ,nyÚ/ vagyis a NEW-éval azonos. Az OWN /Oun/ talán egy kissé erőltetett hab a szókincs megszerzésének tortáján, mivel a know III. alakja KNOWN /nOun/, aminek eleme az own.

***

lake

Ha azt mondjuk, hogy a tó geológiailag egy vízzel teli lék a földfelszínen, akkor már nem is kell sokat erőlködnünk azon, hogy megtanuljuk a  LAKE szót, aminek kiejtése: /lÉk/

***

fame /fÉm/

Ha valaki nagyon híres, mivel olyat tud, amit senki más, és előreláthatólag nem is fogják abban megelőzni, akkor azt is mondhatnánk, hogy a hírneve sziklaszilárd – de hasonlíthatnánk a fém tartósságához is, már csak azért is, mert így könnyebben megjegyezhető a FAME – hírnév (fém) szó is.

***

pacemaker ≠ peacemaker

… A két összetett szó között nem csak egy szó a különbség. Készült egy nagysikerű film, amely azt a címet viselte: Peacemaker, melynek kiejtése valami ilyesmi: /pÍszmÉkö/; a televízióban mégis /pészmékör/-nek ejtették. Való igaz, volt benne jó néhány olyan jelenet, mely megdobogtatta az ember szívét – és végül is erre való egy szívritmus-szabályzó (pacemaker = /pÉszmÉkö/). De talán a cím alapján is jellemzőbb volt a filmre, hogy a főszereplők egyfajta „békekötő” szerepet játszottak, mint ahogyan a címben is ez foglaltatott.

***

honest /oniszt/– Becs’ szóra, ez nem felsőfok!!

A becsületesség nem tréfadolog, de! … Abban talán van valami, hogy az erkölcs szerint a becsületesség az egyik legfontosabb jellemvonás (karöltve az őszinteséggel)… sokak számára viszont ez csak valami elérhetetlen, vagy nehezen megközelíthető felsőfok: vagyis a honEST alakja ezt híven tükrözi. Mert: a becsületestől mi lehet becsületesebb, vagy a legbecsületesebb? Nos, az hogy honestest*, vagy the most honest, tényleg „hülyén” hangzik.

*a honestest az angol hivatalos nyelvtan szerint hibás, mivel a nem –y-ra végződő 2 szótagos melléknevek közép és felsőfoka körülírásos fokozással történik:

Lásd még:

http://www.rediff.com/getahead/2007/jun/27eng.htm

Google statisztika:

Honest – 134.000.000 találat

Most honest – 5.400.000

Honestest – 20.000 találat

***

sibling /sziblin/

… az angol nyelv mostohagyereke, pontosabban mostohatestvére, mivel testvért jelent, mégsem jelenik meg egyetlen tankönyvben sem! (Pontosabban a másfél évtizedes nyelvoktatói pályafutásom során egyetlen tankönyven láttam, egyetlen alaklommal!) Mit is ír rá a Collins 34.000 definíciót tartalmazó szótára? Hát ezt: „brother or sister”. A „brother” és „sister” szavaknál nem említik meg. És mit ír róla egy Hornby-féle Oxford szótár? Ezt: „brother or sister (the usual words)”. A brother és sister szavaknál ez a szótár sem említi meg. Az Országh-féle angol-magyar nagyszótár is csak ennyit ír róla: 1. testvér, 2. <ugyanazon egyenes ági leszármazottak csoportjába tartozó egyén>. Szóval a kérdés, pontosabban a kérés: aki tudja, hogy miért nem népszerű a sibling szó a testvérre, akkor az kérem, magyarázza el nekem!

***

movie

… az egyik kedvencem, mint szórakozási forma, és mint olyan szó, aminek a magyarban szinte senki nem tudja az eredetét, hogy mennyire régre nyúlik vissza, és mennyire magán viseli a kor műszaki szakszókincsének esetlen fejlődését! Mozi – gondolná bárki, hogy ez a szó szoros kapcsolatban van még az Edison-féle elnevezéssel? Pedig így van! Amikor minden idők legnagyobb feltalálója, a Menlow-parki varázsló mozgásra bírta az állóképek sorozatát, akkor szinte tudományos gondossággal „cinematograph”-nak. Ezt Mozgókép Színházként vettük át, intézményesített formában. Tökéletes definitív megnevezés: olyan eredetileg színházépület, ahol mozgóképvetítést is szoktak tartani. Amikor aztán a színház funkció lassan lekopott ezekről az épületekről, akkor már inkább Filmszínháznak szokták volt említeni – mivel inkább filmre vett színészi előadásokat lehetett látni, amik persze színpadiasan meg voltak tervezve, rendezve. De ez nem tudta megelőzni azt, hogy már a legelején el ne kereszteljék a Mozgókép Színházat előbb mozgó-nak, majd mozi-nak. És ez mára 20-as, 30-as években bekövetkezett, legalábbis a korabeli életet bemutató regényekben, filmekben lehet a mozgó-kifejezést hallani. Ha úgy vesszük, a britek cinema-ja még az Edison-féle tekintélyt idézi, míg az amerikai movie, inkább hasonlít a magyar mozi-ra. Mivel move – movie, mozog – mozi.

***

Folyt. köv.

Pl. ... „Ha tetszik egy fiú és én is neki, de nem mer elhívni, akkor mit tegyek?”- „Ha szűz vagyok, lehetek terhes?” - „Mit kell csinálni a nyelvvel smárolás közben?”- stb., stb., stb., …

***

„Ha tetszik egy fiú és én is neki, de nem mer elhívni, akkor mit tegyek?”

BRAIN STORMING:

Ha azt mondod neki, hogy "Nyugodtan hívj fel, itt a számom!", vagy "Szimpatikus srác vagy, nem lenne kedved felhívni?" (itt azért érdemes hozzátenni h telefonon!:) - akkor már csak rajtad áll, h felveszed-e, mert ezek után biztosan hívni fog!

***

„Ha szűz vagyok, lehetek terhes?”

BRAIN STORMING:

Csak, ha Máriának hívnak...

***

„Mit kell csinálni a nyelvvel smárolás közben?”

BRAIN STORMING:

Ez remek "felszedős duma" is lehetne!
A smárolás egyrészt az anyai emlővel való csecsemőkori orális szakasz felidézése, másrészt szimbolikus rituálé a pénisz vaginába hatolása előtt.

A nők számára az orális szex sokszor ehhez, vagyis a smároláshoz hasonlatos érzés, ezért van rájuk ez gyakorta sokkal izgatóbb hatással, és néha ezért veszik sokkal inkább zokon, ha a partnere mással is csinálja.

A férfiak számára a smárolás emellett szimbolikus elő-rituálé szintén az orális szexhez, mert a vagina környékén a nyelv használata hasonló a smároláskor gyakoroltakhoz.

***

„A körülmetélt férfiak vagy a nem körülmetéltek a jobb szeretők?”

BRAIN STORMING:

A válasz bonyolult: a körülmetélésnek vallási okai vannak, és ha valaki emiatt van körülmetélve, az általában ugyan hűséges, de nem feltétlenül aktívabb az ágyban, nem feltétlenül "jobb szerető". A körülmetéléssel szabaddá váló fitymabőr a ruházattal való állandó dörzsölődés miatt kevésbé lesz érzékeny, így az illető hosszabb közösülésre lesz képes - ami jó egy kevésbé ingerlékeny nőnél, de egy gyorsan elélvező esetleg kellemetlenül hosszúnak érezheti a partnere "aktivitását"; emellett az érzéketlenebb makk kevésbé "érzi" a nedvesedést, így kidörzsölheti a még kellően fel nem izgult partnernőjének a hüvelyét, vagy a szeméremajkak érintkező felületeit.

Az biztos, hogy higiénikusabb, mert könnyebben tisztántartható (és így kisebb valószínűséggel terjesztenek nemi betegségeket!), de a szexualitásban vele elérhető előnyök az ép fitymabőrrel rendelkező férfiak számára is minden további nélkül elérhetők különböző egyszerű technikákkal.

***

„Milyen tünetei lehetnek a szexhiánynak?”

BRAIN STORMING:

Szinte az összes neurológiai tünet, de a szellemi működés is "átválthat", hogy ezt kompenzálni tudja: fokozott lelkesedés eszmei irányzatok iránt (pl. vallásosság, szektásodási hajlamok), szemellenzősség, egoista önérvényesítési hajlamok, a logikus érveket mellőző makacsság (amit gyakran kitartásnak címkéznek), stb.

Ezeket általában nem feltétlenül a partneres szexszel lehet csak megelőzni, oldani, hanem önkielégítéssel is - valójában egy rakás idegrendszeri panaszt meg lehetnek oldani azzal, ha a nemiség terén az önkielégítést, mint napi gyakorlatot hallgatólagosan elfogadná a társadalom (nem kell nyilvánosan kampányolni mellette!), mert legalább akkora jótétemény lenne a kiegyensúlyozottság felé, mint amennyire kártékony hatású az alkoholizmus.

***

„Miért nincs orgazmusa a barátnőmnek?

Engem nagyon zavar hogy körülbelül 2 órát szeretkeztünk a barátnőmmel, több pózt kipróbálva és nem érezte a közösülés végén az orgazmust. ő szerinte bennem nincsen hiba de engem ez nagyon zavar.”

BRAIN STORMING:

Ha ez csak egyedi eset volt, akkor nem kell nagy ügyet csinálni belőle, de 2 óra azért általában egy nőnek sokszor már eléggé unalmas, egy pasival kapcsolatban meg (a pasinak is) jobb, ha a nők ezt nem szokják meg...

***

„Milyen módon csökkenthető a tavaszi fáradtság?”

BRAIN STORMING:

Követni kell egy nagytestű, mindenevő erdei emlős példáját - aludjuk át a telet!

***

„Ha egyetlen szóval kellene jellemezned magad, mi lenne az a szó?”

BRAIN STORMING:

"brainstorming"

***

„Mi a legrettenetesebb lelki kínszenvedés, amit el tudsz képzelni?”

BRAIN STORMING:

Egy gyereket (vagy általános értelemben: egy kiszolgáltatott embert) kínoznak előttem, és én nem tehetek semmit.

***

Folyt köv. (egyszer csak…)

Az angoltanulásról jut eszembe…

Mit jelent az, hogy NOW? /nAu/ - MOST nem jut az eszembe.

***

A most induló sorozatban szeretném az olvasóimmal megosztani azokat az élményeket és talányokat, amik a nyelvtanítás közben felvetődnek, akár részemről, akár a tanítványaim részéről. Részint azért is, mivel ezek tanulságul szolgálhatnak másoknak, különösen az angolul tanulóknak, részint pedig azért is, mert számos olyan érdekesség esik meg a nyelvórákon, amikről tankönyvekben nem lehet olvasni, és az intézményesített oktatás keretein belől nem esik szó róluk.

Igyekszem jelen sorozat esetében is egyszerre emészthető formában és terjedelemben közreadni a témával kapcsolatban felmerült gondolataimat.

***

Bevezetésként rögtön a BS-Keyword módszer egyik egyszerűsített formájára hoznék néhány példát, amik részben valóban elhangzottak az óráimon, néhányat azonban direkte jelen íráshoz „költöttem”. Bíztatok minden tanulót, hogy bizonyos szavakat akár ezzel a módszerrel gyakoroljon be.

Jelen módszer lényege, hogy az adott szót belefogalmazzuk abba a mondatba, vagy minidialógusba, amiben a szó jelentése felmerül, úgy, hogy a szó éppen tanulandó jelentését is belefoglaljuk. Mindezeket tökéletesen elegendő szóban gyakorolni.

***

• Mit jelent az, hogy „I don’t know.”? /ájdonnÓ/
• Nem tudom.
• Köszi!

***

Ebből a mondatból minden szót ismerek, DE a BUT nem jut az eszembe! /bát – rövid á-val!/

***

Engem most az érdekel, hogy itt mit jelent a ME! /mÍ/

***

A TOO* –t TÚL gyakran keverik össze a TO** –val, és a TWO* –val IS. /*tÚ,**tu,/

***

Nem tudom azt, hogy mit jelent az hogy IT.

***

MI még nem tanultuk azt, hogy mit jelent a WE. /wí/

***

Soha az életbe nem fogom megtanulni, hogy a LIFE és a LIVE között mi a különbség, még ha 100 évig is élek! /lÁjf; liv/

***

A LOVELY egy kedves és szép hangzású szó. /lávli/

***

A FROM hasonló formájú, mint a FORM, de ebből még nem tudok meg sokat erRŐL a szóról. /frAm; fÓm/

***

• Mit jelent az, hogy NOW? /nAu/
• MOST nem jut az eszembe.

***

Mit kell CSINÁLNI a DO –val a jelen idejű kérdésekben? /dÚ/

***

• „OUCH, I’ve cut myself!”. Mit jelent ebben a mondatban az OUCH? /Aucs, ÁjvkátmÁjszElf/ (=’Jajj, megvágtam magam!’)
• JAJJ, ez sose jut az eszembe!

***

Az óra VÉGén még beszélünk az END jelentéséről! /=end/

***

No, így már TISZTA és VILÁGOS (=érthető) a CLEAR jelentése? /kliŐ/

***

A LEARN jelentését mindenképpen meg kell TANULNI! /lŐn/

***

Az érzékszervi észlelés és az akaratlagos figyelem a nyelvben is meghatározóan különbözik. Ha MEGNÉZzük pl. a LOOK és a SEE jelentéseit, akkor LÁThatjuk, hogy … /luk; szÍ/

***

• Tudod, hogy mit jelent a NEARLY? /niŐli/
• Hm… ’közelben’?
• Nem, de MAJDNEM eltaláltad, KÖZEL voltál hozzá!

***

• Hogyan lehet bemutatni pl. a WATCH igei és főnévi jelentését?
• Úgy, hogy pl. (merven) FIGYELed a KARÓRÁdat

 

*** *** ***

 

Folyt. köv.

 

BRAIN STORMING, BS-STUDIO, 2008.06.12.

Fizikai Isten, avagy: manifesztálódás a gravitációban(?)

Lehet, hogy isten teremtette az anyagot,

… de a világot a gravitáció,

az embert pedig a vonzás.

(metafizikai morfondírozás)

 Az alapkérdés: vajon a fizikai világban is van-e olyan dolog, ami Isteni jellemzőkkel bír?

 

 

Milyen jellemzőkkel bír az isten, a leírások alapján?(1)

• mindenható
• mindentudó
• mindenütt jelenvaló
• nem testből-lélekből való
• tökéletes a bölcsességében
• korlátlan hatalmú
• feltétlen hitelre méltó és megbízható
• mindenestől szent
• egy igaz isten van
• hatalma és méltósága korlátlan
• nincs hatalom és törvény alá vetve
• semmi sem nagyobb nála
• senki sem szállhat vele perbe
• senki sem vonhatja felelősségre …

Ezeket a tulajdonságokat nézve, bárkinek eszébe juthat egy olyan dolog, ami „anyagtalanul” betölti a teret és mégis sok mindent meghatározó ereje van. Az, ami a Földhöz láncolja az embert; az, ami a Naphoz láncolja a Földet; az, ami egybetartja a Naprendszert; az, ami egybetartja a galaxisokat … ez a dolog pedig a gravitáció, a tömegvonzás.

Mi mindent köszönhetünk neki?

Például azt, hogy több milliárd évvel ezelőtt egybegyűjtötte azt az anyaghalmazt, amiből a Naprendszer kialakult. Vagy azt, hogy a Földet összehozta; hogy nem hagyta a felszínről eltávoznia vizet; hogy jelenleg is a Földön tartja a légkört, stb.

Az élet szempontjából is fontos a gravitáció, sőt, kialakulásában talán az egyik legalapvetőbb „energia”.

Mi jellemző a gravitációra is abból, amit Isteni tulajdonságnak tekintenek?

Vizsgáljuk meg közelebbről:

„mindenható” – A világegyetemben eléggé egyeduralkodó fizikai jelenség, mármint a világegyetem igazi objektumai (a galaxisok, a csillagok és a bolygók) szintjén.

„mindenütt jelen van” – Ezt azt hiszem nem kell magyarázni, főleg, ha a Föld viszonylatából nézzük.

„nem testből-lélekből való” – Nyilvánvaló, méghozzá olyannyira, hogy a fizikában sincs egységes elmélet a gravitációs mezőt létrehozó entitásra.

„korlátlan hatalmú” – Ha azt vesszük, hogy létező dolgokkal mindig együtt van, és óriási távolságból is mérhető hatású, továbbá, hogy a gravitációs hatás leárnyékolhatatlan, hatótávolsága végtelen, ezt jellemzőnek vehetjük.

„tökéletes a bölcsességében” – A „bölcsességet” talán nehéz lenne értelmezni egy fizikai jelenséggel kapcsolatban, de talán az igazságossággal, vagy egyenlő mércével rokon értelemben valóban az.

„feltétlen megbízható” – Mivel kiszámítható és az anyag jelenlétében nem változik, így állandónak vehetjük.

„feltétlen tiszteletre méltó” – Ha megvizsgáljuk közelebbről a tiszteletreméltóság fogalmát, akkor azt találjuk, hogy tisztelet: érték, tekintély elismerése és tisztel: tekintélyét elismeri, aláveti magát neki; fennhatóságát elfogadja. A gravitáció esetében ezt az ember szinte öntudatlanul megteszi.

„mindenestől szent” – ? (Nemigen lehet értelme itt megpróbálni ezt a fogalomkört a gravitációra ráhúzni.)

„egy igaz [ti. gravitáció] van” – Ez így van; nincs többféle gravitáció.

„nincs hatalom, illetve törvény alá vetve” – Az emberi törvényeknek semmiképpen, sőt ez is meghatározza az emberi törvényeket.

„semmi sem nagyobb nála” – Míg ez az alapvető kölcsönhatások közül a leggyengébb, mégis ez a „felelős” a Világegyetem legnagyobb alakzatainak (galaxisok, csillagködök, csillagok, csillag- és bolygórendszerek, bolygók, stb.) a létrejöttéért.

„senki sem szállhat vele perbe” – Értelmetlenség bármiért is a gravitációt okolni. Csakis emberi felelőtlenségről beszélhetünk, ha a gravitációs hatások emberi értékekben tesznek kárt.

„senki sem vonhatja felelősségre” – Értelmetlenség és hasztalan.

A gravitáció „egyenlően mér”: hatásában egyenlő a becsületessel és a becstelennel szemben tanúsított kegynyilvánításban. Adott szituációban csak az számít: megsértették-e törvényét vagy sem.

Szóval a gravitáció összevethető azokkal a tulajdonságokkal, melyekkel Istent ellátták.

***

A következőkben nézzük meg lényegi szempontból is az előzőeket – vagyis, mi a gravitáció lényege? Természetesen a vonzás.

Pontosítsuk ezt a fogalmat a lexikális meghatározása(2) szerint:

vonz:

– valamely erőhatásra magához közeledni késztet

– valahová közeledni késztet

– vonzalmat kelt valakiben

– követésre indít

vonzalom:

- tetszésből, érdeklődésből fakadó közeledni vágyás

- szeretet, szerelem

vonzás:

– erő, illetve hatás, amellyel a testek vonzzák egymást

– az a hatás, amellyel valaki, valami vonzalmat kelt maga iránt

vonzó:

– érdeklődést, vonzalmat keltő

– követésre indító

A gravitáció lényege a vonzás, amely a kölcsönhatásként keletkező mozgást tekintve azonban eléggé relatívan értelmezhető. A tömeggel rendelkező testek – mivel nincs rögzített pont a világegyetemben – mindketten elmozdulnak egymás felé! Csupán a vonatkozási rendszertől függ, hogy melyiket tekintjük mozgónak, tehát mondhatni „aktívnak”. Itt azonban megint két lehetséges értelmezés van: az „aktív” a mozgónak tekintett fél lenne? Ha a dolgot mozgásnak tekintjük, akkor igen; ha azonban vonzásnak, akkor passzív, hiszen a vonzott test szenvedi el valamely erő hatását.

Talán rossz az analógia, de úgy tűnik, hogy a vonzás jellemző lehet az emberre. Az emberek egyik legbelső vágyát a vonzás fogalmának fényében is vizsgálhatjuk.

Vonzani akarunk, vagyis azt akarjuk, hogy mi legyünk a világ közepe – ebben a vonatkozásban eléggé találó ez a közhelyszámba menő kifejezés. Tehát olyanok akarunk lenni, ahová minden tart, ahová minden vonzódik … Csillagászati szempontból – ha az ősrobbanás tényét vesszük – mindez így nem feltétlenül találó.

Az önző, egoista emberekre mondják, hogy mindent maguknak akarnak – vagyis mindent vonzani akarnak, vagy éppenséggel minden vonzza őket.

Emberi mivoltunkra jellemző, hogy ezt a vonzást az emberekre is kiterjesztjük – azt akarjuk, hogy keressenek bennünket, hogy tetszünk (vagyis érezzenek vonzalmat irántunk!), hogy érdeklődjenek irántunk (mutassanak vonzalmat irántunk). Hovatovább ez magának az érdekességnek is a lényege! Végül, de nem utolsósorban: hogy szeressenek, hogy belénk szeressenek.

***

Konklúzióként azt mondhatjuk, hogy az emberi élet központi élménye a(z emberi léptékű) vonzások és elutasítások kusza szövedéke, és alaptörekvésünk a vonzás megszerzése, valamint ezen vágyunk kielégíttetése.

Ezek alapján az ember minden pillanatban a vonzás élményét éli át, vagyis állandóan vonzódik, akár tudatában van, akár nincs. Csakis a tapasztalt és intelligens ember lehet az, aki felismeri ezen vonzások természetét, és ha nem is tudja kontrollálni őket (legalábbis nem valamennyit), mivel tudatában van a létezésüknek és működésüknek, így megértéssel szemlélheti az önmaga és mások egyébként értelmetlennek látszó cselekedeteit is.

A boldognak tekinthető, kiegyensúlyozott élet egyik alapkövetelménye ezek szerint, hogy a vonzalmainkat kezelni legyünk képesek, legyünk tudatában, hogy mi vonz minket és hogy ezeket ki tudjuk-e elégíteni, avagy sem.

A vonzás alapvetően érzelmi alapú, de kialakítását lehet tudatosan irányítani, persze alapvetően nem valami „ész-alapú” praktikával, hanem alapvetően szokások kialakításával. Amennyiben az ember valamelyest uralni képes vonzalmait, úgy képes életét is „nyugodt mederben tartani”.

 

(1996)

Gondolatok az Ember és a kozmikus Ős-Ok viszonyáról…

 

Ahhoz, hogy azt képzeljük, hogy a Világegyetemet teremtő Ős-Oknak hozzánk valami személyes fűződése, vagy velünk személyes kapcsolata volna… ehhez nagyon aprók vagyunk itt a világban. ...(1)

 

Ahhoz, hogy azt képzeljük, hogy a világegyetemet teremtő Ős-Oknak hozzánk valami személyes fűződése, vagy velünk személyes kapcsolata volna… ehhez nagyon aprók vagyunk itt a világban. Ha megnézzük a Világegyetem „igazi objektumait”, – a csillagok és ezeknek csoportosulásai a világegyetemnek léptékének megfelelő objektumok, mert fényességüknél fogva méreteiknél sokszorta nagyobb távolságokra „hírt adnak” magukról – azok méretbeli és élettartambeli és persze számszerűségi viszonyaikat és mindezeket összehasonlítjuk a miénkkel, akkor megérthetjük, hogy számunkra ugyan beszédesek lehetnek, de nem értünk vannak!

Ha arra is felfigyelünk, hogy a testünket alkotó elemek a kozmikus események termékei, akkor elfogadhatjuk, hogy valójában mi is a Kozmosz termékei vagyunk… és (így) semmiféle hatásunk nem valószínűsíthető a világegyetem méreteit illetően és viszonyait illetően, hisz' létünk legalapvetőbb feltételei a kozmikus feltételek (Pl. a Föld-Nap távolság, Föld-tömeg, stb.). Sem az élet, sem semmi más nem jön létre, ha a kozmikus adottságok nem kedveznek neki. A nagyszámú kozmikus esemény a nagy távolságok miatt csekély, de inkább semmilyen hatással, sem hírrel nincs egymásra.

A felületes szemlélő számára ez azt jelentheti, hogy állapota egyedülálló. „Miért éppen most, miért éppen itt?” – Kínzónak ható, de felesleges kérdések. Ha úgy vesszük – rossz kérdések. Azaz, mint kérdések nem rosszak, viszont ha nem tényekre alapozva akarjuk őket megválaszolni, akkor emberi kicsinységünk és gyarlóságaink, még inkább kognitív torzításainknak fogunk áldozatul esni. A hétköznapi eseményeket levezetni szándékozó személyek esetleg jól látják, hogy egy Ős-Ok valóban létezik, de azt már elfelejtik – vagy nem vesznek róla tudomást; az is lehet, hogy szándékosan –, hogy az esetleges Ős-Ok nem közvetlen ok, és ez az Ős-Ok az okozója minden más eseménynek, olyanoknak is, amelyek a megítélési skálájuk végletei felé vannak. Az Ős-Oknak legfeljebb a létezését érdemes megállapítani, konkrét „mai következményeit” nem.

Egy másik lényeges tény az ilyen antropomorfista kauzalitás szempontjából, hogy (fura módon ezt szintén antropomorfizálással(2) lehet érzékletesen kifejezni) a Kozmosz nagy energiái nem vesznek rólunk tudomás. De még „teremtőnk” –itt pedig jobb kifejezés lehetne az „otthonunk”–, a Föld igazi energiái és eseményei számára sem jelentünk semmit /vulkánkitörések, földrengések, szökőárak, az időjárásról nem is beszélve!, stb./.

 

Ehhez kapcsolódik részben az is, hogy valószínűleg soha nem fognak csillapodni a vallási viták… Az ember információfeldolgozási, tehát észlelési, értelmezési és döntéshozatali kapacitásai végesek, és mert mindenkit minimum háromféle benyomás éri egyszerre, amikor másokkal van: 1. önmaga szubjektivitása, 2. a másik, és 3. a helyzet; és mivel pszichikailag erősen kötődünk a meghozott döntéseinkhez, így nagy a hajlamunk a döntéshozatali stratégiák hatékony egyszerűsítésére (és valljuk csak be, ebben a vallások élen járnak) és magas fokra fejlesztettük az önigazoló stratégiáinkat is (amiben a teológiai érvelések ugyancsak hatékonyan működő önmagukba forduló zárt logikai rendszert alkottak).

 

Nagy tömegben (természetesen az emberekre értve) nem valószínű, hogy egy nagy kozmikus világégés előtt történik valami érdemleges. Semmi földi nem állhat fenn tartósan. Már csak azért sem, mert a saját felépítésünk is nagyon labilis – instabil kémiai rendszerek vagyunk –, így végességünkben nem valószínű, hogy valami mesterségesen kiagyalt rendszert öntudatunkra ébredésünktől kezdve a külvilággal való kapcsolat végső elvesztéséig felfogni, követni és támogatni tudnánk.

 

A paradoxon az, hogy viszont a fenti tényeknek látszólag ellentmondóan mégis törekedni kell, mert törekedni jó!

 

És itt elérkeztünk az ember életében felmerülő célok kérdéséhez. … Már csak gyakorlati szempontból sem ésszerű kizárólagos célokra tömegeknek „ráhajtani”, mert úgysem éri, érheti el mindenki. Különböző célok kellenek és sokrétű alkalmazkodás! Lehet, hogy mi csak apró részei vagyunk egy nagy rendszernek, és talán nem is a legfontosabb részei – az viszont kétségtelen, hogy a Föld arculatával és kihasználásával kapcsolatban mi vagyunk a legtevékenyebbek.

 

Biológiailag lehet, hogy az egyik fő törvényszerűség a sokrétű alkalmazkodás, de nem egy egyedben vagy fajban! Ha ez így lenne, akkor persze mi lennénk a nyerők. De csak relatíve nyerők, mert ennek az elérésére ugyan rendelkezünk képességekkel, ám nem feltétlenül érjük el mindannyian. Ellentétben az állatokkal, ahol a létnek csaknem feltétele a képességek és lehetőségek fajra jellemző tökéletességének általános megléte. A magas fokú szociális specializáció, mint pl. az államalkotó állatok: a rovarok, baktériumok, egyes kisemlősök, stb. esetében olyan merev rendszereket hoznak létre, hogy enélkül az egyed elpusztul. De mert egymásra szükségük van a fennmaradáshoz, így együtt vannak és végzik apró műveleteiket. A közösség tartja életben az egyedet. A kirekesztettség egyenlő a halállal. Egy ilyen rendszerben az egyed létének feltétele a rá szabott mikroművelet elvégzése, ami egyértelmű önigazolást szolgáltat: „Ha nem teszem meg, elpusztulok; tehát azért teszem, hogy éljek. Az életem célja az, hogy ezt tegyem.”

Valahogy így van ez az embereknél is. A tudat a közösség műve. A közösséghez való viszonyunk határozza meg szinte egész életünket, felfogásunkat, céljainkat: mivel létünk is ettől függ. A közösség neveli fel az embert (elszigetelt neveltetésre ma már nemigen van sem mód, sem példa), így számos olyan hatás éri az öntudatra ébredésig, ami meghatározza későbbi életét.

 

A fentiekkel nem ideológiát próbálok gyártani –bár lehet, hogy annak látszik–, hanem csupán próbálom boncolgatni azt a kérdést, hogy mi vezeti, mi hozza létre a vallásokat; hogyan és mi  vezethet el egy vélekedést a Világegyetem Ős-Okától az emberig, aki egy teremtő képzetével összeköti a jelenlegi életét és cselekedeteit a világ eredendő létével; hogy milyen fokú ismeretek nem tudását és figyelembe nem vevését igényli az, hogy a vallások burjánzanak, szekták virágozzanak, hogy az emberek elfogadják azt a torz képet, amit a –sokszor minden jó szándékkal bíró– manipuláló vezetők elébük tárnak.

A kérdést csupán boncolgatni lehet, de megválaszolni….? Mindezen kérdések az agy lényegéhez tartoznak, és talán helyénvaló lenne – szó szerint – ha nem vetítenénk ki ezeket a való életre. Emberi mivoltunkhoz tartozik a tudat megléte, emberesen kifejlődve… nem azt sugallná ez, hogy az evolúcióban egy ilyen nyerő eszközt, mint az agyat, nem kellene sem terhelni, sem félrevezetni, hanem többet használni arra, amire a kezdetekben is való volt… a közösség létfenntartásában való aktív részvétel, és nem a fiktív termékeit tenni mércéül az élet feladatai elé…?

 

(2008)

(A 2007, június 11.-én megjelent cikk hangosított változata.)

 

 

Nyolcadik fejezet

 

2002 - Az eszperantisták a „nyelvi egyenjogúság” címén a magyar teljes jogát követelik az EU-ban

 

Avagy – A nyelvőrök a saját nyelvük (vagyis nyelvváltozatuk) sérthetetlenségéért harcolnak;

míg az eszperantisták (vagy általában a kevésbé tehetséges és szorgalmas nyelvtanulók)

a megtanult 2. nyelvük sérthetetlenségéért.

 

 

2002 szeptemberében Princz Oszkár, a Magyar Eszperantó Szövetség főtitkára nyílt levelet jelentetett meg az egyik eszperantista kiadványban, a Nova Espero-ban.

 

Részlet a levélből:

 

„Magyarország hamarosan tagja lehet az Európai Uniónak, ha elfogadjuk az Unió feltételeit, és ha az Unió is elfogadja Magyarország feltételeit. Mi eszperantisták a nyelvek egyenjogúságának híveként azt követeljük, hogy a magyar nyelv a belépésünk után váljon teljes jogú és korlátozások nélküli, egyenrangú nyelvvé az Európai Unióban.* A Nova Espero időszakos kiadvány kétnyelvűsége révén fóruma lehet ezen gondolatoknak is a mozgalmi eseményekről való tájékoztatás mellett.

 

Állhatatosságot, mértéktartást és jó tollat kívánva üdvözlöm valamennyi szerkesztőt és közreműködőt és természetesen a kiadvány olvasóit!

 

Princz Oszkár, a MESZ főtitkára” (idézet vége)

 

 

Néhány megjegyzés a fentiekkel kapcsolatban:

 

A levél kulcsmondata a következő: „Mi eszperantisták a nyelvek egyenjogúságának híveként azt követeljük, hogy a magyar nyelv a belépésünk után váljon teljes jogú és korlátozások nélküli, egyenrangú nyelvvé az Európai Unióban.”

 

 

Ez nem teljesen érthető: az eszperantisták „követelik”, a „nyelvek egyenjogúsága” híveiként és érdekében, hogy a „magyar” legyen. .... pontosan: mi is?

 

Ez alapján úgy tűnik, hogy sok eszperantista szervezet azért alakult, hogy ezzel a saját anyanyelvüket vélik megvédeni? Természetesen, a véleményük szerint romboló angol behatások ellen, vagy mégsem? De végül is, mi ez – talán egyfajta kulturális önvédelem? Ha az, akkor rendben van. De miért éppen az eszperantisták hangoztatják ezt? Nem lehetséges, hogy azért, hogy ha reményeik szerint minden nyelv egyenrangúnak számít (mondjuk úgy, hogy egyszerre csak eltörölnék a jelenlegi munkanyelveket, mert itt ugye feltételezem, hogy ezek nagy száma a fő probléma szerintük), akkor mégiscsak kelleni fog egy közvetítőnyelv, és ez lehetne az általuk képviselt eszperantó. Mintha a jelenlegi angol-túlsúlyt ezzel az etnikai-nyelvvédelmi akcióval igyekeznének így automatikusan eszperantó-túlsúllyá változtatni ... feltehetően azon "kulturális elsőbbségi jog" alapján, hogy ezt az ügyet ők, az eszperantisták, és a mozgalom vállalta fel, .... legalábbis hangosan. És ebben találhatnak remek partnereket a nyelvek nyelvőrei, nyelvművelői között, hiszen valahol hasonló a törekvésük, miszerint:

 

1._a nyelvőrök a saját nyelvük (vagyis az általuk használt és megszokott nyelvváltozatuk) sérthetetlenségéért harcolnak;

 

2._míg az eszperantisták (akik nagy valószínűséggel és átlagban a nem annyira tehetséges és szorgalmas nyelvtanulók közül kerülnek ki) a megtanult 2. nyelvük sérthetetlenségéért.

 

Mellesleg a magyar – az idézett írás után mintegy 4 évvel – immár az EU-ban élvezheti ezt a helyzetet, mivel az Európai Unió intézményeiben jelenleg (2007. január 1. óta) 23 hivatalos nyelv használható. Ezek a következők, ABC-sorrendben:

 

Angol, bolgár, cseh, dán, észt, finn, francia, görög, holland, ír, lengyel, lett, litván, magyar, máltai, német, olasz, portugál, román, spanyol, svéd, szlovák, szlovén.

 

 

Mivel részben ide tartozik, érdemes megismerni az EU-ban hivatalos nyelvi rendszer alapelveit, melyek a következők:

 

1._Az európai intézmények által alkotott jogszabályokat lefordítják az összes hivatalos nyelvre.

 

2._Bárki, beleértve az EU bármely államának polgárát, bármely hivatalos nyelven fordulhat az európai intézményekhez.

 

3._Az európai intézmények előtti eljárások elsődleges nyelve általában az angol, a német és a francia.

 

4._Az adott intézményre vonatkozó jogszabályok határozzák meg, hogy az adott intézmény mely nyelven (illetve nyelveken) köteles az eljárást lefolytatni.

 

5._Szó sincs arról, hogy az európai intézmények minden egyes határozatát kötelező lenne az intézmény költségére valamennyi hivatalos nyelvre lefordítani. A nemkívánatos többletköltségeken túl egy ilyen előírás az intézmények működését is lehetetlenné tenné.

 

 

Az EU brüsszeli központjában 1997-ben határoztak arról, hogy a Csehországot, Magyarországot és Lengyelországot befogadó bővítés után 2002-ig meg kell oldani az Európai Közösség nyelvi problémáját.

 

(A hangoskönyv változat 2023 végén készült, de mindeddig nem történt előrelépés az ügyben. Megjegyzendő, hogy 1997-ben hoztak határozatot, melynek határidejét 2002-re, vagyis 5 évvel későbbre tették. A határidő 2 dologról árulkodik: egyrészt általában minden 5-tel vagy 10-zel osztható számértékkel megadott mennyiségű ciklust tartalmazó tervet az jellemzi, hogy a tervezőknek fogalma sincs arról, hogy az adott eredmény eléréséhez mennyi idő vagy munka lenne szükséges, vagyis itt egy merő tippelésről van szó. Másrészt pedig, ha a 10-es helyett 5-ös ciklusszámot határoznak meg, akkor ez az elérendő cél fontosságát jelzi, vagyis azt, hogy valóban sürgető dologról van szó.)

 

Továbbá, folytatva az EU nyelvi problémájának megoldásának sürgető ügyével:

 

Ezzel kapcsolatban Gergely Mihály nyílt levelet intézett Glatz Ferencz Úrnak, a MTA akkori elnökének, a következő címmel: „Hogyan őrizhetjük meg anyanyelvünket?, melyben konkrétan a fentiekre ezt írta: (tehát az idézet elején a „reménykedni” szót nyugodtan vehetjük egyértelmű és direkt sugalmazásnak)

 

(idézet kezdődik)

 

„Úgy szeretnék REMÉNYKEDNI Önnel együtt, tisztelt Elnök Úr, hogy azon a nagytanácson részt vevő, esélyesen pályázó leghatalmasabb országok képviselőiben lesz elég tárgyismeret, bölcsesség és kölcsönös megbecsülés minden más európai nyelv és minden nemzeti kultúra, hagyomány iránt, hogy tekintettel lesznek minden nép érdekeire, önérzetére, s lemondva a saját nyelv megsokszorozó előnyeiről a napjainkban (1998-ban) már alig vitatott főszereplő angol nyelv helyett egy minden nyelv iránt semleges, mesterséges nyelvet fogadnak el!”(idézet vége)

 

A levél 1998-ban íródott, azt feltételezve és félve, hogy a nyelvi problémákat az angol nyelv kizárólagos közvetítőnyelvvé tevő rendelkezése oldja esetleg meg. Akkor Gergely Mihály ez ellen lépett fel, az eszperantót javasolva (mert számára a „minden nyelv iránt semleges, mesterséges nyelv” egyet jelent az eszperantóval), természetesen ugyancsak Európa egészére kiterjesztve. Mindezt azzal a mellékzöngével és alig leplezett implicit tartalommal, hogy az angol nem ilyen, annak ellenére, hogy az angol anyanyelvűek létszámaránya alapján a „saját nyelv” előnyére aligha támaszkodhatnának – ezen a téren a német élvezhetne előnyös pozíciót!

A 2002-es idézetben, abban az évben, amikorra az EU a nyelvi problémákat megoldani ígérte, az eszperantisták még „követelik a magyar felvételét”, és merőben más oldalról közelít ez, mint ahogyan 5 évvel korábban Gergely Mihály tette, vagyis nem direkten az eszperantót javasolva, hanem azon az alapon, hogy mivel „ők eszperantistaként a nyelvi egyenjogúság hívei”.

 

Egy fontos tény: 2007, január 1-e óta immár 23 hivatalos nyelv van az EU-ban, és emellett 3 munkanyelv. Érdekes módon emellett is MŰKÖDNI látszik az EU! Ma (az eredeti cikk írásakor, 2014-ben), az EU-ban valóban komoly működési problémákat fogalmaznak meg egyes szakértők, de ezek között sehol sem merül fel az a nyelvi probléma, ami az ezredforduló előtt még a hatékony működés egyik alappilléreként emlegettek! (Emiatt ez a problémakör is egyfajta Y2K-jellegű formát kezd ölteni.)

 

Kínához hasonlóan, ahol az eszperantisták egyike-másika azért akarná bevezettetni az eszperantót, mert szerintük a kínaiak a saját nyelvváltozataikon nem értik meg egymást (és persze azon burkolt remény miatt, hogy ha ez megtörténne, akkor Kína az USA-tól való világgazdasági hatalomátvétellel az eszperantó lehetne a világ legfontosabb közvetítőnyelve); és az USA-t is górcső alá véve, ahol nincs, csak ’de facto’ hivatalos nyelv - ezek az államok is remekül megvannak a maguk nyelvi problémáival, és az egységesítési törekvések (például az USA-ban az „English Only”, vagyis az angol nyelvi kizárólagosságát hírdető mozgalom) ellenére virágzó gazdaságban élnek.

 

Mi lehet itt egy ideiglenes végszó? – Talán az, hogy a nyelvi változásokat időnként hagyni kell a maguk útján haladni és kiteljesedni, mert a globális-jellegű változtatások erőltetése esetleg csak szélsőséges indulatokat fog kiváltani. Mindez azonban már jóval túlmutat a nyelvi különbségeken, és elsősorban szociális és pszichikai jellegű alapokon nyugszik.

 

***

 

 

BS, 2007

Fordításaim(4): Leo Kessler: Hajókaraván a katasztrófába, Duna Könyvkiadó, Bp., 2006

 Hat héttel az USA normandiai partraszállása előtt, hogyan és miért halt erőszakos halált egy partraszálló hadgyakorlat alkalmával 638 fiatal amerikai katona, alig 38 rettenetes perc alatt?

Leo Kessler: Hajókaraván a katasztrófába
Kiadó: Duna Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Eredeti cím: Convoy to catastophe
Oldalszám: 302
Kategória: háborús / történelmi

Nem áll jól a szénája Jungblut kapitánynak és Obermaat Frenssennek. A dél-kelet ázsiai vizeken elsüllyesztik tengeralattjárójukat és csak csodával határos módon sikerül túlélniük a katasztrófát.
Szerencséjükre egy arra haladó spanyol hajó felveszi őket a fedélzetére. Viszontagságos és kalandos utazás után visszajutnak Németországba.

Ahol a „Nagy Oroszlán” (Karl Dönitz tengernagy, a német tengeralattjáró flotta parancsnoka) személyesen bízza meg Jungblutot egy új és rendkívül veszélyes feladattal: ejtse foglyul és szállítsa a Birodalomba a partraszállást gyakorló szövetséges csapatok egyik olyan parancsnokát, aki tisztában van az „Overlord” hadművelet minden egyes részletével.

A háborúból egyre inkább kiábránduló Jungblutba új remény költözik, amikor megtudja, hogy a feladatot a flotta vadonatúj tengeralattjárójával kell végrehajtania.
A XXI-es típusú hajót újfajta, akusztikus torpedókkal szerelték fel, valamint rendelkezett egy víz alól a felszínre bocsátható levegőztető csővel. Ezzel egyrészt lehetővé vált a dízelmotorok víz alatti használata, illetve elméletileg korlátlan ideig tartózkodhatott víz alatt a tengeralattjáró.

Kessler szokásához híven megmarad a kalandokban bővelkedő, eseményorientált regény mellett, amelyet néha megszínesít némi háttér-információval, életképekkel vagy némi moralizálással.
Ebben a műben is szembesülnünk kell a II. világháború borzalmaival. Jungblut kapitány, miután elsüllyesztenek egy ellenséges hajót, a felszínre viszi tengeralattjáróját és a fedélzetre parancsolja fiatal legénységet, hogy szembesüljenek az általuk okozott pusztítással.

Szintén a háború árnyoldalát mutatja be az amerikai Savage ezredes (felesége elhagyta a háború miatt) és May, a fiatal angol özvegyasszony (férje elesett a fronton) keserédes románca.

Kiábrándító és mellbevágó az akusztikus torpedók bemutatója, ahol a fiatal Jungblutnak szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy nem csupán „vén tengeri medvének” számít, hanem az „ászok” közé tartozik, hiszen az idősebb, vagy vele egykorú parancsnokok kihaltak mellőle.

Ellenpontozásként Kessler ismét a jól bevált Obermaat Frenssen karakterét használja, akinek mulatságos kalandjai jól oldják, vagy legalábbis elviselhetővé teszik az emberben feltámadó komor gondolatokat.
Az előző regényben Fressen kapta azt a feladatot, hogy közelebb vigye Jungblutot a legénységhez. Itt most ez elmarad, az író nem fektet különösebb hangsúlyt erre a szálra.

Tekintettel arra, hogy a kapitányt most már jóval megelőzi a híre, nincs is szükség arra, hogy elfogadtassa magát a legénységgel. Ők már a hallottak alapján tisztában vannak azzal, hogy Jungblut jó parancsnokuk lesz, aki sosem fogja cserbenhagyni őket.

 

 

A könyvismertető forrása:

http://www.ekultura.hu/mutat.php?id=2326

 

 

Részlet a könyvből:

 

 

A Szerző megjegyzése

 

   Természetesen nincs arra semmilyen feljegyzés, hogy valójában mi is történt ezen a kies parton a negyven évvel ezelőtti télen. A hivatalos amerikai emlékmű természetesen ott áll, nem messze a homokkal befújt part menti úttól, és nyaranta turisták ezrei szokták lefényképezni, amikor a fővárosból érkező nyaralók elözönlik azt a partszakaszt.

   „Ezt az emlékművet az Amerikai Egyesült Államok Hadseregének emlékére emeltük … a South Hamsiaknak … akik nagylelkűen elhagyták az otthonaikat és a gazdaságaikat … hogy lehetővé tegyék az ottani hadgyakorlatokat … az 1944-es sikeres Normandiai partraszállás érdekében … és akiknek a tette sok száz élet megmentését jelentette …”

   És ez valóban így is volt. 1944, június 6-án, kora reggel, amikor az Amerikai Egyesült Államok Negyedik Gyaloghadosztálya, az ’Ivy League’ elérte a ’Utah’ kódnévvel ellátott partot Normandiában, az emberveszteségük alig 12 halott volt. De vajon ki tudja azt, hogy csupán hat héttel azelőtt, harmincnyolc rettenetes perc alatt 638 fiatal amerikai katona halt erőszakos halált egy partraszálló hadgyakorlat alkalmával!

   De több minden is történt ennél. Azon az áprilisi éjszakán, a negyedhold fényében, kint a tengeren, amikor a torpedónaszádok feltűntek, és meglepetésszerűen támadtak rájuk teljes erővel, az egész Európai Invázió terve és sorsa hirtelen megingott. A katasztrófát követő reggelen a tengernek azt a területét több mérföldes körzetben teljesen elzárták a környezetétől. Könnyű- és nehézbúvárok voltak mindenütt. A parton, ahová a halott fiatal katonákat kisodorta a víz, Eisenhower Tábornoki Karának a magas rangú tisztjei holtestről-holttestre megvizsgáltak mindenkit. Arra voltak kíváncsiak, hogy volt-e közöttük olyan, aki esetleg tudhatta a nagy titkot!

   A hadműveletiek, akik Londonban korábban kidolgozták a megszállás tervét, most lélegzet visszafojtva várakoztak. Vajon minden munkájuk hiábavaló volt? Most már a németek is ismerik a tervüket? Montgomerynek a Portsmouth közelében lévő főhadiszállásán a komor tekintetű tábornokok azon törték a fejüket, hogy az egész műveletet le kellene állítani, és a következő évre halasztani. Túlságosan nagy volt a kockázat. Úgy tűnt, hogy nem lesz – nem lehet! – invázió 1944-ben; és az egészet teljesen elölről kell kezdeniük. Történelmi pillanat volt ez, olyan, ami megváltoztatta volna egész Nyugat-Európa történelmét, és talán az egész világét. Vajon az a magányos tengeralattjáró, amit a tragédia után a fagyos vízben vergődő, pánikba esett túlélők láttak a felszínre emelkedni, magával vitt egy ilyen személyt, és elvitte Németországba, a Gestaponak, akik még a legbátrabb és legkitartóbb embereket is szóra bírták volna …? Lehetséges lett volna?

 

   Ez ennek a negyven évvel ezelőtti, áprilisi éjszakának az eddig el nem mondott története – a katasztrófába tartó hajókaraván története …

 

Leo Kessler, Wittlich, April 1985

 

 

 

(…)

   - „Egy kék madár száll, magasan, a doveri szikláknál, …, - hallatszott az éneklés tompán a csendes  fish-and-chips üzletben a túloldali kis sörözőből.

   A vöröses arcú szakácsnő az órájára nézett. – Most már nem sokáig megy ez odaát, - mondta a melle-nincs lánynak. – Mr. Ramsbotham tízkor kidobja őket … Ma reggel mondta nekem, hogy a sörkészlete nem fog kitartani a hétre.

   - Aha, - válaszolta a lány és kiszolgálásra készülve felszedett egy halom újságpapírt.

   A sornál a szakácsnő levette a fedőt a hatalmas serpenyőben fortyogó barna zsírról, és felemelt egy vödör feldarabolt krumplit, hogy beleöntse. Smith tudta, hogy nem várhat tovább. Összegyűrte a zsíros újságpapírt, majd tétován visszasétált a halüzlet hátsó részéből, és úgy tett, mintha csak azon tűnődne, hogy vajon mit is tehetne a papírral.

   Lee mindeközben árgus szemekkel figyelte, de úgy tett, mintha csak úgy játszadozna a krumplival, mert Smith azt mondta neki, hogy valahogy ki kellene ott húzniuk a komp indulásáig. Nem bízott Smith-ben. Most a limey, vagy bármi is volt, már tudomást szerzett a nagy titokról és megteheti, hogy átveri. Állandóan rajta kellett tartania szemét. Nem mintha a másik a hajlott, csontos vállával és a cérnavékony ujjaival megfélemlítette volna. Amellett, hogy a limey fegyvertelen volt – mint ahogyan már leellenőrizte – nála ott volt az ex-szakács 45-öse. Az olcsó ruhája durva anyagán keresztül megint végigtapogatta a pisztolyt és ez ismét megnyugtatta.

   - Add csak ide nekem, kedvesem, - mondta neki a szőke melletlen lány kedvesen, - Majd én megszabadulok tőle …

   Ugyanabban a pillanatban amikor a lány kinyújtotta a kezét az összegyűrt papírgalacsinért, Smith meglepő gyorsasággal cselekedett. Megragadta a halomba rakott újságpapírt, és egy hirtelen mozdulattal a fedetlenül fortyogó zsíros serpenyőre hajította, ami azonnal mindenfelé fröcsögni kezdett, és egy szempillantás alatt lángra kapott, ahogy néhány csepp az ősrégi öntöttvas kályha vörösen izzó főzőlapját érte. A szakácsnő sikítva tántorodott hátra, a hevesen égő zsír végigfutott a vödrön, és az izmos karján is, amiben azt tartotta. A bőre azonnal elkezdett ocsmány módon felhólyagosodni. A melle-nincs lány is sikoltozni kezdett. Odarohant, hogy segítségére legyen a társának, de a virágmintás köténye is egy pillanat alatt felgyulladt. Hisztérikusan odakapott, hogy lekösse magáról, de a kézfeje is szinte megolvadt a vad lángokban.

   Lee végre felocsúdott a sarokban. – Mi a franc …

   Smith ekkor egy gyors mozdulattal gyomron vágta, amitől a néger hátrahőkölt, majd a zsíros padlón elveszítette az egyensúlyát és azonnal elvágódott. Smith nem adott neki esélyt, hogy felálljon. Az ajtóhoz ugrott. Vadul remegő ujjaival kereste a kulcslyukat, hogy beletegye a kulcsot.

   Az út túloldalán az elsötétített sörözőben megint felharsant egy nóta, - „Most volt az első menet, futtában elkaptam és letepertem egyszer, aztán újra, meg újra! – és közben a háziúr hangját is hallani lehetett, miközben próbálta a csengővel magára vonni a figyelmet: - Záróra, uraim! Kérem, uraim, záróra van!

   - Nem is hallják, - gondolta Smith, miközben benyomta a kulcsot a zárba, és gyorsan elfordította. Odabentről most már csak a haldokló szakácsnő tompa sikoltásai hallatszódtak és érezni lehetett a heves égés szagát, de ezúttal nem a chips-szét. Lee vállal ment neki az ajtónak, de mivel vaskos, Viktória-korabeli darab volt, akárcsak maga az egész üzlet, így semmiképpen nem tudta volna betörni ebben a nagy sietségben.

   Smith odapillantott a bolt ablakára. Összeszegelt deszkalapokkal volt elsötétítve. Még ha Lee-nek lett is volna még elég ereje ahhoz, hogy széttörje az üveget a másik oldalon, az sem segítene már rajta.

   - Engedj ki, az isten szerelmére, engedj ki! – A limey a női sikítozás mögül jól kivehetően hallotta Lee kínlódó hangját, a nehéz és vastag tölgyfaajtó túloldaláról. De abban a másodpercben még inkább intenzívebbé vált a hőség odabent. Már ő is érezte odakint. A tűz közvetlen közelében lévő téglák külső oldala kezdett rózsaszínűvé válni az izzás következtében. Az ablak is kezdte megadni magát. A férfi hallotta, hogy az üveg kezdett itt-ott recsegve szilánkokra pattanni, máshol pedig olvadtan bedőlni az épületbe. Kétségbeesetten ugyan, de továbbra is ott maradt.

   Mögötte a háború meghurcolta városi utca teljesen kietlen volt. Még azokat a szerelmeseket sem lehetett látni, akik szokás szerint a légvédelmi ütegek fedezékeiben szoktak enyelegni a sarkon túl, a halvány kék utcai világításban. A sörözőben továbbra sem halkult a kántálás: -„És akkor jött a második, akinek a kéményébe megint beakaszkodik, …”

   Smith, akinek a keze úgy markolta az ajtókilincset, akár egy satu, már kezdett izzadni. A hő lassan már elviselhetetlen volt. Már az ajtó külső oldalán lévő festék is elkezdett felhólyagosodni, és a hólyagok itt-ott kipukkadtak, akár egy súlyos bőrbeteg gyulladásai. Az orrát az égett festék bűze és az égett hús édeskés szaga csapta meg. A benti sikolyok kezdtek egyre inkább elhalni és ritkulni. „Nemsokára vége lesz.” Gőzölgő és zavaros zsír kezdett kifolyni az ajtó pereme alatt.

   - Az isten szerelmére, Smith! – Bentről Lee-nek már csak egy szánalmas üvöltésre futotta; a másik érezte, hogy odabentről valaki őrült módon rángatja a kilincset.  A limey veszettül szorított, az erek kidagadtak a halántékán, a szemei kidülledtek, akár egy őrültté.

   - Smith!

   Hirtelen pisztolylövés zaja dörrent. A térde mellett a fa szilánkokat szórva szét szakadt át, és égető fájdalmat érzett az oldalában, mintha csak valaki egy izzó piszkavasat döfött volna a húsába. Smith visszafogottan bár, de fájdalmasan felsikoltott, és lehanyatlott az ajtó előtt. Vér kezdett szivárogni a combjából.

   Aztán valamiféle hasogató és recsegő hangot lehetett hallani az ajtó fateste felől. Még egy utolsó lövés dörrent és a lángokban álló ajtó nagy lendülettel benyílt, egy kapálódzó alakot felfedve két, már teljesen elszenesedetten lángoló, a kövezeten fekvő alak fölött; egyiküknek úgy meredt a magasba a karja, akár egy szenesre égett faág.

   A sebe ellenére Smith rémülten taszította magát még néhány méternyire az ajtótól. Az alak arca helyén csak valami fekete, gyűrött maszkféle forma éktelenkedett, amely itt-ott rózsaszínesen fel volt hólyagosodva. Ahol a szemeknek kellett volna lennie, csak két, hevesen rángatódzó, skarlátvörös üreg volt. Agonizálóan imbolygó lassúsággal ez az alak felemelte az egyetlen megmaradt, koromfekete kezét, amiből a csontok elefántcsont-szerűen csillogva látszódtak ki.

   - Ne! – Smith krákogva öklendezett; felemelte az egyik kezét az arca elé, mintha csak ezzel akart volna elmenekülni a rettenetes valami elől, amely ekkor vakon kezdett felé bukdácsolni, és az utat azzal a megszenesedett kezével tapogatta ki. Mászás közben nekivágódott egy lámpaoszlopnak, teljesen halálra rémülve ettől a rémes borzadálytól, ami egyfolytában közeledett felé; valami furcsán embertelen, állatias hang jött ki a torkán, a szája helyén lévő vörös üregből, de semmi jelentésre nem utalóan.

   A jelenség ekkor kissé meginogott. Smith már azt gondolta, hogy most már végre vége van. De mégsem! Visszataszító módon imbolygott és vonaglott, de végül felegyenesedett; a testére szivárgó vér élesen csillogott a halas üzlet égő maradványai tüzének fényénél, és hirtelen az egyetlen megmaradt karja kinyúlt feléje.

   - Ne, kérlek, NE! – Üvöltötte Smith, ahogy a csontszáraz ujjak megérintették az eltorzult, és az abszolút, magával sodró félelemtől falfehér arcát. – Én tényleg nem …

   Az szája helyén lévő üreg most szélesre tágult. Jelentés nélküli hangok törtek elő belőle, miközben a lábán lévő szétmállott és lelógó izommaradványok, vérvörös kocsonyaként remegtek és rángatóztak.

   Smith hátrahajolt, hogy elkerülje ezeket a szörnyű karmokat. – Ne … ne, ne …

   A gázpalackok, amik a krumplisütő serpenyő alatti kályhát fűtötték, minden előzetes figyelmeztetés nélkül robbantak fel. Smith érezte, hogy mintha láthatatlan karok ragadták és taszították volna meg, úgy repült át az utca túloldalára. A sokktól még erősen zihálva vágódott a teste tűzoltók víztározó tartályának jéghideg vízébe. Köhögve és öklendezve süllyedt el benne, ugyanabban a pillanatban, amikor a halas üzlet felrobbant, és mindent elemésztő tűzfáklya kíséretében mindent letarolt maga körül, erősen visszhangzó robajt, majd hirtelen mindent átható csendet hagyva maga után, amit kicsivel később csak a sörözőből kihallatszó riadt kiabálás tört meg. Nem maradt semmi, csak az a szörnyű figura, amik úgy feküdt a lángoló járdán, akárcsak egy elszenesedett fatuskó …

 

(…)

2024.04.26. (írásgyakorlat)

Sosem hallottam a tengert élőben morajlani – most mégis valami hasonló, megnyugtatóan zúgó sistergést véltem hallani a sárgásan derengő ködből. Valószínűleg napkelte van. Valószerűtlenűl langyosan simogatta a homok a talpam, ahogy a zúgás felé lépkedtem. Legalábbis úgy éreztem, hogy homokon járok, mivel nem egészen láttam le a lábfejemig.

Egy fémkorlátnak látszó dolog mellett haladtam el, és ahogy kissé jobban megnézetm, egy kis forgó platformot véltem felfedezni – pont olyat, amilyet egy játszótéren is láthat az ember. … Talán egy tengerparti játszótéren vagyok? … Ahogy pár lépést megtettem, úgy tűnt, hogy egy újabb póznához közeledem. Igen, egy karvastagságú fémcső volt az, ami kiállt a földből, illetve a homokból. A csekélyke légmozgástól finoman gomolygó ködben kirajzolódni látszott egy egyszerű hinta, amiről lelógva három ülőke várta türelmesen az aznap soron következő gyerekeket, akiket időlegesen elszédítve repítenek majd egy másik dimenzióba – felidézve a fákon élő őseik mindennapos élményét, ahogy a lombkoronák között közlekedtek. … Elmosolyodtam az általában magamat is meglepő asszociációmon. Eszembe jutott, hogy beleüljek az egyikbe és úgy várjam meg napfelkeltét, ami majd eltünteti a ködöt és végre meglátom a tengert.

„Ugye, ugye – mik eszedbe nem jutnak?” – A kérdés valahonnan nem messziről érkezett. Ismerős hang volt – amit több mint három évtizede hallottam utoljára, és akkor hallottam életemben utoljára, … telefonon keresztül, talán. Nem női hang volt, hanem egy tinédzser lány hangja, aki talán éppen nagykorú lett. És aki nem érte meg a 22. születésnapját.

„Te … honnan?” – Kérdeztem meglepődve.

„Ó, én mindig itt vagyok, tudod.” – A hangján hallatszott, hogy ezt mosolyogva mondja. „Hát mennyi az idő?”

Ösztönösen az órámra néztem, és megértettem. 9:08. Kilenc óra nyolc perc. Ahogy megértettem, az arcom sírásba torzult, a számlapon a számok képe elmosódott a szemem előtt, hogy könnyekkel telt meg a szemem – nem a szomorúságtól, hanem éppen ellenkezőleg, a meghatottságtól. Az ajkamba harapva kérdeztem: „Hát, emlékszel erre?”

„Naná!” – Válaszolta, a szokásos teátrális vagánysággal, ami jellemző volt rá. „Hogy felejthetném el?”

9 óra 8 perc. Amikor két fiatal, akik együtt fedezték fel a testi örömöket, és akik tudják, hogy mikor kellene kikelni az ágyból. A lány a kötelességtudóbb, és megkéri a fiút, hogy állítsa be az órája ébresztőjét pontosan 9 óra 10 percre. A fiú pedig beállítja a 9 óra 8 percet a számlapon, de az ébresztést nem aktíválja: így az óra folyamatosan ezt az időpontot mutatja. A lány a hosszasan elhúzódó, ébredés utáni hancúrozás közben, amikor rápillant az órára nyugodt lélekkel állapítja meg, hogy még van egy kis idejük együtt. És persze egy hosszú félóra után újra az órára pillantva újra megnyugtatja, amit lát … ám gyanakodni kezd. Színpadias haraggal mutatja a fiúnak, hogy mit mutat az óra, és „Most megkapod, te …” felkiáltással esik neki a fiúnak, hogy birkózást mímelve újabb félórára egymásba gabalyodjanak.

„Ez a perc az enyém, tudod.” – Mondja a lány, immár kilépve a ködből.

„Naná!” – Válaszoltam. Odaléptem a lányhoz és átöleltem. Nem tudom, mikor öleltem utoljára – nemcsak őt, hanem bárki mást. Az átkarolás mámorában az agyam egyik szegletében erősen koncentrálva próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor öleltem Őt utoljára. Nem találtam a pillanatot – ám az érzés változatlanul megmaradt, és minden porcikámban éreztem ugyanazt a biztonságot adó melegséget, amit egy fél emberöltővel korábban is, amikor egy ideig a „nem hiszem, hogy ez velem megtörtént” folyamatos csodájában léteztem – amit a komolykodó, teljesen önátadó tiniszerelem jelent.

„Leülünk?” – Kérdezte a Lány, és fejével a hinták felé biccentett.

„Persze, gyere.” – mondtam, és a kezét megfogva elindultam az ülőkék felé.

Ahogy odaértem az egyik ülőkéhez a másik kezemmel megfogtam a láncot és a Lányt úgy irányítottam, hogy a mellettem lévő ülőkéhez, hogy közben nem engedtem el a kezét. A lány mosolygó értetlenséggel nézte a kezét markoló kezem, majd amikor elhelyezkedett, megkérdezte: „Miért nem engeded el?”

Olyan tekintettel néztem rá, amint amikor valaki azt kérdezi, hogy „az 1 meg 1 az miért kettő?”. „Mit gondolsz, miért nem?”

„Nyugi, nem megyek sehová. … Ebben a percben nem.” Majd elhúzta a kezét és mindkettővel megmarkolta a hinta láncait. Ellendítette magát. Ahogy párat lengett előre-hátra, rám nézett: „Na, te is!” – Aztán a távoli ködbe révedve így szólt: „Nemsokára felkel a nap. Majd meglátod, milyen szép itt ilyenkor.”

Én nem tudtam olyan önfeledten ellendülni, ahogyan Ő tette. Ahhoz túlságosan is hiányzott nekem. Az életemnek alig 4-5 évig volt része úgy, hogy Ő is élt – majd bezárkózott egy világítótoronyba, ami 12 óránként körbe forogva, mindennap két alkalommal, 9 óra 8 perckor az arcomba zúdította a mélysötét emlékeim kavargásából a mi boldog időszakunk legboldogabb időpontját. Az elmúlt több mint 30 évben minden nap, naponta kétszer mindig jelentkezik. Nem tudom, hogy az elmúlásra, az örökkévalóságra, a boldogság pillanatszerűségére, vagy magának az életnek a boldog pillanatokban megragadására emlékeztet. De ott van velem, minden nap.

Nem tudtam megállni, hogy a hiányának a nyomasztó keserűsége ne törjön ki belőlem: „Tudod, én úgy, … annyira sajnálom…. és annyira szeretném, hogy …”

„… hogy itt legyek veled?” – Fejezte be a mondatom.

„Igen.”

A Lány mosolyogva nézett rám. Ahogy a hintája a legalsó pontjára ért letette a lábát a homokba és megállt. Egészen közel hajolt az arcomhoz és úgy kérdezte:

„Ebben a percben mindig itt vagyok Veled. Ilyenkor mindig az eszedbe jutok, nem?”

„Persze.” – Mondtam, és már kezdtem szipogni.

„Amíg eszedbe jutok, addig itt vagyok Veled.” Majd finoman újra belendítette magát, és hirtelen a zúgás irányába mutatott: „Nézd, nézd, mindjárt!”

Abba az irányba néztem, amerre mutatott.

A köd gyors ütemben kezdett oszlani, és a tenger végre a teljes pompájában bukkant elő mögüle. A felkelő nap egy aprócska pontban jelent meg a láthatáron, majd, mint valami izzó lávafolyam, úgy terjedt szét a tenger hullámzása fölött.

„Na jó.” Nyugtáztam hangosan is kimondva. „Örülök, ha maradsz még.”

A Lány nem nézett rám – csak a felkelő sugarakat nézte. A szeme kristályosan csillogott.

„Amíg Te vagy, addig én is vagyok. Legalábbis ebben a percben mindenképpen.”

 

*** *** ***

Az interneten megtalálható vagyok a következő helyeken:

FB OLDALAK:

BS-Studio

https://www.facebook.com/brain.storming.the.aphorismagician

BS, Komisz Comics

https://www.facebook.com/profile.php?id=100065570856281

Hepilepszia

https://www.facebook.com/hepilepszia/

BS Agy-Rímek

https://www.facebook.com/profile.php?id=100063695584622

BS-funpic-comments

https://www.facebook.com/profile.php?id=100063895848413

BS, NyelvÉszlény

https://www.facebook.com/profile.php?id=100064368352837

Matek segédletek képekben / feladatmegoldások videókban

https://www.facebook.com/profile.php?id=100053110939446

Technika, tervezés, életvitel téma-tár

https://www.facebook.com/profile.php?id=100064863693148

Angol segédletek képekben / English Study-Aids in Pictures

https://www.facebook.com/profile.php?id=100084903108192

Fizika segédletek képekben

https://www.facebook.com/profile.php?id=100094556613422

Periodic Table Fun Club

https://www.facebook.com/profile.php?id=100064327286866

Tíz-parancsolatok Bibliája

https://www.facebook.com/tizparancsolatok.bibliaja/

Értelmes Tervezettségről és Kreacionizmusról – józan ésszel

https://www.facebook.com/profile.php?id=100063681726561

Cartoons Without Words

https://www.facebook.com/groups/870488953517765

***

BLOGOK:

Brain Storming

https://brainstorming.blog.hu/

A férfi és női lélekről

https://ferfiesnoilelekrol.blog.hu/admin

Ami a háztartási kézikönyvekből kimaradt

https://bs-haztartas.blog.hu/admin

Beszélgetés a Világgal - BS-Versek

https://bsversek.blog.hu/admin

Az Öreg IzomAgár Sportélete

https://oregizomagar.blog.hu/

***

BS-Képtár „BS Komisz Comics”

https://bskeptar.blog.hu/

BS-gerilla nyelvészet

https://bs-gerillanyelveszet.blog.hu/

BS-vallásról, istenről, hitről, hívőkről

https://bs-vallas-isten-hit.blog.hu/

Brain Storming nyelvtanulási segédletei

https://bsnyelvtanfolyam.blog.hu/admin

Az eszperantó (és mozgalmának) kritikája

https://eszperanto-kritika.blog.hu/

***

Valóságtorzulásról és valóságtorzításról

https://tevhitek-tarka-tarhaza.blog.hu/

***

PINTEREST

https://hu.pinterest.com/Brain_Storming001/

***

DevinatArt – „aphorismagician”

https://www.deviantart.com/aphorismagician

***

YOUTUBE:

BS STUDIO

https://www.youtube.com/@bsstudio001

BS STUDIO – Matematika Videótár

https://www.youtube.com/@BS-Studio-Matematikavideotar

BS, Komisz Comics

https://www.youtube.com/@BSKomiszComics/playlists

BS, NyelvÉszlény

https://www.youtube.com/@BSNyelvEszleny-nv5hk/videos

***

Brain Storming – Magyar Elektronikus Könyvtár

https://mek.oszk.hu/html/vgi/kereses/kereses.phtml?id=23885&sub_id=1&table=dc_creator&megnevezes=%27szerzo%27&mezoertek1=Brain&mezoertek2=Storming

***

BS STUDIO a YouTube-on